Csábrág

Hát úristen, ez a hétvége is mi jóság volt...

Pár hete jutott a fülünkbe, hogy Éogilék egynapos csábrági várnézős, szalonnasütögetős, ottalvós bulit terveznek, és lehet csatlakozni. Nanáhogy azonnal menni akartam, várrom, meg szabadban alvás, éjjel csillagnézés, amúgy is nyár van, mászkálni kell, otthon ülni unalmas. Drage óta megint szívesebben mozdulok ki, az a policy, hogy élményeket kell gyűjteni, nem az internet előtt elbaszni az időt. Kezdetben csak a lelkesedés volt meg, és reménykedtünk, hogy lesz valaki, akihez beférünk a kocsiba, Csábrágra ugyanis tömegközlekedéssel eljutni egészen lehetetlen küldetésnek tűnik, meg egyébként is Szlovákia egyébként. Végül a Meta-Yzak páros befogadott minket, amiért egyébként borzasztó hálás vagyok.

Miután végigtúlóráztam a hetet, pénteken munka után szerettem volna csendesen eltávozni az élők sorából, de nem lehetett, mert egy bánki kitérőt terveztünk be. Meló után hazagurulás rollerral, pakolás, utolsó boltkör, aztán indultunk is. Amilyen fáradt voltam eleinte, annyira jó ötletnek bizonyult végül Bánk: miután lepakoltunk Metáéknál, lesétáltunk a tóhoz, becsatlakozott Kincső is, majd átúsztuk a tavat. Visszafelé már a Bánkitó Fesztivál soron következő koncertjének ritmusára úsztunk, igen fílinges (de rég használtam ezt a szót) volt. A nap zárásaként megpizzáztunk, aztán alvás előtt még a nyaraló teraszán beszélgettünk és iszogattunk. Én már készültem a csábrági szabadban alvásra, és rávettem Foxot is, hogy kint aludjon velem az udvaron (szegény). Nagyon-nagyon boldogan aludtam el, hogy végre nem a hév sikítására kell aludnom, és az utcai lámpák se sütnek a szemembe. Kicsit vidékhiányom van, azt hiszem.  

Reggelre megállapítottam, hogy bár übermegnyugtató volt a szabad ég alatt aludni, éjjel sikerült egy kisebb hangyaboly mellé dobni a hálózsákokat, engem pedig kifejezetten szerethettek csípkedni, mert lett néhány búb rajtam. Sebaj, ez ilyen. Reggeli közben egy mókust figyeltünk a fán, majd csobbantunk még egyet a tóban, mielőtt a társaság másik fele megérkezett. Mikor mindenki indulásra készen állt, nekivágtunk az útnak Szlovákia felé. 

Mivel étkezni megálltunk a szlovák oldalon, jócskán benne jártunk a délutánban, mire arra a pontra értünk, ahol leraktuk az autókat és gyalog folytattuk az utat. Körülbelül egy órás séta után értünk a vár aljába, megkerestük a közeli forrást, megtöltöttük palackjainkat, majd felmásztunk a romokhoz. 

Csábrágról azt érdemes tudni, hogy valószínűleg a 13. században épült, őrvárként funkcionált, majd 1812-ben az akkor tulajdonosok, a Koháryak fogták és felgyújtották. A vár azóta áll magában és pusztul. Illetve nem teljesen pusztul, ha restaurálásra nem is fog sor kerültni, az állagmegóvásra igyekeznek hangsúlyt fektetni. 

Itt egészen kicsinek tűnik a vár - pedig nagyon nem az.

Azért el lehet képzelni, mennyire hangulatos egy kétszáz éves várrom. Az egy dolog, hogy körbenézel és nem látsz mást, mint mélyzöld falombokat és omladozó falakat, mást se csinálsz, mint próbálod elképzelni, milyen lehetett itt élni. Én legalábbis mindig ezzel vagyok elfoglalva, és mindig iszonyatosan idegesít, hogy sose tudom teljesen magam előtt látni a múltat.

Nyilván az a tető nem így maradt fenn az utókorra

Miután lepakoltuk a holminkat jövendőbeli szalonnasütögető- és alvóhelyünkön, körbejártuk a várat.

Jobb oldalt, ahol a kőfal foghíjas, csúszós lejtő után juthat el az ember a pottyantós wc-hez. Nagyon autentikus egyébként.

 Nem győztem örvendeni azon tény felett, hogy ott vagyunk.

Ott fent, ahol a torony tetején egy fa lakik, na ott laktunk mi is egy éjszakára.

Mászkálás után cserépgyűjtésbe fogtunk, ugyanis körbe a várfalon túl a föld tele van régi cserepekkel. Meg kellett állapítanom, hogy nagyon szar régész lennék, ami elég szomorú, mert gyerekként nagyon az akartam lenni, szóval nem lennék jó régész, mert bár Éogil szerint tele volt minden, én nagy nehezen találtam három nyomi kis cserépdarabot.  

Azon a hídon láttunk egy mókust is.

Mivel jó mocskosak lettünk, Foxszal kis pihenés után lebotorkáltunk a forráshoz tisztálkodni. Sok értelme persze nem volt, mert mire visszaértünk, ugyanolyan koszosak és izzadtak voltunk, mint előtte.

Elég mesés.

Mire mi visszaértünk, pont mindenki más indult mosakodni, úgyhogy mi maradtunk őrizni a holmikat. Rég leledztem ekkora hatalmas csendben, mint amikor kifeküdtünk a padokra hallgatni a fecskék csicsergését. Fecske, tücsök, néha méhek, egy-egy kósza repülő, de nulla hév, autó, villamos, imádtam.

Megy lefele.

A naplementét együtt néztük. (Kivéve Yzak, aki már fát gyűjtött a tűzrakáshoz.) Kicsit fura volt, ahogy lement a nap, és megéreztem a súlyát annak, hogy mi akkor most itt alszunk, most már ha akarnánk, se nagyon tudnánk visszakozni.

Magic hour.

Következett a szalonnasütés és sztorizgatás, ami egyébként tök jó volt, de még jobb lett volna, ha nem dönt úgy az egyik szemgolyóm, hogy kivételesen allergiás lesz a füstre és semmi másra nem hajlandó, mint konstans könnyezni és csípve érezni magát. A vacsora utáni csillagbámulásban is sokat segített volna, ha nem kellett volna pár percenként pihentetni, de így is lenéztem a csillagokat az égről. Mióta vártam már, hogy értelmes, fényszennyezéstől mentes csillagos eget lássak...

Kilátás az "ablakunkból" nr 1.

 Az éjszaka nyugodtan telt, leszámítva a pelét, aki azt tervezte, hogy kirágja egy narancsleves doboz oldalát. Most már legalább tudjuk, hogy a pelék, ha tehetnék, narancslén élnének. A föld puha volt, én jól kipihentem magam. Kevés olyan cool érzés van, mint amikor hajnalban felébredsz, és egy romos várfal ágaskodik melletted.

Kilátás az ablakból nr 2.

Reggel még tábortűznél sütöttünk reggelit, utána pedig megnéztük az egész vár legindokolatlanabb helyszínét, a félig beomlott kápolnát, ahova úgy kúsztunk be egy lyukon át. Már maga a hűvös terem is impozáns volt, de a kisebb terem, ahova átjutottunk, egészen borzalmasan krípi volt. Nem mi voltunk az elsők, akik ott jártak: a terem hátsó falánál egy hatalmas állati koponya volt elhelyezve, rajta valami piros (inkább festék, mint vér), előtte kis kövecskék körben, mint egy okkult szertartás része. Két opció van: vagy live szerepjátékosok jártak arra, vagy szektások. Ha előző este lemerészkedünk a kápolnába, lehet, hogy nem aludtunk volna olyan nyugodtan. (Nekem erről sajnos nincs fotóm.)

A fél társaság.

Miután magunkhoz tértünk, készülődtünk a hazaútra: mindenki leballagott a forráshoz vízért és tisztulni, összepakoltuk a holminkat, majd nekivágtunk a visszaútnak az autók felé. Legalább 100 fok volt, leolvadt az arcom, a hajam hiába vizeztem, megszáradt hamar, fáradt voltam és nyűgös, mire hazaértünk, de úristen, egy igazi várban laktunk, mi voltunk a várurak, csillagnéztünk, régészkedtünk, hát ennél jobb nem is lehetett volna ez a hétvége. Csábrág meg <3 

(Veszek most már egy fényképezőgépet, mert ez tűrhetetlen. Az első fotót a saját mobilommal készítettem, igen ratyi, a többit Fox telefonjával. Ég és föld.)

best pride ever

Kissé szomorkásan vettem tudomásul, hogy bár rollerrel érkeztem, azt az Oktogontól a Tabánig tolnom kell majd, mert a szervezők nem szeretnék, hogy guruljak. Aztán igen hamar rájöttem, hogy ha akartam volna, se tudtam volna gurulni, olyan sokan voltunk.

Viszonylag spontán jött a gondolat, hogy prájdoljak: bár tavaly jól éreztem magam, a kordonok, a bezártság adott egy olyan alaphangulatot, ami miatt idén nem terveztem kimenni. Aztán végül péntek este, mikor már láttam, hogy ismerősök szervezkednek, rájöttem, hogy balfaszság lenne kihagyni egy kis kényelmetlenség miatt. Plusz olyanok a jelenlegi állapotok kis hazánkban, hogy mindenképpen ott kell lennem megmutatni, hogy nem csak homofób nyomoroncok alkotják ezt az országot. 

Természetesen én értem oda utolsónak a társaságból, a többieket már noszogatták, hogy menjenek beljebb, mert ahol álltak, az kevésbé biztonságos. Mivel viszonylag korán érkeztünk, meg is ijedtem, milyen gyorsan az első kamionokhoz értünk, bővében voltunk a helynek, féltem, hogy kevesen leszünk, de ez a félelmem teljesen alaptalan volt. Mivel majd kitikkadtunk a hőségben, indulás előtt betértünk egy zsúfolásig telt pubba, ahol elszürcsöltünk egy somersbyt/kávét/sört, a nyitóbeszédet is onnan hallgattunk. Szóba elegyedett velem egy szőke külföldi lány, aki nem értette, mi ez a hatalmas rendőri készültség, de sokáig nem magyarázhattam neki, mert lassan indult a menet, mi is kivonultunk. Induláskor sikerült a menet legelejére keverednünk, azóta láttam is pár fotót, amin pont ennek okán rajta vagyunk.

A tavalyi pride is jó élmény volt, de az idei túltett rajta. Nem történt semmi attrocitás, egyedül a Várkert Bazár környékén hallottunk sípoló homofóbokat, de látni nem láttuk őket. Olyan volt az egész, mint egy szép nagy vidám fesztivál, ebben nem különbözött a tavalyitól: mindenki mosolygott, táncolt, integetett, borzasztó jó érzés volt. Idén nem is éreztem magam tüntetőnek, mert ez nem tüntetés, ez egy kis fesztivál, ahol az emberek összejönnek megmutatni, hogy aki nem heteró, az is ugyanolyan értékes ember és ugyanúgy joga van szeretni, szeretve lenni, és nem normális az, hogy nem foghatja meg az utcán a párja kezét. Idén is a "love and tolerate" feliratú twilight sparkle-ös póló volt rajtam, egy kislánynál sikereket is értem el vele, szóval már megérte. :D Idén egyébként valahogy elmaradt az a nyomasztó bezártság-érzés, ami tavaly kissé megkeserítette a vonulást. Tudtam, hogy most se gondolhatom meg magam menet közben, de fel sem merült bennem, hogy korábban lelépjek. Olyan szép és jó volt minden. :) Na meg az útvonal is sokkal változatosabb volt a tavalyinál, a Lánchídon átprájdolni mekkora menőség már. Igaz viszont, hogy kevesebb emberrel találkoztunk az útvonal miatt, tavaly sokan integettek, buliztak a házak ablakaiban, most alig jártunk olyan helyen, ahol lakóházak álltak.

A Tabánon tényleg piknikhangulat volt. Leültünk mi is, meghallgattuk a záróbeszédeket, kicsit még hesszeltünk, aztán indultunk haza. Rég érzetem magam ennyire felszabadultan, nekem tényleg hatalmas élmény volt az idei pride. Egy napra Budapest egy szép és vidám hely lett.

(Az meg már csak lolfaktor, hogy Csaba pár órára index címlapsztár lett, ahogy a fejem negyede is.)

Drage, Horvátország

A nyaralásokban mindig az a rossz, hogy olyan hamar véget érnek. Semmi, de semmi kedvem nem volt otthagyni a tengert, az erkélyről nyíló panorámát, a közös grillezéseket és sétákat, a társaságot, a romantikázást a tengerparton esténként és a holdbámulást, a kalandokat, a pihentető alvást.

Kilátás az erkélyről

16 évesen voltam tengerparton nyaralni Olaszországban, ott homokos volt a part, és igazán nem is fogott meg maga a tenger. Nagy víztömeg, amiben lehet fürdeni, oké. Horvátország egészen más történet. A kavicsokkal főleg első este küzdöttem, de onnantól le nem vettem a védőcipőt, ha vízbe mentem. A víz hihetetlenül kék volt, mint a filmekben és az utazási irodák prospektusaiban, amerre a szem ellát, szigetek sorakoztak a láthatáron. Mindig volt valami, amin percekig legeltethettem a tekintetem: hol egy érdekesebb árnyék valamelyik sziget oldalán, hol egy fura felhő vagy szimplán a valószínűtlenül gyönyörű víztükör.

Kékség és a szigetek

Nyaralást ennél jobban kimaxolni nem is lehet: búvárkodtunk, strandoltunk, andalogtunk a biogradi tengerparti sétányon és indokolatlan méretű fagyikelyhet ettünk, bejártuk a Krka nemzeti parkot és a háttérben egy hatalmas vízeséssel fürödtünk a folyóban, utolsó napra pedig hajót béreltünk és bejártuk a környező szigeteket, templomhoz másztunk fel, fagyiztunk, delfineket lestünk, kikötöttünk random helyeken és úsztunk a hajó körül, felváltva vezettük a hajót, búvárokat kerülgettünk és a hajóorron monokiniztünk. Reggelenként ki kellett szaladnom az erkélyre, hogy megbizonyosodjak róla: a tenger nem ment sehová és még mindig ugyanolyan elképesztően szép a kilátás. Ilyen panorámáva a reggeli kávé is finomabb. Meg a reggeli meg a vacsora. És a sör is jobban esik. Esténként pedig ámulva néztük, ahogy a holdfényt beborítja a vízfelszínt. Kevés ilyen szép dolgot láttam életemben.

Krka

Egyszerűen tökéletes volt. Ha a szúnyogok kissé kevésbé szerettek volna, nem sértődtem volna meg, de csekély ár ez.

Naplemente után

A visszaindulás napján gyorsan összepakoltam, hogy még leszaladhassak a tengerhez. Bokáig a vízben állva csak arra tudtam gondolni, hogy máris honvágyam van, valamint rohadjon meg mindenki, aki még Dragéban töltheti az idejét. Nagyon-nagyon szomorú voltam, de bizakodó is: hátha megyünk még...

Hajó

 Nyaralni jó. Gyakrabban kéne.