Tél a tavaszban, avagy a mátrai túlélőtúra

Április 22-én tartották volna a Decathlon Mátra Túranapot, de a szervezők a rendkívüli időjárásra való tekintettel elhalasztották. Jogos, félméteres hóban nem mindenki szeret túrázni. Mindez két nappal előtte derült ki - sejteni lehetett már a hét elején, mert elzárt falvakról és a hóhelyzetről szóltak a hírek, de ekkor lett csak hivatalos. Én jó előre foglaltam szállást Gyöngyösön, hogy a túra napján csak negyed órát kelljen utaznunk a rajtig. Gondolkoztunk foxszal, megpróbáljuk-e lemondani, de abban maradtunk, ha már így alakult, túrázunk ketten. 

Pénteken munka után elbuszoztunk Gyöngyösre. Az Ecohostelben szálltunk meg. Érdekes hely: elvileg hostel, közösségi helyek mégsincsenek, maximum a belső udvar tekinthető annak. A szobához saját zuhanyzó, wc és konyharész jár. Gyakorlatilag kaptunk egy minimálisan felszerelt apartmant, sőt, még törölközőt is. Nem panaszkodom, kényelmes volt így, hogy nem kellett osztozkodni senkivel, de fura, hogy hostelnek hívják magukat, annál azért jóval többet nyújtanak. 

Elfoglaltuk a szállást, majd sétáltunk egyet a belvárosban. Messzire nem kellett mennünk: Gyöngyös nem egy túl nagy város. A főtér meglepően kellemes volt, tele szép épületekkel és szobrokkal. A Vincellér Étteremben megvacsoráztunk. Mindig hülyén érzem magam, amikor bemegyünk egy elegánsabb helyre full utcai cuccban, és a pincér lesegíti rólam a decathlonos túrakabátot, de nem készültünk elegáns göncökkel. Minimális csomagot pakoltunk, hiszen amit vittünk, az jött velünk a túrán. Visszatérve, a vacsora remek volt, a pesti árakhoz képest meglepően kedvező áron. Más dolgunk nem maradt, csak aludni. 

Reggel korán összekészülődtünk. Még előző este kinéztük a kivasutat, aminek az állomása a szállástól 10 percre volt. A vonat Mátrafüredig közlekedik, mi a 8.45-ösre ültünk fel. Nagyon kemény volt, hogy a kocsi közepén igazi kályhával fűtöttek. Sajnos nem sokat éreztünk belőle, ez volt az aznapi első járat, nem volt ideje bemelegíteni a teret. Maga a vonatút nem volt különösebben izgalmas, a lillafüredi szebb helyeken jár. 

Kályha a vonatban

Mátrafüreden megkerestünk a Tourinform irodát. Várnunk kellett, mert még nem értek oda a kollégák. Az iroda egyben volt egy kávézó-sportkölcsönző hellyel, addig ittunk ott egy kávét. Mikor rendesen megnyitott a hely, vettünk Mátra turistatérképet. Kérdezte az eladósrác, hova tervezünk túrázni. Mondtam, hogy megpróbálunk felmenni a hegyre, de ilyen időjárási körülmények között nem biztos, hogy feljutunk. Lazán legyintett és kijelentette, hogy áh, simán feljuttok. Haha. Kivételesen én voltam az, aki nem becsüli túl a saját képességeit és nem tett meggondolatlan kijelentéseket. Simán benne volt a pakliban, hogy a hó miatt olyan a terep, hogy elakadunk. 

Gyakorlatilag a piros sávon haladtunk végig. Bár a nap nem sütött, nem volt hideg, és hamar kimelegedtünk a folyamatosan emelkedő úton. Az első akadály a Csepegő forrásnál ért minket: a megduzzadt patakon át kellett kelni. 

Víz!

Fox átugrált a köveken, én észrevettem egy hidat a közelben, azon sétáltam át. :D Nagyon rossz az egyensúlyérzékem, biztos beleestem volna a vízbe. 

Eddig is emelkedett az út, de most kezdett el igazán. Nehezítésként az olvadó hó nyomán víz csordogált végig az úton, sárossá téve azt. Hamarosan megláttuk a hó első nyomait. 

Hó!

Az út viszont kezdett bedurvulni. A lenti képen az út látható. Meglehetősen úgy néz ki, mintha egy patak lenne. 

Ez lenne az út

Szerencsére sokkal szélesebb nem lett, el tudtunk ugrálni a szélén. Egy szakasz viszont volt, ahol két oldalt sűrű tüskés, cserjés növényzet, előttünk mély víz, és tuskókon kellett átmászni. 

Fox küzd az elemekkel

Az egyértelmű volt, hogy páran jártak már ezen az útvonalom előttünk, végig láttam a lábnyomaikat. Később nagyon hálás voltam ezért. 

Ahogy egyre feljebb jutottunk, a hó mennyisége is látványosan megnőtt. 

Idilli

Egy ponton nem voltam benne biztos, hogy továbbjutunk: a hó súlyától annyira megsüllyedt néhány cserje lombozata, hogy teljesen elfoglalták az utat. Ez még nem lett volna akkora para, de egy részük hatalmas tövisekkel volt felszerelkezve. Percekig szenvedtünk a bokrokba ragadva, de végül kiszabadítottuk magunkat. 

Tavaszi tél

Amíg elértük a hóhatárt, az úton ömlő víz miatt haladtunk lassan, utána a hó miatt. Nagyon-nagyon káprázatos volt az erdő, ahogy a fákon zöldelltek a levelek, közben pedig hó vett körül. Mi pedig egyre kezdtünk lassulni. 

Itt már térdig is ért a hó

Próbáltunk a lábnyomokban lépkedni. Ha azok nem lettek volna, biztos visszafordulunk, így is megerőltető volt. Riszpekt és tisztelet annak, aki még szűzhóban tette meg az utat. :O A cipőm még nagyjából tartotta magát, de tudtam, hogy már nem sokáig, mert a lábnyomok alján több helyen latyakos víz állt. Egy ponton elvesztettük a piros sáv jelzést, cserébe megtaláltuk a biciklis utat. Kis kerülővel jutottunk vissza a pirosra, tettünk egy kitérőt a Kis-kő felé. 

Kilátás a Kis-kőtől

Elértük a Négyeshatárt 801 m magasságban. Itt pihentünk kicsit, ettünk csokit, amit direkt energiapótlás céljából hoztunk, és folytattuk az utat. Elkeserítően lassúak voltunk. Az útjelző tábla szerint 2,6 km volt már csak a hegytetőig, de tudtuk, hogy az lesz vagy másfél óra is ilyen sebességgel. 

Meglehetősen mély a hó

Addig volt rossz egyébként, amíg el nem fogadtattam magammal a tényt, hogy akkor most ez van, ezt kell csinálni. A cipőm már beázott, annak már mindegy volt. Haladni kellett, mert már közelebb volt a csúcs, mintha visszafordultunk volna. Bár a visszafordulás amúgy sem volt opció. Igaz, amikor elvétettük az utat, megfordult a fejemben, hogy ez a túra elég hülye ötlet volt és most egyébként lehet, hogy veszélyeztetjük magunkat, mert ha itt történik valami, ezer év, mire odaér a segítség, de még ekkor se akartam visszafordulni. Csak valahogy felérni.

Mély

Időnk volt bőven, kora délután volt, nem kellett attól félnünk, hogy ránksötétedik. Viszont egy teremtett lélekkel se találkoztunk egész úton.

Olyan térdig érősen mély

Indokolatlanul sokat nézegettem az endomondót, de csak nem akart közelebb kerülni a hegytető.

Havas táj

Ezen a túrán tényleg minden lépésért meg kellett küzdeni. 

Lábnyomok

Különleges látvány volt az is, ahogy a virágpor, kis levelek és füvecskék lepték el a havat, a fenti képen ezt látni. A fehérség sárgás-zöldes réteggel volt fedve.

Hidas-bérc

A Hidas-bércre érve (973 m) bükkös váltotta fel a tölgyest. Innen már nem kellett sokat felfelé mászni, távolság viszont még volt. 

A nap is kisütött

Sebtiben befaltuk a megmaradt pogácsáinkat, és nekigyürkőztünk az út utolsó szakaszának. A maradék 1-1,5 km úgy tűnt, soha nem ér véget. Csak emeltük a lábainkat, lábnyomba be, lábnyomból ki. Amikor már a térkép szerint is közel voltunk, még akkor is többszáz méter volt hátra. 

Ösvény a mély hóban.

A csúcshoz közel nem is volt feltűnő az időjárás szeszélyessége: itt a fák még nem bontották ki leveleiket. Teljesen validnak tűnt a havas táj, lehetett volna akár január. 

Lassan feltűntek az első épületek, és megláttuk a szanatórium kerítését. Jéjj, már mindjárt ott vagyunk! Egy utolsó nagy bugdácsolás után kiértünk az autóútra, ahol embereket és autókat láttunk. A többórás magány után meglepő volt visszatérni az emberek közé. Nem sok olyan bolond volt, mint mi: a többség kocsival jött a hegytetőre, de néhány túrázóval is találkoztunk. Ők valószínűleg a rövidebb utat választották felfelé vagy más irányból jöttek. Felsétáltunk a Kékestetőt jelző kőhöz. Fáradtak voltunk, de közben iszonyú boldogok és büszkék is. Megcsináltuk, amit nem sokan mertek/bírtak volna: feltúráztunk a havas Kékestetőre. Vajon hányszor lesz még ilyen alkalom az életben, hogy zöldellő fák közt, hóban túrázzunk erre? Jól használtuk ki a lehetőséget.

Fáradtan, de boldogan

Győzelmi fotó

A hegyen az összes létesítmény működött: az éttermek, a sípálya, a tv-torony kilátója és kávézója. 

TV-torony

Felmentünk a kilátóba. A nyitott kilátónál nem sokat időztünk, erős szél fújt és a tornyon olvadó hó eső formájában ömlött le. Beültünk a kávézóba, forró csoki társaságában gyönyörködtünk a panorámában, és élveztük, hogy ülhetünk. 

Kilátás

Azt eldöntöttük, hogy lefelé busszal megyünk. Elfáradtunk, megerőltető volt a túra, és sose jutottunk volna vissza Budapestre, ha gyalog megyünk le. 

Az a durva, hogy a táv a kitérővel együtt se lehetett több 10 km-nél, mégis 5 óránkba telt teljesíteni. Megértem, hogy a túranap szervezői így nem vállalták a rendezvényt. Nekem viszont életre szóló élmény volt ez a kaland, örülök, hogy végül belevágtunk. :) 

sLOVEnia day 04

Kivételesen hagytunk magunknak reggel időt a szundizásra, nekem szükségem is volt rá, bár szerintem a többiek se bánták. Kipihenten és frissen ébredtem, készen a város felfedezésére. Elsőnek a Néprajzi Múzeumot vettük célba, ami 10-kor nyitott. 

A szállásunktól negyed óra sétára található a múzeumnegyed a Slovenski Etnografski Muzejjel. A belépő 4.5 euró. Az épület három szintjén voltak kiállítások: a földszinten egy 1931-es afrikai expedíció fotóit néztük meg, a másodikon az ember világban elfoglalt helyét bemutató, néhol kissé filozofikus és elgondolkodtató kiállítást láttunk, a harmadik emeleten pedig az ember és természet kapcsolatáról szóló tárlatok vártak. Az afrikai kalandok izgalmasak voltak, egy cseh páros utazását követtük végig fotókon. Külön izgalmas volt, hogy lassan 100 éve milyen technológiával készültek a képek, mennyire más volt az autó, amivel utaztak, és infrastruktúra szempontjából mennyire elmaradott vidékeken jártak. A filozofikusabb kiállítás biztos jó volt, de elvétve lehetett angol feliratot találni, na ez elég idegesítő volt. Volt egy pár terem, ahol a szlovén történelem egy szeletét ismerhettük volna meg, ha történetesen értünk szlovénul. Ezt nagyon sajnálom, hogy nem fordították le. 

A szlovénul nem beszélő turista számára az ember és temészet kapcsolatáról szóló kiállítás a legizgalmasabb. Kezdve azzal, hogy rövid kisfilmet lehet nézni angol szinkronnal Szlovénia történelméről. Sőt, a múzeum egyik ritkaságáról, a hagyományos szlovén/szláv halászcsónakról, a Čupa-ról is van angol nyelvű dokumentumfilm. A Čupa annyira régi dolog, hogy már a szlovénok se nagyon tudnak róla, annyira kiveszett a köztudatból. Hagyományosan egy nagy fatörzsből faragták ki, és generációról generációra öröklődött a készítésének titka. A múzeumnak sikerült megvásárolnia egy ilyen hajót, az országban nincs is több belőle. A 20. század történelmének alakulása nem igazán kedvezett a fennmaradásuknak, a nagy háborúk után már nem is használták őket. Mostanság kezdtek újra érdeklődni irántuk. 

Így néz ki a Čupa. A háttérben a kisfilmen látható vízen.

A továbbiakban szlovén paraszti élet és népi művészet darabjait tekinthettük meg. 

Igen, az egy pentagramm a középső bölcsőn.

Hm, ez egészen busóisztikus

Férfisors

A fenti kép igencsak tanulságos. Sajnos egy szűk folyosón helyezték el, úgyhogy szemből nem tudtam úgy lefotózni, hogy minden rajta legyen, csak ilyen oldalasan. A jómódú/polgári férfi életének stációit mutatja be. Nem tudom mi kell ahhoz, hogy az legyen a sztenderd, hogy a negyvenes férfi már feleség nélkül áll a gyerekével. Anyuka valószínűleg elhalálozott gyerekszülésben vagy elvitték az idegei, ki tudja. Mindenesetre a hetvenes férfiember újra társra lel, szóval a vége legalább happy end. Nem hinném, hogy az anyóka ugyanaz lenne, mint az első lépcsőfokokon, 50 és 60 között elég kétségbeesetten keresgél hősünk. Hát no, más világ volt az.  

Volt még egy igazán izgi/undi dolog a múzeumban, mutatom is. 

Fura szokások rovat

Jepp, ez egy fej. Igen, amit hosszadalmas procedúrával lezsugorítottak. Mármint nem a szlovénok nyilván, hanem amazóniai bennszülöttek. Az eljárásról itt lehet olvasni egy összefoglalót.

Érdekes volt a múzeum, a kiállítások kifejezetten modernek és izgalmasak, egyedül az zavart, hogy nem volt mindenhol angol felirat. A látogatókönyvbe beírtuk, hátha olvassa valaki. 

Boltban vettünk magunknak szendvicset, amit egy parkban fogyasztottunk el, miközben a nap további részét terveztük meg. Eldöntöttük, hogy hajózunk a Ljubljanicán. Már épp indultunk a belváros felé, mikor turisták angolul érdeklődtek egy graffitis fallátványosság felől, akikről hamar kiderült, hogy magyarok. :D Egyébként Bledben és Ljubljanában is sok magyar szót hallottunk.

Cipők az égben

Ljubljana nem mondható nagy városnak, lakosainak száma nem éri el a 280 ezret. Már i.e. 2000 körül lakott környék volt, cölöpépítmények nyomait találták itt régészek. Augustus császár idején alapították meg a Pannónia provinciához tartozó Emonát. Attila hadai a várost elpusztították, ezután érkeztek szlávok a környékre, akik a kalandozó magyarokkal is találkoztak. 1144-ből származik az első írásos említése, akkor a Német-római Birodalom része volt. Hah, most olvasom, hogy Jurisics Miklós, mikor krajnai kormányzóvá nevezték ki Kőszeg megvédése után, innen irányított. Pár évig Napóleon uralma alatt állt a város, és Batthyány Lajost is fogva tartották a várban 1849-ben. 1991 óta a független Szlovénia fővárosa.

Utcakép várral

Megindultunk a folyóparton, hogy találjunk egy szimpatikus hajót. A főnyeremény az lett volna, ha angol nyelvű guided tourt találunk, de ilyen csak egy volt, és annyit kellett volna várnunk a következő indulásig, hogy nem tudtunk volna felmenni a várba. Végül a Ljubljanica hajó mellett döntöttünk, mert bár hivatalos idegenvezetés nem volt, a kapitány vállalta, hogy útközben mesél a látványosságokról, és szép faborítású volt a hajó. Hangulatosabb volt, mint a többi opció.

Idill

Folyó a várral

A hajóút egyórás volt. Elhajóztunk egy kisvárosias üdülőtelepig, majd vissza a belvárosba. Őszintén szólva ez a túra nem volt annyira izgalmas, mint vártam, de kicsi a város, rövid a turistahajóval bejárható szakasz, annyira nem meglepő, hogy nem vittek váratlan helyekre. A belvárost mindenesetre élmény volt hajóról is látni.

A Hármas híd

A Sárkányos híd

 A hajóút után sétáltunk még kicsit a belvárosban. 

Erkély

Toronyóra

Megkerestük a várba vivő siklót. A bejárattól nem messze találtuk ezt a teljesen indokolatlan kengurus ivókutat.

Gyere, igyál!

A siklóval egy út 2,2 euró volt. Érdekessége, hogy itt nem két felvonó közlekedik párhuzamosan, hanem egy kocsi ingázik fel és le. Pont az orrunk előtt ment el, így 12 percet várhattunk, mire visszaért. 

A város a siklóból

A várba felérbe két dolog derült ki: egyrész hiába írják, hogy este 8-ig van a nyitvatartás, a kiállítások 6-kor zárnak, mi pedig nem sokkal 6 előtt értünk fel. Másrészt meglepő látvány fogadott minket, mert a belső udvar teljesen modern, néhol középkorias, emellett egy étterem és egy üvegfalú kávézó is a vár része. 

Várudvar

Az első vár, ami ezen a helyen állt, még kőből és fából épült valamikor a 11. században. Első említése 1161-ből származik. A 15. században lebontották és teljesen újjáépítették, a szerepe innentől az oszmánok elleni védekezés volt. A 19. században katonai kórház, majd börtönként funkcionált. A 20. század elején szegény családokat költöztettek ide, és csak a 60-as években kezdték el felújítani. A 90-es évek óta tartanak itt esküvőket és egyéb kulturális eseményeket, a sikló 2006 óta működik. Érdekes, mennyire másként alakul egy vár története, ha nem lakja uralkodó.

Boyfriend being a rebel

Körbejártuk az udvart, és ahova tudtunk a nyitva lévő ingyenes kiállítások közül, azokra beslisszoltunk. Macska-egér játék volt ez az ajtókat záró biztonságiemberkével: amint utolért és kitessékelt minket valahonnan, siettünk a következő helyszínre. Ilyen módon egész sokat láttunk a várból. A kápolnába az ablakon keresztül leskedődtünk be, a lényeg látszott. 

Belső udvar a másik irányból

Mindenképpen meg akartam mutatni a lenti képet. Elképesztő, hogy Ljubljana egy olyan hely, ahol elvétve találsz olyan nyilvános wc-t, ahol fizetni kell. A Hármas hídnál, ami tele van turistákkal, korrekt női és férfi mosdók vannak tök ingyen. A várnál, ami a másik nagy turistaszipka, szintén. Sőt, a forgónál le van ragasztva a masina, merthogy a mosdó használata ingyenes. Magyarországon ez totál elképzelhetetlen. :/ 

 A mosdó használata ingyenes.

Már sötétedett, mire körbejártunk, és elég hideg lett. A kávézóban ittunk forró csokit, és megtárgyaltuk, hol vacsorázzunk. A Fany&Maryt választottuk, jó értékeléseket kapott az interneten, és nem is csalódtunk. Zseniálisan finom volt a hamburgerük. 

Ljubljanáról az a benyomásom, hogy olyan kis aranyos. A látnivalók nagyjából egy kupacban vannak, szép és tiszta minden. Viszont ahogy kicsit kijjebb mész a fősodrásból, szanaszét graffitizett falak jönnek szembe és szocreál épületek. Hatalmas pirospont, hogy tele van a város bringásokkal, elképesztően sokan tekernek, viszont a turisták által látogatott helyeken zavaró, mennyire közel szlalomoznak az emberek között. Szép város, de méretéből adódóan ez a bő egy nap elég volt a bejárására. 

Medvehagymatúra 2017

Idén a megszokottól eltérően nem volt kószakommandós mecseki medvehagymázás, így a saját kezeimbe kellett vennem az irányítást, hogy friss medvehagymához jussak. Persze lehet venni a piacon, de az nem ugyanaz. Már hozzászoktam, hogy én szedem, úgy finomabb is. :D 

Tavaly már felfedeztem magamnak Bakonybélt, idén is ide szerveztem túrát. Húsvéthétfőn a két húgommal és foxszal elbuszoztunk a Bakony sűrűjébe. Ezzel sikeresen meglógtunk a locsolók elől, bár ettől függetlenül is ezen a napon terveztünk túrázni. (Akartunk szombaton is, de az végül kimaradt.) Mivel Zircen semmi nem volt nyitva, Bakonybélben szereztünk be mindent: a kocsmában vettünk jobb híján ropit meg csipszet az útra, a mozgóárustól pedig lángost és gofrit reggelire. 

Ezt a túrát néztem ki alapvetően. Kis módosításokkal valósult meg a séta. Már az elején változtattam az eredeti útvonalon: nem a Gerence mentén jutottunk el a parkolóba, hanem ahogy tavaly is, felkapaszkodtunk a medvehagymás dombok közé a zöld keresztet követve. 

Medvahagyma, ameddig a szem ellát

Nagyon szeretem ezt a szakaszt. Az elején mászni kell, de elképesztő gyönyörű, ahogy mindent beterít a medvehagyma. Sokkal durvábban, mint a Mecsekben. Mázli, hogy az emberek nem jöttek még rá, hogy itt is lehetne szedni. Valahogy a Bakonyban nem akkora divat, mint Pécsett. Egy olyan túrázót se láttam rajtunk kívül, aki gyűjtötte volna, amin azért meglepődtem. Nem szedtünk olyan sokat mi sem, nekem még tavalyról is maradt lefagyasztva, most nem akartam megint beleesni abba a hibába, hogy többet szedek, mint amennyi elfogy. 

Körülbelül 5 km-t sétáltunk a Táborhely-hegy gerincén. Az idő elég hektikusan alakult: egyszer napsütés és meleg, aztán felhők és hideg, majd újra napsütés. De legalább nem esett. 

wtf?

A túra legszürreálisabb pontja a Széchenyi Zsigmond emlékkő volt. A fenti képen látható. Első ránézésre azt hinné az ember, hogy március 15-i emlékmű vagy valami történelmi emlékhely, no hát a fenét. A kő hátulján egy tábla áll, rajta a következő szöveggel:

„Táborhely, 1940. január 07. Itt állt az a magasles, amelyről gróf Széchenyi Zsigmond (1898-1967), gróf Esterházy Tamás (1901-1964) meghívott vendégeként 16 vaddisznót és egy rókát ejtett el az uradalom fővadásza, idős Fuchs Antal (1883-1968) által szervezett hajtóvadászaton.”

Hát beszarás. Ezek képesek voltak egy vadászatnak emléket állítani, ahol lemészároltak több mint egy tucat vaddisznót, és egy rókát. Hányingerem van ettől az "emlékkőtől", Elképesztő. Erre mondják, hogy az urak már azt se tudták jó dolgukban, mit csináljanak. 

Innentől már nem emelkedett az út, megindultunk lefele. Kiértünk az Gerence-völgyi autóspihenőhöz. Itt nagy volt a forgalom, többen bográcsoltak. Letelepedtünk egy padra, és megebédeltünk. Azért bírom ezt a pihenőt, mert cuki erdei pottantós wc-je is van. :D 

A tó felé

Újult erővel indultunk el a Gyilkos-tó keresésére. A bakonyi Gyilkos-tó eredetileg Hubertlaki-tó néven fut, de a népi észjárás hamar észrevette a hasonlóságot az erdélyi tóval, úgyhogy ma Gyilkos-tóként emlegetik inkább. Túl sok infót nem találtam a történetéről. Az biztos, hogy mesterségesen duzzasztották fel a tavat és vaditatónak szánták, de a mikorról csak egy helyen olvastam, ott a '80as éveket írták. 

Gigafa. Sisters for scale.

Térkép alapján közelebbinek tűnt, és arra se számítottunk, hogy emelkedőket kell megmásznunk. A legrosszabb a tó közelében volt: újra lejteni kezdett az út, ami egyet jelent - visszafele meg kell mászni. Tény, hogy a látvány minden mászásért kárpótolt.

Gyilkos-tó

Csonkok

Míg a többiek a tóparton pihentek, én körbesétáltam a tavat. Nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog, de az út járhatónak bizonyult. 

Új élet a halott törzseken

Tóparti romantika

Nagyon-nagyon csodaszép ez a hely! Bár ahhoz képest, hogy nem kifejezetten felkapott, nagyon sokan kirándultak ide, szinte tele volt a tópart túrázókkal. 

Patak csörgedezik a tóból

Mikor mindenki képesnek érezte magát a visszasétára, újra útnak indultunk. Az autóspihenőtől a kék kereszten haladtunk Bakonybél felé, végig a Gerence partján. Tavaly is erre sétáltunk Dave-vel, nem volt ismeretlen a terep.

Gerence

Az egyetlen kihívást jelentő szakasz a lenti képen látható. Kifeszített kötél segítette a haladást, elég közel volt a víz.

Köteles haladás

Még egy kis medvehagyma

Bakonybélbe érve még volt időnk egy sört meginni a kocsmában, viszont Budapestre már nem tudunk visszajutni. Sebaj, még egy estét otthon töltöttünk.

Annyira hihetetlen belegondolni, hogy ahol pár napja kirándultunk, azt most mind jelentős hóréteg fedi. A képeimen is full tavasz van, virágzik minden, erre hirtelen tél. Nem semmi. :O 

A túra távra kb. 17-18 km, az elejét leszámítva könnyű séta, És vááá, a Gyilkos-tó annyira szép!!! És hazafelé még szivárványt is láttunk. :)