2013

Gyanítom, hogy holnap nem lesz időm írni, így ma összegzem a 2013-as évet.

Megint azt van, hogy nem tudom egységesen kijelenteni, hogy ez egy jó vagy rossz év volt. Voltak jó pillanatok, és voltak kevésbé jók. A szenvedős rész általában a mégnemhevertemki/mármeginttúlgondoltam/mármegintfeleslegesentúlsokatelmélkedtemrajta hármasa miatt történt. Rengeteg spontán jóság esett meg velem, egy nagy utazás, és sok-sok jófej új emberrel ismerkedtem meg. Nagyon hálás vagyok A.G.-nek, aki egy remek csapatot hozott össze IFUSCO-ra, és hiába álltam ellen hosszú évekig, kedvenc Bogátám kicsit bevitt az MTT-be, ami eddig jónak tűnik.

Voltak, akik elkoptak mellőlem, bár általában tudatosan hagytam őket eltűnni. Néha eszembe jut, milyen jókat beszélgettünk R-el, mennyire indokolatlan volt a Királydomb tetején hajnalban keringőzni, mennyire váratlan és kiszámíthatatlan volt a társasága, mégis mennyire kényelmesen jól tudtam érezni magam vele. De nem bánom, hogy így alakult, az is eszembe jut néha, mennyire nyomorultul éreztem magam, valahányszor kifejtette: nem lehetek lelkileg egészséges, ha nem akarok kapcsolatban lenni.

És az az IFUSCO, hajjaj, hányszor vágyok vissza... Életemben először repültem. Nem mindig tudom teljesen felfogni, hogy az a híres placc, amit Vörös Térnek hívnak, az az a hely, ahol csoportképet készítettünk, és szökdécselve, bamba vigyorral nézelődtünk. Az meg teljességgel felfoghatatlan, mit is kerestünk a világ végén Sziktivkárban. Valóságos viszont az érzés, amit orosz vendéglátóink hagytak bennem: a jó ég mentsen meg attól, hogy egy ideig oroszokkal találkozzam. A paranoia, bizalmatlanság, megfigyelés, idegengyűlölet, na egyik sem hiányzik, és mindet megkaptuk tőlük. A kétnyelvűség káros, és mindenki, aki nem tud oroszul, az minimum szégyellje magát. A finnugorok meg dögöljenek meg, vagy legalábbis asszimilálódjanak a felsőbbrendű, szent orosz népbe. Az etnoláger a legízléstelenebb giccsparádék egyike volt, amit valaha láttam. Nem fogom soha elfelejteni viszont a komi Alexet, aki a várható következmények ellenére átvette a csoportunk vezetését szásáinktól. Óriási szerencsénk volt vele. Szerintem ő volt az egyetlen, aki komi létére valamelyik delegáció fellépésében részt vett. :)

Aztán Hegyalja. Rég éreztem magam ilyen jónőnek. Mennyi új ismerős ott is, mennyi dagonyázás a sárban, király koncertek. Esztivel maxra pörgettük a fesztivált, ennél jobban nem is szórakozhattunk volna. Azóta is rengeteg momentum van, amire random ráflesselünk év közben, és még jobban várjuk a következő nyarat. A kedvencem mindig az lesz, amikor a seggrészeg srác addig nem hagyott békén, amíg nem mentem egy kört a bankkártyájával, hogy kokaint hozzak neki. Addig nem nyugodott meg, amíg nem közöltem vele, hogy sajnos a dílerek nem fogadtak el bankkártyát.

A nyár másik felét végigdolgoztam, gyár, 3 műszak, heti 6 munkanap, augusztus 20-án mehettem éjszaka dolgozni. Nem hiányoznak ezek a napok, alig volt időm élni, de boldog vagyok, hogy Dave ott volt velem, ami eleve privilégiumokkal járt. Jólesett műszak végén meglátogatni a húgomat, aki a következő műszakkal kezdett mindig, olyankor örültem, hogy én már túl vagyok rajta. Kemény volt, de a fizetés szeptemberben a számlámon valamennyire kárpótolt.

Régóta vissza akartam menni Prágába, idén ez is sikerült. Megnyugtató, Ralitsa mennyire nem változott, ha lehet, még cukibb, mint volt. Jó látni, hogy még mindig mennyire szeretik egymást Karellal, és esélyes, hogy ez már így is marad. Egy baj volt ezzel a kiruccanással (csóróságunkat leszámítva): 3 nap kevés. Pont annyira volt elég, hogy kezdjen visszaszivárogni az érzés, mennyire imádom azt a várost és mennyire iszonyatosan tud hiányozni. És borzasztóan szar érzés rádöbbenni, hogy már nincs meg a fejemben a metróhálózat, elvesztek az útvonalak, amiket én fedeztem fel magamnak. Csak egy turista voltam a sokból.

A szeptember-október kicsit csalódás volt. A pesti visszaköltözés pörgős szokott lenni, ez most nem így volt. Két hónapig gyakorlatilag unatkoztam, hiába voltam többet a városban, mint a szobámban. A munka is hozzájárult ehhez, azáltal, hogy gyakorlatilag majdnem minden nap dolgozom, véget értek a no tomorrow partik és a randomkodások, ami meg tud őrjíteni. Ezért is vártam annyira a KÖMT-öt, nagyon kellett a levegőváltozás. És nagyon jót tett, hogy ott voltam. Így jutottam el a november végi IHB-re, ami elég sok mindent megváltoztatott. Azóta nem mondhatom, hogy unatkoznék.

Nem fogadok meg semmit, jó lesz ez az új év is.  

arrrgh jajmár

Igen, barátom, ez ennyire egyszerű. Összefutunk párszor véletlenül, ismerősnek jelölsz, amit visszaigazolok, mert mégiscsak van sejtésem róla, hogy ki vagy, bár emlékeim szerint a köszönésen tovább sosem jutottunk, aztán írsz nekem. Nem kell túlzásba vinni, elég egy köszönés, egy udvarias "hogy vagy", aztán csapjunk a közepébe, "tali vagy valami más?". Tekintsünk el attól a ténytől, hogy tali nélkül a valami más elég nehezen valósulna meg. Amint megértem, milyen mély nyomot hagytam benned a profilképemmel és pironkodva rebegek pötyögök igent, álmodozva gondolok bele, milyen remek is lesz bekopogni az ajtódon, hogy jöttem valóra váltani a fantáziáidat. Ja várj, hazudtam. Ez nagyon nem így működik.

Mégis mi azisten baja van egynéhány hímnemű egyednek, hogy komolyan azt képzeli, ezzel célt ér? Tényleg létezik olyan nő, akinek ennyi elég és szalad a sráchoz?

Egyedülállóságom ténye senkit nem jogosít fel arra, hogy ilyen ortó módon próbálkozzon be. Nőiségemben érzem magam sértve minden ilyen eset után: tessék már megérteni, nem vagyok két lábon járó vagina. Köszönöm.

Oh, ja és tudtommal barátnőd van, de ez aztán már tényleg ne zavarjon. 

(Tudom, hogy nem kéne magamra vennem, egyszerűen legyintenem kéne, de annyira el tudnak szomorítani az ilyen sekélyes emberek. Nőjetek már fel lécci.) 

Alice

hm. ez egyrészt sok mindent megmagyaráz, másrészt egy időre hanyagolom a hülye tesztek kitöltését.

teszt meg itt

(nem szoktam egy nap kétszer posztolni)

Családi összejöveteleken rendszeresen elhangzó kérdések:

• akkor most mit is tanulsz?
• és azzal mit lehet kezdeni?
• mikor is végzel?
• szóval mi leszel, ha nagy leszel?
• és akkor most mi van az újságírással?
• van pasid?
• hm, hát az hogy lehet? miért nem? 

csoda, ha egy idő után grumpy leszek? 

wie treu sind deine Blätter

Lassan a végéhez közeledünk, és enyhén sajgó szívvel vagyok kénytelen kijelenteni, hogy ez a karácsony nem volt az igazi. A kellékek megvoltak hozzá, nem arról van szó, de nehéz átérezni a szeretet és család ünnepét, ha a család mint olyan szép lassan hullik szét körülötted, és nem tudsz mit tenni ellene. Egyre kevésbé érzem magam jól itthon. (Annak meg kifejezetten nem örülök, hogy Müller Péter könyv került a családi könyvtárba.) Ráadásul még mindig megkapom az olyan kérdéseket a rokonoktól, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Ilyet bölcsésztől alapból nem illik kérdezni, másrészt meg köszi, nem vagyok elég ideges emiatt úgy egyébként is. 

Jó ez a pár nap így az év végén, végre kipihenhetem magam, de most szívesebben mennék dolgozni. A napok csak eltelnek, nem csinálok semmi értelmeset az evésen és iváson kívül (gurulni fogok vissza budapestre, ez kétségtelen), tétlennek érzem magam. És lassan ideje számadást tennem az évemről, ami meglehetősen izgalmas tudott lenni egy-két unalmasabb hónapot leszámítva. 

Nem bírtam ki, éjjel megnéztem a Doctor Who christmas specialt. Szép, szép lezárása volt ez a Matt Smith-érának. Mondjuk el tudtam volna viselni még egy kis szentimentalizmusos időhúzást a regenerationnél, pont elkezdtek volna potyogni a könnyeim (csak úgy mondom: nem szoktam ám filmeken sírni), mikor hopp, heló, Peter Capaldi megjelenik és mond valami vicceset. Anyád, Moffat. 

Amikor

hazaérek egy sajnálatosan rövid veszprémi borozásból (legalább most már mindenkinek megvettem az ajándékát), és a ház úrnője, aka szürke macska úgy dönt, hogy megérkezésem pillanatában beront a szobámba, levágja magát az ágyamra és innentől kezdve itt mosakszik/cicul, na az kicsit a felbecsülhetetlen kategória, tekintve, hogy egyébként mennyire le tudja szarni a jelenlétemet.

Nyep. 

jóságok

Jól tud esni az ember lelkének, amikor a törzskocsmájában odafordul hozzá egy törzsvendég feltéve a kérdést, hogy mivel akar koccintani a születésnapja alkalmából. Ami múlt héten volt és nem is reklámoztam. Kamara <3

Vagy amikor egy rég nem látott barátnőjével (olyan megnyugtató, mennyire jó embereket ismerek) andalog a karácsonyi vásárban, és a világ összes bosszúságát kibeszéli magából. Aztán a legindokolatlanabb dolgokat veszi meg, és rendkívül boldognak érzi magát tőle. Villányi vörösborból készült, zselés állagú ételkülönlegesség, tejóég, remélem finom leszel. (Jó, három éve vettem egy kaleidoszkópot és A hercegnő és a kobold DVD-t, ahhoz képest felnőttem.)

Ráadásul felfrissítettem a Franz Ferdinand-élményt, tizenévesen is milyen király zenéket hallgattam, na.

terápiás

Akaratlanul is ritmusra lépdeltem a koli felé, miközben Likó Marci duruzsolt a fülembe:

 számolom a lépteimet, ahogy elrohanok saját magam elől

Lehetne az életem háttérzenéje.

maradni kéne, itt kéne maradni, szaladni kéne, el kéne szaladni

Totál nem vagyok elégedett magammal. Mi ez a hirtelen jött szentimentalizmus? Mik ezek az érthetetlen érzelmi ingadozások? Mi az isten bajom van nekem mostanában? Miért tipródom egy helyben ahelyett, hogy azzal a híresen flegma mosolyommal elsuhannék?

nehogy lemaradj valamiről, akármiről

Gyáá, nem haladok az egyetemmel, a szakdogámra kín gondolni, észt könyvek hevernek az asztalomon hetek óta. Lopva lesek beléjük és borzadok, mennyire nem tanultam semmit az elmúlt három évben. Pánikolva ébredek éjszaka, ha beszivárog a tudatomba, mennyire nem látok előre. Töltsek el még két évet az egyetemen, hogy aztán 26 évesen lobogtathassak egy kevésbé értékes, diploma feliratú papírdarabot? Próbáljak meg rendes munkát keresni és építgessem az egyelőre elérhetetlennek tűnő, egzisztenciának nevezett valamit? És ha belebukok, költözhetek vissza egy olyan környezetbe, ahol unatkozom? fuck this shit, i'll be a stripper

csendben ülni, tárgynak lenni, az őszi esőben elmosódni végül, lenyomat nélkül

Szedjem már össze magam, rakjak rendet magamban és körülöttem, és kerüljem végre az egészségre káros embereket. Amit le kell építeni, azt építsem le, amit pedig fel akarok építeni, azt építsem fel. Néha mocskosnak érzem magam, ha belegondolok, miket engedek meg magamnak időnként. Mennyire önző tudok lenni és mennyire le tudom szarni, ha ezzel kárt okozok.Talán sorsszerű, hogy mostanában kihasználva érzem magam.

amit kerestünk, a kezünkben tartjuk

Abba kéne hagynom a vinnyogást. Nem minden alakul a legjobban, de ezen csak én tudok változtatni. Nagy levegő, egyenes hát, mosoly. Ennyire könnyen nem adom magam.

24

Napom.

morzsák

Kőszeg egy kis ékszerdoboz. Imádok a középkorias hangulattól átitatott belvárosban sétálni, almát venni az utcai becsületkasszás asztalkáról, megbotlani a macskaköves járdán. Feltrappoltunk a Szulejmán-kilátóhoz (kicsit rontott az összképen a frissen lecsupaszított domboldal a még füstölgő kupacokkal, amik között fel kellett másznunk). A népi hagyomány szerint innen nézte a szultán a híres kőszegi ostromot 1532-ben, de 2013-ban is elég pazar a kilátás.

Rá kellett jönnöm, hogy a család egy alapvetően jó dolog, kell egy kis hátszél, egy közeg, ahova bármikor vissza lehet vonulni, de ha egy hétig össze vagy zárva ugyanazokkal az emberekkel, az rendkívül idegesítő tud lenni. Hirtelen minden idegesítő lesz: a németül éppen tanulgató apád az állandó kérdéseivel a szavak jelentéseiről, az unatkozó kishúgod, aki ennek a ténynek affektálva és szó szerint nyávogva ad hangot, és az anyád, aki kizárólag egyetlen dologról tud beszélni: saját magáról. Vagy arról, hogy az emberek milyen idegesítőek. noshitsherlock.   

Tegnap egy random férfiember feleségének néztek, aki történetesen éppen mellém ült le a szaunában. Utána a tévedés elkövetője próbált menteni, és mikor apámmal jelentem meg egy másik helyszínen, megállapította, hogy helyreállt a rend, most már látja, ki az igazi férjem. Úgy tűnik, feleségfejem van. A kellemetlenebb része a történetnek, hogy elég soviniszta hozzáállásnak tartom a férfi tévképzetét arról, hogy egy nőnek mindenképpen valaki feleségeként kell megjelennie, kortól függetlenül. Olyan, hogy valaki lánya, aki férfitól mentesen, szabadon grasszál a szaunák közt, olyan nincs. Cuki. 

(végre talán igazi blogformája lesz a blogomnak. csak tartson ki a lelkesedésem) 

 [Vivien, plíz blogolj te is rendesen, el vagy tűnve és hiányzol]

buta kicsi lény

Még egy ilyen balf*szt, aki hivatalosan elhúz "nyaralni" (bocsánat, telelni), és annyi munkát és tanulnivalót visz magával, hogy messze nem tud kikapcsolódni, na ilyen kétlem, hogy sok lenne. Köszönöm a tapsot, eddig remekül lavírozok a nappal pihenjünk aktívan, éjjel dolgozzunk aktívan pengén, csak nem értem, miért játszom ezt el minden áldott évben. Jól van lányom, egyes, leülhetsz.

(amúgy minden oké, csak kissé felemás)

december

Az eddigi legindokolatlanabb hónapom az évben. well, well. 

IHB

Van az, amikor hajnali 5+x órakor hazatántorogsz egy buliból, totál összezavarodva, aztán másnap reggel felkelsz, és átkozod magad, hogy már megint mi az istent csináltam? Elsőre csak kavarognak a randomabbnál randomabb emlékfoszlányok: kiömlő kézműves sör a villamoson, sokadik pinyófény a kézben, két korsó szóda, a költészet és a slamkultúra indokolatlanul mélyreszántó kivesézése az Élesztő kapujában, elszundikáló barátnő az 53-as presszóban. (Eszti szerint ha egy buli az 53-as presszóban végződik, akkor az csak nagyon indokolatlan lehet. Hát ebben van valami, oda akkor megy leginkább az ember, ha már a sokadik helyről kivágták zárás miatt.) Aztán jön a szokásos pánikrohamszerű kétségbeesés, hogy te jó ég, vajon milyen baromságokat mondtam? Nem fecsegtem el túlságosan intim dolgokat részegen? Nem égettem le magam valami ordas nagy hülyeséggel? Szép lassan megnyugodtam, ahogy rájöttem, hogy az egyetlen égő dolog az észtekkel való találkozás volt, annak is az a része, amikor Bogi lelkesen mesélte nekik, hogy én bizony észtül tanulok, ami tényt szándékosan nem tártam eléjük, sejtve, hogy akkor észtül kéne beszélnem, az meg részegen esélytelen. (Józanul is necces.) Kellett azért egy nap, hogy teljesen lenyugodjak, és megállapítsam: ez az IHB kibaszott jó volt. Simán megérte, hogy egy egész szombatom ment el a kipihenésével, amit tölthettem volna cikkek írásával és aktív pihenéssel is, helyette képtelen voltam bármi értelmeset csinálni, és egész nap sorozatokat néztem. Régen voltam ilyen hardcore kocsmázáson, de rendkívül jólesett. A társaság is király volt, egy percig sem éreztem magam kívülállónak. Csak mosolyogni tudok, ha eszembe jut.

Tünc.