UkRAJna - day 03 - Csernobil

Csernobilba vagy nagyon el akar jutni az ember, vagy akkor se menne oda, ha fizetnének érte. Én az előbbi kategóriába tartozom. Beismerem, még így is elgondolkoztam a túra reggelén, hogy biztos jó ötlet-e egy atomkatasztrófa helyszínére utazni önként és dalolva. A nap végére kétségem se volt, hogy megérte, sőt, a kétnapos túrára kellett volna befizetni. (Majd legközelebb.)

A zónába nem lehet csak úgy besétálni, kizárólag azon utazási irodákkal látogatható, akik engedélyt kaptak, erre 2011 óta van lehetőség. Jó előre, augusztus elején foglaltunk a Chornobyl Tour útjára. A jelentkezéshez meg kellett adni az útlevélszámot, amit előre elküldenek a zóna bejáratát őrző hatóságoknak. Felhívták rá a figyelmet, hogy ne gépeljük el, mert ha akár egy betű eltérés lesz a leadotthoz képest, akkor nem engednek be. A túra fejenként 89 font volt (kb. 30ezer HUF), és előleget kellett fizetni. Felárért lehetett kérni ebédet és bérelhettünk Terra-P dozio- és radiométert. Ha jól értelmezem, a doziométer a radioaktív sugárzás teljes intenzitását méri hosszabb időn keresztül, a radiométer pedig a sugárerősséget, sugársűrűséget, a sugárzott energiát és a besugárzott teljesítményt méri. 

Foglalás után egy hosszú e-mailt kaptunk a fontos tudnivalókról. Ebben leírták, hogy hosszú ujjú felső, hosszú nadrág, zárt cipő legyen rajtunk, és sapka se árt. Legyen nálunk útlevél, és részegen vagy másnaposan nem vehetünk részt a túrán. Izgatottan vártuk a nagy napot. 

Mázlink volt, a találkozóhely Taras lakásától rövid sétányira volt, a Kijev-Paszazsirszkij vasútállomástól nem messze. Útravalónak a fornettistől (!) vettünk péksütit, majd megkerestük a buszt. Amiből volt három. Kicsit tanácstalanok voltunk, de hamar szóba elegyedtünk az egyik guide-dal, és megtudtuk, hogy a nagybusz és az egyik kicsi az angol nyelvű túrára jelentkezőké, a maradék kicsi pedig az orosz nyelvűeké. Invitált minket a kisbuszhoz, de a nagy busz szimpatikusabbnak tűnt. Jól választottunk, a guide-unk, Helen, a legszenvedélyesebb túravezető, akivel valaha találkoztam. Értem ezt úgy, hogy egyszerűen érezni lehetett végig, hogy számára ez a téma nagyon fontos, küldetésének érzi az informálást és a résztvevők előítéleteinek lebontását. Nagyon sokat beszélt arról, mennyire túlhype-olt a médiában a sugárzás erősségének szintje a zónában. Valóban előszeretettel emlegetik a leghalálosabb helyek egyikeként Csernobil környékét, ami igaz is volt 30 éve. De azóta eltelt 30 év. 

Kis gyorstalpaló a radioaktív sugárzásról. Három fajtája van: alfa, béta és gamma. Az alfának 1 cm-nél kisebb a hatótávolsága, a bétának pár 10 cm, a gamma az para, annak légüres térben gyakorlatilag végtelen. Az alfa és béta ellen lehet zárt ruházattal védekezni, a gamma ellen nem igazán. A sugárzás mértéke a zónán belül ma már nem veszélyes az emberre, néhány erősen szennyezett részt leszámítva - mint a Vörös-erdő. A radioaktív izotópok nagy része a talajba süllyedt és süllyed azóta is folyamatosan, egy része pedig már elbomlott.

A buszon elkezdtünk nézni egy dokumentumfilmet a csernobili katasztrófáról, de nem értünk a végére. Egy ideje elhagyatottnak tűnő, üres úton kanyarogtunk, mikor megérkeztünk a zóna határához.

A 30 km-es zóna átnyúlik Fehéroroszországba is, és csak engedéllyel lehet belépeni 18 éven felüli személyek számára. Ellenőrizték az útleveleket, és tartottunk egy pisiszünetet (angolwc volt!). Előre szóltak, hogy se a zónaőröket, se az épületeket nem fotózhatjuk az ellenőrzőponton, úgyhogy az első kép, amit lőttem, viszonylag jellegtelen. 

A 30km-es zónán belül.

 Az első állomás Zalissya település elhagyatott házainál volt. Kaptunk fél órát, hogy sétáljunk egyet a valaha volt falu épületei között.

Hajdanvolt lakóház

Az erdő teljes egészében visszavette a területet. Nehéz volt elképzelni, hogy itt egykor közel 3000 ember élt. Az utolsó lakos, Rozaliya Ivanivna tavaly halt meg, a háza pedig leégett. Találtam egy nagyon rövid videófelvételt a házáról.

Az egykori bolt épülete

Azt azért el kell mondanom, hogy bár a látnivalók a zónában eredetiek, de nagy szerepet kapnak a beállított elemek. Nem hiszem el például, hogy minden ház előtt creepy játékbabákat hagytak a lakók, Félelmetesek, igen, a műanyag játékbabák csupaszon rossz érzést keltenek az emberben,de egy idő után az ember érzi, hogy ezt bizony túlkapták. Azt senki ne gondolja, hogy 30 évig ugyanazon a helyen megmarad egy baba, főleg ha a ház előtt van a földön.

Betonút

A guide-unk mutatott nekünk egy régi utat, amit annak idején bizony betonút volt, ma már nyoma sem látszik a betonnak, annyira benőtte a növényzet.

Rádióállomás a távolból

Ezután a szupertitkos radarállomást vettük célba. Ezzel kapcsolatban mesélt a guide-unk egy nagyon "cukit"; a radarállomás fedősztorija egy gyerektábor volt. Annyira szerencsés a környék földrajzi helyezkedése, hogy találtak egy pontot, ahonnan nem látszottak a bazinagy rakétafelderítő rádióállomások, amik egyébként 150 és 90 m magasak. Egyedül Pripjáty emeletes házainak a tetejéről látszottak, de Pripjáty volt a szocializmus mintavárosa, és a helyiek nem beszéltek a fura építményről. A főútról lekanyarodik egy út, ami a szupertitkos katonai építményhez vezet, ide építettek egy buszmegállót, macis falfestéssel, hogy tökéletes legyen a fedőtörténet. Ha valaki mégis rátévedt volna a "gyerektábor" felé vezető útra, két katona állította meg hamarosan a táborba való belépésre feljogosító engedélyeket kérve. Ha az ember nagyon akadékoskodott, tovább engedték, de a következő katonapáros, aki megállította a kíváncsiskodót, már le is lőhette az embert. Nem volt hát érdemes kíváncsinak lenni.

Elképesztő, hogy ezt el tudták rejteni.

A DUGA-2 volt az első horizonton túli radar, azaz érzékelte, ha a földgolyó túlsó felén, mondjuk az USA-ban rakétát lőnek fel - ezt az ionoszféra hullámterjedésével mérte. A hidegháború idején az ilyenekről érdemes volt időben értesülni. A radarállomás óriási, apró kis hangyának érzi magát az ember mellette. Döbbenetes, hogy úgy el tudták rejteni a kíváncsi szemek elől, hogy tényleg titok maradjon. Túravezetőnk mesélte, hogy indult egy kezdeményezés, hogy a zóna egésze a világörökség része legyen. Elsőre talán furcsán hangzik az ötlet, de van benne bőven ráció: lenne értelme megőrizni az utókornak és az emlékezetnek, milyen következményekkel járhat a felelőtlen emberi viselkedés, és mennyire nem játék az atomenergia. Nem mellékesen a DUGA-2 rádiólokátor is az enyészetté válhat karbantartás nélkül, ahogy Pripjáty épületei is eltűnnek 100 éven belül.

Az óvoda épülete

Visszaszálltunk a buszra, és pár km-t gurultunk Kopachi romjaihoz. Miután evakulták a lakosságot, több módszerrel próbálták sugármentesíteni a környéket. Kopachi házait egyszerűen ledózerolták, a romokat pedig a föld alá temették. A módszer nem volt hatásos, mert a romok a föld alatt tovább sugároztak, és a radioaktív részecskék még mélyebbre kerültek a földben és ezzel a helyi vízrendszerben. A rombolással ráadásul csak még több radioaktív por került a levegőbe. Több településen nem is próbálkoztak ezzel az eljárással. A földbe temetett házak helyeit dombocskák és rajtuk a sugárveszélyre figyelmeztető táblák jelzik. Az egyetlen fennmaradó épület az óvoda, ez a mai napig megtekinthető. Itt két helyen is mértünk a műszereinkkel, és kimagasló eredményeket kaptunk.

Mit mondtam a játékbabákról?

Neked mi volt az oviban a jeled?

Mesekönyv

Az épületben járni megrázó, főleg amikor meglátja az ember a felragasztott óvodai jeleket. Itt is bejátszik a para faktor, műanyag babákat látsz mindenhol műanyag babákkal és nyitott könyveket. Azért ez az evakuálás nem úgy nézett ki, hogy azonnal csapot-papot otthagyott mindenki, szóval nekem itt is sántít, hogy minden egyes helyen, ahol könyvek maradtak, mindig nyitva vannak, hogy a kíváncsi turisták le tudják őket fotózni.

Pánik! Pánik!

Innen a túra egyik legizgalmasabb része következett: jól körbejáruk a 4-es reaktor környékét.

A szarkofág a távolból

Hátborzongató élmény volt kiszállni a buszból, és odasétálni az acélszarkofággal védett reaktortól pár száz méterre álló emlékműhöz. Az ember csak áll és ámul, hogy basszus tényleg itt vagyok, a világ egyik legrettegettebb helyén. Félelem nem volt bennem, de erőteljesen éreztem az események súlyát, amik itt történtek.

Emlékmű és a szarkofág

Kicsit hülye érzés volt itt szelfizni, az ember nem is tudja, illik-e. Az emlékműnél természetesen volt egy kóbor kutya, már meg se lepődtem. Ukrajnában mindenhol találsz kóbor kutyát.

A shiny acélkupola egészen új, 2016 novemberében helyezték a régi betonszarkofág fölé. A megépítése nemzetközi projekt volt, és várhatóan ezzel 100 évre megoldódott a sérült erőmű elzárásának kérdése. A betonszarkofágot a jövőben elbontják majd, és hála az acélkupolának, nem tud szennyező por a légkörbe jutni.

Ebéd

Még ki se hevertük a nagy élményt, már a dolgozói kantinban találtuk magunkat, előttünk egy tál borscs és rizses hús salátával. Igen, a zónán belül dolgoznak a mai napig, és a munkások Csernobil településen laknak ilyenkor. Két hetet töltenek a zónán belül, két hetet kívül. Aznap mi is ugyanazt ettük, mint amit ők ebédeltek. A leves finom volt, de a főétel tipikus undorító mócsingos menzai hús, csak a rizst és a salátát csipegettem.

Ellenőrző készülék

Mielőtt leültünk volna enni, át kellett mennünk egy ellenőrzésen, hogy biztosan nincs rajtunk radioaktív részecske. Mindenki sikerrel vette az akadályt.

Túravezetőnk még ebéd előtt szólt, hogy mindenki hozzon magával kenyeret az ebédjéből, kíváncsian engedelmeskedtünk a kérésnek. A hűtőmedencéhez mentünk, ahol radioaktív harcsákat etettünk. Egészen egyedi élmény volt.

Pripjáty

Innen a Pripjáty települést jelző emlékműhöz mentünk.

A távolban a Vörös-erdő

Mértünk radioaktivitást a Vörös-erdő felé - ez a környék legsugárzóbb része. Nevét onnan kapta, hogy vörösesbarna színűvé váltak a fák az erőmű katasztrófája után. A szennyezett erdőt ledózerolták, de újra nőttek, és rettentően sugároznak. Nem érdemes sok időt a közelben tölteni.

Ilyen volt - ilyen lett.

A legeslegizgalmasabb részhez értünk, amikor tettünk egy sétát Pripjaty romjai között. Pripjaty volt a szocializmus mintavárosa: volt itt mozi, iskolák, stadion, uszoda. A várost főleg az erőműben dolgozó fiatal munkások és családjaik lakták, rengeteg volt a gyerek. Az evakuálás után a lakók egy alkalommal térhettek vissza, hogy valamennyi személyes holmit még magukkal vigyenek, majd mikor egyértelmű volt, hogy a környék lakhatatlan, a hatóságok az épületeket kirámolták, és minden bútort elpusztítottak.

Az ablakok még megvannak

Szellemgyerekek - a városban rendszeresen tűnnek fel graffitik ismeretlen művészektől

Itt is látni a mohát, amibe nem érdemes belelépni

Bolt belső

Jártunk a híres vidámparkban is, ahol az a rengeteg creepy kép készül a dodzsempályáról és a kerékről. Feltűnt egy cica is, akit mindenki fotózott, majd menekült előle, nehogy hozzáérjen.

A sztár

Fox megmérte a radiométerrel, az érték nem volt veszélyes, úgyhogy megsimogatta. A cica elég hálás volt a testi kontaktusért, és foxnak se nőtt ki azóta a harmadik keze. Arra felhívták a figyelmünket, hogy ne lépjünk mohára, mert ott könnyen felgyülemlik a radioaktív por, és ne menjünk be az épületekbe, mert életveszélyesek.

Dodzsempálya

Óriáskerék

És a kerék előtt

A természet olyannyira visszavette itt az uralmat, hogy képek alapján is alig lehet ráismerni az épületekre. Megnyugtató, hogy ha eltűnne az ember, az élet nem állna meg.

A stadion vadiúj volt a katasztrófakor, ma már alig ismerni fel

Már visszaszálltunk a buszba, mikor a guide-unk boldogan felkiáltott, és megállította a buszt. Egy róka sétált ki a bokrok közül, aki Simon névre hallgat, és ő itt a környék ura. Lehet etetni, kézből ette a szalámit.

Pripjaty után megálltunk még egy emlékműnél, amit a katasztrófa utáni helyreállításon dolgozók emlékére állítottak. Szerintem bele tud gondolni mindenki, mennyire volt veszélyes az ő munkájuk, és mekkora áldozatot hoztak azért, hogy ma szabadon járhassunk a környéken.

Emlékmű

Tettünk egy kört Csernobil településen, de nem szálltunk ki a buszból. Itt található az ország egyik olyan Lenin szobra, amit nem valószínű, hogy egyhamar elbontanak.

Lenin

Ha a kétnapos túrára mentünk volna, itt szálltunk volna meg a városka egyetlen hotelében. Csernobilban este 9 után kijárási tilalom van, és csak az erőmű dolgozói lakják - ahogy korábban említettem, kéthetes turnusokban.

A zóna határán újra átestünk egy ellenőrzésen, majd a kitelepült shopban vehettünk szuveníreket. A hazaúton guide-unk még sokat mesélt a katasztrófáról, és arról, számára mennyire fontos, hogy az emberekkel megismertesse a zóna történetét, és lebontsa a tévhiteket Csernobillal kapcsolatban. Megnéztük, a nap végére kinek mennyit mért a doziométer, és mindannyian akkora sugárdózist kaptunk csak, amennyi egy transzatlanti repülőúton ért volna minket.

Izgalmas nap volt, rengeteg újat tanultunk. Teljesen más élmény élőben látni a zónát, mint a cikkeket olvasni róla. Megbizonyosodtunk róla, hogy nem egy veszélyes hely, ha betartja az ember a szabályokat és nem viselkedik idiótaként. Csak buzdítani tudok mindenkit, aki nyitott az ilyen kalandokra, hogy vágjon bele, menjen oda és nézzen körül. Én tervezek visszatérni, de akkor a kétnapos túrára. Olyan élmény volt ez, amit nem felejtek el egyhamar. 

28

28. Szeretem a páros számokat. Igazából már több mint fél éve önkéntelenül huszonnyolcévesként hivatkoztam magamra, ha a koromat kérdezték. Pár éve már nem félek az öregedéstől, ezek a számok amúgy se sokat jelentenek. Ennyi idősen elvileg felnőtt vagyok – ez részben igaz, van munkám, van fizetésem, van felelősség egy macska személyében, van komoly párkapcsolatom, van hol laknom. Viszont még mindig (már megint) viszolygok a telefonálástól, a saját fizetésemből nem élnék meg, nincs se jogsim, se autóm, se saját lakásom, és egyáltalán nem érzem magam olyan felnőttnek, mint amilyennek gyerekkoromban a nagyokat képzeltem. Vicces, hogy régen azt hittem, a felnőttek mindig alaposan megfontolják a döntéseiket, és az átgondoltság miatt miatt jól is döntenek. Azt azért tartom, hogy azért az esetek nagy részében az alapos átrágás segít, de mindig lehetnek váratlan tényezők.

A szülinapomat szűk körben ünnepeltem. Egy héttel a nagy nap előtt a Trófeában vacsoráztunk húgokkal, sógorral és foxszal. Pár napra rá nagyanyámnál tortáztunk és pezsgőztünk a család jelenlévő részével. Előző este fox és kishúg meglepi tortát sütöttek nekem – nagyon nem lepődtem meg, erősen sejtettem, de örültem és nyamm, de finom volt! Születésem napján koccintottam egyet magammal gondolatban, mikor eljött a születésem órája. Valahol szomorú, hogy amikor megszületünk, senki nem gondol arra, hogy jééjjj, ez a gyermek 28 év múlva ebben az órában a munkahelyén ül majd és dolgozik. Betiltanám a születésnapon történő munkavégzést. Este húggal és foxszal főztünk glöggöt (svéd forralt bor portóival és mandulával) és iszogattunk. Kicsit hiányérzetem van, jövőre összehívok egy közös kocsmázást vagy vacsorázást barátokkal, idén nagyon idő se lett volna rá. Jövőre remélhetőleg nem egyszerre fogok Lassit és tanulmánykötetet tördelni és LEP-et szervezni.

Az csak vicces, hogy pár éve azt képzeltem, hogy ennyi idősen saját lakásom lesz, és kb. ekkortájt szülöm az első gyerekemet, mert nem akarok öreg anyuka lenni. Lakásra legalább már elkezdtünk gyűjteni végre, a gyerektémát meg hagyjuk is, rájöttem, hogy azért halogatom annyira, mert valójában nem is akarom.  

Szóval 28. Nem az a félelmetes, hogy ennyi, hanem hogy ilyen gyorsan eltelt. De legalább végre újra páros szám az életkorom. :) 

Rossmann Mikulásfutás 2017. december 3. - 2,3 km

A Mikulásfutás az a „verseny”, amit minden évben nagyon várok, és még augusztusban nevezek rá. :D Tavaly lemaradtam róla, pont akkor utaztunk Svédországba, de cserébe a stockholmi Santa Runon futhattam körbe a Gamla Stant.

Még a túra előtt pénteken összekészítettem a futós holmimat, hogy a Kőhegyről visszaérkezvén vasárnap csak fel kelljen kapnom és indulhassak is a Fővám térre. Nagyjából ez is történt, fél órám volt otthon – ebből negyed órát Bumbika simogatásával töltöttem.

Útvonal forrás: www.futanet.hu

Minc már a Corvinus épületében volt, mikor odaértem. Átvettem a rajtcsomagot én is, átöltöztünk, és még volt időnk beszélgetni a rajt előtt. Ha nem lett volna elég a sok mikulásruhás futó, az időjárás is rátett egy lapáttal a karácsonyi hangulatra: elkezdett esni a hó.^_^ A rajtnál felállított műhóágyura nem is lett volna szükség.

Maga a futás tényleg egy babatáv: 2,3 km. Mire belejönnél, már be is értél, de itt nem is a verseny a lényeg, nincs is chipes időmérés. A belvárosban futottunk, át a Ráday utcán – a turisták boldogan szelfiztek a hömpölygő mikulásáradattal. Egyszerűen jó móka volt, én élveztem. Igaz, hogy a szokottnál gyakrabban kellett sétálgató futókat kerülgetni, és bár volt külön családi futam, rengeteg volt a gyerek, akik egy idő után sétálni akartak, tovább szűkítve az áthaladási lehetőségeket a keskeny utcákon, de sebaj. Nem időre ment, és tudtam azért előzgetni. És na, jó érzés végre úgy beérni, hogy még rengetegen vannak mögöttem, muhaha. :D  

Mikulányok

Beérve megkaptuk a célcsomagot, semmi extra nem volt benne, egy-két csoki, de a zsebkendőnek nagyon örültünk, mert azt mindketten elfelejtettünk hozni. Maga a táska viszont később még hasznosnak bizonyult.

A futás után karácsonyi műhelyezni mentem, ahol baráti körben készítettem el az adventi koszorúmat. Eddig mindig tematikus koszorúnk volt, most maradtam a klasszikus fahéjas-narancsos díszítéssel. Ennyire klasszikusan karácsonyi koszorút még nem készítettem, én is elámultam, milyen kis elegáns. ^_^ Egy fárasztó nap végén élveztem a kreatívkodást. Jobban megy társaságban. A végén önként vállaltam a maradék fenyőág elhozását, itt tett jó szolgálatot a bazinagy rossmannos táska, bár még így is ki kellett rendelnem foxot a Jászaira, hogy segítsen hazacuccolni. Itthon még feldíszítettük a hagyományos karácsonyi bokrainkat, ezzel már készen állunk a karácsonyra. :)  

Koszorú és karácsonybokor

Kőhegyi kószulás

Ismét egy mozgalmas hétvégén vagyok túl. Szombat reggel ahelyett, hogy az ágyban fetrengtünk volna foxszal, felkeltünk hajnalok hajnalán, hogy reggel 8-kor a szentendrei HÉV-en döcögjünk Pomáz felé a kószák társaságában. Bírtam volna még aludni, de tudtam, hogy nagyon szép túrában lesz részünk. Tudtam, hogy a szállásunk környékét pár napja hó fedi, ez is elég erős motiváció volt. 

Pilisszentkereszt határában

Pomázon szálltunk át a dobogókői buszra. Pilisszentkeresztig utaztunk, ahol első utunk a helyi kiskocsmába vezetett. Ha nem most lett volna száraz november, egészen biztos, hogy ittam volna egy sört. Úgy terveztem, egy forralt bort elkortyolok, ha van, de nem volt, úgyhogy csak egy kávét kértem. Fél óra pihenő és felkészülés után vágtunk neki a havas túrának. Varázslatos volt, hogy pár órája még a szürke városban lézengtünk, most pedig a vakító hóban sétáltunk, sütött a nap, csípős volt a levegő. Igazi télben jártunk!

^_^

A Szentkútnál egy forrást találtunk, ahol a népi emlékezet szerint a víztől 1949-ben meggyógyult bénulásából egy lány. A forrás mellé Mária kegyhelyet emeltek. A Pilisben már megszokott ballonkannás vízgyűjtőket is láttunk, akik képesek csak azért feljönni a forráshoz hatalmas túrazsákkal, hogy lehurcolják  a vizet literszámra, és otthon a csodavizet igyák csapvíz helyett. Sajnálom, de nem tudok nem idiótákként gondolni rájuk. 

Állítólag évente kétszer tartanak itt misét vagy valami olyasmit

Utunk a Morgó-hegyre vitt tovább. Rendesen kimelegedtünk, mire megmásztuk. Odafenn vettem vissza a menet közben leszedegetett ruhadarabokat, hideg szél fújt. 

Hómező

A táj csodás fehér volt. Egy ideig keskeny, kitaposott ösvényen haladtunk a bokáig erő hóban, majd járatlan útra tértünk át. 

Erre nem járt még senki

Szűzhónak nem nevezném, amit ropogtattunk, volt egy réteg jegesedés is rajta, de nagyon hangulatos volt a havas fák között, ki nem taposott úton járni.

Hóvarázs

A kidőlt tölgyikreknél megedbédeltünk. Ez volt körülbelül a táv fele, úgyhogy nem voltam túl boldog, mikor éreztem, hogy a bakancsom már átázott, és a zoknim is nedves. Muszáj lesz vennem egy téli túrabakancsot. A beázás némileg nyomot hagyott a hangulatomon. Továbbra is gyönyörködtem a tájban, de kényelmetlen volt a vizes lábbeli.

Ködfátyol

Libasor

A Lajos-forrás ismerős terep volt, erre jártunk két évvel ezelőtt, mikor a Holdvilág-árokból indítottunk egy túrát. Pontosan ugyanazon az útvonalon jutottunk el a kőhegyi menedékházhoz, mint akkor. 

Mesetáj

Lajosforrás

Még a fát is megtaláltam, ami mögé elbújtam, hogy ráijesszek a többiekre. És a Vasas hasadékhoz vezető utat is megtaláltam – ez volt az a barlang, ahova Isti úgy gondolta, hogy akkor is bemászik, ha nem tudja, mennyire veszélyes, és nem volt hajlandó kijönni.

A menedékház előtere

A kőhegyi menedékház nagyon bájos, igazi erdei búvóhely. Négyágyas szobákban szálltunk meg, és meglepően kényelmes volt az ágy. A közös helyiség viszont kényelmetlenül zsúfolt volt, egy másik társaság is ott töltötte az estét, és ott aztán volt kutya, kisgyerek, kisbaba, túl sok sör, minden. A mélypont az volt, mikor az egyik lány a társaságukból lesérült, mert éjjel kimentek csúszkálni, utána az egyik csávó azt bizonygatta folyamatosan, mennyire semmi sérülés ez, áh, ez csak zúzódás, semmiség - a lány meg közben nem bírt ráállni a lábára, másnap is egy lábon ugrált. Na ilyen barátaim ne legyenek soha. Én azt hiszem, ha a mi társaságunkból sérült volna le így bárki, ahhoz kb. mentőexpedíciót szerveztünk volna, de legalábbis ölben visszük az ágyába, hogy pihenni tudjon.

Naplemente

Megvan annak a bája, amikor az ember kicsit megérzi a zord természet erejét, és a "túlélés" érdekében vissza kényszerül venni az igényeiből – például nem zuhanyzik fél órán keresztül, mert a menedékházban nincs vezetékes víz, hanem esővizet használnak, vagy elfogadja, hogy a szobában nem lesz kánikula, mert a radiátor gyenge, és nem fog egész éjjel menni a fűtés. Csodálatos volt viszont a kályha a közösségi helyen: rajta és körülötte szárította mindenki a cipőjét. Az én bakacsom se száradt volna meg, ha nem pakolom fel a tetejére.
Vacsora előtt színeztem a kis színezőmben – így társaságban is voltam, de el is tudtam merülni a kreatívkodásban. A vacsora sütőtökkrémleves volt, a vega főétel pedig sztrapacska sült zellerrel – nyamm. Fél 11-kor már ágyban voltam, és simán aludtam másnap reggelig.

Telihold

Reggel még betoltam egy kávét és gyorsan megreggeliztem, aztán búcsút intettem a társaságnak, mert délután 1-kor már a Mikulásfutás rajtjában kellett állnom. Lesétáltam a hegyről a Kéki kőbánya megállóig. Még élveztem is a magányos sétát. 

Alone in the forest, sooo hardcore! 

Az út nem volt könnyű menet, folyamatosan lejtett, ami nem lenne gond, de végig le volt fagyva.

Csúszott

Egyszer csúszott csak ki a lábam, akkor is csak térde estem. Nem esett jól, de legalább nem zakóztam nagyot. 

Ez is 

Nagyon örülök, hogy eljutottam a téli erdőbe. Az ilyen szépségek miatt érdemes élni.