London. Régen nem vonzott egyáltalán. Ha hallottam, hogy valamelyik ismerős arra járt, tudomásul vettem, de sosem alakult ki bennem a vágy, hogy odamenjek. Aztán pár hónapja foxszal kitaláltuk, hogy ha már egyszer van ott rokonság, akik szívesen látnak, én meg nem voltam még, és végülis ha nagyon akarjuk, anyagilag is belefér, meglehetősen impulzív módon gyorsan vettünk is repjegyeket, nehogy meggondoljuk magunkat. És milyen jól tettük!
Repülés előtt természetesen rajtam volt minden para, amit csak el lehet képzelni. Repültem már 2 éve, akkor is ügyesen kizártam magam a transzferből és benne volt a pakliban, hogy nem jutok vissza és ott maradok Bécsben egy telefonnal és egy szál cigarettával, míg az útitársaim Moszkva felé tartanak és leintegetnek nekem a gépből. Bíztam benne, hogy tán nem leszek olyan figyelmetlen, hogy hasonló történjen velem, meg most nem kellett átszállni, ezzel is csökkent a veszélyfaktor. Nem is volt semmi gond, időben kiértünk Ferihegyre, csomag lead, security check, utolsó kávé felszállás előtt, boarding, aztán már azon kaptam magam, hogy szétmorzsolom fox kezét az idegességtől, mert már gyorsulunk és mindjárt emelkedünk. Rájöttem, hogy az a pár pillanat, amíg a gép elemelkedik a földtől, mennyire zseniálisan király adrenalinlöket, lennék függő, ha nem fosnék előtte minden egyes alkalommal.
 |
| Hajnali kilátás |
|
A repülőúton pont az a vicces, amikor elfelejted, hogy éppen kilométerekkel a föld felett repülsz és elkezdesz unatkozni. Aztán néha kinézel, és ilyeneket látsz, mint a fenti fotó.
Minden probléma nélkül landoltunk Stansteden, szitált az eső. Átestünk mi is a kötelező procedúrán, a határellenőr ősz férfiember jól ki is faggatott, hogy honnan jöttem és meddig maradok és hova megyek és most vagyok-e először Angliában, mint valami vallatáson. Feltételezem kedveskedni akart, én mégis attól féltem, hogy rosszat mondok, aztán hazaküld.
A reptérről Londonba bejutni megint kalandos volt, botor módon a buszozást választottuk, de teljes volt a káosz. Nem jöttek a buszok, mert nem jutottak vissza a városból, ahol dugó volt, de vissza lehetett váltani a jegyet. Mire sorrakerültünk volna jegyvisszaváltásra, kiderült, hogy mégis jött egy busz, csak nem a Victoria steetre, ahova eredetileg mentünk volna, hanem máshova, de úgy voltunk vele, hogy tökmindegy, legyünk már Londonban, oszt jó lesz, ott már van metró mindenhol. Végigzötykölődtünk szűk egy órát egy kellemesen húgyszagú buszon (nesze neked fejenként 13 font), aztán hirtelen London.
Legutóbb akkor kapott el ennyire a kulturális sokk, amikor az erasmus elején megérkeztem Prágába full egyedül egy bőrönddel, és azt se tudtam, ki vagyok, hol, és mit kéne csinálnom. Most is elég elveszettnek éreztem magam az első napon: a tömegközlekedés egy hatalmas káosznak tűnt, az oyster card feltöltési módjai egy soklépcsős rejtély, ezer átszállás, mindezt úgy, hogy aludtam vagy 3 órát és még magamhoz se tértem. Azt konstatáltam, hogy amúgy nagyon szép minden. Egy kávé kicsit helyrerakott fox ismerősével, aztán megint mélységes összezavarodottságba süllyedtem, amikor a külvárosi vonaton szerencsétlenkedtünk, mert kiderült, hogy amúgy mégse áll meg ott, ahol kéne, hiába van kiírva rá. Mindegy, megérkeztünk Wallingtonba, lepakoltunk, és első utunk egy helyes kis kajáldába vezetett, hogy megtudjam, mi az a full english breakfast. Megtudtam.
 |
| Nyamm. | | |
És a tejes tea se borzasztó.
Rövid pihenés után este még bevonatoztunk a városba és cidereztünk a King's Crosson. A cider nagyon finom volt, az meg eléggé tetszik, hogy pintben mérik és rendesen tele van a korsó. :)
Magunkhoz képest így is jól bírtuk, de az utolsó vonatok egyikével visszacsordogáltunk Wallingtonba. Kellett az energia a másnapi városnézéshez, amiről majd a következő bejegyzésben mesélek.
