UkRAJna - day 06 - Vilkovo első nap

A hajnali indulás nem ment simán, mert a hostel ajtaja zárva volt. A recepciós srác egy kanapén szundikált, sűrű bocsánatkérések közepette keltettük fel, de ha menni kell, akkor menni kell. Zizi már a belvárosban várt minket, az éjszakai vonattal érkezett Kijevből, hogy útitársunk legyen a vilkovói kalandban. Az ő nyelvtudása nélkül nem tudom, hogyan boldogultunk volna. 

Reggel 6:20-kor indult a marshrutka az odesszai buszpályaudvarról. A busz kicsi volt, zsúfolt, és az ablakait szőnyegszerű függöny borította. Jellemző ezekre a kisbuszokra, hogy az utat nem felszálláskor fizeted meg, hanem amikor a sofőr indulás előtt körbejár. Direkt nem jegyet írtam, mert azt adnak. A leghátsó üléseken még volt hely, oda telepedtünk le. A busz utazóközönségének nagy részét a környékbeli településekre igyekvők adták, és a majd négyórás út alatt szinte végig tele volt. A hátsó ajtóhoz valaki annyi virágot és egyéb növény pakolt, hogy az egy kisebb virágbolt kínálatának megfelelt volna. Útközben volt, hogy csak csomagot leadni álltunk meg, úgy tűnik, ez is egy igénybevehető szolgáltatás. 

Vilkovo (ukránul Vilkove, valamiért az orosz forma ragadt meg a fejemben) 225 km-re fekszik Odesszától a Duna-deltában. Két útvonalon is el lehet jutni a településre, ezek közül a rövidebb az izgalmas: ez egy helyen átlépi az ukrán-moldovai határt, majd pár km múlva visszatér Ukrajnába. Számomra különösen érdekes volt ez a szakasz, végig arra gondoltam, hogy wooow, most abban az országban vagyok, amiről Feodor annyit mesélt anno Prágában (nem sok jót). A táj nem igazán volt változatos, az út pedig egyre rosszabb minőségűvé vált, ahogy közeledtünk úticélunk felé. Mikor már rettenetesen rázkódott az egész jármű, és a betonutat felváltotta az egymás mellé lerakott kőlapok sora, na akkor érkeztünk meg Vilkovóba. 

Egy kis vendégházban szálltunk meg egy ukrán „néninél”, aki nem is volt annyira néni, mint amire számítottunk. Egy fiatalos, ötvenes nő várt minket a buszmegállóban, ő volt a szállásadónk. Az egyik útitársunkról kiderült, hogy ő is ugyanott száll meg. A szállás 20 perc sétára volt a busztól. A kerítéshez egy hidacska vezetett egy csatorna felett, amiben pechünkre nem volt víz, alacsony volt éppen a vízállás a csatornában. Pedig nagyon hangulatos lett volna, ha tele van vízzel. A házikóban két egybenyíló szobát kaptunk. A bútor és a ház is olyan volt, mint a vidéki nagyszülők házai: semmi luxus, mégis tökéletesen elégedettek volunk. Ha az igazi vidéki életbe akar belekóstolni valaki, akkor a szállás is legyen autentikus. A miénk mellett egy másik házikó is állt, ott szállt meg útitársunk, Andrej. Nagy, szőlővel és virágokkal beültetett udvar vette körül az épületeket, és az érett szőlő illata lengett be mindent. Én nem tudtam, hogy a szőlőnek tud ilyen erős és édes illata lenni. 

Lepakoltunk, kerestünk egy boltot, majd a rakománnyal visszatértünk a szállásra, és megebédeltünk. Közben befutott a hajós emberünk, aki a délutánra kért hajótúránk helyszínére kísért minket. Biciklivel jött, amit az ukrán zászló színeire festett - igen erős kifejezése a nemzeti érzületnek, főleg azon a vidéken. 

A csatorna partjára érve átadott minket a kapitányunknak. Vilkovót nem véletlenül nevezik Ukrajna Velencéjének: a település főutcája egy hosszú csatorna. Aki ebben az utcában lakik, annak egészen biztosan van csónakja, a helyiek főleg ezzel közlekednek. Csalóka a hasonlat, mert míg Velence egy hivalkodó, turistaszenzáció cölöpváros, Vilkovo egy csendes, szegényes városka a Duna-deltában, ami a Világörökség része, és rengeteg védett madár lakhelye. Nem lehet összehasonlítani a kettőt.

Kilátás a hajóból

Vilkovót 1746-ban alapították, és a mai napig az óhitűek, vagy másnéven lipovánok központja, akiknek két templomuk is van a városban. A második napi túránkon ismerkedtünk meg kicsit jobban ezzel a vallási ággal.

Parkolás a telek előtt

Amíg a városban hajóztunk, nagy volt a forgalom. Turistahajót keveset láttunk, inkább a helyiek ingáztak motorcsónakkal vagy evezős csónakokkal. 

A mi kis hajónk is így nézett ki

A településen túl már nyugodtabb volt a folyó, csak a szőlősök vettek körbe kétoldalról. Elképesztő volt, hogy ahogy elhaladtunk a szőlő mellett, érezni lehetett az illatát. Egy idő után a telkeket felváltotta az erdő, majd a végtelen nádas. 

I'm on a boat

A világ legindokolatlanabb dolga volt, mikor a nádszálak között teheneket pillantottunk meg. Kiderült, hogy azok a tehenek egy szigeten élnek szabad tartásban, mert úgysem tudnak meglépni. Kezdtünk figyelni a madarakra is, ez a környék hemzseg a különleges madaraktól.

A hajó festése is az ukrán színeket mutatja

Aztán kiértünk a nyílt vízre, és elénk tárult az igazi madárparadicsom. 

Pelikánok!

A legkülönfélébb madarak tapicskoltak a vízben, olyan volt, mint egy természetfilmben. Szerencsénk volt, hogy még itt értünk a pelikánokat, a vezetőnk szerint volt rá esély, hogy nem találjuk már itt őket. Sose láttam még pelikánt. Ennyit egy helyen pláne nem.

Horda

Madárparadicsom

Sorbanállás

Chillezés a földnyelven

Kikötöttünk egy kis szigeten. Csak pár ház volt rajta, halászkunyhóknak tűntek. A part tele volt kagylóhéjakkal, ropogott a lábunk alatt. Andrej megmártózott a vízben, mi csak bokáig sétáltunk bele, nem készültünk fürdőruhával. Sütkéreztünk a napon, kerestük, hol kezdődik a tenger, figyeltük a madarakat. Mikor meguntuk, visszaszálltunk a hajóba, és elindultunk vissza a városba. 

Halászkunyhók

Kagylóhéjak tömkelege

Fújt a szél

Mini kagyló

Hajó és hajó (fox fotója)

Útközben kormányosunk összeszedett két madárfészket, amiből már kirepültek a madarak. Szuvenírként jól el lehet adni az ilyet.

Üres fészek

Megéheztünk a nagy hajózásban, úgyhogy a helyi étteremben megvacsoráztunk. Az estét a szállás udvarán zártuk, sokáig beszélgettünk jó ukrán sör társaságában az édes gyümölcsillatban.