Komárom-Komárno

Múlt hétvégén nem tétlenkedtünk, a szenvedős testébresztő futás előtti napot Komáromban töltöttük Dave társaságában. Még a győri kiruccanásomon megbeszéltük, hogy májusban beiktatunk egy napot, amikor megnézzük az erődöt, és akkor már átsétálunk Komarnóba is. 

Az egész azzal kezdődött, hogy majdnem oda se értünk, a csodás futár három olyan villamost jelzett a fonódó vonalán, ami a valóságban nem jött, így időszűkében Kelenföldre loholtunk ki busszal a Moszkváról. Onnan még egy jó kör volt megtalálni a vasútállomást (tök jó, hogy nincs kitáblázva az aluljáróknál). Rohantunk, hogy elérjük a vonatot, egy perccel előztünk meg, de elértük. 

Komáromban Dave társaságában hárman indultunk el megkeresni a Monostori Erődöt. Azon elmélkedtünk, hogy ha marad idő, Komárom másik két erődjét, az Igmándi és a Csillag erődöt is meglátogatjuk. Háhá, dehogy maradt, csak a Monostori erőd egy egésznapos program. És ha már erőd, a szlovák oldalon van még az Öregvár és Újvár. Most már értem, mitől olyan monumentális ez az erődrendszer. 

Útban a bejárat felé.

A Monostori erőd a 19. század közepén, a monarchia idején épült, katonai kiképzőhelyként működött. Konkrét katonai esemény, harc nem történt a területén soha. Egyben szomorú és mókás, hogy mire megépült, már elavulttá vált, mert egyszerűen túl gyorsan fejlődött a haditechnika. A II. világháború után a szovjetek telepedtek meg benne, fegyverraktárként használták, majd a rendszerváltás után állami kézbe került, 1995 óta látogatható.

Ki lakik az ágyúcsőben?

Nem kértünk vezetést, amit utólag se bánok. Jött utánunk egy csoport, és míg mi minden kis izgalmas zugot felfedeztünk, ők átrohantak az egészen, a legjobb dolgokat hagyták ki. Az erőd egyébként elképesztően izgalmas: néhány kiállítást leszámítva nincs hozzányúlva, eredeti állapotában tekinthető meg, ami azt is jelenti, hogy például a kazamaták kivilágítatlanok, és úgy lehet végigsétálni rajtuk, hogy csak a lőréseken szivárog be fény. Csodálatos horrofilmhelyszín lenne!

A legénységi szálló folyosója

Kilátás

A legénységi szállóban két terem korabeli bútorokkal volt berendezve, hogy a látogató el tudja képzelni, milyen lehetett az élet az erődben a monarchia, illetve a szovjet megszállás idején.

Monarchia korabeli elrendezés.

Nem lehetett túl vidám egy ilyen lakhatás: 20-30 ember egy szobában, fűtőtestnek egy kályha termenként, bónuszként pedig két körletenként egy kis zárka, ahova büntiből bezárták a rosszalkodó katonákat. Kipróbáltuk, én még befértem, meg talán, nagyon talán el tudtam volna feküdni a zárkában, de Dave be se fért volna.

Szovjet életkép - Dave fotója

Azt tudni, hogy mikor lőszerraktárként üzemelt az erőd, vasúttal szállították a lőszert az erőd udvarára, majd futószalagon jutott be a cucc a termekbe. Az viszont  a mai napig rejtély, mennyi hadianyagot tároltak itt. Ebből az időszakból maradtak ránk a vörösre festett falak, plusz egy rakás cirill betűs üzenet, vésés, falfirka.

Kilátás a Dunai bástyáról

 Némileg rontotta a hangulatot, hogy ottjártunkkor éppen valami bodybuildinges rendezvény volt a Dunai bástyában. Nem elég, hogy az udvarán felállítottak egy színpadot, hangosan szólt a zene, nézték a programot vagy 30an, ergo több volt a fellépő, mint a néző, emiatt mindenféle kacskaringós utakon lehetett feljutni a bástya tetejére, majd onnan a dunai hajózásról szóló kiállításhoz és a látogatóközponthoz. Rég lépcsőztem ennyit egy pisilésért.

A bástya után két útvonalon is folytathattuk utunkat: a külső és a belső kazamatákon. Úgy döntöttünk, először a külsőt járjuk végig, majd a belsőt. 

Alaphangulat a külső kazamatából.

Egyedül konkrétan féltem volna, tényleg sötét volt, végeláthatatlan folyosók, sehol senki...

Forgatnék itt horrorfilmet.

A nyugati bástyától visszasétáltunk az udvaron át a dunaihoz, majd újra nekiindultunk, ezúttal a belső kazamatán. Itt egészen hosszan kiállítással rendezték be a fülkéket, amit én nagyon díjaztam, mert sokkal közelebb hozta az erődbeli életet.

Sokan írták fel a falra, hogy itt jártak.

Amitől kirázott minket a hideg, az a következő képen látható.

Valaki nagyon számolt itt valamit.

Hetesével csoportosított vonalkák. Ki húzta fel őket a falra és miért? A vonalkák a következő teremben is folytatódtak, szinte a plafonig. Gyorsan elhagytuk ezt a részt, az embernek görcsbe rándul tőle a gyomra.

Miután újra a nyugati bástyához jutottunk, a haditechnikai parkban folytattuk a sétát.

Haditechnikai park

Ekkor jött el az a pillanat, amikor már bőven benne jártunk a délutánban, órák óta sétáltunk, úgyhogy az erőd kávézójában megcsipszeztünk és söröztünk. Kis erőgyűjtés után még egy hadtörténeti kiállítást megnéztünk, a "Várak, erődök, vitézek" címűt, de a Sütőipai emléktár/Kenyérmúzeumot ellenvetés nélkül leszavaztuk. Ezzel úgy éreztük, ami bejárható és izgalmas, azt megnéztük, itt az ideje odébbállni. A jegypénztár már zárva volt, magát az erőd területét is egy órán belül zárták, és így is több mint 6 órát töltöttünk ott. Természetesen így sem láttunk mindent.

Megindultunk hát a túlpartra, Komárnóba. Átsétáltunk az Erzsébet hídon - fura érzés volt egy híd közepén belőni, hogy akkor most éppen két ország határán vagyunk. :D A belváros valami bűbájos a sétálóutcájával és cuki kis házaival. Ami hamar feltűnt, hogy mindenki biciklivel jár, pacsi érte.

Sétálóutca - Dave fotója

Jókai szobra

Klapka tér.

Belenéztünk, és egy rakás könyv volt benne. Mekkora jó már!

Ha mindez nem lett volna elég, egy rezesbanda játszott éppen a főtéren. Ha ettől nem lesz nyári hangulata az embernek, akkor semmitől. :)

A nap zárásaként még beültünk egy nagyon király pizzériába, ahol életem egyik legjobb pizzáját ettem. És persze Zlaty Bazantot ittunk.

Teliholdas este.

Az utolsó vonat Komáromból 22.10-kor indul Budapestre, úgy időzítettünk, hogy azt elérjük. Nagyon király nap volt, rengeteg új dolgot láttunk, sokat sétáltunk. Annyira érdemes kimenni a lakásból és világot látni, még ha csak ilyen egynapos kirándulásokra is. Szerintem hamarosan újra elindulunk valahova kalandozni.

21. Coca Cola Testébresztő Női Futógála

Dzsízözsfákinkrájszt, ha a Vivicitta kemény volt, akkor a Coca Cola Futógála valami eszméletlen brutál. Pedig olyan felkészültnek éreztem magam! A héten kétszer is voltam futni, hogy szoktassam magam a vasárnapi 10 km-hez, odafigyeltem, hogy előző este ne alkoholizáljak nagyon, próbáltam kipihenten és időben érkezni, de a 30 fokos hőség keresztbehúzta a számításaimat. 

Ahhoz képeset, hogy éreztem, kámeleg van, még indulás előtt is bizakodó voltam. Kevésbé izgultam, mint Vivicittán, egyszer már futottam ezt a távot versenyen, mi gond lehet? Egész jó tempóval indultam, egy ideig az 1óra 10 perces iramfutók mögöttem haladtak, de olyan másfél km után már én kerültem mögéjük. Nem érintett annyira rosszul, hogy folyamatosan előznek le a futók, tudtam, hogy ha beérek - és HA egyáltalán beérek -, akkor a sereghajtók között fogok, de nem bántam, tisztában vagyok a jelenlegi képességeimmel.

Egészen érdekesen kacsakaringóztunk a Városligetben. Az valami kegyetlen húzás volt, hogy először tettünk egy kisebb kört, de úgy, hogy 3 km-es távnál újra átfussunk a rajtvonalon. Amikor már ekkor érzed, hogy itt nagy bajok lesznek, és látod a hatalmas kijelzőn, hogy még csak 25 perc telt el, és tudod, hogy kb. még egy órán át fogsz futni, az elképesztően demotiváló és fájdalmas. Valahol ezután álltam meg először. Szégyelltem is magam: eddig még ha lassan is, de folyamatosan kocogva lefutottam a 10K-t, maximum pár lépésnyit sétáltam. Ez a verseny most megmutatta, hogy egyszerűen van az a hőség, amit nem futásra találtak ki. 

Még szerencse, hogy előrelátóan vittem magammal fél liter vizet, el se tudom képzelni, mások hogyan bírták ki csak a frissítőállomások vizével. Az első frissítőállomás után újra kikanyarodtunk a Dózsára, képzelhetitek, mennyire kellemes ilyenkor betonon futni. Mikor elértem az 5 km-t, azt éreztem, hogy nem bírok még egyszer ennyit futni, és tuti utolér a záróbusz. A nem is olyan távolban láttam is az egyik szervező által csak "halottaskocsinak" nevezett rémet. Abban bíztam, hogy ez a busz 8 perc alatt tett meg 1 km-t, nem úgy, mint Vivicittán, ahol 7:30 alatt, így azért volt egy kis előnyöm. 

Basszus nagyon sokat sétáltam, és hatalmas harcok árán tudtam csak rávenni magam, hogy fussak, és akkor is csak rövidebb távokat. Egyezkedtem magammal, hogy oké, a fáról futok és leghamarabb a bódénál állok meg, de általában képtelen voltam addig futni, mint szerettem volna. 7 km után azt terveztem, hogy most már nem állok meg, na persze. Nem bírtam, muszáj volt sétálnom. A második frissítővel ráadásul hülye voltam, lehúztam egy vizet, egy powerade-et, majd még egy poharat magamhoz vettem, de az valószínűleg magnéziumos víz volt, nagyon rossz ízzel. Mindegy, megittam mindent, aztán futhattam lötyögő vízzel a gyomromban, jól van lányom, ülj le, egyes. 

Küzdöttem, tovább, és nem értettem, hogy az istenbe lehet ilyen messze a 8K, onnan pedig a 9. Elszenvedtem magam a 9K-ig, itt már kicsit lendületet adott, hogy nem láttam a záróbuszt, ellenben az út mellett szurkolók álltak, és mivel egy fordulót kellett tenni és egymással szembe futott a tömeg, a szembejövők is lelkesen nyújtották a tenyerüket pacsira, ami továbbra is a futóversenyek legeslegjobb része. Az utolsó kilométerbe annyi futást próbáltam beletenni, amennyi csak kifért, végülis minél többet futok, annál hamarabb beérek és véget érnek szenvedéseim. Az utolsó 600 m viszonlag gyorsan telt, hamar a célegyenesbe kerültem. A kordon mellett ott állt fox, aki azzal próbált motiválni, hogy vett sört. :D 

Aztán beértem. Az utolsó métereken majdnem megint elsírtam magam. Úgy tűnik, nálam ez ilyen, annyira örülök ilyenkor, hogy sírni tudnék. Mondjuk ez esetben valamennyire a megkönnyebbülés is kiválthatta ezt, hiszen végre megállhattam. Kurvabüszke vagyok az érmemre, ezt most tényleg megharcoltam. Megint a végén értem be, de nem különösebben érdekel. Ilyen időben hős mindenki, aki egyáltalán beér. 

1 óra 24 perc alatt teljesítettem a távot, 4 perccel rosszabb eredménnyel, mint a Vivicittát. Mégse vagyok letörve: ahhoz képest, mennyit sétáltam, ez nagyon jó. Ha nem lett volna ilyen meleg, lehet, hogy meglett volna az 1 óra 10 perc környéke? 

Természetesen futás közben megint megfogadtam, hogy soha többet nem futok, mert ez embertelen, és egy idióta vagyok, hogy szenvedtetem magam. Naná, hogy már tervezem a következő versenyt.  

Alfa feszt 2016

Tavaly nem sikerült rendesen fesztiválozni, csak egy-egy napokra mentünk el bulizni. Fel is merült bennem, hogy kiöregedtem ebből a stílusból – na jó, valójában ezt sose gondoltam komolyan, de tényleg rég voltam többnapos feszten. A pünkösdi hétvégét Várpalotán töltöttük az Alfa Fesztiválon. Mármint húggal és sógorral, efkú inkább fetrengéssel töltötte a hétvégét.

1. nap, szombat

Kicsit csaltam így is: pénteken kezdődött a móka, én szombat délelőtt indultam el Várpalota felé. Az első napi program annyira nem fogott meg, és nem akartam munka után fáradtan lerohanni bulizni. Szombaton kényelmesen odabuszoztam, húgék összeszedtek, teszkóban bevásároltunk – zsákmányom egy papucs és törölköző volt, mert nyilván a buszon jutott eszembe, hogy ezek otthon maradtak. Fesztiválbusszal jutottunk ki a Cseri parkerdőbe. A helyszín nem sokat változott a 2 évvel ezelőtti ősalfás elrendezéshez képest. Késő délután volt, nem sokan lézengtek még, este érkezett csak meg a nagyobb embertömeg. Gumicsizmával készültem, mert egész hétvégére rossz időt mondtak. Felesleges nem volt, akadt sár, de messze nem volt olyan esős idő, mint vártam, volt egy zápor, egy éjszakai vihar, egyébként egész jó időnk volt. Néha fáztunk napközben, éjszaka khideg volt, de lehetett volna sokkal rosszabb is.

Még mielőtt belecsaptunk volna a nagy partizásba, rávettem húgomat, hogy ha már van rá lehetőség a fesztiválon, adjunk vért. Ez volt a második véradásom, és az elsővel ellentétben most egyáltalán nem lettem rosszul se közben, se utána. Nyilván jobb, ha az ember tudja, mire számítson. Húgom is jól bírta, utána pedig nagyon büszkék voltunk magunkra. Már azt számolgattuk, hogy eltelik-e 56 nap Zirci Buliig, ahol lehet majd adni. (Legalább 56 napnak kell eltelnie két véradás között.) És azóta mindketten megkaptuk az sms-t, hogy a vérünkket kiszállították kórházba. ^_^

Az első koncert, amin voltam, a Vad Fruttik. Nagyszínpados koncert volt, de mivel az időjárás kissé kiszámíthatatlannak ígérkezett, lefedték ezt is, szóval konkrétan egy sátorban voltunk. Fruttiék hozták a szokásos formájukat, Marci kicsit lazább volt talán a közönséggel, ami nem meglepő, lévén várpalotai kötődésű a zenekar. Az cuki volt, amikor belesült az egyik dalba és kijelentette, hogy ezt elbaszta. :D

Fruttik

Alvinon inkább csak elvoltam, nem az én stílusom, nem is sok számukat ismertem. Jobb lett volna, ha inkább a koncertet figyelem, és nem azt az elképesztően moslék nőt, aki betúrta magát az első sorba, majd onnantól királynőként viselkedve oszott ki mindenkit, aki zavarta a bulizását, értsd: hozzáért, rálógott a haja vagy takarta a kilátását. Még azt is elérte, hogy a pasija nekiugorjon egy másik pasasnak, nagyon gáz volt. Sebaj, másnap láttam, hogy ez egy ronda és öreg nő volt, igencsak kiélt fejjel, nem kicsit szánalmas látványt nyújtott, ami egy kis elégtételt jelentett.

Belga

A Bëlga csodálatos volt, főleg annyi sör után, zúgott az egy, két, há', zárásként pedig odanéztünk Dévényi Tibi bácsira. Labdát természetesen nem szereztünk, de olyan sok időt nem is töltöttünk ott, hogy esélyünk legyen rá. :D 

Éjszaka kifejezetten hideg volt, ráadásul egy hatalmas vihar is átvonult rajtunk, de a mi sátrunknak nem lett semmi baja.

2. nap, vasárnap

Mások azért nem voltak ilyen szerencsések, látszik, hogy a sátorállítás skilljét nem sokan sajátították el. Volt sátor, amit konkrétan elfújt a szél, reggel pedig abban gyönyörködtünk, mennyi félig vagy teljesen összedőlt sátor van a kempingben. 

Reggel - mit reggel, dél múlt, mire felkeltünk - volt azért egy kisebb szívkihagyásom: azt láttam, hogy a családom különböző tagjai próbáltak elérni telefonon, és eléggé megrémültem, hogy mi baj történhetett. Aztán rájöttem, hogy névnapom van és csak fel akarnak köszönteni. Nem kicsit könnyebbültem meg. :D 

Nagy vígan megindultunk Várpalotára, mondván, hogy jól bevásárolunk megint a teszkóban. Már a városban sétálva jöttünk rá, hogy pünkösdvasárnap van, semmi nincs nyitva. Kóvályogtunk a városban éjjelnappalit keresve, de az egyetlen, amit találtunk, a tokánybolt volt, ami előtt sor kígyózott. Vettünk vizet, majd egy hamburgerezőben megebédeltünk. Olyan jó érzés, hogy van miből költenem és nem kell fillérre pontosan beosztanom, mikor mit veszek, és nem fogy el a pénzem fesztivál első napján. Elég csodálatos dolog pénzt keresni, amit aztán el lehet költeni. 

Visszamentünk a parkerdőbe, fetrengtünk egy sort, aztán felsorakoztunk Aurórára. Hogy is mondjam, nem az én világom ez se, de jobb dolgom nem lévén csatlakoztam a többiekhez. Az Előre, kurvák, gengszterek!-et legalább ismertem, plusz vicces volt a pogót nézni. Egy nem kicsit részeg, félmeztelen srác nagyon jó mókának találta eldobálni a cipőit pogó közben, utána meg nem győzte keresni a közönség soraiban. 

Tankcsapda

Tankcsapdára jól rákészültünk, sör megvéve, pisi elintézve, beálltunk jó előre, a harmadik sorba. Természetesen a koncert során mindhármunkra rájött a pisilhetnék, úgyhogy egyenként megtapasztaltuk, milyen egy tömött sátorban előreverekedni magunkat az első sorokig úgy, hogy a sör se folyjon ki. Mindannyian jól teljesítettünk. :D TCs egyébként jó volt. A legjobb, hogy régebben az volt a bajom a koncertjeiken, hogy sok régi számot játszottak, amiket nem nagyon ismertem. Most már azok számítanak réginek, amik akkor voltak menők, amikor elkezdtem hallgatni őket. Van jó is abban, ha az ember öregszik. :D 

Depresszión is rég voltam, hát nem sokat változtak ők sem. Szerencsére bár részt akartam venni a wall of death-ben, mégse sikerült megindulnom, azt hiszem, ez annyira nem nagy probléma. :D 

Mivel még aludni nem akartunk, elnéztünk Subb Bass Monsterre. Nagyon kemény, hogy már az is szinte nosztalgiaszámba megy, hát kicsi gyerek voltam, amikor a Négy ütem sláger volt. 

Utána volt még egy Mistery Gang. Emlékszem, hogy gimis koromban jártunk a koncertjeikre a presszóba, és az osztálytársaim körében elég menő bandának számítottak. Hát most úgy éreztem, hogy a hajnali kettes kezdés tök okés volt. Nem volt rossz, de el nem bírom képzelni, hogy önálló koncertjükre még egyszer elmenjek. És arra is emlékszem, mennyire gyűlöltem, hogy sose akkor kezdtek, amikorra meg volt hirdetve, hanem kb. akkor kezdtek pakolászni, és jó egy óra múlva kezdődött a koncert - volt is, hogy nem is váruk meg őket, annyira gáznak éreztük ezt a hozzáállást. Itt is elég sokáig álltak be, de egy órát azért nem kellett várni. 

Ezután mentünk aludni, fáradtak voltunk, és másnap délelőtt 11-ig el kellett hagyni a kempinget. Annyira utálom ezt a szabályt, az ember még úgy pihenne hazaindulás előtt, de nem, kelj fel korán, bontsd le a sátrad másnaposan és húzz haza. Ha előző éjszaka kifejezetten hideg volt, most brutál, majdnem megfagytam. Jó, május közepe még nem éppen az a kellemes sátrazós idő. 

Reggel utolsók között hagytuk el a kempinget, majd sikeresen visszaértünk Budapestre. Első dolgom volt ledőlni aludni. 

Az kiderült, hogy simán bírom én még a fesztiválozást. Jóság volt az Alfa, pont azt adta, amire számítottam: viszonylag kicsit vidéki fesztivál klasszikus fesztiválzenekarokkal. Nyárindításnak tökéletes.

induljon a hétvége

Végre, végre úgy tűnik, hogy jó lesz ez a hétvége. Mostanában mindig nagyon várom őket, aztán gyakran nem úgy sülnek el, ahogy tervezem őket.

Múlt hétvégén otthon voltam, de az is olyan felemásra sikeredett. Túl hamar vissza kellett jönnöm, a kellemes teraszon sörözést elmosta az eső, a pizzériába nem fértünk be, a csatlakozást nem értük el, szakadó esőben sétáltunk haza éjszaka, és a terepfutásomat is halasztanom kellett a kiszámíthatatlan időjárás miatt. Szóval meh.

A hétköznapok nyugodtan telnek, készülök a portfóliómmal, a vizsgaremekem gyakorlatilag 98%-on áll, még egy-két dolgot akarok csiszolni rajta, plusz kell egy prezentáció a tervezési és elkészítési fázisokról. Lassan nekiállok a szóbeli tételeknek, dzsí, hát elég fura, hogy lassan két évvel az egyetem befejezése után tételeket kell tanulnom. Nem különösebben tartok a vizsgától, de mindenesetre jó lesz túlesni rajta.

Lassacskán lejár a próbaidőm is, még pár hét van hátra.

A tánccal haladok, csak ne fájna állandóan a bal karom.

A héten megnéztem a sajtófotó kiállítást.

Beugrottam forrócsokizni – banános forrócsoki, nyamm.

Ja és hétfőn biciklivel jöttem dolgozni.

Péntek van, mindjárt hivatalosan is hétvége. Indításként ma este egy jó sörözés a lányokkal, holnap pedig irány Várpalota és csapatás az Alfafeszten. 

futifuti

Huh, ez egy erős hétvége volt futás tekintetében! Összességében 15 km-t szaladgáltam. Szombaton délelőtt mentem ki a szigetre mondván, akkor még nincsenek sokan és nincs olyan meleg, de tévedtem. Ha sokan nem is voltak annyira, ahhoz már túl későn értem ki, hogy megússzam a meleget. 10 k-t akartam futni, de egyszerűen nem bírtam rávenni magam a folytatásra. Úgy egyeztem meg magammal, hogy cserébe megyek vasárnap is.  

Így is lett, vasárnap szerencsére jóval hűvösebb volt, így mindegy volt, mikor indulok. Az a helyzet, hogy annyira hozzászoktam a téli edzésekhez, hogy nekem ez a tavaszi/nyári meleg kínszenvedés. Rá kell szoknom a kora reggeli/esti futásokra. Most egy kör megtétele után simán éreztem még az erőt magamban egy újabb körhöz. Valamiért az első lefutott 10 km-emre úgy emlékszem, hogy elég laza volt, és emiatt úgy tartom számon ezt a távot, mint amit simán lefutok. Hát nem. Nem véletlen volt szenvedés a Vivcitta, most se ment olyan hű de könnyen. Jobban ment a Vivicittánál, most nem voltam másnapos, de azért noszogatnom kellett magam, hogy ne adjam fel a cél előtt 2 km-rel. Szinte nevetnem kell, ha arra gondolok, hogy a 21 km valami távoli célként lebeg előttem - hát azt se idén fogom elérni. Plusz a második körben időnként iszonyatosan elkezdett sajogni a bal talpam, hazafelé szabályosan sántikáltam. Még most is érzem, pedig pihentettem már. Remélem elmúlik.

Most, hogy kicsivel több szabadidőm lesz a suli miatt, próbálok heti kétszer futni. És gyorsítani, mert még mindig tetűlassú vagyok.

Vettem magamnak karra rögzíthető telefontokot, vasárnap teszteltem, elég jó cucc. Végre nem kell az övtáskával szenvedni, mindig útban volt, egyáltalán nem kényelmes úgy futni, ezzel a tokkal viszont nagyon jó. 

Telefontok

Egy bajom van vele: a kulcsom nem fér be a kulcstartó zsebbe, de oda maximum egy darab kulcs férne el. Nyilván az én háromkulcsos csomóm túl nagy. 

És még tükörszelfit is lehet csinálni vele!

Győrben jártam

Pár hete Győrben jártam. Meglátogattam Dave-et, aki ott egyetemista. Nosztalgikus és újszerű is volt a látogatás egyben, mert gyerekkoromban többször is jártam Győrben, de leginkább csak a strandon, most pedig teljesen új oldaláról ismertem meg a várost. Tervben volt, hogy hotelban vagy apartmanban szállok meg, de végül kollégium lett belőle. Nem bánom, sokkal olcsóbban kijöttem így, és a koliknak megvan a maguk hangulata. :) Péntek késő este érkeztem, munka és suli után vonatoztam el Győrbe. A városnézést másnapra hagytuk, az első este a koliban iszogatással és beszélgetéssel telt.

Másnap felkerekedtünk, hogy bejárjuk a várost. Negyed óra laza sétával értük el a belvárost. Körbejártuk a városházát, majd elindultunk a sétálóutcán, ami a Jedlik Ányos nevet viseli.

A győri városháza

A győri belváros eléggé elbűvölő. Cuki kis házak barokk stílusban, klasszikus cégérek az üzletek előtt, és maguk a kirakatok is teljesen beleillenek a korszellembe, nincs semmi elütő modernség. Nagyon hangulatos!

Ez is mennyire ötletes már! :) katt a képre a nagyobb verzióért

A városban sétálva persze mindenhova be kellett mennem. Benéztem a kis udvarokba, megcsodáltam a csempeképeket, amik bizonyos utcák elején házfalakon vannak elhelyezve, a képen pedig az a személy látható, akiről az utca a nevét kapta.

Széchenyi tér

Megtaláltam Sajnovics János győri lakóhelyét is. Nem gondoltam, hogy finnugrisztikába botlok Győrben. Sajnovics írta a Demonstratio-t, amiben a magyar és lapp nyelv hangtani és alaktani hasonlóságaira mutat rá, ő volt az első magyar kutató, aki a finnugor nyelvrokonságot egyáltalán felvetette. 

Itt lakott Sajnovics.

Megnéztük a Széchenyi téren álló bencés Loyolai Szent Ignác templomot. Nagyon szimpatikus hozzáállás, hogy a bejáratoz kis szóróanyagot raktak ki, hogy a turisták a templomot körbejárva tudják, mit látnak éppen. Ritkán szoktam azt érezni, hogy egy templomban nem betolakodó vagyok. Itt olyan érzésem volt, hogy nem bánják, ha csak nézelődni megyek be.

Kintről

Bentről.

Tovább sétálva elértük az óriás szódásszifont!

Hiába erőlködtem, szóda nem jött belőle :( 

Innen a Káptalandombra értünk. A Püspökvár tetején kilátó van, ahova fel lehet menni, be is mentünk megkérdezni, mennyi az annyi. Diákjeggyel 500 HUF az ár, teljesen korrekt. A felfeleút azért nem egy leányálom: csúszós csigalépcső, majd egy terembe felérve konkrétan egyszemélyessé válik a csigalépcső, de olyan klasszikus, fém cuccá, aminek a közepén van egy rúd, te meg kilátsz mindenhol, mert nincs fal sehol. Alapvetően nem vagyok tériszonyos, de amikor a második termen haladtunk át így függőlegesen és lelestem, eléggé elkapott a rettegés, hiszen tíz métert legalább zuhantam volna, ha leesek. Tériszonyosoknak nem ajánlom egyáltalán. Megkönnyebbülés volt felérni, de a kilátás miatt megérte. Borult, szeles időnk volt, de még így is látszott a távolban a pannonhalmi apátság és a Bakony.

Jobb szélen a sípálya alakú színház

Sztárfotó

Pannonhalmi apátság a távolban

Miután kifotóztuk magunkat, leereszkedtünk a horrorlépcsőn, és bár eleinte úgy voltam vele, hogy az Apor Vilmos kiállítást felesleges időhúzás lenne végigjárni, nagyon jó döntésnek bizonyult, hogy nem hagytuk ki. Életem legmegrázóbb kiállítása, de komolyan. Maga a téma, a 2. világháború, Győr ostroma, az orosz "felszabadítás" magában is megrázó, de a kiállítás elrendezése tökéletesen beszippantotta a látogatót az adott korba. Rég döbbentem meg ennyire, mint mikor a kort bemutató egyik teremből hirtelen egy másik terembe kerültem, ami úgy volt berendezve, ahogy akkor, amikor ott rejtőztek el az emberek a katonák elől. Egyszerűen annyira hitelesen, életszerűen mutatták be a történteket, annyi személyes megemlékezéssel átszőve, hogy a részesének érezheti magát bárki, aki megnézi. Ennyire megrendülve nem éreztem magam kiállítás bejárása után, egyszerűen zseniális volt. Ajánlani tudom csak mindenkinek.

Nem sokat fotóztam a kiállításon, ezt az egyet.

A Püspökvár után átsétáltunk a szemközti Bazilikába. Eléggé megdöbbentem, amikor az egyik oldalhajóban egyszer csak ott találtam magam előtt a Szent László hermát. Tudtam, hogy Győrben van, egy osztálykiránduláson láttam is már, de úgy emlékeztem, hogy belépőt kellett fizetni és tök más helyen volt. Itt meg semmi jel nem utalt rá, hogy ha bemegyek a templomba, a hermát is ott találom, sehol egy felirat, semmi. Fura.

Szent László herma

A Bazilika mellett kis Árpád kori templom maradványa található. Szeretem ezeket a kis templomokat, ez pedig kifejezetten kicsi volt, nem is tudom elképzelni, hogyan fértek el benne.

Árpád kori templom

A Dunakapu téren fotózkodtunk a Pulzus szoborral, ami gyakorlatilag egy óriási tükör. Szerintem zseniális. 

Szelfiszobor

A Kossuth hídon átsétáltunk a túloldalra, hogy Dave megmutassa nekem a Széchenyi egyetemet. Beültünk melegszendvicsezni a helyi büfébe - ilyen nagy melegszendvicset se adnak mindenhol -, majd a főépületben felmentünk a legfelső emeletre, onnan sétáltunk vissza a földszintre. Ami borzasztó menő, hogy az egyetem tele van napelemekkel: nem csak a főépület oldala, hanem a laborépületek tetejei is. Ahol meg nem napelem van, oda növényeket telepítettek a tetőkön. És ha mindez nem lenne elég, a fő- és a laborépületek közé folyosó gyanánt egy kibelezett vasúti kocsit építettek be. Mi ez, ha nem übercool?

Napelemek a tetőn és vasúti kocsi átjáróként

Innen a Püspökerdőbe vezetett az utunk. Mindenképpen meg akartam nézni, mert azt olvastam, hogy a győriek ide járnak kirándulni.

Sztárfotó 2.

Sétáltunk, és megtaláltuk az erdei tornapályát, aminek az a lényege, hogy egy 2 km-es körön egymást követik az állomások, amiken különböző tornagyakorlatokat kell elvégezni. Ez is nagyon tetszett, a korlátokon lógtam is egy sort.

Mászás

Nem jártuk végig, mert egy tanösvényt kezdtünk el követni. Nagyon kellemetes volt megint erdőben járni. Végül egy nagyobb kör megtétele után visszajutottunk a kiindulási ponthoz.

Varázslatos

Ezután hazaindultunk. Útba esett a színváltós híd, majd a kivilágított Kossuth hídon mentünk vissza, és a belvároson is újra átvágtunk. Kellemesen elfáradva értünk vissza a kolihoz, hogy megint hajnalig iszogassunk és beszélgessünk. Mivel hajnal 6-kor sikerült ágyba kerülnöm, esélytelen volt, hogy vasárnap még várost nézzünk. De sebaj, maradt látnivaló legközelebbre. :)

Színváltás

A hazaút több volt, mint mókás. IC-vel utaztam, de már felszálláskor gyanús volt, hogy emberek a WC előtti placcon fetrengenek hatalmas csomagokkal. Elfoglaltam a helyem, aztán utastársaim beszámolójából tudtam meg, hogy Bécsből egy kocsi minusszal indult a vonat, úgyhogy akiknek a Bécsben maradt kocsiba szól a helyjegyük, most a folyosón nyomorognak. Tele volt a folyosó utasokkal, mozdulni se lehetett. Kalauzt egyszer láttam átosonni az utasok között, de a jegyeket nem csekkolta - gondolom érezték, hogy egy kissé gáz lenne. Dave mondta, hogy volt, aki már fel se tudott szállni a vonatra és ottmaradt Győrben. Még szerencse, hogy hamar felszálltam. De elég gáz volt.