Athéni egynapos Marina koncerttel

Nem értem, Athén hogyan maradhatott eddig ki az utazásainkból. Gyerekkoromban faltam a görög mitológiát, ismertem az összes görög istent és istennőt, elolvastam mindent, amit erről találtam. Amikor elkezdtünk utazgatni, folyamatosan rajta volt a listámon, de sosem került első helyre, mindig volt más aktuálisabb úticél. Most sem hosszú nyaralásra mentünk, hanem az egyik legjobban szeretett énekesnőnk, Marina koncertjére utaztunk a görög fővárosba - ha Marina nem hozza el a turnéját Budapestre, akkor megyünk mi.

Szigetek éjszaka

November 15-én, pénteken munka után repültünk, a Ryanair 19:20-as gépével mentünk. Nem vettünk külön helyjegyet, így nem egymás mellett ültünk, de legalább mindketten ablak mellett. Míg repültünk, nem sokat láttam a sötétben, de leszállás előtt a part menti szigeteket remekül lehetett látni, ahogy teljesen ki voltak világítva, és a hajókat is a tengeren. Telihold volt, és a hold fénye széles csíkban világította meg a tengert, amikor elértük a partokat. Gyönyörűszép volt, de csak az emlékeimben őrzöm a képet, fotót nem tudtam róla készíteni.

A reptérről metróval jutottunk el Athén belvárosába. Még a terminálból kisétálva a google maps segítségével próbáltuk megtalálni a metróállomást, és elég bosszantó, hogy olyan úton próbált minket odavezetni, ami egy járda nélküli, forgalmas autóút. Rájöttünk, hogy rossz irányba megyünk, és idővel megtaláltuk a "Trains" feliratú útjelző táblát, ahol görögül ott lapult a metró felirat is. 45 percet utaztunk, és nagyon kényelmes volt, hogy átszállás nélkül jutottunk a Monastiraki térre. Kicsit szerencsétlenkedtünk, mert a jegyautomata nem adott jegyet, csak blokkot, és a metróból kifelé csippantani kell a jegyet a kijutáshoz, de kijutottunk (én kisétáltam mások mögött, fox az állomásfőnök segítségét kérte). A metróból kiérve az éjszakai fényekben úszó Akropoliszt pillantottuk meg, akkor kicsit leesett az állunk. Késő volt már, ezért a  10 perc sétára fekvő Bedbox Hostelbe siettünk. A szobánk kicsit fura volt, volt zuhanyzónk, de a szoba közepén, és az üvege teljesen átlátszó. Nekünk ez nem volt probléma, de ha két barát száll meg itt, akkor azért lehetnek kényelmetlen szituációk. Az erkélyen megittunk egy-egy görög sört, csapkodtuk a szúnyogokat (mert bizony voltak), bámultuk az Akropolisz éppencsak látszó csücskét, és örültünk, hogy milyen kellemes időnk van.  

Athénról mindenki sokat tanult történelemórán, de egy rövid áttekintés nem árt a történetéről. Az Akropolisz dombján már a neolitikumban éltek, később több falu összeolvadásából lett belőle egy város. I.e 1400 körül a mükénéi civilizáció egyik központja volt. Mikor a dórok elfoglalták és lerombolták a mükénéi városokat, Athén nem pusztult el, de vezető szerepét elveszítette. Az i.e. 1. évezred elejétől lett önálló városállam, azaz polisz. A demokrácia kialakulása Drakón szigorú törvényeivel kezdődött, majd Szolón vezette be a politikai jogok vagyonhoz, és nem származáshoz kötését. Az i.e. 6-5. századtól beszélhetünk a demokrácia fénykoráról Athénban: a népgyűlés hozta a törvényeket és a döntéseket, ebben minden 20. évét betöltött polgár részt vehetett. Periklész alatt lett a népgyűlés a legfontosabb állami szerv. Az i.e. 5. század második felétől Spártával hadakoztak, az. i.e. 4. században már együtt harcoltak Théba ellen. I.e. 338-ban makedón uralom alá került, de megőrizhette függetlenségét, i.e.138-tól a Római Birodalom részévé vált, ahol oktatási központként tekintettek rá és a rómaiak tisztelték a várost. I.sz. 529-ben záratták be a filozófiai iskolákat, ezzel véget ért az antik kornak Athénban. A Bizánci Birodalom idején sokat veszített jelentőségéből, de a 11-12. századra újra fontos központ lett, szappant és festéket gyártottak, fellendült a kereskedelem. 1458-ban az Oszmán Birodalomhoz került, a 17. századra faluvá zsugorodott. 1833-ban vonultak ki a törökök, ekkor Athén az újonnan alapított Görög Királyság fővárosa lett - a hagyományok miatt, nem azért, mert olyan nagy és virágzó város lett volna. A még mindig kicsi város lakossága akkor nőtt meg hirtelen, amikor 1921-ban egymillió menekült érkezett Kis-Ázsiából. A II. világháborúban német megszállás alatt volt, 1944-ben pedig súlyos harcok dúltak a városban a királypártiak és a kommunisták között. Lakossága ma az elővárosokkal együtt kb. 3.5 millió. 

Reggel ingyenes városnéző túrára indultunk a New Athens Free Tour szervezésében, amire még előző nap regisztráltam. Mivel egy napunk volt a városban, célszerűnek tartottuk egy ilyen túrán résztvenni, hiszen sok idő el tud menni azzal, ha az ember maga próbálja megtalálni az izgalmas dolgokat. A találkozóhely a Monastiraki téren volt. Túravezetőnk egy görög származású, de Londonban nevelkedett fickó volt, aki miután hazalátogatott Görögországba, ott is ragadt. Érdekes akcentusa volt, néha nem is teljesen értettem, mit mond, de tényleg brit kiejtéssel beszélt. 

Az Akropolisz lentről

23 fok volt napsütés, igazi koranyári idő. A séta során alulról jártuk körbe az Akropoliszt, és lentről is nagyon impozáns látványt nyújtott. 

Harianus könyvtár

Hadrianus könyvtárától indultunk. Ez annak idején amolyan multifunkcionális kulturális intézmény volt. A római Hadrianus császár által i.sz. 132-ben építtetett épületben nem csak könyvtár működött, de kertje is volt, ahogy tágas olvasótermek, előadótér és kiállított műalkotások is. 

Medresze, azaz iszlám iskola kapuja 1721-ből  (A túravezető fotója, forrás: https://www.facebook.com/newathensfreetour/)

Kis utcákon jutottunk el a fellegvárba vezető lépcsőig, aminek két oldalát éttermek hada foglalja el, majd Hephaisztosz templomát, a Héphaiszteiont is a kerítésen kívülről néztük meg - ez az ókori világ legjobb állapotban fennmaradt temploma.

A Héphaiszteion

Útközben mindenhol graffitivel, kóbor, de láthatóan jól táplált macskákkal és kutyákkal találkoztunk. Túravezetőnk szerint a graffiti itt egyáltalán nem jelenti azt, hogy rossz környékre keveredett az ember, egyszerűen az van, hogy ha valahonnan lemossák, két hét múlva úgyis újra tele lesz firkálva. Itt elég lazák az emberek, nem nagyon zavarja őket az efféle művészeti kifejezési mód, emiatt gyakran érkeznek graffitiművészek Athénba, mert szinte legálisan, nyugiban dolgozhatnak. Nem tud nem eszembe jutni az ókori Róma és a rengeteg falfirka, amit az épületek falába véstek, és fennmaradt az utókor számára – a falra firkálás kulturális hagyománya ilyen régről ered. 

Eredeti lépcső az Areioszpagosz sziklához

Az Akropolisz

Emberek kávéztak békésen, néha fűszag szálldosott, sütött a nap, sütkéreztek a macskák, teljesen idilli volt. Csak időnként próbáltak ránk tukmálni karkötőket és rózsákat erőszakos utcai árusok, de ha nem vett el tőlük semmit az ember, akkor nem volt gond. Felsétáltunk az Akropolisz főbejáratához, ahol a híres Areioszpagosz sziklához, ahol régen az Areioszpagosz, azaz arkhónokból álló athéni tanács ülésezett az i.e. 6. század előtt. Az 1. században Pál apostol innen prédikált az athéniaknak, először víve el a keresztény tanokat a városba. 

Akropolisz az Areioszpagosz szikláról

És a város fentről

Az Akropoliszban több színház is működött. A római korban fedett színházként működő, 161-ben épült  Herodes Atticus odeont a mai napig használják koncertekre, előadásokra. A színházban pár éve a Foo Fighters is fellépett, de koncertezett már itt többek közöttVangelis, Liza Minelli, Ennio Morricone, Diana Ross, Elton John és Andrea Bocelli.

Herodes Atticus odeon

A kevésbé jó állapotban fennmaradt Dionüszosz színház volt hajdanán a nagyobb, egészen a fellegvár lábáig felértek a nézősorok, hatalmas buli lehetett ott egykor egy-egy előadás. Az i.e. 6. században épült, az évszázadok során többször is átépítették. Fénykorában 17ezer nézőt is fogadni tudott. Itt is tartanak színi előadásokat ma is. 

Az Akropolisz lábánál

Az Akropolisz másik oldalán apró, fehér falú házak között sétáltunk. Két ház között éppen annyi hely volt, hogy egy ember éppen átférjen. Ez az Anafiotika, a Plaka városnegyed része, ahol az Oszmán Birodalom idején azok a munkások éltek, akik I. Ottó palotájának építésén dolgoztak. Az ő leszármazottai élnek itt a mai napig szerény körülmények között. Az '50-es években a házak nagyját lerombolták régészeti kutatások miatt, és a '70-es években az állam kezdte el felvásárolni a házakat. Mára csak 45 ház maradt meg.

Utacska az Anafiotikán

A kis házak falára virágok futnak fel, világít a fehérség, cicák grasszálnak, tényleg olyan igazi mediterráni a hangulat, mint amiket képeslapokon lát az ember. Igyekeztünk nem nagyon zavarkolódni, az ott lakók annyira nem boldogok attól, hogy egész nap turistahadak mászkálnak a házaik között. 

Babacica!

Nem sok volt már hátra a túrából, Hadrianus diadalívéhez mentünk még el, és megnéztük a hajdani Zeusz templom romjait. Hatalmas építmény lehetett, a megmaradt néhány oszlop méretéből ez egyértelműen kiderül. 638 évig építették, Görögország legnagyobb szentélye volt, de a 3. században a betörő herulok kifosztották, ezután sosem építették újra.  

Hadrianus diadalíve

A séta után a csapat éhes része együtt ült be a LIONDI étterembe, ahol 10 euróért mindent kaptunk, mi szem-szájnak ingere. Előételként pitát, sajtokat, salátát, már attól jól laktam, és ezt követte a főétel, a vegetáriánus opció rakott zöldség volt tejfölös habbal. Iszonyat finom volt, de nem bírtam mindet megenni. Mellé görög bort kortyoltam, de sokkal keserűbb volt, mint vártam volna. 

Zeusz templomának romjai

Elbúcsúztunk a társaságtól, és saját felfedezőútra indultunk. Bár túravezetőnk többször elmondta, hogy igazából nem is olyan nagy cucc fentről az Akropolisz, elég alul körbesétálni, én ezzel azért vitatkoznék. Gyerekkori álmom volt az ókori épületek között sétálni, ki nem hagytam volna ezt az élményt. 

Ez a macska órákig szunyókált a padon, bárki megsimogathatta, aki akarta

Mivel főszezonon kívül voltunk, olcsóbb volt a belépő, 20 euró helyett csak 10. Természetesen mindent látni akartunk, de csak 2 óránk volt zárásig. Felsétáltunk a lépcsőig, ami a főbejáratot jelentette, és átsétáltunk a kapuk alatt. Elég impozáns látvány volt, ahogy feltárult előttünk a Parthenon. Bár látszik, hogy amennyire lehet, karban van tartva, most is fel volt állványozva, mert a belső templom falait építik újjá, de azért eléggé megviselte az épületet az elmúlt két és fél évezred.

Parthenon

Az Akropolisz Periklész korában lett olyan látványos, ahogy ma ismerjük. A perzsa háborúban aratott győzelem után nagy építkezés kezdődött a dombtetőn, Periklész a fellegvárat képzelte az újjáépített város középpontjának. Ekkor építették a Parthenont is. Elképesztő, hogy egy ennyire régi épület egyáltalán még áll: folyamatosan átépítették az éppen aktuális vallásnak megfelelően (volt keresztény templom és mecset is), ellopták a szobrait és köveit (Lord Elgin, köhköh, British Museum), egyszer fel is robbantották 1687-ben (nem szándékosan), ezek után hihetetlen, hogy egyáltalán még ennyire épségben van. Az épület a világörökség része 1987 óta.

Parthenonnal

A Hadrianus diadalív és a Zeusz templom a magasból. Innen látszik, mennyire hatalmas volt. 

Az Erechteiont, az Akropolisz kultusztemplomát is körbejártuk. Kecses, szép épület. Kicsit sajnálom, hogy a kariatidák szobrait (sose bírom megjegyezni, úgyhogy mindig úgy hivatkozok rájuk, hogy a „lányok”) elvitték, de a légszennyezés kikezdte a szobrok anyagát, az eredetiket az Akropolisz Múzeumban lehet megnézni - kivéve azt az egyet, amit Lord Elgin ellopott, és ma a British Museumban áll.

Az Erechteion és a kariatidák (fox fotója)

Fotóztunk, nézelődtünk, néha meg csak leültünk egy padra, bámultuk a várost, és csak álmélkodtunk, hogy mennyire csodálatos, hogy itt lehetünk. Minden egyes ilyen útért nagyon hálás vagyok, mert nem mindenki teheti meg, hogy fogja magát, és elugrik valahova csak úgy egy hétvégén. 

Dionüszosz színház a magasból, vele szemben az Akropolisz Múzeum az elforgatott felső szinttel (fox fotója)

Mini szfinx

A Dionüszosz színháznál üldögéltünk még egy kicsit, aztán elhagytuk az Akropolisz területét, már nagyon készülődtek a zárásra így is.

Színház és barlangszentély a falban

Átsétáltunk a szemközti Akropolisz Múzeumba. Borzasztó érdekes volt, rengeteg ókori szobor, edény, ékszer van kiállítva, a legfelső emeleten a Parthenon frízének a maradványai körben, a másodikon pedig a kariatidák. Kicsit már fáradtak voltunk ahhoz, hogy mindent elolvassunk, és az idő is sürgetett. 

A lányok (fox fotója)

Az étterem teraszán ittunk egy kávét, közben besötétedett, és a kivilágított fellegvárat néztük.

Akropolisz a múzeum erkélyéről

Múzeum bejárata

Gyalog mentünk vissza a szállásra, ahol megvacsoráztunk, aztán kis pihenés után indultunk utunk valódi céljához: Marina koncerte a Piraeus Academyre. Viszonylag későre, 21:45-re hirdették a kezdést, mi negyed órával érkeztünk korábban. Két szint volt, minket feltereltek az emeletre, mert a lenti rész megtelt. Arra számítottam, hogy hatalmas sorok állnak majd a wc-hez és a pult előtt is, de nem, sehol senki, miközben a hely tele volt. Nagyon meglepő élmény volt, a közönség nem nagyon ivott, ami magyar szemmel meglepő. Iszonyat meleg volt odafenn, szellőztetés semmi, de legalább dohányozni lehetett :D Szerencsére nem sokan gyújtottak rá.

Marina

Ahhoz képest, hogy nagyon sokan voltunk, mégis volt helyem végig táncolni, nem nyomódtunk egymásnak, ami szintén tök jó. Az látszott, hogy itt sokkal lazább a közönség, a koncert alatt is folyamatosan jelezték, ha valami nagyon tetszett. Marina hazai terepen lépett fel, látszott is, hogy azért egy kis extrát beleadott ebbe a koncertbe. Nagyon szuper volt, görögül is elénekelt egy dalt, és érdekes volt hallani, ahogy görögül beszél. Sajnos éjfél előtt már véget is ért a műsor, mi pedig hazaballagtunk. 

Bicikli és Akropolisz (fox fotója)

Másnap reggel korán keltünk. 9:40-kor indult a gépünk haza. Eredetileg délután akartunk volna menni, de nem találtuk a gépet, amit kinéztünk jegyvásárláskor, így a reggelire vettünk jegyet. Utólag kiderült, hogy jobban jártunk így. November 17-e az 1973-as véres elfojtásba torkolló diáklázadás napja. Ezen a napon törtek be harckocsikkal a Polytechnic egyetem épületébe, ami 24, a diktatúra ellen tüntető diák halálát okozta. A katonai rezsim végül elbukott, és törvénybe foglalták, hogy egyetemi épületbe a katonaság és rendőrség nem léphet be - az más kérdése, hogy emiatt az egyetemi kampuszokon megnőtt a bűnözés, pont emiatt fogják hatályon kívül helyezni ezt a törvényt. 

Ezen a napon rendszeresek a tömegdemonstrációk, amik általában a rendőrséggel való összecsapással zárulnak. Délutántól zártak le metróállomásokat, nekünk is kerülővel kellett volna mennünk, ha a délutáni gépet választjuk. Ha pedig még egy napot maradtunk volna, pont a tüntetés közepébe keveredtünk volna, a szállásunk pont azon a környéken volt.

Így legalább hamar hazaértünk. Az Akropolisz hajnalban is csodaszép volt, akármeddig el tudtam volna nézni.  

Hajnalban

Hazafelé is ablak mellett ültem, ezúttal világosban sokkal több mindent láttam.

Görög partok

Egyértelműen kevés volt Athénra egy nap, annyi minden van még, amit látni akarok! 

Bécs: Testing United és Hundertwasser

Nagyon szerencsésen alakult, hogy a KÖMT után még betegszabadságon voltam ínhüvelygyulladás miatt, így volt esélyem kipihenni magam. Szerdán merészkedtem először be az irodába, de akkor se maradtam sokáig: elintéztem pár dolgot, aztán hazajöttem és otthonról folytattam a munkát, mert közben be kellett pakolnom a hátizsákom - Bécsbe készültem ugyanis egy kollégával. Az apropó egy konferencia, a Testing United, amit minden évben forgóban  Bécs, Pozsony és Prága közül az egyik város lát vendégül - 2019-ben november 7-8 között tartották Bécsben. Nagyon kíváncsi voltam, mit adhat egy tesztelői konferencia, arra meg sosem mondok nemet, hogy pár napot külföldön töltsek. A költségeket ráadásul a cég állta. 

Flixbusszal mentünk, és kis késéssel, de este 8 után megérkeztünk a Hauptbahnhofra. A Hotel Caroline-ban foglaltunk két egyágyas szobát. A szállás korrekt volt, a szoba kicsi, de kényelmes. Aznap már nem szerveztünk magunknak programot, elfáradtunk, és másnap korán keltünk. 

A konferencia helyszíne az Expedithalle volt, ami a hoteltől 25 perc séta, ezt mindkét nap gyalog tettük meg. Reggel 9-kor kezdődtek az előadások, előtte regisztráció és kávé várt minket. Egész nap lehetett kávézni, még egy kis kézműves kávézó is kitelepült, na ott igazán finom kávét adtak. Ebédet, uzsonnát, szendvicseket kaptunk, volt néhány kiállító, és egy fotósarok is. A konferencia szervezője a Krone nevű IT cég, akiknek Pozsonyban van a központja, ezért a résztvevők többsége szlovák volt, ahogy a személyzet is.  

Még üres színpaddal

Nem tudtam, mire számíthatok egy tesztelő konferencián, de nagyon kellemes meglepetés volt, hogy az előadások nagy része borzasztó izgalmas volt, és rengeteget tanultam. Ha mást nem is, azt biztosan, hogy a tesztelés sokkal több is lehet annál, mint hogy a gép előtt pötyögünk, vannak elképesztően izgalmas projektek, ahol tesztelni lehet, mint például az önvezető autók. Központi téma volt a mesterséges intelligencia, a hallottak alapján ez lesz a közeljövő nagy durranása. Ami közelebb áll az én mindennapjaimhoz, kevésbé a valóságtól elrugaszkodott, és nagyon érdekes, az két téma volt: a tesztelés gyerekekkel (gyerekeknek való applikációk tesztelése) és a tesztelők nélküli tesztelés (kvázi mindenki tesztel a csapatban, élesben futó automatikus tesztekkel). Szakmailag sokat adott ez a rendezvény, kicsit kinyílt most a világ számomra.  

Mire a konferenciazáró véget ért péntek késő délután, fox már a városban volt. A cég nyilván csak azokat az éjszakákat fizette, amíg tartott a Testing United, úgyhogy fox érkezésére új szállást kerestünk. Az Appartement Hotel Marien-Hofba foglaltunk egy szobát. A  szoba valójában egy hatalmas apartman volt tágas előszobával, konyhával, fürdőszobával és hálóval, szinte nagyobb volt, mint az albérletünk. Csak egy estét töltöttünk itt, szóval nagyon nem tudtuk kihasználni. Bár nem voltunk nagyon messze a központtól, semmi erőnk nem volt várost nézni. Elvonszoltuk magunkat az utca végén lévő Gasthaus Hallerbe, és megvacsoráztunk. Biztosan van valami magyar vonatkozása a helynek, mert az étlapon külön magyar specialitások voltak, és a hónap végén lesz egy lángosnap. A rántott sajttal, amit ettem, tökéletesen elégedett voltam, és a sör is finom volt. (Egyelőre nem tartom a száraz novembert idén, egyszerűen nem bírtam eddig ezzel foglalkozni és rákészülni.)

Folyópart

Szombaton 10-ig kellett kicsekkolni, ami nem is baj, legalább időben elindultunk a városba. Nem volt sok időnk, délután 3-kor indult a busz Budapestre. A Hundertwasserhaushoz terveztünk először elmenni apfelstrudelt enni (az ottani kávézóban adják a világ legjobb apfelstrudelét), de ahogy sétáltunk a Friedensbrücke metrómegálló felé, észrevettem, hogy egy másik Hundertwasser által tervezett (valójában átalakított) épület van a közvetlen közelünkben: a spittelau-i szemétégető és távhőszolgáltató épülete. Hundertwasser eleinte vonakodott attól, hogy egy szemétégető épületét tervezze meg saját stílusában, lévén nagy környezetvédő, de megígérték neki, hogy a legmodernebb berendezéseket fogják az égetőben használni. 1992-ben készület el a színes külső, szerintem a világon nincs még egy ennyire vidám és egyedi szemétégető. 

Spittelau-i szemétégető tornya

A folyóparton egy kellemes sétányon baktattunk Spittelauhoz. Szemerkélt az eső, de a sárga falevelek és a színes Hundertwasser-épület látványa bőven kárpótolt.

A folyón túlról

És a metrótól

Egyébként jártam már itt egyszer, mikor 2013-ban megnéztük az 50. évfordulós Doctor Who-t. Akkor emlékszem, hogy erre sétáltunk, és most meg is találtam az akkor még telefonnal lőtt képeimet. Nem értem, miért nem írtam róla akkor.

Graffiti a torony alatt

A következő állomás már tényleg a Hundertwasser-ház volt. A Kunstcafében nem volt senki rajtunk kívül, de idővel a hely bácsija beterelgetett embereket az utcáról, és az általuk vetített kisfilmet reklámozta, ami bemutatja a Hundertwasser-ház történetét. Megittuk a reggeli kávénkat, és ettünk a csodálatos vaníliafagyis-tejszínhabos apfelstrudelből. Ez az egyetlen olyan étel, amiben elviselem a mazsolát, mert omlós, és csak hozzáad az ízéhez. 

Kávézó

A házat is megcsodáltuk újra, és benéztünk a Hundertwasser Village-be. Kétszer is jártam már itt, de ez az épület eddig nem tűnt fel, pedig a falu 1991 óta létezik, és ezt is Hundertwasser tervezte. Odabent ajándékboltok és éttermek találhatók, de nem fotóztam, mert azt hittem, ez csak Hundertwasser munkásságának utánzata - erre kiderül, hogy nem. Valahogy fura azt gondolni, hogy egy ennyire természetközeli ember szívesen tervezett egy olyan miniplázát, ahol turistahadak vadásszák a szuveníreket. 

Hundertwasser-ház

A közeli Kunst Haus Wienben megnéztük az állandó kiállítást Hundertwasser életéről és munkásságáról. Az időszaki kiállítás Street.Life.Photography néven fut a legfelső emeleten, arra is váltottunk jegyet, ha már ott voltunk. (A kombinált jegy 12 euró volt.)

Kunst Haus

Hundertwasserről megtudtam egyet s mást, nem sokat tudtam az életéről. Igazi életművész volt, aki mindennél fontosabbnak tartotta, hogy az ember térjen vissza a természetbe, hagyjon fel annak pusztításával. A ruháit maga varrta, az ember második bőrének tartotta a ruházatot. Meztelen performanszokat tartott, bélyegeket és épületeket tervezett, saját hajóján utazgatott, és kiállt minden lehetséges módon a környezet védelméért. Mozgalmat is hirdetett, amelyben vallotta az "ablak jogát", azaz hogy a lakónak joga van a ház homlokzatát saját ízlése szerint átalakítani az ablakból kihajolva azon a területen, amíg elér a keze. A másik híres elve a "kötelesség a fa iránt", ami szerint a fáknak is joguk van lakóházakban élni, ezért a házaiba falakókat telepített.

A Kunst Haus belső udvara

A múzeumból már a Hauptbahnhofra mentünk. A Sparban még vettünk néhány dolgot (céklás hummusz!), aztán nemsokára jött a buszunk, ami hazavitt Budapestre. Igaz, hogy Bécs nem a kedvenc városom, de vannak azért izgalmas és szép helyei, amiket érdemes látni. Hundertwassertől pedig még sok-sok épületet akarok látni, főleg a bärnbachi templomot szeretném megnézni. 

Belsőbárándi természetvédelmi terület - KÖMT KószaMűhely

Az egyik műhely, ami alatt az őszi találkozón kicsit kiszakadtam a szervezésből, az a KószaMűhely volt. Megbeszéltük foxszal, hogy kibír a rendezvény 3 órát a személyes jelenlétem nélkül, ő úgyis az iskolában volt, úgyhogy péntek reggel elmentem Melianékkal egy kis sétára a környéken. 

Évek óta az volt a mondás, hogy Seregélyes unalmas, nincs semmi a környéken, esélytelen lenne egy kószálást tartani a környéken. És lám, mekkorát tévedtünk! Seregélyes tényleg nem egy túl izgalmas hely, tipikus kis falu, de a Belsőbárándi természetvédelmi terület, ami a falutól pár kilométerre található, kifejezetten olyan látványosság, ahova érdemes elsétálni. 

Búzaföldön

A rövid túra elején elhagytuk a falut, és a zöld jelzés mentén, szántóföldek mellett mentünk. Az első izgalom akkor ért minket, mikor egy traktornyomon belevetettük magunkat a búzába, és úgy közelítettük meg a természetvédelmi területet, át a mindenségen. Közben őzek ugrottak elő a susnyásból és szaladtak tőlünk minél távolabbra. 

Dombok

Hamarosan egy domb tetején találtuk magunkat, ahonnan ráláttunk Dinnyés-Kajtori csatorna völgyére. Meglepődtünk, mert az unalmas szántóföldek után nem számítottunk ilyen szép látványra: zöldellő, lankás dombok, a távolban erdők és egy tó, magányosan álló, terebélyes fa. 

A völgy

Miután teleettük magunkat kökénnyel, leültünk kicsit nézelődni. A domb, amin üldögéltünk, valaha egy vár volt, de nem sokat tudni róla. Ebvárként emlegetik a helyiek, vagy Kalap-hegyként, mert a domb alakja egy kalapra emlékeztet. A várról nem sokat tudni, feltételezhető, hogy a 12-14. században épült, de ennél pontosabbat nem tudni. 

Ha nagyon akarom, tényleg hasonlít egy kalaphoz

A dombról lemászva a csatorna mentén folytattuk utunkat, és egy birkanyájba futottunk bele. Hangos bégetéssel, méltatlankodva kerültek ki bennünket. 

Birkák!

Nagy szerencsénk volt az időjárással, mert egészen eddig a pontig sütött a nap. Ahogy elindultunk visszafelé, beborult, és a szél is elkezdett fújni. Megint egy szántóföldön vágtunk át, hogy visszajussunk az útra a faluba, fel is szedtünk jó pár réteg sarat a cipőinkre. Visszafelé már szedtük a lábunkat, én például kezdtem eléggé fázni. 

Az egész túra 7 km lehetett, nem volt túl megerőltető, de fejet kiszellőztetni tökéletes volt. 

KÖMT 2019

Hát vége van, véget ért a KÖMT. Csend van, nem zsizseg körülöttem a bő 160 fős résztvevősereg, nem nézünk össze időnként foxszal teljes kétségbeesésben, nem ölelget meg senki bátorítóan, és elmúlt az érzés is, hogy bármi apróságon el tudnám magam bőgni. Életem első igazi nagyrendezvényes vezetőszervezése véget ért, és sokkal keményebb volt, mint amire számítottam. Még szerencse, hogy foxszal ketten csináltuk, így is elég nehéz volt. És hálahálahála a remek szervezőcsapatnak, csodásak voltak - mondhatnám, hogy szerencsénk volt, de ez nem igaz, direkt olyan embereket kértünk fel, akikkel szeretünk együtt dolgozni és akikben maximálisan megbízunk. Tényleg azt éreztem végig, hogy igazi csapat vagyunk, ahol amellett, hogy együtt dolgozunk, barátok is vagyunk és szívesen töltünk együtt időt. Ritkán érzem ezt szervezés alatt.   

Valamiért azt képzeltem, hogy a rendezvény előkészítése lesz a nehezebb, az őszi találkozó alatt már csak ki kell élvezni a munkánk gyümölcsét. Hát a frászt. Lelkileg sokkal megterhelőbb volt ott lenni, és azt látni, hogy a dolgok nem feltétlenül úgy alakulnak, mint terveztük. Amikor másfél óra késéssel kezdődött el a bál, üvölteni tudtam volna a csalódottságtól. Hogy lehet, hogy ennyit dolgoztunk, ennyit készültünk, mégis csúszunk, az emberek várnak, mi meg sehol nem tartunk a programban? Foxszal mindketten személyes kudarcnak éltük meg ezeket, ami egy nagyon káros hozzáállás. Pénteken konkrétan annyira magam alatt voltam, hogy azon gondolkoztam, hogy hazamegyek. Az egész hétvégén nem bírtam aludni, minden kis zaj zavart, és iszonyat kimerült voltam végig. Közben tök felesleges volt ennyire rágörcsölni: az emberek nyilván bosszankodtak, ha valami gikszer történt, de túlélték, és inkább azzal foglalkoztak, hogy milyen műhelyre mennek, hogy ott vannak a barátaik, és hogy jól érezzék magukat, akármilyenek is a körülmények. Amiken mi pörögtünk, kívülről egyáltalán nem voltak olyan súlyos dolgok. 

Stencilmacska

Szombatra sikerült valamennyi jókedvet magamra szednem. Végre kreatívkodtam egyet a stencilezős műhelyen, az feltöltött. Utána lehúztam egy műszakot a konyhában, ahol olyan jó volt a hangulat, hogy egyáltalán nem érződött fárasztónak a munka, pedig 79 hamburgert gyártottunk le úgy, hogy időben befejeztük a kajaosztást az esti program előtt. A gálaest már igazi ajándék volt, nem tudtam, pontosan ki mit ad elő, csak élveznem kellett a műsort. A buliban is tudtam táncolni, majd hajnalig beszélgetni, ami jó volt, csak a másnapi kelést nehezítette meg. 

A pakolást befejeztük időben, az iskolát átadtuk, hazaértünk, várt a cica, majd másfél napos alvás következett, hogy az elmúlt hónapokat és a hosszú hétvégét kipihenjük. Nagyon fura volt, amikor elkapott a poszt-tábori trauma kömt-ös verziója. Eh, pedig azt vártam végig, hogy vége legyen, túl legyünk rajta, és ne kelljen idegeskedni. Ezek szerint valamennyire mégiscsak élveztem. 

Utólag azt érzem, hogy bsszameg, megcsináltuk, összehoztunk egy egészen fasza őszi találkozót annyi résztvevőnek, amennyi még sosem volt a kömt történetében. Kemény meló volt, de megérte. Nekem nagyon tanulságos is, mert most már tudom, milyen hozzáállással kell(ett volna) egy ekkora rendezvényt levezényelni, és hogy nem szabad elveszni a részletekben és minden kis hibán rágódni. Voltak gikszerek, naná, egy ekkora rendezvénynél ez várható volt, de az emberek úgy tűnt, hogy jól érzik magukat, és ez a legfontosabb, ezért csináltuk ezt az egészet. Azt is érzem viszont, hogy a csúcson kell abbahagyni, és most egy ideig nem fogok ennyire belefolyni a kömt szervezésébe. A legjobb az lenne, ha jövőre sima mezei kömtölő lennék csak. Van egy "titkos" álmom, nagyon szeretnék egyszer egy zirci őszi találkozót, de az biztos, hogy nem jövőre lesz. 

Foxszal viszont csak közelebb hozott minket a közös munka, és jobban értékeljük, hogy végre újra lett időnk egymásra. Azon viszont erősen elgondolkodtunk, hogy az esküvőnkre felkérünk egy esküvőszervezőt. Nem szeretnék ilyen idegbeteg lenni a nagy napon, mint a kömt nagy része alatt voltam. :D 

Kolonics György Emlékfutás 11.5 km

A Kolonics György Emlékfutás az a verseny, amit mindig láttam, hogy lesz, de sosem volt jó az időpont. Idén október 23-án tartották, a délutáni KÖMT szervezőit leszámítva nem volt programom aznapra. A BBU-s rendezvényekhez képest nagyon kedvező áron lehetett nevezni, csak 2000 HUF volt a részvételi díj, ezért se gondolkoztam sokáig. Választhattam a 2, a 11.5 és a 21 km-es távok között. A 2 km pfeh, azért fel se kelek, a 11.5 ehh, combos, de végül ezt választottam mondván, majd felkészülök úgyis. Haha, persze, ahogy szoktam. A Landliebe 10K óta nem futottam. A szintidő 1 óra 20 perc volt, de láttam, hogy együtt futunk majd a félmaratonistákkal, tudtam, hogy köztük el tudok vegyülni, nem én leszek az utolsó ember a pályán. 

11.5 km útvonala (forrás: https://www.facebook.com/bbu.hu/photos/pcb.944777312563727/3077673058973973/?type=3&theater)

Október 23-án, egy szép napsütéses, meleg (futáshoz eh, túl meleg) napon felkeltem, és eltömegközlekedtem a Népszigetre, ahol még sosem jártam. Újpest Városkaputól sétáltam át a szigetre, és nagyon megtetszett a hangulata: omladozó épületek, burjánzó, benőtt kemping, mindent megérint az enyészet és a rozsda, visszafoglalja a természet, minden üres. Fura, hogy a város közepén egy ilyen romantikusan elhagyatott sziget van, szeretnék még odamenni sétálni. 

Mivel nem jártam még itt, azt se tudtam, hogy a versenyközpont a sziget túlfelén van, ahova a Gyöngyösi úti metrómegállóból 10 perc alatt el lehetett volna jutni. Fura is volt, hogy nem szálltak le velem futóruhás emberek a metróról, szinte egyedül bandukoltam a kihalt betonúton. Sebaj, megvolt a bemelegítő séta. A KSI Kajak-kenu Egyesület épületei adták a versenyközpontot, ahogy közeledtem, úgy lett egyre több ember körülöttem. A rajtcsomag felvételéhez hosszú sor kígyózott. Áldottam az eszem, hogy bőven egy órával rajt előttre kijöttem. Két sor volt, az egyikbe az ábécé elejéhez, a másikba a végéhez tartozó családnevűek állhattak be, és egy-egy lányka igyekezett az egyre növekvő tömeget kiszolgálni. Ez legalább kétemberes meló lett volna soronként, szegények akkor pakolták össze a csomagokat, amikor megkapták a nevet, totál nem volt hatékony, nem csoda, hogy ennyit kellett várni. 

Nem baj, megkaptam a rajtcsomagot, a póló egész igényes, tetszett. Átöltöztem, leadtam a hátizsákom, és rajt előtt 20 perccel beálltam a pisisorba. Egész gyorsan végeztem, rajt előtt 5 perccel már a többi futó között álltam az indulásra várva - jól ki lett ez számolva. 

Ott a fotós, próbálj nem szenvedős fejet vágni! 

Szakaszos rajt volt, én a végére álltam, nem siettem különösebben. A célom leginkább az volt, hogy beérjek, évek óta nem futottam 10 km-nél többet egyhuzamban. A rajt után még figyeltem, hogy 7 perc/km-nél ne legyek lassabb, de egy idő után láttam, hogy alattomosan növekszik az órámon a szám, én pedig lassulok. A vasúti hídon is már lassultam, de utána egyre jobban. Közben viszont a táj többször elfeledtette velem, hogy futok, a Duna is fenséges volt a hídról, a Római parton is lehetett gyönyörködni a vízben. Nagyon tetszett, hogy nem tapasztaltam a városi versenyeken gyakran előforduló morgást, hőbörgést, anyázást. A biciklisek, akiket akaratlanul lassítottunk, vagy türelmesen megvárták, míg átcsorogtak a futók mögött, vagy a füvön kerültek. Lehet, hogy voltak csúnya gondolataik, de sokkal megértőbbek voltak, mint az autósok szoktak lenni. Pacsi! 

A rövidtávú cél az volt, hogy a frissítőpontig jussak el, ami féltávnál volt, onnan engedélyeztem magamnak egy kis sétát. Innentől egészen szenvedős volt, futás és séta váltotta egymást, de ha lassan is, legalább haladtam. A félmaratonisták, akik fél órával korábban rajtoltak, már bőven velem futottak, sőt, hagytak le. Nagyon nem éreztem most a futást, mármint mentem, mert tudtam, hogy ha lassan is, beérek, de nehéz volt a lábam, nehéznek éreztem a testem, a zoknim zavart és dörzsölt (reggel nem találtam a jó futószoknimat, öreg hiba!), néha a térdem is megsajdult, és még melegem is volt. 

Akkor lett jobb minden, amikor visszaértünk a hídra. A hídon végig futottam, feltöltött a táj látványa, és a tudat, hogy már csak pár km van hátra. A célba vezető betonúton sajnos megint bele kellett sétálnom, de a végén azért futva értem be. Az zavart, hogy túl hamar jött a cél, úgy számoltam, hogy még 250 m hátravan, erre ott a célkapu. Nem teljesen értem, hogyan kellett volna a 11.5 km-nek kijönnie, hogy 5.5-nél volt a frissítő, onnan  kb. 100 m a fordító, szóval inkább volt ez 11 km 250 méter. Megkaptam az érmet, elég szép. Beérkezés után még sorba kellett állni vízért meg iso-ért, az annyira nem esett jól, de utána tudtam a fűben pihenni. 

Érem

Egyértelműen túlvállaltam magam, ez minden volt, csak nem tisztességes teljesítés, inkább önvonszolás. 1 óra 31 perc alatt beértem, elég gyász, de legalább nem otthon punnyadtam. Lesz ez még jobb is - remélem.