kömt 14

(Épp most fejeztem be a gyakornoki programos cikkemet kömt-ről, úgyhogy végre nekiállhatok blogolni.)

Tavaly még kissé félve merészkedtem el kömt-re, Bogi mondta, hogy jó lesz az nekem, amit hittem is meg nem is. Akkor olyan sok új emberrel nem ismerkedtem meg, és még úgy tekintettem az MTT-re, mint egy teljesen homogén masszára, és hogy jövök én ahhoz, hogy odapofátlankodok az ő rendezvényükre. Annyiból igazam volt, hogy bár pár emberrel közelebb kerültünk egymáshoz, akiket korábban már ismertem, de amúgy totál kívülállónak éreztem magam a rendezvény után is. Arra már teljesen feljogosítva éreztem magam, hogy a következő ihb-ra nyugodt szívvel elmenjek, de úgy voltam vele, hogy én valszeg maradok a periféria legeslegszélén. Nem is nagyon értettem, minek jelölgetnek ismerősnek már hazafelé a vonaton mtt-sek. (Fox is akkor jelölt be. Bogitól kérdeztem meg anno, hogy ő amúgy kicsoda, mert nem emlékszem rá így névről, a profilképe pedig nem volt túl árulkodó. Rövid magyarázat után is csak annyival lettem okosabb, hogy tudtam, kinek az exe, tudtam, kinek a legjobb barátja, és egy foglalkozáson mellettem ült.)

Most gyökeresen más volt a helyzet. Nem nagyon volt üresjárat, amikor unatkoztam volna. A büfében már nem csak az elkészült paninim fajtáját kiabálták oda, hanem a nevemen szólítottak, ha elkészült a kajám. Néha csak kapkodtam a fejem, mennyi, mennyi ismerős, és mindenkivel kéne legalább pár szót váltani. Amikor egy fél órára lerogytam egy székre, mert annyira kimerültem, és a telefonomba merülve kockultam, akkor is volt, aki megkérdezte, mi a helyzet. Szétfagytam a szervezői szobában éjszaka, ahova csatolt részként volt bejárásom, és az általam készített plakátokkal dekoráltam ki a sulit. Végre ettem hamburgert, de még milyet! (Életem egyik legszomorúbb pillanata volt az, mikor tavaly hosszas sorban állás után közölték velem a vasparipában, mikor végre én rendeltem volna, hogy sajnos egy ideig nem tudnak rendelést felvenni. Úgy másfél óráig. Sírni tudtam volna.) Kimaxoltam Zebegényt, volt rétes, sör, forralt bor. Magabiztosan forraltam a vizet a közös forralóval a teámhoz és a legváratlanabb helyeken teáztam. (Hülyén hangzik, de tavaly nem mertem használni ezeket a cuccokat. Valahogy úgy éreztem, hogy semmi közöm hozzájuk.) A kabátomat sose találtam, mert mindig más helyre raktam le. Kocsmáztunk, de nem voltam minden este csatakrészeg, mint tavaly. Az meg külön jólesett, hogy akiket felkértem interjúra, mind pozitívak voltak és segítőkészek. 

És a műhelyek! Életünk selfiejét készítettük Zsoltival a camera obscura foglalkozáson, olyan karkötőt fűztem gyöngyből, hogy én nem hiszem el, fókusztáncon átmozgattam a testem, felelevenítettem a tábori írórendi hangulatot Alewnál, sminkeltem, én (!), és egész jó lett, kószáltam, és azon kiválasztottak egyike voltam, akiknek sikerült seggreülniük a sáros úton. Jóság volt az összes. 

Az meg, hogy a pasim és a legjobb barátaim ott voltak, tiszta grátisz. Annak meg borzasztóan örülök, hogy sokakkal többet beszélgettem, mint eddig valaha, mindenkivel megtaláltuk a közös hangot, és rá kellett jönnöm, hogy itt kérem kurvajó arcok vannak. Én tüncögök az egész kömtös bagázsra, kivétel nélkül mindenkire. :)    

Konklúziónak annyit, hogy kiváló volt. Jövőre igen magas lesz a mérce. 

runaway

Legutóbb kissé kiakadtam. Azóta természetesen jelentkeztem pár állásra. Közben azt is megtudtam, hogy ha addig nem találok munkát, decembertől a tb-t is fizetnem kell, havi 6800 ft. Novembertől esedékes a diákhitel törlesztés megkezdése. jéééj.  

Megint az van, mint tavaly: várom a KÖMT-öt, mint a megváltást, nagyon jót fog tenni, érzem. És idén már jóval több embert ismerek, mint tavaly, és ott lesz a pasim, és Bogáta és Zsolti, rossz már nem lehet. És zseniális műhelyekre jelentkeztem, már várom őket nagyon. 

De legszívesebben elutaznék valami messzi helyre világot látni. Ez annyira nem meglepő, havonta egyszer-kétszer rámtör a mehetnék. 

(Hirtelen egy rakás látogatás érkezett a blogomra Franciaországból. Heh? ) 

munkanélküli

Aki volt már munkanélküli, átérzi.

Én meg lassan szétrohadok belülről, mert tök jó, hogy önkéntesen ihb-t szervezek, de az havi nettó fél óra munka, a tk kissé több, de az sem vesz el egész napokat az életemből. Az új iskolát élvezem, de egyelőre ott se kell halálra tanulnom magam. Szóval boltba járok, meg a főgázhoz, szerelőt intézek, mosok, rendben tartom a lakást, elmegyek sörözni, és azt érzem, hogy kurvára sehova nem tart az életem, mert a második körnél legkésőbb rájönnek a munkáltatók, hogy ja, ez még tanulni is akar munka mellett, akkor mégse vesszük fel. (Ez így még nem lett soha kimondva konkrétan, de sejtem, hogy nagy hátrány, hogy heti minimum kétszer én 4nél tovább nem tudok bent lenni a munkahelyen, mert vagyok akkora fasz, hogy képezni akarom magam. Én bunkó pöcs.)

Azt mondják az emberek, hogy ne adjam fel, de elég nehéz tartanom a lelket saját magamban, mert csak azt kapom, hogy erre se vagyok elég, erre meg túl sok vagyok, és nem tudom, hol az arany középút. Most már ott tartok, hogy tesztelőnek jelentkeztem, mert oly mindegy, jelentkezhetnék miniszterelnöknek is, az esélyek hasonlóak. Szóval én már tényleg nagyon el vagyok keseredve, és borzasztó hálás vagyok a barátomnak, mert nélküle már rég haza kellett volna költöznöm vidékre, de kezdem azt érezni, hogy visszaélek a jóindulatával, mert hiába támogat mindenféle szempontból, csak meresztem a seggem itthon, és még mindig kurvára nincs munkám.

Tényleg kezdem elhinni, hogy ennyire szar vagyok. Nincs semmi specifikus tudásom, amim meg van, az kevés. Hiába mondják a barátnőim, hogy a bölcsész értékes, egyelőre azt látom, hogy a lófaszt. Ha nem beszélek legalább két nyelvet felsőfokon plusz jogsi, akkor nem.

Inkább elásom magam jó mélyre. Ott legalább nem más pénzét költöm.

(A zene független a poszttól, ne keressetek összefüggést, mert nincs.)

gólyatáborok

Egyébként borzasztó undormányos dolgok ezek a gólyatábori megerőszakolások, de az utóbbi hetekben sajtónyilvánosságot kapott két eset biztosan csak a jéghegy csúcsa. A magam részéről egy ilyen esetről sem tudok, de az biztos, hogy a körülmények és a szituáció tökéletesen adott egy gólyatábori helyszínen. 

Én két gólyatáborban is részt vettem, tekintve, hogy a békáefről igen hamar átnyargaltam az ELTE-re, ergo két év alatt két gólyatábornak is a gólyája lehettem. Nekem bárki bármit mond, a mi ELTE bölcsész gólyatáborunk igazán lófasz volt, kispista ahhoz képest, amit a békáefen egy évvel korábban átéltem. Az ELTE-n pont nem volt olyan feladat, ahol kínosan éreztem volna magam, nem is nagyon itattak minket, (konkrétan egy ivós feladat volt, ahol kb. másfél-két liter bort kellett a csapatnak minél gyorsabban elfogyasztania, de erre voltunk vagy húszan), cserébe csóri kezdőegyetemista fejjel horroráron vehettünk alkoholt. Kissé fel is voltunk háborodva, hogy mi az, hogy itt nem itatnak minket. Nyilván a szervezők itt is kinézték minden csapatból a jócsajokat, akiket később ilyen-olyan indokkal egészen gyakran szerepeltettek, de sose voltam az a hűdejócsaj (a hökös listán én a "csúnyácska" jelzőt kaptam. azzal a hajjal nem is csodálom), szóval az ilyen jellegű basztatásokból kimaradtam. 

De azt sose felejtem el, hogy a békáefes gólyatáborom konkrétan a megalázásról szólt. Én igyekeztem kevés feladatban részt venni, bár akkor semmi gólyatábori tapasztalatom nem volt, de azt láttam, hogy ezek a dolgok nem tetszenek. Természetesen a csoportnyomás működött, meg a "meg kell csinálnod, különben nem kapunk pontot!" és a "pluszpontért puszild meg az állomás vezetőit" létezett, aztán persze kiderült, hogy pluszpontot senki nem kapott, a csapatverseny díja meg volt egy üveg pezsgő talán? Mindegy, amit mai napig undorral az arcomon mesélek, az a sárdagonya. Azóta láttam évekkel későbbi tábori képeket napiszaron erről a feladatról. Drága szervezőink ástak egy gödröt, amit aztán feltöltöttek vízzel, remek dagonyát képezve ezáltal. Csapatonként vonultunk oda, és x embernek bele kellett másznia a gödörbe. Én pont jelentkeztem, sárban tapicskolni tudok, meg amúgy is kihúztam magam a többi igen gáz feladatból. Szóval 4-5en lányok (perszehogy lányok) belemásztunk abba az undormányba, nyilván a nadrágot levettük, hogy ne legyen csupa sár, de hosszú volt a gólyatábori póló, a bugyit pont takarta, nem éreztük annyira gáznak. Már a dagonyában ülve jöttek az instrukciók a szervezőktől, hogy ugyan vegyük már le a melltartót, mert az pluszpont. Oké, a csapatért bevállaltuk, úgyse látszik a pólón át semmi. (a faszt nem, fehér póló volt) Következő: vegyük le a bugyinkat. Vagy a pólót. Mert az is pluszpont. A méltóságomból még maradt annyi szeletke, hogy erre határozott nemet mondtam. Ha jól emlékszem, egy csaj a pólólevételt bevállalta. Takarta a melleit, de olymindegy volt már. A későbbi táborról internetre kikerült képeken félpucér csajok parédéztak ugyanebben a gödörben. Biztos mi voltunk a túl prűdek. 

A másik végtelenül megalázó feladat az volt, amikor sorba állítottak minket. Kommunikációs főiskoláról lévén szó, hát szinte csak lányok voltak, egy-két fiú elvétve. A feladatunk az volt, hogy egyenes derékkal hajoljunk előre, majd mellrázással térjünk vissza az eredeti pozíciónkba. A hökös srácok meg ezt pontozták. És ezután következett életem egyik legmegalázóbb pillanata, mikor megkértek, hogy én külön ismételjem meg a mozdulatsort. A csapatért. Gondolom mert szőke hajam volt, kék szemeim és nagy melleim. Kis tizennyolc évesen az ember még van olyan mulya, hogy a "csapatért" bevállalja, nehogy megszólják. A tökein ugrándoznék annak a fasznak, aki képes volt egy tizennyolc éves, naiv és tapasztalatlan lányt ilyen helyzetbe kényszeríteni, már ha emlékeznék az arcára. Borzasztó megalázó volt. 

Ezeken kívül olyan feladatok voltak, mint a szervezők által kevert koktél - értsd: vodka, tejszínhab, csípőspaprika, olaj, és egyéb nyalánkságok - megivása után bukfencezés. A csapatunkból résztvevő lány olyan rosszul lett, hogy egész délután a faházban feküdt, talán haza is ment, annyira szarul volt. Egyik nap lementünk a strandra, a Velencei-tónál voltunk ugyanis, a táborból kifelé minden résztvevőnek ugyanezt a koktélt kellett meginnia ahhoz, hogy kimehessen. Meg lilahagyma evés pálinkával. De a hagymát egy csapattag csaj mellei közül ette ki valaki. Talán egy másik lány.

A srácoknak is kijutott a megalázásból, tehát valahol érvényesült az egyenjogúság. Az egyik feladatnál minden csapatból kértek egy fiút és egy lányt. A lányokat a földre fektették, előkészítették a tejszínhabos flakont, ami alapján a srácok arra készültek, hogy a lányok különböző testrészeiről kell lenyalogatni a habot. A fiúk szemét kendővel bekötötték, majd a lányokat elzavarták, és srácokat fektettek a helyükre. Tehát szerencsétlen bekötött szemű srácok át lettek baszva, és fiúk mellkasáról kezdték nagy hévvel felnyalni a tejszínhabot. Abba nem mennék bele, hány ponton megalázó ez a feladat, még ha nem cserélték volna ki a lányokat, akkor is gáz lenne. 

Utolsó este abban a táborban bebasztam én is, mint a szemét. Nem nagyon tudtam máshogy elviselni. 

Szóval nem, egy pillanatig nem csodálkozom. Némelyik gólyatábor tényleg a szexről szól csupán, és a lényege az, hogy a hökös szervezők legalább egy este megdughassanak valakit. Riszpekt azoknak, akik ki mertek állni a történeteikkel, és shame on me, hogy sokáig fel se fogtam, hogy amik velem történtek, nem normális dolgok, és ha nem is az erőszak, de a zaklatás szintjét talán kimerítik.

A napiszaron konkrétan fent van a képsor a mai napig, katt ide. Abból az évből volt egy galéria, ami nyilvánosan elérhető volt facebookon, a subba posztolta is, egy rakás félmeztelen csajsziról a dagonyában, egy részük még smárolt is talán a kamerának. Azóta törölték.  

dat moment

amikor elmész az állásinterjúra, ahol a veled szemben ülő férfiember arról győzköd, hogy te igazából újságíró akarsz lenni, mert az önéletrajzodban minden jel erre mutat, és súlyosbító tényező, hogy kiadványszerkesztő+szoftverfejlesztő tanfolyamra kezdtél el járni. És tuti csak ugródeszkának használnád ezt a munkahelyet, lelépnél, amint jobb ajánlatot kapsz. (Ki nem?) 

Igazából azt nem értem, miért hívtak be személyes elbeszélgetésre, ha ez az alapfelvetés? (Nyilván, hogy meggyőzzem őket az ellenkezőjéről, biztos valami fordított pszichológia van a dologban.)

Summa summarum: szerintem megint buktam egy álláslehetőséget. Csak ha ide túlképzett vagyok, tényleg nem tudom, mi felel meg a végzettségemnek. És oda miért nem vettek már fel?