there's nothing I can say

Juhúúú, nemsokára indulunk Bogival KÖMT-re. Teljesen be vagyok már sózva. Próbálom elképzelni, milyen lesz a helyszín, milyen emberekkel fogok találkozni, mennyire lesz kényelmes egy hálózsákban aludni egy általános iskola padlóján, éhen fogok-e veszni és megtanulok-e táncolni. A program halloween bulival indul ma este, nemes egyszerűséggel összeszedtem a leggótosabb ruháimat (nem, annyira nem azok), és majd jól ráfogom, hogy gótikus metál zenekar énekesnőjének öltöztem. Jajj már a vonaton akarok ülni és sört szürcsölni. 

Egész jól viseltem azt a pár napos magányt, ami nem csoda, tekintve, hogy gyakorlatilag csak aludni jártam a szobába (vagy még ezt se). Gyorsan eltelt az idő, sokat dolgoztam, esténként a belvárosban üldögéltem egy Esztilány és némi alkohol társaságában, és megnyugtató érzés volt tudni, hogy kerek négy napom van arra, hogy kitakarítsam a szobát. (Úgy imádom, ha rend és tisztaság van körülöttem.) Az egyetlen nyüsszögésre okot adó dolog az a tény volt, hogy nem tudok hazamenni. Leginkább akkor akart megszakadni a szívem, amikor megláttam, milyen szép töklámpást faragtak a húgaim. 

Legszívesebben hazahopponáltam volna azonnal. Több ilyen év nem lesz, amikor nem megyek haza halottak napjára, az biztos. Kb, úgy érzem magam, mintha kihagynám a karácsonyt. Imádok este, sötétben visszamenni a temetőbe és nézni a sok pici gyertyalángot. Azt hiszem, vasárnap, ha visszaértünk, kimegyek Csepelre dédanyám sírjához, hátha marad még egy pár mécses, amiben gyönyörködhetek. 

Azt hiszem, ideje elkezdenem készülődni. Addig is rongyosra hallgatom ezt az új The Killers dalt.

ha vasárnap, akkor nyüssz.

Mondtam már, mennyire rettenetesen utálom a vasárnapokat? Az egy dolog, hogy rögtön utána kezdődik az új hét, de ezt már megszoktam rég. Ez az a nap, amikor általában nincsen semmi dolgom, és ez kikészít. Se meló, se egyetem, maximum házit írhatok, ha értelmes elfoglaltságot keresek. Ilyenkor vagyok nyűgös, bágyadt és letört. Most ráadásul mindez duplán érvényes, hiszen a legtöbb barátom fogta magát és hazautazott az őszi szünetre. Én nem, én maradok, hiszen a munkahelyen nincs olyan, hogy szünet. Pedig legszívesebben elhúznék én is vidékre pihenni meg cicázni. De nem... Itt maradtam árván, szobatárs nélkül, én és az észt házi. Tavaly ölni tudtam volna egy-egy olyan napért, amikor a szobatársam nincs a koliban (egész évben hazament vagy kétszer, akkor is nagyon rövid időre), Bogi viszont rendszeresen jár haza, és egyre rosszabbul viselem ezeket a napokat az üres szobában. Sokkal megnyugtatóbb lenne, ha ott pötyögne a gép előtt és időnként felkacagna A.G. valami indokolatlan poénján. 

Ilyenkor szokott iszonyat erővel rámtörni a szocializálódhatnék. Nem mintha a hét minden egyes napját nem azzal töltöttem volna, hogy emberekkel veszem körül magam. Mégis, vasárnaponként eltörpülnek a hét történései, csak a magány marad. Megtehetném, hogy fogom magam és egyedül megyek be a városba, de ahhoz semmi kedvem. Legutóbb így voltam egyedül moziban, ami jó volt, de kocsmázni nem mennék egyedül. Úgy érezném, hogy mindenki engem sajnál, mert nem találtam senkit, aki eljött volna velem. Ezek azok a pillanatok, amikor elgondolkodom, lehet, nem ártana lassan egy állandó férfiember mellém, aki lefoglal. Csak ezért viszont nem ugrálok kapcsolatokba. 

Csak az vigasztal, hogy csütörtöktől Zebegény és KÖMT. Nagyon igénylem most új emberek társaságát. Nem mintha a régiekkel baj lenne, de nem ártana egy kis vérfrissítés lassan. 

hülyextrovertált

hol van az otthon?

Kicsit már felőröl a kétlakiság: sehol nem vagyok igazán otthon. Ha Pesten vagyok, azt mondom, hogy "hazamegyek hétvégére", itthonról meg "visszamegyek". Nem érzem már magam egészen idevalónak, de a koliban néha elfog a honvágy, és akkor záros határidőn belül muszáj felpattannom a buszra és a saját ágyamban aludnom. Szeretek itt lenni, itt a családom, szép a táj, vannak cicák, barátok, Veszprém, titkos hely, Canyon, és csak itt történhet olyan, hogy éjfélkor temetést rendezünk a húgom kedvenc patkányának. Pesten meg ott van az életem, a koli, sokkal több barátom van már a fővárosban, ott a Kamara, a munkám, az egyetem, a kilátás a Városliget, biciklizés az Andrássyn, bulik, kocsmák és élmények. Mégse érzem, hogy Pest lenne az otthonom, hiszen nincs egy ágy, ami az én tulajdonomat képezi, van egy fél szobám, közös konyha és wc, közös zuhanyzó. Amíg albérletben éltem, kicsit jobb volt, imádtam saját háztartást vezetni, ahol minden ott volt, ahova ÉN pakoltam, de akkor is tudatában voltam, hogy nem minden az enyém, vigyázni kell a holmikra, különben nem kapom vissza a kauciót.
Nem arról van szó, egyelőre még remekül elvagyok a koliban, hazajárni is tudok, ha magányra van szükségem, de néha olyan jó lenne, ha lenne saját zugom, amit csinosítgathatok, ahova elbújhatok, ahova áthívhatom a barátaimat. Tudom, hogy NAGYON soká lesz nekem annyi pénzem, hogy befektessek egy lakásba, de néha jó lenne tudni, hol vagyok otthon.  

finnugrista

Ahogy a Mélypont kellemes félhomályában üldögéltünk és extrémebbnél extrémebb macifröccsöket szürcsöltünk (a gránátalmás túl édes, a meggyes viszont főnyeremény), úgy éreztem, ennél jobb helyen nem is lehetnék. Valahol eltöltött a küldetéstudat, hogy igen, nekem igenis foglalkoznom kell a finnugrisztikával és az észt nyelvvel. Az emberek, akik körbevettek, mind ezt teszik. És milyen jó is számba venni, ki milyen finnugor nyelvet tanul, melyik világvégi oroszországi kis finnugor nép nyári egyetemére szándékozik elmenni, és hogy ki jön IFUSCO-ra Göttingenbe. Ráadásnak ott ült Julia, aki május óta úgy megtanult magyarul, hogy csak na, nem győztünk hova lenni a gyönyörűségtől, hogy egy német lány ellenállhatatlan vágyat érez rá, hogy megtanuljon magyarul, és sikerül is neki. Ezek után újult erővel vágok bele a nyelvtanulásba, a nyári egyetemi pályázatba, próbálom beszerezni a szükséges dokumentumokat IFUSCO-ra, és a szakdolgozatommal is elkezdtem foglalkozni. Jéjj, végre elhiszem, hogy ez az utolsó évem és végre diploma lesz a kezemben. Komolyan, ha korábban megismerkedtem volna ezekkel az emberekkel, lehet, hogy már sokkal előbb itt tartottam volna.