2013

Gyanítom, hogy holnap nem lesz időm írni, így ma összegzem a 2013-as évet.

Megint azt van, hogy nem tudom egységesen kijelenteni, hogy ez egy jó vagy rossz év volt. Voltak jó pillanatok, és voltak kevésbé jók. A szenvedős rész általában a mégnemhevertemki/mármeginttúlgondoltam/mármegintfeleslegesentúlsokatelmélkedtemrajta hármasa miatt történt. Rengeteg spontán jóság esett meg velem, egy nagy utazás, és sok-sok jófej új emberrel ismerkedtem meg. Nagyon hálás vagyok A.G.-nek, aki egy remek csapatot hozott össze IFUSCO-ra, és hiába álltam ellen hosszú évekig, kedvenc Bogátám kicsit bevitt az MTT-be, ami eddig jónak tűnik.

Voltak, akik elkoptak mellőlem, bár általában tudatosan hagytam őket eltűnni. Néha eszembe jut, milyen jókat beszélgettünk R-el, mennyire indokolatlan volt a Királydomb tetején hajnalban keringőzni, mennyire váratlan és kiszámíthatatlan volt a társasága, mégis mennyire kényelmesen jól tudtam érezni magam vele. De nem bánom, hogy így alakult, az is eszembe jut néha, mennyire nyomorultul éreztem magam, valahányszor kifejtette: nem lehetek lelkileg egészséges, ha nem akarok kapcsolatban lenni.

És az az IFUSCO, hajjaj, hányszor vágyok vissza... Életemben először repültem. Nem mindig tudom teljesen felfogni, hogy az a híres placc, amit Vörös Térnek hívnak, az az a hely, ahol csoportképet készítettünk, és szökdécselve, bamba vigyorral nézelődtünk. Az meg teljességgel felfoghatatlan, mit is kerestünk a világ végén Sziktivkárban. Valóságos viszont az érzés, amit orosz vendéglátóink hagytak bennem: a jó ég mentsen meg attól, hogy egy ideig oroszokkal találkozzam. A paranoia, bizalmatlanság, megfigyelés, idegengyűlölet, na egyik sem hiányzik, és mindet megkaptuk tőlük. A kétnyelvűség káros, és mindenki, aki nem tud oroszul, az minimum szégyellje magát. A finnugorok meg dögöljenek meg, vagy legalábbis asszimilálódjanak a felsőbbrendű, szent orosz népbe. Az etnoláger a legízléstelenebb giccsparádék egyike volt, amit valaha láttam. Nem fogom soha elfelejteni viszont a komi Alexet, aki a várható következmények ellenére átvette a csoportunk vezetését szásáinktól. Óriási szerencsénk volt vele. Szerintem ő volt az egyetlen, aki komi létére valamelyik delegáció fellépésében részt vett. :)

Aztán Hegyalja. Rég éreztem magam ilyen jónőnek. Mennyi új ismerős ott is, mennyi dagonyázás a sárban, király koncertek. Esztivel maxra pörgettük a fesztivált, ennél jobban nem is szórakozhattunk volna. Azóta is rengeteg momentum van, amire random ráflesselünk év közben, és még jobban várjuk a következő nyarat. A kedvencem mindig az lesz, amikor a seggrészeg srác addig nem hagyott békén, amíg nem mentem egy kört a bankkártyájával, hogy kokaint hozzak neki. Addig nem nyugodott meg, amíg nem közöltem vele, hogy sajnos a dílerek nem fogadtak el bankkártyát.

A nyár másik felét végigdolgoztam, gyár, 3 műszak, heti 6 munkanap, augusztus 20-án mehettem éjszaka dolgozni. Nem hiányoznak ezek a napok, alig volt időm élni, de boldog vagyok, hogy Dave ott volt velem, ami eleve privilégiumokkal járt. Jólesett műszak végén meglátogatni a húgomat, aki a következő műszakkal kezdett mindig, olyankor örültem, hogy én már túl vagyok rajta. Kemény volt, de a fizetés szeptemberben a számlámon valamennyire kárpótolt.

Régóta vissza akartam menni Prágába, idén ez is sikerült. Megnyugtató, Ralitsa mennyire nem változott, ha lehet, még cukibb, mint volt. Jó látni, hogy még mindig mennyire szeretik egymást Karellal, és esélyes, hogy ez már így is marad. Egy baj volt ezzel a kiruccanással (csóróságunkat leszámítva): 3 nap kevés. Pont annyira volt elég, hogy kezdjen visszaszivárogni az érzés, mennyire imádom azt a várost és mennyire iszonyatosan tud hiányozni. És borzasztóan szar érzés rádöbbenni, hogy már nincs meg a fejemben a metróhálózat, elvesztek az útvonalak, amiket én fedeztem fel magamnak. Csak egy turista voltam a sokból.

A szeptember-október kicsit csalódás volt. A pesti visszaköltözés pörgős szokott lenni, ez most nem így volt. Két hónapig gyakorlatilag unatkoztam, hiába voltam többet a városban, mint a szobámban. A munka is hozzájárult ehhez, azáltal, hogy gyakorlatilag majdnem minden nap dolgozom, véget értek a no tomorrow partik és a randomkodások, ami meg tud őrjíteni. Ezért is vártam annyira a KÖMT-öt, nagyon kellett a levegőváltozás. És nagyon jót tett, hogy ott voltam. Így jutottam el a november végi IHB-re, ami elég sok mindent megváltoztatott. Azóta nem mondhatom, hogy unatkoznék.

Nem fogadok meg semmit, jó lesz ez az új év is.  

arrrgh jajmár

Igen, barátom, ez ennyire egyszerű. Összefutunk párszor véletlenül, ismerősnek jelölsz, amit visszaigazolok, mert mégiscsak van sejtésem róla, hogy ki vagy, bár emlékeim szerint a köszönésen tovább sosem jutottunk, aztán írsz nekem. Nem kell túlzásba vinni, elég egy köszönés, egy udvarias "hogy vagy", aztán csapjunk a közepébe, "tali vagy valami más?". Tekintsünk el attól a ténytől, hogy tali nélkül a valami más elég nehezen valósulna meg. Amint megértem, milyen mély nyomot hagytam benned a profilképemmel és pironkodva rebegek pötyögök igent, álmodozva gondolok bele, milyen remek is lesz bekopogni az ajtódon, hogy jöttem valóra váltani a fantáziáidat. Ja várj, hazudtam. Ez nagyon nem így működik.

Mégis mi azisten baja van egynéhány hímnemű egyednek, hogy komolyan azt képzeli, ezzel célt ér? Tényleg létezik olyan nő, akinek ennyi elég és szalad a sráchoz?

Egyedülállóságom ténye senkit nem jogosít fel arra, hogy ilyen ortó módon próbálkozzon be. Nőiségemben érzem magam sértve minden ilyen eset után: tessék már megérteni, nem vagyok két lábon járó vagina. Köszönöm.

Oh, ja és tudtommal barátnőd van, de ez aztán már tényleg ne zavarjon. 

(Tudom, hogy nem kéne magamra vennem, egyszerűen legyintenem kéne, de annyira el tudnak szomorítani az ilyen sekélyes emberek. Nőjetek már fel lécci.) 

Alice

hm. ez egyrészt sok mindent megmagyaráz, másrészt egy időre hanyagolom a hülye tesztek kitöltését.

teszt meg itt

(nem szoktam egy nap kétszer posztolni)

Családi összejöveteleken rendszeresen elhangzó kérdések:

• akkor most mit is tanulsz?
• és azzal mit lehet kezdeni?
• mikor is végzel?
• szóval mi leszel, ha nagy leszel?
• és akkor most mi van az újságírással?
• van pasid?
• hm, hát az hogy lehet? miért nem? 

csoda, ha egy idő után grumpy leszek? 

wie treu sind deine Blätter

Lassan a végéhez közeledünk, és enyhén sajgó szívvel vagyok kénytelen kijelenteni, hogy ez a karácsony nem volt az igazi. A kellékek megvoltak hozzá, nem arról van szó, de nehéz átérezni a szeretet és család ünnepét, ha a család mint olyan szép lassan hullik szét körülötted, és nem tudsz mit tenni ellene. Egyre kevésbé érzem magam jól itthon. (Annak meg kifejezetten nem örülök, hogy Müller Péter könyv került a családi könyvtárba.) Ráadásul még mindig megkapom az olyan kérdéseket a rokonoktól, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Ilyet bölcsésztől alapból nem illik kérdezni, másrészt meg köszi, nem vagyok elég ideges emiatt úgy egyébként is. 

Jó ez a pár nap így az év végén, végre kipihenhetem magam, de most szívesebben mennék dolgozni. A napok csak eltelnek, nem csinálok semmi értelmeset az evésen és iváson kívül (gurulni fogok vissza budapestre, ez kétségtelen), tétlennek érzem magam. És lassan ideje számadást tennem az évemről, ami meglehetősen izgalmas tudott lenni egy-két unalmasabb hónapot leszámítva. 

Nem bírtam ki, éjjel megnéztem a Doctor Who christmas specialt. Szép, szép lezárása volt ez a Matt Smith-érának. Mondjuk el tudtam volna viselni még egy kis szentimentalizmusos időhúzást a regenerationnél, pont elkezdtek volna potyogni a könnyeim (csak úgy mondom: nem szoktam ám filmeken sírni), mikor hopp, heló, Peter Capaldi megjelenik és mond valami vicceset. Anyád, Moffat. 

Amikor

hazaérek egy sajnálatosan rövid veszprémi borozásból (legalább most már mindenkinek megvettem az ajándékát), és a ház úrnője, aka szürke macska úgy dönt, hogy megérkezésem pillanatában beront a szobámba, levágja magát az ágyamra és innentől kezdve itt mosakszik/cicul, na az kicsit a felbecsülhetetlen kategória, tekintve, hogy egyébként mennyire le tudja szarni a jelenlétemet.

Nyep. 

jóságok

Jól tud esni az ember lelkének, amikor a törzskocsmájában odafordul hozzá egy törzsvendég feltéve a kérdést, hogy mivel akar koccintani a születésnapja alkalmából. Ami múlt héten volt és nem is reklámoztam. Kamara <3

Vagy amikor egy rég nem látott barátnőjével (olyan megnyugtató, mennyire jó embereket ismerek) andalog a karácsonyi vásárban, és a világ összes bosszúságát kibeszéli magából. Aztán a legindokolatlanabb dolgokat veszi meg, és rendkívül boldognak érzi magát tőle. Villányi vörösborból készült, zselés állagú ételkülönlegesség, tejóég, remélem finom leszel. (Jó, három éve vettem egy kaleidoszkópot és A hercegnő és a kobold DVD-t, ahhoz képest felnőttem.)

Ráadásul felfrissítettem a Franz Ferdinand-élményt, tizenévesen is milyen király zenéket hallgattam, na.

terápiás

Akaratlanul is ritmusra lépdeltem a koli felé, miközben Likó Marci duruzsolt a fülembe:

 számolom a lépteimet, ahogy elrohanok saját magam elől

Lehetne az életem háttérzenéje.

maradni kéne, itt kéne maradni, szaladni kéne, el kéne szaladni

Totál nem vagyok elégedett magammal. Mi ez a hirtelen jött szentimentalizmus? Mik ezek az érthetetlen érzelmi ingadozások? Mi az isten bajom van nekem mostanában? Miért tipródom egy helyben ahelyett, hogy azzal a híresen flegma mosolyommal elsuhannék?

nehogy lemaradj valamiről, akármiről

Gyáá, nem haladok az egyetemmel, a szakdogámra kín gondolni, észt könyvek hevernek az asztalomon hetek óta. Lopva lesek beléjük és borzadok, mennyire nem tanultam semmit az elmúlt három évben. Pánikolva ébredek éjszaka, ha beszivárog a tudatomba, mennyire nem látok előre. Töltsek el még két évet az egyetemen, hogy aztán 26 évesen lobogtathassak egy kevésbé értékes, diploma feliratú papírdarabot? Próbáljak meg rendes munkát keresni és építgessem az egyelőre elérhetetlennek tűnő, egzisztenciának nevezett valamit? És ha belebukok, költözhetek vissza egy olyan környezetbe, ahol unatkozom? fuck this shit, i'll be a stripper

csendben ülni, tárgynak lenni, az őszi esőben elmosódni végül, lenyomat nélkül

Szedjem már össze magam, rakjak rendet magamban és körülöttem, és kerüljem végre az egészségre káros embereket. Amit le kell építeni, azt építsem le, amit pedig fel akarok építeni, azt építsem fel. Néha mocskosnak érzem magam, ha belegondolok, miket engedek meg magamnak időnként. Mennyire önző tudok lenni és mennyire le tudom szarni, ha ezzel kárt okozok.Talán sorsszerű, hogy mostanában kihasználva érzem magam.

amit kerestünk, a kezünkben tartjuk

Abba kéne hagynom a vinnyogást. Nem minden alakul a legjobban, de ezen csak én tudok változtatni. Nagy levegő, egyenes hát, mosoly. Ennyire könnyen nem adom magam.

24

Napom.

morzsák

Kőszeg egy kis ékszerdoboz. Imádok a középkorias hangulattól átitatott belvárosban sétálni, almát venni az utcai becsületkasszás asztalkáról, megbotlani a macskaköves járdán. Feltrappoltunk a Szulejmán-kilátóhoz (kicsit rontott az összképen a frissen lecsupaszított domboldal a még füstölgő kupacokkal, amik között fel kellett másznunk). A népi hagyomány szerint innen nézte a szultán a híres kőszegi ostromot 1532-ben, de 2013-ban is elég pazar a kilátás.

Rá kellett jönnöm, hogy a család egy alapvetően jó dolog, kell egy kis hátszél, egy közeg, ahova bármikor vissza lehet vonulni, de ha egy hétig össze vagy zárva ugyanazokkal az emberekkel, az rendkívül idegesítő tud lenni. Hirtelen minden idegesítő lesz: a németül éppen tanulgató apád az állandó kérdéseivel a szavak jelentéseiről, az unatkozó kishúgod, aki ennek a ténynek affektálva és szó szerint nyávogva ad hangot, és az anyád, aki kizárólag egyetlen dologról tud beszélni: saját magáról. Vagy arról, hogy az emberek milyen idegesítőek. noshitsherlock.   

Tegnap egy random férfiember feleségének néztek, aki történetesen éppen mellém ült le a szaunában. Utána a tévedés elkövetője próbált menteni, és mikor apámmal jelentem meg egy másik helyszínen, megállapította, hogy helyreállt a rend, most már látja, ki az igazi férjem. Úgy tűnik, feleségfejem van. A kellemetlenebb része a történetnek, hogy elég soviniszta hozzáállásnak tartom a férfi tévképzetét arról, hogy egy nőnek mindenképpen valaki feleségeként kell megjelennie, kortól függetlenül. Olyan, hogy valaki lánya, aki férfitól mentesen, szabadon grasszál a szaunák közt, olyan nincs. Cuki. 

(végre talán igazi blogformája lesz a blogomnak. csak tartson ki a lelkesedésem) 

 [Vivien, plíz blogolj te is rendesen, el vagy tűnve és hiányzol]

buta kicsi lény

Még egy ilyen balf*szt, aki hivatalosan elhúz "nyaralni" (bocsánat, telelni), és annyi munkát és tanulnivalót visz magával, hogy messze nem tud kikapcsolódni, na ilyen kétlem, hogy sok lenne. Köszönöm a tapsot, eddig remekül lavírozok a nappal pihenjünk aktívan, éjjel dolgozzunk aktívan pengén, csak nem értem, miért játszom ezt el minden áldott évben. Jól van lányom, egyes, leülhetsz.

(amúgy minden oké, csak kissé felemás)

december

Az eddigi legindokolatlanabb hónapom az évben. well, well. 

IHB

Van az, amikor hajnali 5+x órakor hazatántorogsz egy buliból, totál összezavarodva, aztán másnap reggel felkelsz, és átkozod magad, hogy már megint mi az istent csináltam? Elsőre csak kavarognak a randomabbnál randomabb emlékfoszlányok: kiömlő kézműves sör a villamoson, sokadik pinyófény a kézben, két korsó szóda, a költészet és a slamkultúra indokolatlanul mélyreszántó kivesézése az Élesztő kapujában, elszundikáló barátnő az 53-as presszóban. (Eszti szerint ha egy buli az 53-as presszóban végződik, akkor az csak nagyon indokolatlan lehet. Hát ebben van valami, oda akkor megy leginkább az ember, ha már a sokadik helyről kivágták zárás miatt.) Aztán jön a szokásos pánikrohamszerű kétségbeesés, hogy te jó ég, vajon milyen baromságokat mondtam? Nem fecsegtem el túlságosan intim dolgokat részegen? Nem égettem le magam valami ordas nagy hülyeséggel? Szép lassan megnyugodtam, ahogy rájöttem, hogy az egyetlen égő dolog az észtekkel való találkozás volt, annak is az a része, amikor Bogi lelkesen mesélte nekik, hogy én bizony észtül tanulok, ami tényt szándékosan nem tártam eléjük, sejtve, hogy akkor észtül kéne beszélnem, az meg részegen esélytelen. (Józanul is necces.) Kellett azért egy nap, hogy teljesen lenyugodjak, és megállapítsam: ez az IHB kibaszott jó volt. Simán megérte, hogy egy egész szombatom ment el a kipihenésével, amit tölthettem volna cikkek írásával és aktív pihenéssel is, helyette képtelen voltam bármi értelmeset csinálni, és egész nap sorozatokat néztem. Régen voltam ilyen hardcore kocsmázáson, de rendkívül jólesett. A társaság is király volt, egy percig sem éreztem magam kívülállónak. Csak mosolyogni tudok, ha eszembe jut.

Tünc.

there's nothing I can say

Juhúúú, nemsokára indulunk Bogival KÖMT-re. Teljesen be vagyok már sózva. Próbálom elképzelni, milyen lesz a helyszín, milyen emberekkel fogok találkozni, mennyire lesz kényelmes egy hálózsákban aludni egy általános iskola padlóján, éhen fogok-e veszni és megtanulok-e táncolni. A program halloween bulival indul ma este, nemes egyszerűséggel összeszedtem a leggótosabb ruháimat (nem, annyira nem azok), és majd jól ráfogom, hogy gótikus metál zenekar énekesnőjének öltöztem. Jajj már a vonaton akarok ülni és sört szürcsölni. 

Egész jól viseltem azt a pár napos magányt, ami nem csoda, tekintve, hogy gyakorlatilag csak aludni jártam a szobába (vagy még ezt se). Gyorsan eltelt az idő, sokat dolgoztam, esténként a belvárosban üldögéltem egy Esztilány és némi alkohol társaságában, és megnyugtató érzés volt tudni, hogy kerek négy napom van arra, hogy kitakarítsam a szobát. (Úgy imádom, ha rend és tisztaság van körülöttem.) Az egyetlen nyüsszögésre okot adó dolog az a tény volt, hogy nem tudok hazamenni. Leginkább akkor akart megszakadni a szívem, amikor megláttam, milyen szép töklámpást faragtak a húgaim. 

Legszívesebben hazahopponáltam volna azonnal. Több ilyen év nem lesz, amikor nem megyek haza halottak napjára, az biztos. Kb, úgy érzem magam, mintha kihagynám a karácsonyt. Imádok este, sötétben visszamenni a temetőbe és nézni a sok pici gyertyalángot. Azt hiszem, vasárnap, ha visszaértünk, kimegyek Csepelre dédanyám sírjához, hátha marad még egy pár mécses, amiben gyönyörködhetek. 

Azt hiszem, ideje elkezdenem készülődni. Addig is rongyosra hallgatom ezt az új The Killers dalt.

ha vasárnap, akkor nyüssz.

Mondtam már, mennyire rettenetesen utálom a vasárnapokat? Az egy dolog, hogy rögtön utána kezdődik az új hét, de ezt már megszoktam rég. Ez az a nap, amikor általában nincsen semmi dolgom, és ez kikészít. Se meló, se egyetem, maximum házit írhatok, ha értelmes elfoglaltságot keresek. Ilyenkor vagyok nyűgös, bágyadt és letört. Most ráadásul mindez duplán érvényes, hiszen a legtöbb barátom fogta magát és hazautazott az őszi szünetre. Én nem, én maradok, hiszen a munkahelyen nincs olyan, hogy szünet. Pedig legszívesebben elhúznék én is vidékre pihenni meg cicázni. De nem... Itt maradtam árván, szobatárs nélkül, én és az észt házi. Tavaly ölni tudtam volna egy-egy olyan napért, amikor a szobatársam nincs a koliban (egész évben hazament vagy kétszer, akkor is nagyon rövid időre), Bogi viszont rendszeresen jár haza, és egyre rosszabbul viselem ezeket a napokat az üres szobában. Sokkal megnyugtatóbb lenne, ha ott pötyögne a gép előtt és időnként felkacagna A.G. valami indokolatlan poénján. 

Ilyenkor szokott iszonyat erővel rámtörni a szocializálódhatnék. Nem mintha a hét minden egyes napját nem azzal töltöttem volna, hogy emberekkel veszem körül magam. Mégis, vasárnaponként eltörpülnek a hét történései, csak a magány marad. Megtehetném, hogy fogom magam és egyedül megyek be a városba, de ahhoz semmi kedvem. Legutóbb így voltam egyedül moziban, ami jó volt, de kocsmázni nem mennék egyedül. Úgy érezném, hogy mindenki engem sajnál, mert nem találtam senkit, aki eljött volna velem. Ezek azok a pillanatok, amikor elgondolkodom, lehet, nem ártana lassan egy állandó férfiember mellém, aki lefoglal. Csak ezért viszont nem ugrálok kapcsolatokba. 

Csak az vigasztal, hogy csütörtöktől Zebegény és KÖMT. Nagyon igénylem most új emberek társaságát. Nem mintha a régiekkel baj lenne, de nem ártana egy kis vérfrissítés lassan. 

hülyextrovertált

hol van az otthon?

Kicsit már felőröl a kétlakiság: sehol nem vagyok igazán otthon. Ha Pesten vagyok, azt mondom, hogy "hazamegyek hétvégére", itthonról meg "visszamegyek". Nem érzem már magam egészen idevalónak, de a koliban néha elfog a honvágy, és akkor záros határidőn belül muszáj felpattannom a buszra és a saját ágyamban aludnom. Szeretek itt lenni, itt a családom, szép a táj, vannak cicák, barátok, Veszprém, titkos hely, Canyon, és csak itt történhet olyan, hogy éjfélkor temetést rendezünk a húgom kedvenc patkányának. Pesten meg ott van az életem, a koli, sokkal több barátom van már a fővárosban, ott a Kamara, a munkám, az egyetem, a kilátás a Városliget, biciklizés az Andrássyn, bulik, kocsmák és élmények. Mégse érzem, hogy Pest lenne az otthonom, hiszen nincs egy ágy, ami az én tulajdonomat képezi, van egy fél szobám, közös konyha és wc, közös zuhanyzó. Amíg albérletben éltem, kicsit jobb volt, imádtam saját háztartást vezetni, ahol minden ott volt, ahova ÉN pakoltam, de akkor is tudatában voltam, hogy nem minden az enyém, vigyázni kell a holmikra, különben nem kapom vissza a kauciót.
Nem arról van szó, egyelőre még remekül elvagyok a koliban, hazajárni is tudok, ha magányra van szükségem, de néha olyan jó lenne, ha lenne saját zugom, amit csinosítgathatok, ahova elbújhatok, ahova áthívhatom a barátaimat. Tudom, hogy NAGYON soká lesz nekem annyi pénzem, hogy befektessek egy lakásba, de néha jó lenne tudni, hol vagyok otthon.  

finnugrista

Ahogy a Mélypont kellemes félhomályában üldögéltünk és extrémebbnél extrémebb macifröccsöket szürcsöltünk (a gránátalmás túl édes, a meggyes viszont főnyeremény), úgy éreztem, ennél jobb helyen nem is lehetnék. Valahol eltöltött a küldetéstudat, hogy igen, nekem igenis foglalkoznom kell a finnugrisztikával és az észt nyelvvel. Az emberek, akik körbevettek, mind ezt teszik. És milyen jó is számba venni, ki milyen finnugor nyelvet tanul, melyik világvégi oroszországi kis finnugor nép nyári egyetemére szándékozik elmenni, és hogy ki jön IFUSCO-ra Göttingenbe. Ráadásnak ott ült Julia, aki május óta úgy megtanult magyarul, hogy csak na, nem győztünk hova lenni a gyönyörűségtől, hogy egy német lány ellenállhatatlan vágyat érez rá, hogy megtanuljon magyarul, és sikerül is neki. Ezek után újult erővel vágok bele a nyelvtanulásba, a nyári egyetemi pályázatba, próbálom beszerezni a szükséges dokumentumokat IFUSCO-ra, és a szakdolgozatommal is elkezdtem foglalkozni. Jéjj, végre elhiszem, hogy ez az utolsó évem és végre diploma lesz a kezemben. Komolyan, ha korábban megismerkedtem volna ezekkel az emberekkel, lehet, hogy már sokkal előbb itt tartottam volna.

csak a szokásos

Nem is tudom, melyik a tegnapom legindokolatlanabb eseménye. Az, hogy TÉNYLEG egy sört szerettem volna csak meginni Főzdefeszten a húgomékkal, helyette seggrészegen estem haza éjjel a koliba? Vagy esetleg az a tény, hogy a ZP-ben kötöttem ki Aurora koncerten, pedig nem is nagyon ismerem őket? Hogy megtudtam, hogy a fiúk tudnak péniszt pisilni a falra? Esetleg a csöves hazafelé a trolin, akit hihetetlen módon érdekelt, van-e rajtam bugyi, pedig nadrág volt rajtam?

Budapest, te csodás! <3 

Prága (igen, már megint)

Ez a hely örökké visszahúz. Bár az az elemi honvágy és fájdalom már elmúlt, amit az erasmusos félévem után éreztem, még mindig megesik, hogy elmerengve bámulok a semmibe, és lélekben a cseh határon túl járok. Nem meglepő hát ilyen felvezető után, hogy idén a nyaralásomat is ide szerveztem.

Ha belegondolok, még nem is nagyon voltam így igazából önerőből nyaralni. 16 évesen jártam szülők nélkül Olaszországban, de akkor is vittek, nem voltam szervező, csak "csatolt rész". Az alapötlet most is két részből állt össze, köszönhetően Dave barátomnak (tudom, hogy utálod ezt a nevet, de sajnálom, jobb szeretem félig-meddig álnevekkel feltölteni a blogomat). Ő el szeretett volna menni Egerbe, én terveztem Prágát, tekintve, hogy a régi szobatársam, Ralitsa ott él jelenleg, és már nyár eleje óta hívott, hogy látogassam meg. Végül osztottunk-szoroztunk, és arra jutottunk, igazából az egri kiruccanásra félrerakandó pénzből simán elmehetünk Prágába is. Miért ne? Úgyhogy belevágtunk.

Arra most nem térnék ki külön, hogy közös munkahelyünkön hányan könyvelték el romantikus, kettesben eltöltős, összejövős nyaralásnak ezt az egészet. Felesleges lett volna cáfolni, úgyse lehet meggyőzni senkit, ha elhatározta, hogy ez így van és punktum.

A készülődés nem vett el sok időt, a már jól ismert Student Agency buszra váltottunk jegyet (még mindig hihetetlen számomra, hogy 8400 HUF-ból oda-vissza megjártam Prágát, a buszon ingyen kávé/tea, saját képernyő beépítve az ülésbe, és még az ülés is egész kényelmes volt), szállást pedig a jó öreg Strahovra foglaltam. Ennyi pénzből máshol is megszállhattunk volna, de mindenképpen a régi kolimban akartam lakni, ha csak pár napra is. Néha hiányzik az az ordenáré igénytelenség, na.

Rali nagyon izgatott volt, mikor elmondtam neki a tervem az utazásról. Biztosított róla, hogy minél több időt velünk fog tölteni, míg ott leszünk. Így is lett, mikor a 8 órás úttól elmacskásodott lábakkal letántorogtunk a buszról a Florencen, Ralitsa hatalmas vigyorral az arcán fogadott minket. Kiderült, elkéredzkedett korábban a munkahelyéről csak azért, hogy elénk tudjon jönni. Nagyon jó volt újra látni őt.

Igazából az a 4 nap, amit Prágában töltöttünk, leginkább az újrafelfedezésről szólt, számomra legalábbis biztosan. Davenek új volt minden, neki mutogattam a látványosságokat, amiket annak idején felfedeztem. Azt hiszem, a legfontosabb helyeket megjártuk (Petrin-park, Hradzsin, Orloj, Visehrad, Vencel tér, Károly híd, John Lennon emlékfal, Wallenstein kert, Letna park, zsidó negyed, sárga pingvinek a folyóparton, arc nélküli bébiszobrok). Lazultunk a Vltava partján, söröztünk a Strahovon, lejártuk a lábunkat, kicsit éheztünk is, mivel pénzváltásnál derült mennyire lóf*szt nem ér már a forint, a Koleje Strahov indokolatlanul kényelmes ágyain aludtunk, mókás volt. Azt meg el se tudom mondani, mennyire jó volt Ralitsával és Karellal újra találkozni. :) Valamiért mégse éreztem magam a prágai lét szerves részének, ami nem meglepő, hiszen 4 nap alatt nem tudtam volna visszaszokni, de iszonyatosan nyomasztó volt tudni, hogy én itt csak egy turista vagyok, semmi más. Hiányzik az ottani életem, zavar, hogy nem tudom fejből a villamosok útvonalát, nem emlékszem a kis egérutaimra, amiket ott fedeztem fel, a cseh feliratokat meg már alig értem, pedig régen elég sokat tudtam. Talán ezért is voltam időnként morcos, sajnos Dave ebből elég sokat kapott, pedig nem szolgált rá.

Míg ott voltunk, az elmúlt 2 év álomnak tűnt. Újra a száztornyú Prága utcáit jártuk Ralival, apróságokról trécseltünk, élveztük a város különleges hangulatát és a jó időt. Innen, Budapestről az a pár nap tűnik álomnak, Ralitsával, cseh sörökkel, Prágával együtt. Azt hiszem, nekem nem egy álmom van, hanem kettő.

kilátás a Letna parkból

indokolatlan pszihedelikus epicség a John Lennon emlékfalnál

szoba a Strahovon

Óváros tér a kedvenc templomommal

we want you to drink Czech beer! 

Utcazene

Már nem is emlékszem, tavaly miért hagytam ki.A tavalyelőtt valamennyire rémlik. Hogy előtte mikor voltam, na arra már totál nem emlékszem. De idén végre megint kivonultunk Utcazenére, igaz, a fesztivál négy napjából csak hármat használtunk ki, de azt hiszem, érthető, hogy még az Alfa fáradalmait pihegtük akkor. 

Az idei rendezvény alacsonyabb költségvetéssel voltak kénytelenek gazdálkodni a szervezők, aminek eredményeképp kevesebb nagy nevet hallhattunk fellépni. Kicsi húztam a számat, mikor ezt először hallottam, de be kell ismernem, hogy jelentősen szélesedett az általam ismert zenei paletta. 23 évesen kellett rájönnöm, hogy az Utcazene lényege nem a nagyszínpad, hanem az a sok-sok kicsi, a mainstream számára ismeretlen zenekar, akik teljes beleéléssel és lelkesedéssel szórakoztatják a nagyérdeműt, legyen az bármilyen csekély létszámú. Az estéinket általában a Fortuna-udvarban kezdtük piknikes hangulatban pléden üldögélve, ott ért minket az első koncert minden nap. Mondhatom, nem volt csalódás egyik sem. A Town of saints nevű holland-finn zenekar valami zseniális volt, mindemellett közvetlenek is voltak. Az énekes srácot elkaptam az egyik pult mellett, nagyon kedves volt, mikor a koncertjükről áradoztam, még meg is ölelgetett. :) Ugyanitt hallottuk a Skarallaos spanyol formációt, másnap izomlázam volt, annyit ugráltam. Kicsit csalódás volt a Mary Popkids, akik Ajtósi Napokon iszonyat nagy bulit csaptak, kicsit vérszegények voltak a Közgáz udvarban. Azt meg abszolút Sámánnak köszönhetem, hogy ott voltam a Random Tripen, nem is hallottam még erről a közös zenélgetős produkcióról, de teljesen király volt. Rubbet Puppetre természetesen csak a slágerük miatt mentünk, de már annyiból megérte ott lenni, hogy láthattunk egy csajt felmászni a sátor tetejére. Egész este rá irigykedtünk, hogy mekkora epik lehetett a Kossuth utcánt ott fenn üldögélve hallgatni. Aztán ott volt a Canyonnál a gerillazenekar, akiknek a nevüket nem sikerült megjegyeznem, de minden hajnalban velük zártuk az estét. 

Egyébként ez volt az első olyan Utcazeném, ahol tényleg voltunk koncerteken, és ezen volt a hangsúly. És jó volt. :)

Alfa Fesztivál - 3. nap

Azóta húgom megállapította, hogy ha aznap este a pogó áldozata maradt volna a cipőm, mi is tarthattunk volna "cipő emlékkoncertet". Mindenféle rosszindulat nélkül szakadtam, amikor ezt meghallottam.

Szóval a bor rejtélyét nem sikerült megoldanunk. Arra tippelünk, hogy a sátor felé botladozva összefutottunk valami jószívű részeggel, és ő töltött nekünk, de tényleg egyikünknek sincs emléke erről. Pedig Nóra ezen kívül mindenre emlékszik. A szexuális zaklatás biztonságiőrökre viszont határozottan emlékszem. A zuhanyzónál héderelő két szekus srác rendkívül humorosnak képzelte magát, miután megkérdezték, kell-e segítség a zuhanyzáshoz, mert segítenek szívese. Nagylányok vagyunk, megoldottuk egyedül is. Aki sátrat állítani tud egyedül, az zuhanyozni is. :D

Az utolsó napon szembesültünk a fesztivál egyik legnagyobb hiányosságával - már az indokolatlanul drága alkoholon és kaján kívül - ; napközben egész egyszerűen nem voltak programok. Viszonylag korán felébredtünk, tekintve a sátrunk napos elhelyezkedését, és jobb dolgunk nem lévén bebuszoztunk Várpalotára. Órákat töltöttünk a teszkóparkolóban egy padon regenerálódva, és nem mi voltunk az egyetlenek. Elindultunk sétálni is, de nem találtunk semmi érdekeset, így inkább bevásároltunk sörből és visszamentünk. Előtte még húgom volt munkatársa, aki vagy nagyon részeg volt, vagy nagyon punk, de szerintem simán retardált, konkrétan Nóra ANYJÁNAK nézett. Utána azzal mentegetőzött, hogy 25-nek nézett, de a számok így se stimmelnek. Nem tudok mérges lenni igazából, annyira wtf az egész. Egyszerűen nem nézek ki ennyire öregnek, még a személyimet is el szokták kérni (főleg mióta megnyitottak a mutyiboltok tökéletesen hozzá nem értő eladókkal).

Ahaaa, szóval dohányterméket reklámozni tilos, dohányboltot viszont lehet...

A bejárat előtt megiszogattuk a söreinket, különösebb atrocitás ezúttal nem ért minket. Mivel egész nap csak ténferegtünk, befetrengtünk még a sátrunkba kicsit pihenni. Mikor úgy éreztük, életképesek vagyunk, kibújtunk vackunkból, és kissé kétségbeesve állapítottuk meg, hogy a pénzforrásunk igencsak megcsappant. Ráadásul Nóra még rosszul is emlékezett, a majdnem tele doboz helyett pár törött szál cigarettát talált csak. Dohánytermékhez pedig legközelebb a város túlfelén lehetett csak jutni, hála a drága kormányunknak. Elég hamar adta magát a helyzet, hogy az estét elhagyott repoharak felkutatásával fogjuk tölteni, amiket 200 Ft-ért készségesen visszaváltottak. Hogy pontosan mennyit sikerült összeszedni, azt nem tudom, de megint rendesen berúgtunk, és hála ennek a technikának, elég sok koncertre eljutottunk. (Koncertek után érdemes körbenézni a színpadnál, olyan sok az elhagyott pohár.)  A Hősöket csak messziről hallgattuk, Hegyalján még bejött, de akkor nagyon részeg voltam, ezúttal egyáltalán nem tetszett. Voltunk Prosecturán, Akelán, a Balkan Fanatik végén, Belgán (egykéthá!), és Subb bass monsteren is.

Két epic indokolatlanság történt, az egyik még az előző napon. Összetalálkoztam az egyik biztonságiőr fiúval, aki Hegyalján a tőlünk nem messze lévő kaput őrizte és elég jól összehaverkodtunk vele. Megismert, emlékezett ránk és beszélgettünk is. :D Kicsi a világ. A másik egy epikcuki történet, ami után csak mosolyogtam, mint egy hülyegyerek. Odajött egy hippilány, és cigit kért tőlem. Tekintve, hogy Nórával felesben szívtuk azt az nem teljesen egy doboz cigit, amim maradt, és annak is a legvégén jártunk, azaz egy egész és egy törött szálunk volt, ismertettem vele a tényállást. Azt hittem, ennyiben maradunk, de nem. Kb. 10 perc múlva visszaszaladta, a kezembe nyomott egy szál cigit, majd eltűnt. Ilyen kedves emberrel rég találkoztam. ^_^

A bejárat

Hogy végül miért és mikor mentünk aludni, azt nem tudom, de sejtem, hogy köze lehetett a sör elfogyásának a dologhoz, valamint annak a ténynek is, hogy reggel 7-re jóapánk kocsival ígérte magát, hogy hazavigyen. Nagyon nem akartunk buszozni, plusz így elihattuk a buszpénzt is, ami nem egy utolsó szempont.

Végkonklúziónak talán annyit, hogy vegyes volt ez a fesztivál. Az, hogy mennyire éreztük jól magunkat, sokszor nem a programokon, hanem magunkon és a többi kedves emberen múlt. Iszonyatos hiba, hogy napközben nem tudták mivel elfoglalni magukat a fesztiválozók, az infopultosok nem rendelkeztek infókkal, a tájékoztatás is hiányos volt, a biztonságiak időnként túllépték a hatáskörüket, az már csak kellemetlen apróság, hogy a kempingben sátrazásra alkalmatlan volt a talaj. Pofátlanságnak tartom viszont, hogy a szervezők pont az olcsósággal hirdették a rendezvényt, és nem lehetett abszolút semmit bevinni, borzasztó drága volt minden, kezdve a 990 ft-os hamburgerrel a 400 Ft-os sörig. Igaz, utolsó napra az addig 350-es főtt kukorica ára lement 200-ra, amit ki is használtunk, de a zsíros kenyér, ami az egyetlen igazán olcsó kaja volt, az elfogyott. Kedvesek voltak viszont az emberek, volt valami családias hangulata a fesztiválnak. Sokan családostul kint voltak, este 11-kor is viszonylag sok gyereket lehetett látni (amivel én nem feltétlenül értek egyet, no de nem én nevelem őket). Jó volt a felhozatal, a koncertek nagyon jók voltak, és indokolatlanságban sem volt hiány. Látszik, hogy első alkalommal szervezett fesztiválról van szó, ahhoz képest korrekt volt, de van még bőven min csiszolni. Annyit viszont simán megért, hogy ingyenbérlettel ott költsem a pénzt három napig. 

Alfa Fesztivál alias őspafe vol2 - 2. nap

A második napra már húgom társaságában érkeztem. Kétségtelenül nem volt túl kényelmes utunk sátorral, hálózsákkal és egyebekkel felszerelkezve busszal, de szerencsére Veszprémben elcsíptünk egy buszt, ami megáll a Cseri erdőnél.

Húgom kissé csodálkozva konstatálta a bejárat helyét, ő már a modernebb pafés időkhöz szokott. Kezdésnek letelepedtünk a bejárat közelében, és rábontottunk a magunkkal hozott sörre. A környék tele volt földön hesszelő punkokkal és hozzánk hasonló csóró fesztiválozókkal. Nem kellett sokat várni, hogy megtaláljon minket a környék talán egyik legrészegebb sráca. Cigipapírral próbált letarhálni, mivel nem élünk ilyennel. cigit kapott inkább, aztán letelepedett közünk. Alapvetően nem volt vele probléma, csak mindent háromszor kérdezett meg, a fülembe tolta a telefontját, hogy de hallgassam meg ezt a számot, mennyire király... Hamarosan csatlakoztak a haverjai is, ezek után történt a fesztivál egyik legmókásabb esete. Szegények mindenáron be akartak tépni, de képtelenek voltak megtekerni egy értelmes cigarettát. Lehet tippelni, ki segített nekik a kutyás rendőrök és szaladgáló fotósok közelében. Később összetalálkoztunk velük a kempingben, nem lettek józanabbak :D

jó kis Bohemian Betyars

A kempingnél kisebb meglepetés ért minket. A szekusok szóltak, hogy nem mehetünk be, mert nincs kempinges karszalagunk. Tisztában voltunk vele, hogy kell vennünk, de az nem jutott eszünkbe, hogy a főbejáratnál kell kiváltani, mert SEHOL nem volt kiírva, valamint a bódéban üldögélő jegyárus lányok se szóltak, hogy ne caplassunk át a fesztiválon feleslegesen a kempingig, mert ott bizony nem fogunk tudni jegyet venni. Hát jó, mentem egy kört a bejáratig, és beszereztem a fejenként 500 HUF-ba fájó szalagokat.

A sátorállítás maga mókás volt. A kemping férfi lakói őszinte érdeklődéssel figyelte, ahogy két, szakértőnek nem tűnő lány állítja a sátrát. Többen megálltak és figyeltek, többen felajánlották a segítséget is, és volt egy srác, aki konkrétan leült, és megkérdeze, nem zavar-e minket, ha ezt végignézni. Végül elégedetten állt fel, kijelentette, hogy nem hitte volna, hogy ilyen simán megoldjuk a feladatot, és már ezért megérte neki eljönni a fesztiválra. :D

Az első koncertünk a Bohemian Betyars volt. Régen elvből nem szerettem őket, mert az Exuram mindig azt bizonygatta, mennyire igénytelen zenét játszanak. Aztán szakítás után csakazértis elkezdtem hallgatni őket, amit egyáltalán nem bántam meg. Kicsit aggódtam, hogy a punkos vonalat kedvelő húgom kevésbé fogja élvezni a koncertet, mint én, de ő is végigugrálta. Cserébe én is ott voltam Aurórán.Megtanultam, kit szabad megütni pogóban és kit nem, elvegyültem és punknak tettettem magam, Nóra meg testőrként vigyázott rám végig. :) Egyszer teljesen váratlanul az előttünk lévő srác megfordult, és adott nekünk egy-egy szál cigit. Csak úgy. Aztán elment, és visszajött pár sörrel, és egyet nekünk adott. Koncert után pedig elvitt minket a jégeres sátorhoz, és meghívott minket. Nagyon kedves volt. :) 

hangulatfotó

A jégernek viszont egy szignifikáns hatása tuti lett: innentől darabos az este. Rémlik, hogy voltunk Alvinon, belesodródtam egy pogóba és leesett az egyik cipőm, 150 ft-is zsíroskenyeret zabáltunk, mert minden iszonyat drága volt, random fiú, aki elől elmenekültünk, földön üldögélés, aztán nagyjából ennyi. Kicsit félelmetes belegondolni, hogy úgy voltam Alvinon, hogy nem is emlékszem rá. A legnagyobb wtf mégis az, hogy reggel bornyomokat találtam a poharamban. Emlékeink szerint nem boroztunk, innentől viszont ki tudja... 

folyt. köv. 

Alfa Fesztivál aka Pafe 2 - 1. nap

Már megint olyan mázlista voltam, hogy nyertem egy fesztiválbérletet. Egyébként is terveztem lenézni a várpalotai Alfa Fesztre, de fennállt a veszély, hogy pénzhiány miatt a terv meghiúsul. Szerencsére az évek óta tartó sikerszéria nem ért véget, ismét ingyen élvezhetem egy hazai fesztivál örömeit (plussz az a rengeteg pénz, amit a helyszínen elköltök, szóval annyira mégsincs ingyen a dolog...)

Kisebb logisztikai problémát okozott viszont annak megszervezése, mikor is menjek az említett fesztiválra. Eredetileg egyedül toltam volna végig az egészet, bár ezzel kapcsolatban voltak fenntartásaim, de végülis nem tűnt rossz ötletnek. Végül húgom úgy döntött, becsatlakozik hozzám, de csak péntek-szombatra. Abban egyeztünk meg, hogy a csütörtöki napra kimegyek egyedül, este hazamegyek, ma pedig együtt indulunk vissza, sátorral felszerelkezve.

Az első probléma a lejutás. Bár hihetetlenül gyakoriak a várpalotai buszok Veszprémben, kevés áll meg menetrend szerint a Cseri-erdőnél. Sikerült elcsípnem egyet - bár hozzátenném, hogy a menetrendek.hu szerint az a busz nem áll meg, amelyiket viszont találatként kidobta, nem is arra megy - , és 3 órára már az ismerős benzinkútnál toporogtam.

A korai pafés időket idéző módon a földúton hosszan sétálva találtam meg a bejáratot, ami egyébként nincsen kitáblázva. Igaz, útközben elhaladtam egy kitelepült kajálda mellett, nagyjából egyértelmű volt az útirány, de egy kis táblácska nyilacskával nem ártana. Sikeresen átvettem a belépőmet a tiszteletjegyes ablaknál, bár nekem kellett magamra ügyeskednem, a lányok maguktól nem ajánlották fel, én meg naivan azt hittem, majd a bejáratnál. Hát nem, ott csak biztonságiak álltak. Sebaj, voltam már jegyszedő koncerten, segítettem már legalább 100 embernek felrakni a karszalagot, nem para. Biztonságiak alapvetően jófejek voltak, bár nem értem, miért nem lehet legalább egy fél literes vizet bevinni. Hegyalján nem tetszett, hogy csak vizet vihettem be, üdítőt nem, de itt teljes embargó van: ételt, italt a bejáraton túl nem engednek.

Bejutás után jártam egy kört a színpadok és sátrak közt, abszolút a régi Pafe jutott eszembe róluk. Kicsit viszont megijedtem a fesztiválozók létszámán, alig kóvályogtak bent néhányan, aztán rájöttem, hogy nyitás után 3 órával vagyunk még csak, nincs ok aggodalomra. Körutam után vettem egy korsó Sopronit (csak az van csapolva). Pozitív, hogy itt is repohár van, 200 HUF a betétdíj, viszont maga a sör 400 HUF, amit sokallok. Viszont a pultosok kedvesek voltak.

Sörhöz jutván elfoglaltam az egyetlen szabadon maradt árnyékos padot, és nézelődtem. Nem telt bele sok idő, két lány telepedett le hozzám. Beszélgettünk, budapestiek, egyikük gyakorlott, másikuk kezdő fesztiválozó. Megosztottuk egymással fesztiválos élményeinket, kikérdeztem őket a kempingről, kedvesek és nyitottak voltak. Fél 5kor búcsút intettem nekik, hiszen kezdődött a Soproni Sátorban a Kretens. Talán egy hónapja láttam őket a Toldi moziban az East Punk Memories vetítése után koncertezni, és megtetszett a zenéjük. Szánnivalóan kevesen voltunk ahhoz képest, hogy punk körökben klasszikusnak számítanak. Természetesen kevés lány volt, és én voltam az egyetlen, aki pasi nélkül volt. Kicsit fura, hogy a koncertek 45 percesek, viszont csúszás nincs. A Kozmosz is időben kezdett ugyanezen a helyszínen. Úgy hallom, mostanában ők a menő zenekar balos-liberális körökben. Az mindenesetre biztos, hogy többen voltunk, mint Kretensen, de így is elég kevesen.

Koncert vége után terveztem visszaindulni Veszprémbe, de elkapott a Magashegyi Undergrund dallama, így még maradtam kicsit. Kifelé menet megkérdeztem az infopultosokat, mikor megy fesztiválbusz a városba. Oké, nagyon segítőkészek és kedves az ottani fiúklányok, de nem értem, milyen infóval tudnak szolgálni. Az oké, hogy nem tudják, melyik veszprémi buszok állnak meg a Cseri-erdőnél, de hogy a fesztiválbusz menetrendjét is csak nagyjából tudják belőni 5 perc telefonos keresgélés után, az azért kritikán aluli. Meg nem ártana, ha lenne náluk laptop, azon rengeteg dolognak pikk-pakk utána tudnának nézni. Mindegy, mára már ígértek mindenféle menetrendet, de azt hiszem, nem készítették fel őket rendesen, amiért nem tudom őket hibáztatni. A szervezők itt valamit nagyon elszámoltak.

Rendesek voltak viszont a rendőrök a 8-ason. Mikor látták, hogy a négysávos úton szeretnék átszaladni a buszmegállóba, megállítottak, és egyikük átkísért a túloldalra. Addig állt az út közepén, míg nem jeleztem neki, hogy lesz buszom, nem akarok visszamenni a túloldalra. :) Az utolsó buszt sikerült elcsípnem Veszprém felé, nem is kellett sokat várnom, és egy sráccal is összebarátkoztam, aki szintén Veszprémbe ment vissza.

A szelek városában megvártuk egymást húgommal, megittunk még két sört baráti társaságban, aztán hazajöttünk.

Alapvetően pozitív volt a tegnap, és bebizonyosodott, hogy egyedül is lehet jót fesztiválozni. :) Ma folyt.köv.

ez a nyár

eddig sok szempontból zseniális. Sikeresen hazaköltöztem vidékre, és őszintén szólva most nem is hiányzik a budapesti nyüzsgés. Jó érzés kicsit visszasüppedni a "village people" életérzésbe. Tegnap például fokhagymát szedtem öt órán keresztül. Kicsit meg akartam halni a végére, fájt a nyakam, a lábam, a hátam, mindenem, de ma kifejezetten jólesik az izomláz, amit okozott. Közben itthon tiszta a levegő, csicseregnek a madarak, és köszönhetően a bakonyi klímának, a kánikula is elkerül minket.

Másrészt annyi mindent szeretnék még csinálni az előttem álló szűk két hónapban, hogy ajjaj. Szeretnék menni Alfa Fesztiválra, FEZEN-re, a Balatonra, Egerbe, esetleg még Prágába is. Hogy pénzem honnan lesz, még nem tudom, de már keresek munkát, remélhetőleg minél hamarabb a jómunkásemberek táborát erősíthetem.

A lelki világom is teljesen rendben van, rendet tettem magamban. Azt hiszem, rég voltam ennyire stabil ezen a téren. Végre le tudtam zárni az összes múltamat, nem zavar, ami zavarhatna, és kíváncsian várom, mit hoz a jövő. Csak a váratlan fura vallomások ne zavarnának bele a nyugalmamba, de bízom benne, hogy megoldódik az is, és mindenféle veszteség nélkül tudok kijönni belőle. 

A Hegyalja az a hely, ahol

• egyszerre kétoldalról üvöltik a füledbe, hogy szép vagy
• egy nap utána megvan a törzshelyed, két nap után tudják a neved, harmadik nap este pedig már a kedvenc rövidedre hív meg a pultos
• órákat töltesz el egy pepsis ponyva alatt, és söralátétdarabkákkkal csocsózol
• E. megpróbál nyakonrúgni egy új ismerőst, de a földön köt ki
• az eső elől bemenekülnek hozzánk a szomszéd sátor lakói, akik történetesen dunaszerdahelyi metálos ikrek seggigérő szőke hajjal
• utolsó este elfogy a sör és a bor, és csak jégert és kólát lehet kérni 
• a sátortól 2 méterre kezdődik a szivárvány
• megint kiderül, hogy rossz fesztiválozók vagyunk: 3 nap alatt 3 koncertre jutunk el
• a Scooter még mindig menő, bár senki nem érti, miért
• kivételesen én voltam a jónő
• ennyi ingyen piát még sosem ittunk
• több éves barátságunk alatt először találkozunk olyan pasival, aki E.-nek és nekem is bejön
• a részeg fiú, akit megmentünk az elkóborlástól, a kezembe nyomja a bankkártyáját, hogy hozzak neki kokaint
• E. elhiszi, hogy beengedik piával a fesztivál területére, ha megkéri a biztonságiőrt, hogy csukja be a szemét egy pillanatra
• olyan jól érzed magad, hogy soha nem akarsz hazamenni

egészségre káros emberek

Hogy az istenbe képes egyetlen ember ennyi idő után is ilyen elemi erejű depressziós rohamot okozni? Szegény A. nem tudom, mit gondolhatott, mikor elcsukló hangon meséltem a tűzlépcső füstös homályában, hogy minden tök jó volt, de azért legszívesebben bebújnék egy sarokba sírni és meghalni. Azt meg végképp nem tudom hova tenni, hogyan múlhat el az a borzalmas szorító érzés olyan hirtelen, mintha nem is lett volna. Azt hiszem, az agyam néha bekattan, és azt hiszi, hogy még mindig tavaly nyár van, szenvedni kell, és olyan mélyre képes lehúzni ezekkel a flashbackekkel, amikből nem tudok egykönnyen kikecmeregni.

Ráadásul segget csináltam a kicsi számból, a francba már, hogy nem bírok következetes lenni.

No de vissza a XX. századi világirodalomhoz, reggel vizsga. Legalább Proust lefoglalja a százfelé csapongó gondolataimat egy időre. 

offtopic

Még adós vagyok az orosz út folytatásával, amit tervezek befejezni, de most feltétlenül kikívánkozik valami.

Kicsit most büszke vagyok magamra. Végre megjött az eszem, és rájöttem, nincs szükségem a hülyeségre, és nem is idegesítem fel magam rajta. Nem vagyok hajlandó belefolyni a szarkeverésbe, ugrásra készen várni, hátha az úri kedve és az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására esetleg mégis meggondolja magát. Úgyis ez lesz, de nem fog zavarni a tény, hogy már felégettem a hidakat. Arról nem tehetek, ha valaki hülye, és azt képzeli, hogy a puszta szimpátia elkerülhetetlenül és egyenesen egyenlő az elkövetkezendő tartós párkapcsolattal. Legyen igaza és legyen boldog, de ez nem ennyire egyszerű. Csak nekem fura ez a hirtelen fellángolás, pár napja még egészen más tervei voltak egészen más személyekkel. Én meg nem fogom megalázni magam, annál talán okosabb vagyok már.

Hát ennyi. Aki érti, érti. 

IFUSCO - Az utazás

Én komolyan rettegtem a repüléstől. Ahogy ott álltam sokadmagammal Ferihegyen és bámultam a fel- és leszálló gépeket az álom maradékaival a szememben, enyhén szólva a pánik kerülgetett. Hogy én abba a kis dobozba beszálljak, felemelkedjünk többezer méter magasba, majd fél óra múlva épségben elhagyjuk a gépet Bécsben... na ne, olyan nincs. Minimum kétszer lezuhanunk, közben háromszor halok szörnyet. Szerencsére a becsekkolás, csomagleadás, mágneskapun áthaladás igen sok időt vesz el az ilyen rémségeken való gondolkodásból. Kénytelen voltam felpattanni a reptéri buszra, felballagni a gépre, elfoglalni a helyem és csendben várni az elkerülhetetlen halált. A pulzusom az egekben (éééérted, literally), mikor megmozdult alattam a gép, és elkezdtünk gurulni a kifutópályán. Mikor felemelkedtünk, inkább éreztem csodálkozást, mint félelmet. Jééé, hát ez tök jó érzés. Jééé, alattam a város, és milyen gyönyörű. Jééé, a felhők fölött szállunk, és olyan, mintha hegyek lennének. 

Hát így indultam el életem első IFUSCO konferenciájára (International Finno-Ugric Students' Conference) május 2-án tizensok társammal együtt az ELTE Finnugor Tanszékének delegációjának tagjaként. És innentől kezdve nem félek a repüléstől. 

Bécsben már éppen kezdtem volna megnyugodni, hiszen túléltem az odautat, már csak a Bécs-Moszkva táv vár ránk, mikor elém pattant a csapat vörös rasztája, a cigarettázás lehetőségével csábítva. Mivel egyikünk se repült korábban, nem voltunk tisztában a repterek felépítésével, így random elindultunk egy irányba, hátha ott találunk dohányzásra kijelölt helyet. Találtunk egy mozgólépcsőt, ami felfele vezetett, gondoltuk, ha megy felfele, akkor le is jön majd valahol. Hát ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Olyan szépen sétáltunk ki a transzferből jegy és iratok nélkül, mint a csuda. Hozzá kell tennem, az osztrák személyzet hihetetlenül kedves volt, akárkit megkérdeztünk, szívesen útbaigazított minket, csak hát ettől függetlenül iszonyatosan eltévedtünk. Mindezt fél órával boarding time előtt. Nagy sokára (egy labirintus az a reptér) megtaláltuk a bejáratot, ahol ugye csak repülőjeggyel lehet bemenni. A vörös raszta szerencsére rendelkezett QR-kódos jeggyel, így be tudott menni azzal az ígérettel, hogy visszamegy a többiekhez és hozza a cuccomat. Magamra maradtam egy idegen reptéren, németül beszélő emberek között, a zsebemben csak egy telefon és egy szál cigi (életem legdrágább szál cigarettája), és csak arra tudtam gondolni, hogy nem  érem el a gépet, a többiek itthagynak és elmennek Moszkvába, fizethetem vissza azt a rengeteg pénzt a Balassi Intézetnek, és szégyenszemre hívhatom fel a szüleimet, hogy a kicsi lányuk ennyire életképtelen, hogy kizárja magát a transzferről és lekési a gépet. Senkinek nem kívánom azt a kb. negyed óra érzelmi vihart, amikor a kétségbeeséstől és tehetetlenségtől legszívesebben sírva fakadtam volna. De szerencsére feltűntek a vörös fürtök, és a világ újra megmenekült. Azt hiszem, a többiek is látták, hogy itt most nincs helye a lebaszásnak, eléggé ramaty állapotban értünk vissza (én legalábbis biztosan). Csak akkor nyugodtam meg teljesen, mikor már fent ültem a gépen. 

Onnantól már csak néhány óra választott el attól az egyszerre szürreális és bájos várostól, amit úgy hívnak: Москва. 

Fentről még az ég színe is más...

szobanövények

Vannak ezek a fura kis lények a koliban, akiket nemes egyszerűséggel szobanövényeknek hívunk. Ők azok, akik gyakorlatilag gyökeret eresztettek a szobájukban, és az istennek se lehet őket kicsalogatni onnan. Valami félelmetes, mennyi időt képesek a négy fal között tölteni. Számukra már az élmény, ha lesétálnak a büfébe (nem igazán teszik). Hiába dübörög a földszint és akar szétszakadni a zenétől és jókedvtől, inkább lefekszenek korán aludni, mert az nekik jobb, mint lemenni, ismerkedni és szórakozni. Hiába süt a nap odakinn, az emberek a Városligetben fetrengenek, ők nem kockáztatnák meg, hogy elhagyják jól bejáratott rejtekhelyüket.

Néha rossz belegondolni, hogy itt lakom egy majdnem 250 főt elszállásoló kollégiumban, és a kolis rendezvényekre ugyanaz a kb. 50-60 ember jár le. Nyilván ez a szám változó, de általában megvan a keménymag, akik mindig ott vannak, új arcok viszont nem nagyon merészkednek le. Abból a szempontból nem zavar, hogy sokkal családiasabb a hangulat, de fel nem bírom fogni, hogy a maradék 200 ember ilyenkor mégis mi az istent csinál... Megőrülnék, ha tudnám, hogy rendezvény van, én meg a gépem előtt ülnék és hülyeségeket néznék az interneten. Legszívesebben rákiabálnék ezekre a legyökerezett kolisokra, hogy szedjék már össze magukat, mégis mit fognak mesélni az unokáiknak? Hááát kisunokám, laktam én kollégiumban, de nem csináltam lófaszt se. Nagyon izgalmas, valóban.  Ha most nem élnek, mi lesz később?
Értem én, hogy néha tanulni is kell, akármilyen hihetetlen, én is szoktam. De ha tudom, hogy szerdán mittudomén bográcsest van, akkor addigra letudom.

Ráadásul mióta jó idő van, alig bírok megmaradni a szobámban. Legszívesebben áttenném a rezidenciámat valahova a Városligetbe. Érezni akarom a napfényt, a meleg szellőt és a tavasz illatát. Úgyhogy elég volt a punnyadásból, takarodó kifelé!

ismerkedős

(Na ezt a bejegyzést szerettem volna közkinccsé tenni, mikor feltűnt, hogy a freeblogra aztán várhatok, nem fog működni.)

Van abban valami varázslatos, ahogy szép lassan megismersz valakit. Az elején még teljesen ismeretlen előtted minden lépése, gondolata, nem ismered a szokásait, nem tudod előre kiszámítani a reakcióit, nem ismered a nyitottságának és elfogadásának a korlátait. Nem mersz teljesen megnyílni előtte, hiszen ki tudja, mivel vágod ki nála a biztosítékot és könyvel el könnyelmű ribancnak/okoskodó szakbarbárnak/komolytalan picsának/alkoholista kocsmatölteléknek. Ahogy lassan szivárognak az információk, egyre tisztul a kép a másikról, és te is többet mersz adni magadból. Öngerjesztő folyamat, és kis sikerélmény minden olyan pillanat, amikor megnyugszol, hogy a másikkal hasonlóan gondolkotok valamiről, vagy bókot kapsz egy olyan tulajdonságod miatt, ami a másiknak imponál. A végén pedig megszokod a korábban ismeretlen ember társaságát, átadod magad a kötetlen beszélgetésnek, és a világ legtermészetesebb dolgának érzed, hogy az Altair sátorszerűen rátok boruló kis zugában meghitten csavargatja a hajad, miközben a fogorvosokkal átélt kalandjait meséli. És közben eszedbe jut az a zavaros menetelés a hóban és fagyban egyedül egy hideg téli napon, amikor hirtelen melléd csapódott és megszólított, te meg indokolatlan befordultságodban azon töprengtél, hogyan tudnád észrevétlenül lerázni, hiszen semmi kedved beszélgetni. És akkor elmosolyodsz: milyen szerencse, hogy inkább összeszedted magad és vetted a fáradtságot, hogy megismerd.

Ismerkedni jó. Csak a megfelelő embert nehéz megtalálni hozzá.

minden kezdet nehéz

Szomorú vagyok, hiszen 7 év hűséges kitartás után elhagyni kényszerültem a már otthonossá vált kis blogomat a freeblogon. Sajnos az utóbbi időkben olyannyira használhatatlanná vált a felület, hogy kénytelen voltam dobbantani. A jó ég tudja, mióta nem lehet elmenteni és publikálni a bejegyzéseket náluk, és láthatóan a probléma nem igazán érdekli az illetékeseket. Remélem, a blogspot felülete tökéletesen fog működni, és én is hamar hozzászokok. 

Fájó szívvel mondok hát búcsút kedves kis blogomnak. Néha eszembe jutott korábban is, hogy le kéne zárnom, tiszta lappal újat kezdenem. Kis tinédzserként kezdtem blogolni, s a blog tele van egy kis tinédzser mára nevetségessé vált sirámaival. Mégis van néhány írás, amire kifejezetten büszke vagyok. Ilyen az erdélyi utam beszámolója (bár az utolsó nap eseményeivel a mai napig adós vagyok), a fesztiváltudósítások (a 2007-es szigetes tudósításom felkerült a fesztival.lap.hu-ra, és a feltöltött képeimre titokzatos módon rávarázsolódott a szigetes logó is), vagy a sok kis bejegyzés, amik az életemről szóltak. Hiányozni fog, de ideje továbblépni. 

Kedves olvasó, szeretettel üdvözöllek az indokolt indokolatlanságok helyén, ahol egy vérbeli bölcsészmérnök számol be zsenge élete történéseiről.