2018. január 28., vasárnap

UkRAJna - day 06 - Vilkovo első nap

A hajnali indulás nem ment simán, mert a hostel ajtaja zárva volt. A recepciós srác egy kanapén szundikált, sűrű bocsánatkérések közepette keltettük fel, de ha menni kell, akkor menni kell. Zizi már a belvárosban várt minket, az éjszakai vonattal érkezett Kijevből, hogy útitársunk legyen a vilkovói kalandban. Az ő nyelvtudása nélkül nem tudom, hogyan boldogultunk volna. 

Reggel 6:20-kor indult a marshrutka az odesszai buszpályaudvarról. A busz kicsi volt, zsúfolt, és az ablakait szőnyegszerű függöny borította. Jellemző ezekre a kisbuszokra, hogy az utat nem felszálláskor fizeted meg, hanem amikor a sofőr indulás előtt körbejár. Direkt nem jegyet írtam, mert azt adnak. A leghátsó üléseken még volt hely, oda telepedtünk le. A busz utazóközönségének nagy részét a környékbeli településekre igyekvők adták, és a majd négyórás út alatt szinte végig tele volt. A hátsó ajtóhoz valaki annyi virágot és egyéb növény pakolt, hogy az egy kisebb virágbolt kínálatának megfelelt volna. Útközben volt, hogy csak csomagot leadni álltunk meg, úgy tűnik, ez is egy igénybevehető szolgáltatás. 

Vilkovo (ukránul Vilkove, valamiért az orosz forma ragadt meg a fejemben) 225 km-re fekszik Odesszától a Duna-deltában. Két útvonalon is el lehet jutni a településre, ezek közül a rövidebb az izgalmas: ez egy helyen átlépi az ukrán-moldovai határt, majd pár km múlva visszatér Ukrajnába. Számomra különösen érdekes volt ez a szakasz, végig arra gondoltam, hogy wooow, most abban az országban vagyok, amiről Feodor annyit mesélt anno Prágában (nem sok jót). A táj nem igazán volt változatos, az út pedig egyre rosszabb minőségűvé vált, ahogy közeledtünk úticélunk felé. Mikor már rettenetesen rázkódott az egész jármű, és a betonutat felváltotta az egymás mellé lerakott kőlapok sora, na akkor érkeztünk meg Vilkovóba. 

Egy kis vendégházban szálltunk meg egy ukrán „néninél”, aki nem is volt annyira néni, mint amire számítottunk. Egy fiatalos, ötvenes nő várt minket a buszmegállóban, ő volt a szállásadónk. Az egyik útitársunkról kiderült, hogy ő is ugyanott száll meg. A szállás 20 perc sétára volt a busztól. A kerítéshez egy hidacska vezetett egy csatorna felett, amiben pechünkre nem volt víz, alacsony volt éppen a vízállás a csatornában. Pedig nagyon hangulatos lett volna, ha tele van vízzel. A házikóban két egybenyíló szobát kaptunk. A bútor és a ház is olyan volt, mint a vidéki nagyszülők házai: semmi luxus, mégis tökéletesen elégedettek volunk. Ha az igazi vidéki életbe akar belekóstolni valaki, akkor a szállás is legyen autentikus. A miénk mellett egy másik házikó is állt, ott szállt meg útitársunk, Andrej. Nagy, szőlővel és virágokkal beültetett udvar vette körül az épületeket, és az érett szőlő illata lengett be mindent. Én nem tudtam, hogy a szőlőnek tud ilyen erős és édes illata lenni. 

Lepakoltunk, kerestünk egy boltot, majd a rakománnyal visszatértünk a szállásra, és megebédeltünk. Közben befutott a hajós emberünk, aki a délutánra kért hajótúránk helyszínére kísért minket. Biciklivel jött, amit az ukrán zászló színeire festett - igen erős kifejezése a nemzeti érzületnek, főleg azon a vidéken. 

A csatorna partjára érve átadott minket a kapitányunknak. Vilkovót nem véletlenül nevezik Ukrajna Velencéjének: a település főutcája egy hosszú csatorna. Aki ebben az utcában lakik, annak egészen biztosan van csónakja, a helyiek főleg ezzel közlekednek. Csalóka a hasonlat, mert míg Velence egy hivalkodó, turistaszenzáció cölöpváros, Vilkovo egy csendes, szegényes városka a Duna-deltában, ami a Világörökség része, és rengeteg védett madár lakhelye. Nem lehet összehasonlítani a kettőt.
Kilátás a hajóból
Vilkovót 1746-ban alapították, és a mai napig az óhitűek, vagy másnéven lipovánok központja, akiknek két templomuk is van a városban. A második napi túránkon ismerkedtünk meg kicsit jobban ezzel a vallási ággal.
Parkolás a telek előtt
Amíg a városban hajóztunk, nagy volt a forgalom. Turistahajót keveset láttunk, inkább a helyiek ingáztak motorcsónakkal vagy evezős csónakokkal. 
A mi kis hajónk is így nézett ki
A településen túl már nyugodtabb volt a folyó, csak a szőlősök vettek körbe kétoldalról. Elképesztő volt, hogy ahogy elhaladtunk a szőlő mellett, érezni lehetett az illatát. Egy idő után a telkeket felváltotta az erdő, majd a végtelen nádas. 
I'm on a boat
A világ legindokolatlanabb dolga volt, mikor a nádszálak között teheneket pillantottunk meg. Kiderült, hogy azok a tehenek egy szigeten élnek szabad tartásban, mert úgysem tudnak meglépni. Kezdtünk figyelni a madarakra is, ez a környék hemzseg a különleges madaraktól.
A hajó festése is az ukrán színeket mutatja
Aztán kiértünk a nyílt vízre, és elénk tárult az igazi madárparadicsom. 
Pelikánok!
A legkülönfélébb madarak tapicskoltak a vízben, olyan volt, mint egy természetfilmben. Szerencsénk volt, hogy még itt értünk a pelikánokat, a vezetőnk szerint volt rá esély, hogy nem találjuk már itt őket. Sose láttam még pelikánt. Ennyit egy helyen pláne nem.
Horda
Madárparadicsom
Sorbanállás
Chillezés a földnyelven
Kikötöttünk egy kis szigeten. Csak pár ház volt rajta, halászkunyhóknak tűntek. A part tele volt kagylóhéjakkal, ropogott a lábunk alatt. Andrej megmártózott a vízben, mi csak bokáig sétáltunk bele, nem készültünk fürdőruhával. Sütkéreztünk a napon, kerestük, hol kezdődik a tenger, figyeltük a madarakat. Mikor meguntuk, visszaszálltunk a hajóba, és elindultunk vissza a városba. 
Halászkunyhók
Kagylóhéjak tömkelege
Fújt a szél
Mini kagyló
Hajó és hajó (fox fotója)
Útközben kormányosunk összeszedett két madárfészket, amiből már kirepültek a madarak. Szuvenírként jól el lehet adni az ilyet.
Üres fészek
Megéheztünk a nagy hajózásban, úgyhogy a helyi étteremben megvacsoráztunk. Az estét a szállás udvarán zártuk, sokáig beszélgettünk jó ukrán sör társaságában az édes gyümölcsillatban.

2018. január 20., szombat

Összegzés 2017

(Valamiért nagyon nehezem engedem ki a kezeim közül ezt a posztot, pedig most már muszáj.)
Ez a karácsony és szilveszter olyan hihetetlen gyorsan véget ért, hogy még csak kiélvezni se volt időm. Pedig rákészültem nagyon: sok év óta először nem terveztem sehova se menni, otthon akartam tölteni az ünnepeket. Az megvalósult, hogy otthon töltöttem a két ünnep közötti napokat, de mégsem volt teljes az ünnepem. Fox az ő családja körében karácsonyozott. Arra jutottunk, még mindig jobb helyen lesz náluk egy macska a két udvari kutya mellé, mint nálunk a két benti cica mellé. Nagyon nyomasztott, hogy se fox, se Bumbi nem volt velem, emiatt nem találtam a helyem a karácsonyfa körül, és az ünnepet se éreztem át annyira. Végül nem bírtam ki, és elutaztam foxékhoz. Nem sok időt töltöttünk ott, de együtt már jobban éreztem magam. A tavalyi karácsony jobb volt.

Ilyen nyugdíjas szilveszterem se nagyon volt, mióta átléptem a gyerekkort. Foxszal otthon társasoztunk, mert attól tartottunk, ha egyedül hagyjuk Bumbit, a nagy durrogtatás és rakétázás miatt megijed és kárt tesz magában. Egyébként nem nagyon zavartatta magát, egy-egy hangosabb robbanásra felnézett, de nem úgy tűnt, mint aki fél. Kérdés, hogy azért nem félt, mert vele voltunk, vagy amúgy se zavarta volna - én úgy sejtem, hogy számított, hogy vele voltunk. Hajnalban beugrottak Bogiék kicsit, fox épp akkor vert szarrá Passzivityben. Volt hajnal 4, mire ágyba kerültünk. Jövőre vagy hazaviszem Bumbit és a húgaimmal szilveszterezek, vagy foxszal elmegyünk valami wellnesshotelbe, ahova lehet cicát vinni.

Kicsit még mindig hiányérzetem van az év vége miatt, pedig 2017 megint egy nagyon jó év volt. Voltak benne nyilván keserű dolgok is, de összességében bőven több volt a pozitív.

Életemben nem utaztam ennyit, mint 2017-ben: az a pár nap Szlovéniában igazi felfrissülés volt, az észtországi biciklitúra egy merő mámor, az ukrajnai kalandok új kihívásokat hoztak, de sikerrel vettük az akadályokat, és olyan izgalmas helyeken jártunk, mint még soha. Karácsonyi vásározni pedig Pozsonyban voltunk, Bécs már nem menő.

Elkeztünk teljesítménytúrázni. Ez eléggé a futás rovására ment, szomorú, mennyire keveset futottam ebben az évben – az év második felétől szinte csak versenyeken. Futottam viszont a tesóimmal, sőt, húg versenyre is eljött velem, ami nagy élmény volt! A betervezett félmaraton se valósult meg, talán a sors akarta, hogy elmaradjon a verseny, ahol futottam volna – ha nagyon akarom, lefutom, de nem készültem fel rendesen. Cserébe már elég jól ismerem a budai hegyeket a sok túra miatt, és már nagy adag kitűzőm és oklevelem van otthon. Párszor saját magunktól is elindultunk a természetbe, mint a szlovák karsztvidékes túránkfoxszal, a túrandi, a bakonyi Gyilkos-tónál tett látogatás, vagy az áprilisi hóesés utáni havas csúcstámadás a Kékes-tetőre. Többször a kószákkal tartottunk, főleg a többnapos túrákra, ezek mindig lélekmelengető élmények. Az éjszakai túrák pedig a kedvenceim, már várom, hogy idén is menjünk.

Igazi cicás év volt ez, két macskával is gazdagodott a család. Februárban Marcica került húgékhoz, május végén pedig Bumbi érkezett hozzánk. Az egy csodálatos dolog, amikor hazaérsz egy fárasztó nap végén, és egy doromboló szőrzsák vár otthon. Bumbival nagyon jól összeszoktunk, szerintem elég jól megértjük már egymást. Főleg most vagyok rá iszonyat büszke: egy hetet töltött fox anyukájánál, és mindenkivel jó fej volt, nem volt hiszti, és a hazautat két kicsi nyávogást leszámítva csendesen, türelmesen, jógyerekként csinálta végig. Csodálkoztam is, hogy kicserélték-e a macskát, hiszen eddig bármikor utaztunk, végig hiszti volt. Abban bízom, hogy kezd hozzászokni, és máskor is el tudjuk vinni magunkkal. Tény, hogy az egyik legjobb dolog, ami tavaly történt velem, az Bumbika. Sokat tanultam mellette, türelmesebb vagyok, mióta velünk van, és a többi állat jelzéseit is jobban értem. Még Rambót is bátrabban fogom meg, mióta naponta macskát emelgetek.

Az MTT-ben a januári LEP után visszafogottan szerveztem, de az év második felében beindult a cunami. Elkészítettünk két Lassit, szerveztünk KÖMT-öt, betördeltem egy tanulmánykötetet, készültünk az idei LEP-re, és elkezdtünk egy Tolkien Klubszerű eseményt kidolgozni. Sokszor fárasztó volt ennyi minden párhuzamosan csinálni, néha úgy éreztem, megfulladok, de most elcsendesedni látszik megint minden. A 2018-as LEP azóta lement, Lassi legközelebb nyáron jelenik meg, a TK feladatai pedig eloszlanak. Ha fárasztó is, MTT nélkül unalmas lenne az életem. A sok szervezés mellett akadnak pihentető programok is, mint a kószatúrák, vagy a nagyon chill szervezői hétvége, amin novemberben voltunk. 2017-ben nem voltam táborban, szerintem 2018-ban is kimarad, hacsak nem szakad rám hirtelen egy rakás felesleges szabadnap. Viszont az Lassinak és a tanulmánykötetnek köszönhetően gyakorolhatom a tördelést, amit titokban élvezek is, és szeretnék ügyesebb lenni benne. Az elmondhatatlanul csodálatos érzés, amikor kézhez kapsz kinyomtatva valamit, amit te hoztál nyomtatható formájúra.

Voltak esküvők is tavaly, rekordszámú, nagy volt a házasodási kedv. Tanú is voltam egyszer, életemben immár másodszor. 

Fellendült az írói karrierem is. :D Ezer éve nem írtam, de a Kalevala BarátiKör Finnország 100 pályázatára beküldtem egy szösszenetet. Második helyezett lettem (megosztott második hely ez, egy másik pályázóval együtt), és a díjátadó végén abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy az írásom utolsó bekezdését meghallgathattam megzenésítve, egy kis kórus előadásában. Kész, ennél nincs feljebb. :D

Megint végigcsináltam a száraz novembert, és nagyon élveztem.

A munkahelyemen is minden rendben van. Jól érzem magam, szakmailag is egyre magabiztosabb vagyok, de még mindig rengeteget kell tanulnom. Kihívások vannak mindig, de már nem ijedek meg tőlük.

Leszoktam a dohányzásról. Hosszú, nem tudatos folyamat volt. 2016-ban kezdtem el egyre kevesebbet cigizni, először a munkahelyemen csökkent az adagom, aztán otthon már nem is gyújtottam rá. A mostani munkahelyemen egyszer mentem le cigizni a legelső napok egyikén, azóta egyszer sem. Aztán volt egy időszak, amikor csak sörözéshez kellett a cigaretta, aztán tudatosan próbáltam már kocsmázáskor se rágyújtani. Pár hónapig sóvárogtam még, ha megittam néhány korsó sört. Ma már csak néha kuncsorgok részegen egy szál cigiket,de általában nem esik jól. Sokkal jobb így az élet.

Ami nem alakult túl fényesen, és nagyon meglepett, az a barátságok fenntartása volt. Azt hittem, most már nyugi van, akivel eddig barátok voltunk, már azok is maradunk, hiszen egymás mellett nőttünk fel, és ha a zaklatott, kemény egyetemista időszakokat túléltük együtt, most már csak a békés találkozások maradnak. Februárban két főre csökkent a Mister Baráti Kör. Voltak előjelek, mégis elképesztően váratlanul ért. Félig értem az okát, félig nem. Abban szinte biztos vagyok, hogy a hivatalos ok az kamu, és valószínűleg nem egyik napról a másikra meghozott döntés volt ez, hanem hosszú folyamat. A legjobban talán az fájt, hogy előtte vígan cseverésztünk mindenféléről cseten, aztán hirtelen én lettem az egyik rosszfiú. Nem érzem, hogy rászolgáltam volna, de nem is fogom ráerőltetem a barátságomat valakire, aki nem kér belőle. Azt mindenesetre megtanultam, hogy ne vegyem készpénznek a barátságokat, mert amit stabilnak hittem, pillanatok alatt széteshet.

Hálistennek a párkapcsolatom tényleg szilárdnak tűnik, és a macska csak még jobban kis családdá kovácsolt minket.

Sok-sok szép pillanat volt 2017-ben, nem győzök elég hálás lenni értük: a barátaimért, a családomért, az átélt élményekért. Pár éve nem hittem volna, hogy ennyi helyre eljutok a világban. Annyira békés, boldog az életem, hogy időnként rettenetesen félek, hogy ez csak ideiglenes állapot, ami egyszer széttörik, és rámszakadnak a rossz dolgok. Néha túl szerencsésnek érzem magam, és csak reménykedem, hogy valamivel kiérdemeltem ezt a sok jót.

Lefutott km-ek száma: 191 km
Letúrázott km-ek száma: 227 km túra + 661 km séta (csalóka, mert a túra módot csak nyáron kezdtem el használni az Endomondóban, a sétát viszont olyanokra is használom, ha a városban sétálok)
Biciklizett km-ek: 285 km sport, 3037 km közlekedés

Legnehezebb túrák: 1. Ördög-árok teljesítménytúra 2. Budaörsi dolomitok teljesítménytúra 3. Kékes hóban

Vállalás 2018-ra: csökkentem az alkoholfogyasztásom.

2018. január 18., csütörtök

UkRAJna - day 05 - Odessza vol 02

Amit Odesszában mindenképpen látni akartunk, azok a híres katakombák. A 19. században kezdtek a város alól mészkövet bányászni, ennek köszönthetően alakult ki a katakombarendszer. 1917-ig intenzíven folyt a kitermelés, ebben az évben tiltották csak be a városközpont alatti bányászatot. Az üres járatok kiváló búvóhelyként szolgáltak a polgárháború alatt a bolsevikok, a II. világháború alatt a partizánok számára, békeidőben pedig csempészek és bűnözők tanyáztak benne vagy használták csempészáruk és fegyverek raktáraként.

Nagyon le akartunk jutni, de alig találtunk használható információt arról, hogyan tudnánk ezt megtenni. Találtam néhány privát túrát ígérő irodát online, de vagy nem volt aznapra túrájuk, vagy sokkal korábban be kellett volna jelentkezni. Tudtam, hogy a városban két helyen is le lehet jutni. Az egyik múzeumotmeg is találtam, de hiába töltöttem ki az előregisztrációs lapot, egy válasz e-mailt se kaptam, és kicsit túl turistalehúzósnak tűnt az egész a beállított, nagyon korabelies, nagy kosztümös képekkel. Amit találtam, az a Museum of partizan glory. (Nem él a link, de itthagyom, hátha egyszer megjavul.) Erről megtaláltam egy utazó leírását, és ő nagyon odavolt érte. Az egyetlen probléma, hogy a városközponttól messze van, Nerubajszke településen, ami már Odessza külvárosa. Hívtunk egy Ubert, és csak lassan kezdtünk gyanakodni, amikor Ózd jellegű ipartelepek és tehervagonos vonatok között autóztunk át. Sofőrünk egy ortodox templom előtt rakott ki minket, nem sokkal attól a ponttól, ami a google maps szerint a múzeum bejáratát jelölte.

Igen ám, de a térkép által jelölt helyen nem volt semmi, csak egy domboldal, épülő házak és veszettül ugató kutyák. Többször megnéztük, jó helyen járunk-e, de pontosan ott álltunk, ahol a térkép szerint lennünk kéne. Hamar rájöttünk, hogy itt valami nem stimmel. Kezdődött a szenvedés. Próbáltunk GPS koordinátákat szerezni a helyhez, de amit nagy nehezen találtunk online, és még megfelelő appot is tudtunk letölteni hozzá, az a tengerbe mutatott. Találtunk a múzeum holnapján egy telefonszámot, fox felhívta. A baráti társaságunk már sokat hallott Igorról, akinek bizony a jó anyukáját. Ez a nevezetes Igor vette fel a telefont, és törve bár, de beszélt angolul. Kértük, mondjon egy címet, ami alapján megtaláljuk a múzeumot. Igor közölte, hogy ő azt nem tud mondani, mert a múzeumnak nincs címe, és ez nem így megy, ő akkor tudná megmutatni, hol van, ha ott lenne. Kérdezzünk meg valakit az utcán, és különben is, minek mentünk oda, ha azt se tudjuk, hova megyünk. És ezzel el is köszönt. Mi meg csak pislogtunk.

Nem volt mit tenni, kinéztünk egy szimpatikus lányt, aki egy irodává alakított bodéban üldögélt. Bementünk hozzá, és előadtuk a gondunkat. Érdekes módon a fox telefonján megnyitott térképen azonnal meg tudta mutatni, hol a múzeum bejárata, ami a Tsentralna és a Pastera utca kereszteződésében található. Igor, ennyit te is tudtál volna mondani. 10 perc séta után ott voltunk a sárga mészkőbe vájt alagútrendszer bejáratánál. 
Bejárat
A falba egy kis bódét vájtak, ott ült két néni, akiktől jegyet vettünk, 200 hrivnya körül volt a jegy. Az előzetes internetes kutakodásom eredményeképpen tudtam, hogy van angol nyelvű vezetés, így azt kértünk. Mondták, hogy 5 perc (ez a pjáty minút gyakran hangzott el ukrajnai ottlétünk alatt), amiből lett vagy 20, de már ráértünk. Megérkezett a túravezetőnk, egy alacsony, napbarnította bőrű ukrán férfiember, aki olyan tipikus szláv akcentussal beszélte az angolt, mint a filmekben, öröm volt hallgatni, de komolyan. Kiderült, hogy 2 éve tanul csak angolul pont azért, hogy angol nyelvű túrákat tudjon vezetni – ahhoz képest azért elég jól beszélt. Ő vitt körbe minket az egykor partizánok lakhelyéül szolgáló alagutakban. 
Konyha
Női háló bejárata - a tükör kötelező kellék
Családi ágy
A katakombák itt 12-14 méter mélyen találhatók a föld alatt. A hőmérséklet állandóan 10 fok körül van, nyáron kicsit hűvösnek érződik. 
Még az asztal is kőből van
Nem csak a partizán mozgalom központja volt itt, 1941-ben óvóhelyként használták a helyiek és a környékbeli falvak lakosai, amikor a román-német csapatok 73 napig ostromolták a várost. Azt csak most olvastam, hogy miután bevették a várost, az oroszok felrobbantották a bevonuló csapatok katonai parancsnokságának az épületét, amire válaszként a románok 3 nap alatt (!) 54ezer (!) zsidót és oroszt végeztek ki, utána egy hónapon belül további 19ezer civilt végeztek ki, 45ezret pedig deportáltak. Ilyenkor elgondolkozom, mennyire undorító állat az ember. 
Dolgozószoba

Rádiós szoba
A partizán főhadiszállás kilométerekkel az általunk bejárt részektől helyezkedik el, de jelenleg víz alatt áll. A föld alatti ellenállás fő alakja egy Vladimir Volodtsov-Badajev nevű férfi volt, aki 70 társával együtt élt és munkálkodott a járatokban. Információkat szereztek és szabotázsakciókat hajtottak végre. 
A barikád. 
Föld alatti művészet
A fenti barikád 1941-ből származik, és a bejárattól vezető folyosó végén állt. Két napon keresztül védték itt a bejáratot a német-román csapatok elől, és nem sikerült betörniük. Nem is csoda, a vaksötétben nem is láthatták a folyosó végén rájuk váró mesterlövészeket. 
Tanterem 1941-ből
Padok a tanteremben
Alvóterem
Láttunk falrajzokat is 1944-ből. Az egyiknél a vezetőnk nagyon felvidult, amikor mutatta. Tudta, hogyan mondjuk magyarul azt, hogy 'húsvét'. :O A kép egy húsvéti locsolkodási jelenetet ábrázol, és egy szlovák származású partizán rajzolta. 
Húsvéti locskoldodás
Sarló és kalapács 1944-ből
Hitler karikatúrán
A szellőzés és a vízellátás is megoldott volt a föld alatt. A levegő különféle természetes és mesterséges szellőzőnyílásokon jut le a katakombákba, a vízellátást pedig kutakkal oldották meg. A nyílásokon keresztül a földfelszínről ételt juttattak le a fentiek, és az információcsere is ezen keresztül zajlott. 
Korabeli emlékek

Sejtettem, hogy lesz valami bizniszelés, elő is került egy lenines érme, amit a guide felajánlott vásárlásra. Fox akart belőle, 200 hrivnyáért árulta a fószer. Utánanéztem később, a vaterán már 600 Ft-ért lehet ugyanilyet kapni, de azért mégiscsak más Odesszából hazahozni egy érmét, mint a neten venni. 
Múzeum
A séta a partizán múzeumban ért véget, amit 1969-ben alapítottak. Korabeli plakátokkal, fegyverekkel, újságcikkekkel, kitüntetésekkel volt tele. Nem nagy, egy terem mindössze. 
Emlékmű a múzeum bejáratánál. A szoborcsoport szimbolikus, egy tengerész, egy munkás, egy párttag, egy nő, egy idős és egy fiatal csap fel partizánnak. A felirat szövege: "A katakombák sötétjét és Odessza fekete éjszakáit a ti szíveitek világítják be. A győzelem dicsőségéért ti áldoztátok fel magatokat."
Maga a túra nem volt hosszú, szűk egy óra körülbelül. A végén Fox megvette a pénzérmét, amivel az összes készpénzünk elfogyott. A vezetőnk ajánlgatta, hogy szerez nekünk taxit, de Uberrel akartunk visszamenni. Abba nem gondoltunk bele, hogy viszonylag a világ végén voltunk, ahova nem éri meg a belvárosból kijönnie senkinek utasért. Az Uber app mutatja, ha valaki a közelben végez fuvarral, és az, hogy eljön-e érted, csak akkor derül ki, amikor a fuvar végeztével elfogadja vagy elutasítja az új utat. Fél óra elteltével egy taxist is megkérdeztünk, de ő nem akart Odesszáig bemenni. Busz járt 10 percenként, de nem volt elég készpénzünk, bankautomata pedig sok-sok kilométerre volt csak. Legalább egy órát vártunk, mire valaki értünk jött. A sofőrünk egy jókedélyű, kövérkés srác volt, aki bár nem nagyon beszélt angolul, de próbálkozott, és látszott rajta, hogy szívesen beszélgetne. Ha jól értettem, extra mákunk volt, mert ez volt az utolsó fuvarja aznapra, utána mennie kellett dolgozni. Halleluja, hogy elvitt minket, már azon gondolkoztunk, hogy elindulunk gyalog, hiszen minél közelebb vagyunk a városhoz, annál több esély van rá, hogy valaki felvesz. 15 km lett volna a teljes táv.

A nagy izgalmakra pihentünk egyet a szálláson, és este folytattuk a kalandozást. Arcadiába akartunk eljutni, Odessza üdülőövezetébe, ahol állítólag a legkirályabb a tengerpart. Fogtunk egy Ubert, és fél óra utazás után huszonemeletes hotelmonstrumok között szálltunk ki a kocsiból. Egy sétálóutca vezetett a tengerhez, két oldalán éttermek, aquapark, kaszinók, ruha- és szuvenírshopok. A tenger partja homokos, akár kellemes is lehetne, ha nem lengené be iszonyat büdös halszag. A vízből kisodródott tengeri növényhalmokat munkásfiúk söpörték és hordták el. 
Hold és tenger
Egyáltalán nem volt meleg a víz, de megmártóztam benne, hiszen a Fekete-tengerben még nem fürödtem soha. Több helyen is azt olvastam, hogy ez a legjobb strand Odesszában... hát, két nappal később a csórinak titulált strandon jártunk, az is ugyanannyira volt koszos, mint a menő strand, sőt, sokkal hangulatosabb volt. 
Tenger és hold éjszaka
A rövid strandolás után megvacsoráztunk egy étteremben, és evés közben a mellettünk lévő zenélő szökőkutat hallgattuk. Vacsora után visszaübereztünk a hostelhez. Másnap korán kellett kelnünk, mert indult a buszunk Vylkovoba, az ukrán Velencébe. 

2018. január 17., szerda

Kószák a Bükkben 4. nap

Az utolsó napon reggeli után lekocsikáztunk Újmassára, hogy ott szálljunk fel a lillafüredi kisvasútra. Volt még idő a vonatra, úgyhogy elindultam megkeresni a geoládát, amit a geocaching applikáció jelzett. Fox segítségével meg is lett. Ez volt az első geoláda, amit találtam. ^_^
Vízesés Lillafürednél
Lillafüreden a libegő felé vettük az irányt. Itt a társaság kettészakadt: volt, aki tériszony okán nem vállalta be a libegést, így páran gyalog indultak a Fehérkőre.  
Libegő bejárat
A libegő viszonylag új dolog, 2015-ben adták át. Olyan komoly ráadásul, hogy még biciklit is lehet szállítani vele. Mikor utoljára Lillafüreden voltam egy napot még 2011-ben, akkor még nyoma se volt. 
Libegés
Az út egészen hosszú volt, legalább 20 percet töltüttünk a magasan. Néha tényleg nagyon magasan voltunk, és nehéz volt nem azon gondolkodni, hogy a drótkötél vajon mennyire strapabíró és ugye nem most fog leszakadni. 
Körbevesznek a dombok
Arra viszonyt tényleg nem számítottam, hogy fent büfét találunk majd, ahol rétest és jégkrémet fogunk venni. Legjobb ebéd! 
Megtépázott fenyves.
A rögtönzött ebéd után elindultunk a szikla felé. Útközbenitt is láttuk a pusztítás nyomait a fákon.
Áldás!

Volt, aki komolyan vette a spritualitást, és nem bírta ki, hogy ne írjon rá rovásírással egy közeli forrás táblájára. 
Erdei direktmarketing - a közeli turistaház reklámja
A Fehérkőig kilátópontjáig keskeny ösvényen jutottunk el. 
Fehérkő
A kilátásról szerintem nem kell sokat mesélnem. Lefelé egy meredek úton jutottunk vissza Lillafüredre. Ezután már nem volt más teendőnk, mint visszavonatozni Miskolcra, onnan pedig Budapestre. 

Mozgalmas négy nap volt. Olyan szép helyeken jártunk, hogy huh, teljesen feltöltődtem. Remélem idén is lesz részünk hasonlóban. 

2018. január 16., kedd

UkRAJna - day 04 - Odessza

Reggel korán keltünk. Hívtunk egy ubert a ház elé, és negyed óra alatt eljutottunk Kijev központi buszpályaudvarára. A Günsel busszal utaztunk, ami meglepő módon kifejezetten igényesnek és kényelmesnek bizonyult. Még Magyarországon megvettük a buszjegyeket az Infobus honlapján keresztül. Az Infobus egy prágai központú, nemzetközi buszjegyek forgalmazásával foglalkozó online rendszert üzemeltető cég. Gyorsan és egyszerűen tudtuk jegyeket vásárolni, amikért 32 eurót fizettünk kettőnknek. 

A pályaudvar lepukkant volt, nem is realizálódott bennem, hogy ez lenne a központi. A Günsel irodájába beugrottunk indulás előtt megkérdezni, honnan megy a busz pontosan és kell-e csinálni még valamit a jegyekkel. Egy fiatal lány beszélt valamennyire angolul, megmondta a kocsiállás számát, a jegyekkel pedig nem volt egyéb teendőnk. 
Egészen korrekt busz
8:05-kor indultunk hivatalosan, és egy hosszú, több mint 6 órás utazásban volt részünk. Nézhettünk volna filmet az előttünk lévő ülések támlájába beszerelt képernyőn, de ukrán vagy orosz nyelvtudás nélkül erre esélyünk se volt. Kétszer álltunk meg pisiszünetre, és a sofőrbácsi szigorúan tartotta is magát hozzá: ha azt mondta, hogy 5 perc, akkor 5 perc múlva indultunk is tovább. Én meg már egészen belejöttem a guggolós wc-k használatába. 
Főleg ilyen volt a látvány útközben
A sok üléstől elcsigázva érkeztünk meg Odessza nyüzsgő városába. Az első benyomás - hogy is mondjam - nem igazán sikerült megnyerőre. A buszpályaudvar sokkal rendezettebb és kellemesebb volt, mint a kijevi, látszott, hogy egy tengerparti városkába érkeztünk, aminek történelmi múltja van, de az utunk a szállásig kissé sokkoló volt. Először is át kellett vágnunk a piacon. Ez nem olyan piac ám, mint amiz a házunk előtt tartanak szombatonként a parkolóban, inkább a rosszabbfajta kínai piacra emlékeztető bódésor, halszaggal, nagy adag, vélhetően lopott holmival, rosszarcú öregemberekkel és öregasszonyokkal, és maffiózó kinézetű fiatalokkal. Ahogy átsiettünk rajta, nagyon erősen azon gondolkodtam, mit is gondoltam, miért nem maradtunk Kijevben, és hogy mennyire lenne ciki az első busszal visszamenni. Nem szoktam elsőre feladni meg visszafordulni, de ez egy nagyon borzalmas élmény volt. Az út további része nem volt ennyire borzasztó, de továbbra se éreztem kényelmesen magam. 
Stílusosan keveredik a régi és új stílus
Kicsit javult a helyzet, amikor lepakoltunk a szállásunkon, a Hogwarts Hostelben. Belépve egy hangulatos pincehelyiségbe értünk, ami kávézó és a hostel közösségi tere volt egyben. Egy folyosón voltak a hostelszobák, egy másik teremben pedig Harry Potter tematikájú szabaduló szoba. A tévében a Harry Potter egyik része ment, és a dekor is teljesen roxfortias volt. A recepcióslány limited englishével elboldogultunk, fizettünk és lepakoltunk a Hollóhát szobában. Nem sokáig laktunk ott,  kiderült ugyanis, hogy a kulcs nem zárja rendesen az ajtót, úgyhogy átköltöztünk a Mardekár szobába. Leadtuk a ruháinkat mosni - ha már egyszer volt rá lehetőség, éltünk vele. Ezután indultunk el felfedezni a várost. 
Odessza alapítóinak emlékműve - 1920-ban egy szubbotnyik alkalmával elbontották, 2007-ben építették újra
Odessza területén már a 7. században görög kólóniák voltak, majd krími tatár város, később török erőd állt itt, végül 1794-ben II. Katalin alapította meg hivatalosan a ma ismert Odesszát. Hatása a mai napig erősen érződik, a belváros épületeinek nagyrésze a klasszicizmus jegyeit viseli magán - a kijevi megalomán monumentalizmus után üdítő volt az európai városokra emlékeztető utcákon járni. Ehhez társul a tengerparti, mediterrános hangulat, a hatalmas kikötő, az állandóan mozgásban lévő turistasokaság, és az üdülővárosokra jellemző partikészültség.
Megtépett galambok
A Patyomkin lépcső környéke népszerű pontja a városnak. Itt tömörülnek az árusok, a kávéautomatával felszerelt kisautók, a mutatványosok. A fenti galambokat is itt fotóztam. Először azt hittem, valami különleges mediterrán galambfajt látok, azért állnak ilyen érdekesen a farktollaik, de közelebbről nézve úgy tűnik, ez emberi beavatkozás eredménye. Feltupírozzák a tollaikat, hogy szebbek legyenek. Wat.
A Patyomkin lépcső felülről
A lépcsőről általában mindenki hallott már, ha más miatt nem is, a Patyomkin páncélos című film lépcsőjelenete miatt biztosan. A 142 méter hosszú lépcsősor 1841 óta köti össze a kikötőt a belvárossal.
És lentről. A lépcső mellett jobbra görögös parkot építenek.
Pont a lépcső alján voltunk, mikor azt láttuk, hogy valaki biciklivel gurul le a lépcsőfokokon. Bátor ember. :O A lépcső két vége között kis lanovka működik. Kb. 30 forintnyi hrivnya egy út ára, a bent üldögélő néni adja a jegyet. Az út nincs fél perc, értelme sincs sok, de ki akartuk próbálni.
Vízesés a parkban
Sétáltunk a lépcső melletti, török barátságot hirdető városi parkban. Barátságos, nyugis környék.
Fényfűzérek a  fákon
Viszonylag céltalanul sétálgattunk, megragadott a nyáresti hangulat.
Lakatszív
Lassan kezdtünk éhesek lenni, úgyhogy kerestünk egy éttermet. A Preobrazhenszka utcai Pasta and Pizzára esett a választásunk. Nem tartozik az olcsó helyek közé, de még így jóval olcsóbb, mint egy hasonló színvonalú magyar kajálda. Kaptunk angol menüt, a pincér beszélt angolul, finom volt a kaja, teljesen elégedettek voltunk. 
Pillangók a fákon
Vacsora után még sétáltunk kicsit, és betévedtünk a turistacsalogató partinegyedbe.
Tök? Dinnye? Karácsonyfadísz?
Akár az olasz tengerparton is lehettünk volna, ott láttam ilyen díszkivilágítást kis gimis koromban. A környék tele volt matrózfiúkkal, a turistalányok pedig lelkesen vetették utánuk magukat, kértek közös fotót, és csatlakoztak esti sétájukhoz. Ha matrózfiúkkal akarnék randizni, én is erre mászkálnék sokat. 
Szeged!
Visszasétáltunk a Patyomkin lépcső környékére a macskaköves utcákon. Útközben vettük észre ezt az útjelző táblarengeteget, rajta Szegeddel. Szeged Odessza testvérvárosa, ezért került fel a városok közé. A Fekete-tenger partján nehéz volt elhinni, hogy "csak" 811 km-re van. Az külön vicces, hogy Szegeden nem jártam még, de az ukrán testvérvárosában már igen. 
Városháza
A lépcsőn nem sétáltunk le újra, de megnéztük az esti látképet. 
A lépcső éjszaka
Késő volt már, mi pedig fáradtak voltunk az utazástól, visszaindultunk hát a szállásunkra. Útközben még megcsodálhattuk Hamupipőke hintóját. 
Hamupipőke bálba ment
A szobánkban találtunk néhány nem túl bizalomgerjesztő ízeltlábút, amitől nem lettünk boldogok, de túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy ezen idegeskedjünk. Sejtettük, hogy nem most költöztek oda, kiírtani pedig nem fogják őket két nap alatt a kedvünkért. Ezt leszámítva nyugodt éjszakánk volt, békésen aludtunk.