2019. szeptember 30., hétfő

Ágasvár a kószákkal

A kőszegi hétvége után ki se kellett pakolnom a hátizsákot, mert másnap reggel indultam a kétnapos ágasvári kószakommandós túrára

2019. augusztus 19. hétfő

Útvonal: Bőgősrét - Márton-forrás - Mátraszentimre - Bagolyirtás - Fallóskút, Mária-kegyhely/ Szentkút - Fiúsom-patak völgye: Holtner-forrás - Vándor-forrás - Csörgőlyuk-barlang - Mogyorós-kút - Ágasvári turistaház

Korán keltem reggel, a busz 7.15-kor indult a Stadionoktól Gyöngyösre. Fox Gyöngyösön csatlakozott hozzánk, otthon járt előző nap, egyszerűbb volt neki onnan jönni. Átszálltunk a következő buszra. Útközben is volt már kilátás, a mátrai szerpentineken több helyen is olyan panoráma volt, hogy ihaj. Mátraszentimrén, a Bőgősréten szálltunk le, ahonnan a túra indult.
Nyári erdő
Nem sétáltunk sokat, és már a településen jártunk. A Papagáj presszóban ütöttük fel az alaptábort, kávé és reggeli után álltunk csak tovább. Mielőtt a rendes túrát megkezdtük volna, még bementünk a Mátra Ásványházba. Itt nem csak a kiállítást néztük végig, hanem a műhelyet is megmutatták, ahol az ásványokat feldolgozzák.
Kövek
Még kövek
Megálltam, és nem  vettem semmit a shopban, pedig voltak nagyon szép ásványok és kész ékszerek is, de tudom, hogy úgyse hordanám őket.
Mátraszentimre után
Kisétáltunk Mátraszentimréről, és újra az erdőben jártunk. A fallóskúti Mária-kegyhelynél megálltunk pihenni és körbenézni.

A kegyhelynek az a története, hogy 1947-ben egy bizonyos Sánta Lászlóné előtt megjelent Szűz Mária, és egy gyógyító erejű forrást mutatott neki. Egy évre rá újra megjelent, ekkor azt kérte, hogy állítsanak neki egy kápolnát a forrás mellé. Az asszony elkezdett a kápolnaállítással házalni, de még az egyház sem vette komolyan. A kápolna végül megépült hívők adományaiból, de Sánta Lászlónét többször is ideggyógyintézetbe zárták. 1987 óta az egyház kezeli a területet, azóta egy másik kápolnát is állítottak, valamint tele van a hely szobrokkal. Én giccsesnek éreztem, de hát ízlések és pofonok.
Úton
Elég meleg volt, gyorsan fogyott a víz, úgyhogy nagyon megörültünk, amikor újratölthettük a kulacsokat a Holtner-forrásnál.
Holtner-forrás vize
Közeledtünk a túra egyik legnehezebb szakaszához: fel kellett másznunk az Ágasvárra. A forrás 531 méteren volt, az Ágasvár turistaház 640 méteren. A távolság maximum 2 km lehet a kettő között, ezért is kényelmetlen felfelé a séta, nagyon meredeknek érződik az emelkedő.
Csörgőlyuk-barlang lezárt bejárata
A Csörgőlyuk-barlang bejáratához tettünk egy kitérőt, illetve eredetileg arra akartunk átvágni, de túlságosan csúszós volt a meredek domboldalt keresztező keskeny utacska, inkább visszafordultunk a szélesebb útra. Az út továbbra is meredek volt, de az vigasztalt, hogy tudtuk, nincs már sok hátra. És igen, egyszer csak véget értek szenvedéseink, és megpillantottuk a turistaházat az Ágasvár tövében.
Ágasvár turistaház
A szobákkal először volt egy kis kavarodás, de végül foxszal kétágyas szobába kerültünk. Ez tök jó volt, csak már belépve láttuk, hogy valamilyen kaka van az ágyon - elsőre egérre gyanakodtam, de aztán megláttuk a plafonról lógó denevért. Kinyitottuk az ablakot, hogy ha este magához tér, akkor ki tudjon repülni, és szóltunk a helyieknek is, akik először azt ígérték, intézkednek, aztán végül csak javaslatokat tettek, hogy piszkáljuk meg és kergessük ki. Este megpróbáltuk, de határozottan immunis volt mindenféle piszkálásra, szóval vagy hibernálta magát (ami a nagy melegben kétséges) vagy már nem is élt.
A hegy tetejére vezető út
Kis pihenés után nekivágtunk az aznapi utolsó nagy kalandnak, az Ágasvár meghódításának. Melian külön jelezte mindenkinek, hogy ez tényleg egy nehéz szakasz, és így is volt. 640-ről 788 méterre másztunk fel egy párszáz méteres szakaszon, ami köves, poros, csúszós volt. Itt azért nem egyszer megálltam én is szusszanni, és meg kellett gondolni jól, hova lép az ember.
Kilátás az Ágasvárról
Mindenki felért a saját tempójában, a kilátásban pedig már együtt gyönyörködtünk. Ami szinte elképzelhetetlen, hogy az Ágasvár nevében nem véletlenül szerepel a 'vár'; a bronzkorban valamiféle erődítmény állt itt, a középkorban pedig vár. Stratégiailag tökéletes a helyszín, megközelíteni nem lehetett akkor sem egyszerű.
Meglett az új profilképem is (Noób Árpi fotója)
Ha választani kéne, hogy felfelé vagy lefelé volt-e rosszabb az út, akkor nehéz lenne dönteni, de lefelé talán még fárasztóbb volt az állandó térdrogyasztás és láb alól kiguruló kövek miatt. A turistaháznál már vacsorára készültek, mi vegák vega pizzát, a többiek valami rizses húst kaptak. Az ágasvári cicák közben folyamatosan ott kuncsorogtak, és hát kinek van szíve nem adni nekik, ha egyszer úgy nyávognak, mint akik még életükben nem ettek egy falatot sem? :D
Éhenkórász cicák (fox fotója)
Rengeteg cica volt a háznál, meg se bírtam számlálni őket, olyan sok, de látszott, hogy jó soruk van, napoztak, hemperegtek, sőt, az egyik fogott egy egeret, és végignéztük, ahogy fél perc alatt bepuszilta. :O
Esteledik - kilátás a turistaháztól (fox fotója)
Vacsora után még maradtunk a kis padon sörözni és beszélgetni, aztán ahogy besötétedett, kifeküdtünk csillagokat nézni. Fényszennyezés minimális volt, szépen láttuk a csillagokat egészen addig, amíg a hold el nem kezdett felemelkedni, onnantól sajnos egyre kevesebb csillag látszott. Közben néha hullócsillagok is áthúztak az égbolton, tücskök ciripeltek, igazi nyári este volt. Mikor már tényleg elfoglalta az eget a hold a fényével, akkor elmentünk aludni.

2019. augusztus 20. kedd

Útvonal: Ágasvári turistaház - "török lábnyom" - Kőkapu - Patai-kút - Fenyvespuszta/ Tuzson arborétum - Szalajka-patak völgye - Felső-csevice kút - Alsó-Csevice kút - Pokoljáró Tar Lőrinc várkastélyának romja - TarOpció: Buddhista sztúpa és teaház Tar mellett
Reggeli (Melian fotója)
Rántottát reggeliztünk, megetettük az éppen aktuális éhenkórász cicákat, rendeztük a számlát, és már indultunk is tovább. Letértünk az útról a török lábnyomként ismert látványossághoz.
Török lábnyom és a mi lábaink (Noób Árpi fotója)
A török lábnyom két mélyedés az út melletti kőrétegben. Mivel egyértelműen lábnyomra hasonlít, az a legenda, hogy egy itt strázsáló török katona lábának a nyoma lehet. Valójában fogalmunk sincs, mi ez a fura mélyedés, de kétséges, hogy olyan sokat állt volna itt valaki, hogy a lábnyoma megmarad a kőben.
Útközben is akadt kilátás
Visszatértünk az útra, és megkezdtük az ereszkedést lefelé - amennyit előző nap felmásztunk, annyit le is kellett sétálnunk. Eleinte nem volt gond, irtásos, mezős  részen jártunk, aztán egyszer csak rátértünk egy ösvényre, amit először meg se találtunk, úgy benőtte a gaz minden. Törtük magunknak az utat, tövises indákon, csalánon, összenőtt bokrokon és cserjéken, egy kisebb rengetegen át.
Ez lenne az út
Nem tartott sokáig ez a szakasz, de annál emberpróbálóbb volt - az én túranadrágomon is akkor szakadt ki egy tenyérnyi foltban egy csomó szál. Az egyetlen jpozitívum a sok szeder volt, amit menet közben majszoltunk - mivel láthatóan senki nem jár arra, az összes szeder csak ránk várt. :)
Libasorban
A fenyvespusztai Tuzson arborétumnál megpihentünk, és akit érdekelt, meg is nézte a kis parkot. Az arborétumot dr. Tuzson János alapította, 1927-40 között telepítette az örökzöldeket a területre, elsősorban nem őshonos fafajokat. A gyűjteményben található egy 70 éves atlaszcédrus is. Régebben gyógynövényeket is termeltek itt.
Atlaszcédrus
Az atlaszcédrus tényleg hatalmas. Látszik, hogy már kissé megviselte a kor, ágai is törtek le, de még így is fenséges.
Az arborétum fái közt
Az arborétumban pont ez év júniusában helyeztek el egy időkapszulát, amit 2034. június 22-én fognak felnyitni. Ha aznap nem lesz jobb programom, akkor eljövök megnézni. :D
A tari fehérkő-bánya - ide már nem lett volna erőnk felmászni
Tar felé vettük az irányt. Útközben egyszer csak egy folyó állta az utunkat, amin kicsit nehézkesen kecmeregtünk át, de átjutottunk, a folyó melletti sártenger ellenére is. Az Alsó Csevice forrásnál enyhíthettük volna a szomjunkat, de a víz annyira vasas volt, hogy inkább szomjaztam tovább.
Az udvarház romjai
A falu határában eldöntöttük, hogy ha már idáig eljöttünk, nem hagyjuk ki Pokoljáró Tar Lőrinc udvarházának romjait. Ahogy meneteltünk a tűző napon, később egy párszor megkérdőjeleztem ennek a döntésnek a bölcs mivoltát. Hőség volt, árnyék, légmozgás semmi, és ami közkutat találtunk, mindnek le volt fűrészelve a nyele.
Valamennyire feltárt falak
Elértünk a romokhoz, ami több volt, mint kiábrándító. Az udvarház dombjának aljában szemétégetés nyomai, mellette szeméttel, lomokkal teli udvar. Az udvarház földből kiásott falai teleszemetelve, sőt, egy halomban csontok feküdtek a köveken. Sörösdobozok, műanyag flakonok, nagyon szomorú látvány volt. Kár, hogy a helyiek nem vigyáznak a romokra, ennél jobb bánásmódot érdemelnének.
Csontok szanaszét
Pokoljáró Tar Lőrinc nevét onnan kapta, hogy Zsigmond király diplomatájaként elzarándokolt az írországi Purgatórium szigetén található barlanghoz, amit Szent Patrik purgatóriumának neveztek. Ebben a barlangban mérges gázok terjengtek, és nem mindenki élte túl, aki alászállt, de azok közül, akik túlélték, sokan megőrültek. Lőrinc úgy érezte, elég erős a hite, így ő is tett egy próbát. A barlangban látomások gyötörték, de túlélte a kalandot.
Pedig a kilátás ilyen szép lenne a romoktól
Csak reméltem, hogy mi is túléljük a mi kalandunkat. Keresni akartunk egy valamirevaló kocsmát, ahol a szomjunkat csillapíthatjuk, de csak kóvályogtunk egyre kitikkadtabban a faluban, ahol augusztus 20. miatt semmi nem volt nyitva, egy darab lottózót leszámítva, ahol meg innivalót nem adtak. Kimerülten, nyűgösen vágtunk át a meglepően hosszú falun, hogy ha már a faluban nem jártunk sikerrel, hátha a buddhista teaház nyitva van az út túloldalán, amikor egy működő közkutat találtunk. Ujjé, víznek ennyire rég örültem.
Buddhista templom
A buszmegálló Budapest felé a teaház alatt van, odáig mindenképpen el kellett mennünk. Igen ám, de nemrég építették át a 21-es utat, és fogalmunk nem volt, hol tudunk átjutni a másik oldalára, mert a járdát egy szakaszon szalag zárta le. Keringtünk egy sort, aztán nemes egyszerűséggel átléptük a szalagot, és csodák csodájára használható járdán sétáltunk. Találtunk egy aluljárót is, szuper, már csak át kell sétálni. Amikor lementünk a lépcsőn, röhögve nyüszítettünk kínunkban: az aluljáróban állt a víz.
Átkelés
De nem kicsit, hanem úgy bőven bokáig. Addigra már annyira készen voltunk, hogy bár láttuk, hogy nem olyan borzasztó messze van egy felüljáró is, inkább átvágtunk a vízen, senkit nem érdekelt, hogy csurom víz lesz a lába.
Tenger
Beázott a cipőm természetesen, de nem érdekelt. Reméltem, hogy a teaházból nem dobnak ki, de nagyon kedves nénik fogadtak minket. A társaság annyi folyadékot fogyasztott el bő fél óra alatt, mint más egy nap alatt. :D Úgy éreztem, tökéletesen megérdemlek még egy marlenkát is a szilvalé és a mango lassi mellé.
A park bejárata, mögötte a teaház
És hogy hogyan kerülnek a buddhisták Tarra? 1992-ben hoztak létre egy Kőrösi Csoma Sándor békesztúpát az utazó halálának 150. évfordulójára, ezt a kegyeteli emlékművet a dalai láma egy évvel később fel is szentelte. 1995-ben emlékparkot és emlékpavilont hoztak létre, 2011-ben pedig a templomot is felszentelték. Az egész park ingyenesen látogatható. Mi nem bírtuk rászánni magunkat, hogy a templomig felmenjünk, nem volt már erőnk hozzá.
A teaház belülről
Tar egyébként meglepően jó helyzetben van közlekedésügyileg, óránként járnak a buszok Budapestre. A vizes cipő nagyban hozzájárult ahhoz, hogy alig vártam, hogy a buszon üljek, de leginkább azt, hogy hazaérjek.
Ott van a hegyünk a távolban, a nagy csúcsos középen, onnan indultunk
A hétvége szuper volt, gyönyörű a Mátra, az Ágasvárra pedig régóta szerettem volna eljutni. A második napi túra a tervezettnél jobban leszívott mindenkit, a váratlan nehézségek után nem csoda, de még így is élveztem összességében. Kellenek néha a kihívások. Arra persze már nem is gondoltam aznap, hogy az esti tűzijátékra kimenjünk, jobban esett otthon fetrengeni a cicával. :)    

2019. szeptember 29., vasárnap

Utazás a Laulupidura - 8. nap, Tallinn, Laulupidu első nap

2019.07.06. szombat
A Laulupidu első napjára virradtunk. Időben felkeltünk, hogy nyitásra ott legyünk a bringakölcsönzőnél, ahova vissza kellett vinnünk a bicikliket. Búcsút intettünk a járgányoknak, akik hűségesen szállítottak minket az észt vidéken. 
Viszlát, bringák!
Bogival szétváltunk a csapattól, és kettesben kávéztunk meg reggeliztünk, jólesett egy kis különidő - akármennyire is szereted a barátaidat, ha már több mint egy hete együtt lógtok, akaratlanul is elkezdtek egymás agyára menni. Miközben a kávét kavargattuk a kis kohvikban, a Laulupidura készülődő, népviseletbe öltözött kórusokat, és az őket lelkesen fotózó turistákat bámultuk.

Tettünk egy próbát a tourinform irodánál, de megint nem sikerült elcsípnünk hajót a Naissaar szigetre. Úgy tűnik, ez olyan dolog, mint a tallinni katakombák - két egymást követő évben próbáltam lejutni sikertelenül, és csak 2019-ben jutottam le. Remélem, a sorozat úgy folytatódik, hogy a két sikertelen Naissarra eljutást egy sikeres hajóút követ majd. 
Rongkäikre készülődés
Jobb dolgunk nem lévén kiültünk a Vabaduse väljak lépcsője mellett egy falra, és onnan néztük a Rongkäikre gyülekező énekeseket. A Rongkäik, vagyis körmenet egy nagy népszerűségnek örvendő programpont a Laulupidun. A kórusok, akik később fellépnek, Tallinn belvárosából vonulnak egészen a dalosünnep helyszínéig, ami egy 5 km-es sétát jelent. A kórusok megyénként vonulnak egymás után, a sort a külföldi énekesek zárják.  
De mi is az a Laulupidu? Az észtek dalosünnepe, amit ötévente rendeznek Tallinnban. 1869-ben tartották az elsőt, tehát 2019 kerek évforduló, 150 év telt el azóta. Az első dalosünnepet Tartuban tartották 850 énekessel, akik az első napon egyházi, a második napon világi dalokat énekeltek. Akkora siker volt ez az esemény, hogy 4 év múlva a lettek is megtartották a saját dal- és táncünnepüket. Mivel az észteknek mindig engedélyt kellett kérniük az orosz hatóságoktól a rendezvény megszervezésére, eleinte minden alkalommal valami oroszokhoz köthető alkalomra hivatkoztak. Ma már nem kell az oroszokhoz igazodni, az idei rendezvény Minu arm, azaz 'szerelmem' néven futott, ami utalás egy Lydia Koidula versre, a hazafias Mu isamaa on minu arm ('A szülőföldem az én szerelmem' az én nyersfordításomban, Képes Géza 'Szerelmem vagy te, szép hazám'-ra fordította) címűre.
Délután 1-kor elindult a körmenet, ámulva néztük a gyönyörű embereket, ahogy népviseletbe öltözve, énekelve, integetve vonultak. Úgy tűnt, sosem lesz vége az áradatnak, újabb és újabb kórusok tűntek fel, el se tudtuk képzelni, hol rejtőzködtek odáig olyan sokan.
Rongkäik és a kedvenceim, a rolleres felvonulók
Csak néztük és néztük a forgatagot, amíg el nem kellett indulnom foxszal találkozni. A hivatalos program szerint a felvonulás még órákon át tartott, az esti koncert csak 7-kor kezdődött, úgyhogy el mertünk menni a katakombákba. És ezúttal tényleg bejutottunk! Eddig azért nem engedtek be sosem, mert csak vezetéssel lehetett megnézni, idén végre elég volt jegyet venni, és az audioguide körbevitt minket.

A tallinni katakombák története a svéd időkig nyúlik vissza, a munkálatok 1686-ban kezdődtek. Mikor a 17. században erődítményt építettek a város köré, a katakombák is a védelmi rendszer részét képezték. A magas falak és a tornyok mellett földalatti járatokat építettek, hogy a katonákat biztonságosan tudják egyik helyről a másik mozgatni, és a réseken keresztül meg tudják figyelni az ellenséget. A nagy északi háború után börtönt is üzemeltettek a katakombákban.
Lépcső a katakombákba
A járatokat a 19. század végétől nem használták. A II. világháborúban és a szovjet időkben óvóhelyként működött. A '80-as években hajléktalanok és punkok költöztek be. 2005-ben merült fel először a katakombák múzeumosításának az ötlete, akkor pucolták ki az alagutakat és költöztették ki a hajléktalanokat.
A megtiszított járatokban kiállítás látható
Nem lenne igazi katakomba egy rendes kísértethistória nélkül. Voltak, akik egy magas, sötét alakról számoltak be, aki a sötétben cikázik, mások egy fejnélküli nő szelleméről, de a legtöbben egy világító női alakról meséltek, aki egy sötét sarokban tűnik fel.
Faragott kövek
A járat végén rendezték be a faragott kő múzumot, ahol régi sírköveket, kő díszítéseket, épületmaradványokat lehet megnézni . A katakombák ezen része több mint 100 évig víz alatt állt.
Kivilágított falak
Az audioguide-on keresztül nagyon sok érdekességet hallottunk, ezt egyébként ingyenesen le lehet tölteni. Azt tudni kell viszont, hogy ez egy jól kiépített múzeum, aki a felújítás előtti állapotokra kíváncsi, annak bizony keresgélnie kell és önállóan bejáratot találni. Ez természetesen nemcsak illegális, hanem veszélyes is, de biztos vagyok benne, hogy akár az interneten kutatva is találni infót a lehetséges bejáratokról.

Még bőven tartott a vonulás, mire újra a földszinten jártunk. Megebédeltünk a Wabadus étteremben, amit 1937-ben nyitottak, és mivel a Vabaduse Väljak mellett üzemel, nem kicsit drága, de cserébe nagyon finomak az ételeik - a grillezett halloumi sajt legalábbis mesés volt.
Japán vonulók, és a gyerekek az ablakban, akik minden várost és országot skandálva éljeneztek
Ebéd után megkerestük a többieket, és megnéztük a Rongköik végét.
Az üres Narva maantee - ritka látvány
Elindultunk a menet után, de aztán mindenki kitalálta, hogy éhes/pisilnie kell/vissza kell ugrania a szállásra, úgyhogy mire mindenki elintézte a dolgát, már a későn indulókkal sétáltunk a forgalom elől lezárt Narva maantee-n a Lauluväljakra.  7 óra lett, mire bejutottunk a legendás helyre. A tömegben próbáltunk helyet keresni, de először álltunk, majd nemsokára egy távozó iskoláscsoport helyére levetődve már mi is a domboldalon, a fűben ültünk.
A Lauluväljakon már ég a láng, amit Tartuból indulva, minden megyét érintve hoztak el Tallinnba
Hatalmas élmény volt ott lenni! Szinte el se hittem, hogy ez most tényleg történik, itt vagyunk a Laulupidun, amiről az egyetemen tanultunk, amiről láttam a képeket és videókat, és amin mindig is részt akartam venni onnantól, hogy tudtam a létezéséről. Megvettük a rendezvény infókönyveit, az észt verzióban a dalszövegek is szerepeltek, próbáltunk az észtekkel együtt énekelni.
Fox fotója
Vettünk sört, de viszonylag későn vettük észre, hogy ez bizony alkoholmentes. Megtudtunk, hogy ez volt az első olyan dalosünnep, ahol nem árulnak alkoholt. Meglepődtünk, de egyáltalán nem bánom, mert kiderült, hogy simán be lehet tépni a közös énekléstől is, nem kellenek hozzá egyéb drogok.

A legjobban az Üksi pole keegi nyerte el a tetszésünket, és nagyon boldogok voltunk, amikor másodjára is elénekelhettük! (A fenti videót fox rögzítette.) Nem tudom elmondani, milyen érzés ott lenni többezer emberrel, és együtt énekelni, egyszerűen annyira felemelő és közösségteremtő, hogy tényleg nincsenek rá szavak. Visszanézem a videókat, és akkor is elkap ez az érzés, ami egyszerre torokszorító, de végtelenül boldog is közben, és elemi erővel csap meg a valahova tartozás érzése, aminek a hiánya szerintem a legtöbbünk közös problémája. Ha nekünk magyaroknak is lenne ilyen erős hagyományunk a közös éneklésre, valószínűleg nem utálnánk egymást ennyire.
Csoportkép a legkisebb kocsmában
Mikor az aznapi program véget ért, teljes felszabadultságban, boldogan, az élményektől felpörögve sétáltunk vissza a belvárosba. Betértünk még Tallinn legkisebb kocsmájába, a Furry Owl Baar-ba, ahol kézműves sörök mellett teljesen indokolatlanul bekevert vodkás shotokat lehet inni. A legfurább talán az a kombó volt, amiben bébiételszerű pürébe lett vodka keverve. A hely annyira kicsike, hogy a pultoson kell átmászni, ha wc-re akar menni az ember, de tök kedves volt mindenki, úgyhogy nem volt gond. Hangulatos kis hely.

Elbúcsúztunk Félixtől, aki másnap kompozott vissza Helsinkibe. Éjfél után indultunk haza, és még a gigahangosan horkoló orosz szobatárs sem tudott megakadályozni abban, hogy baromi hamar elaludjak. Tartalmas nap volt.

<<<Előző nap                                                                                                                  Következő nap>>>

2019. szeptember 17., kedd

Utazás a Laulupidura - 7. nap, Ahja - Tallinn

2019.07.05. péntek
Ahjából első körben Tartuig kellett eljutnunk, onnan már vonat vitt Tallinnba. Bogi és Csaba hajnalban elvonatoztak Tartuba, és ott töltötték a napot az esti vonatig. Mi hárman foxszal és Minccel nem akartunk hajnalok hajnalán kelni. Én eredetileg el akartam biciklizni Tartuig, de a többiek nem támogatták túlságosan ezt az ötletet, és az idő is kifejezetten esős volt aznap, úgyhogy maradtunk a vonatnál. Vastse-Kuustéig így is biciklivel kellett mennünk.
Az egyik legjobb szállás, ahol valaha jártam. Jobb szélen a kis kandalló, amibe minden este begyújtottunk.
Összepakoltunk a szálláson, és dél után nem sokkal elindultunk. Ahjában még megálltunk a boltnál. Még a helyi mõist megnéztem magamnak, elég romos állapotban van. Az ahjai udvarházat 1749-ben építették barokk stílusban.
Ahja mõis
Az udvarház mellett egy emlékmű áll Friedebert Tuglasnak, aki a 20. századi észt irodalom neves alakja, az Észt Írószövetség egyik alapítója. Tuglas Ahjában született, ebben az udvarházban.
Tuglas emlékmű
Csatlakoztam a  többiekhez, akikkel a bolt mellett lévő Ah-ja pubban ittunk egy kávét, és palacsintáztunk. Az ég kezdett újra beborulni, de nem akartuk tovább húzni az időt, felpattantunk a bringákra. Nem telt el 5 perc, úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Megálltunk, hátha csillapodik, de nem akart. Mivel nem tudtuk, meddig fog esni, viszont a vonathoz így is, úgy is oda kellett érnünk, megindultunk a szakadó esőben. Nem ez volt életem legkellemesebb 10 km-e. Főleg amikor elkezdett a jég is esni! Szinte egész úton ömlő zuhében tekertünk, már a Vastse-Kuste vasútállomás előtt voltunk nem sokkal, amikor kiértünk az esőfelhőből, és egy ideig még akkor is esett, amikor kisütött a nap. A felsőtestemet kivéve, amit vízhatlan kabát védett, nem maradt egy száraz porcikám sem, még a bugyimból is csavarni lehetett a vizet. A cipőm hiába lett volna vízálló, fentről belefolyt a víz. Pedig még zacskót is húztam a lábamra, de csak annyit értem el vele, hogy a végén zacskó vízben tapicskoltam.
Kiértünk a felhőből
Míg megjött a vonat, az üres állomáson szárítkoztunk, a ruháinkat kiteregettük, a cipőket papucsra cseréltük, amennyire tudtunk, átöltöztünk. A vonaton már rutinosan pakoltuk fel a bicikliket. Tartuba érve újra beborult az ég.
Tartu vasútállomás
Tartuban én különváltam a többiektől: ők be akartak menni egy kicsit körülnézni a városban, én a vasútállomáson maradtam, sütit majszolva és kézműves sört kortyolva. Nem sokat voltam egyedül, nemsokára megérkeztek Bogiék. Már bent állt a vonat, felpakolunk rá a bicikliket. Időközben elkezdett megint esni, úgyhogy foxék is visszafordultak.

Este volt már, mire Tallinnba értünk. A bringakölcsönző, ahova vissza kellett vinni a járgányokat, már bezárt. Szerencsénkre a rigaiak megengedték, hogy csak reggel vigyük vissza őket, és nem kellett ráfizetnünk se.
Az egyetlen jó dolog a szálláson ez a függőágy volt 
Megkerestük a Katus Hostelt, ami tavaly még Kohver Hostel néven futott. Becsekkoltunk, de egy másik épületben kaptunk szállást, nem ahol tavaly. Ez az új rész sokkal borzasztóbb volt. Nem volt meg a romkocsmás bája, konkrétan igénytelen volt. Egy nyolcágyas szobában kaptunk öt ágyat, és a szobatársaink nem voltak túl bizalomgerjesztőek, ahogy kb. semmi sem a szálláson. Az emeletes ágy majdnem felborult, ahogy felmásztam, minden mozdulatra mozgott, a szoba büdös, cigiszagú, az erkélyablak régi, kopott, szigetelés semmi. A fürdőszoba egy vicc volt: egy valaha működő többfunkciós fürdőkabin volt berakva, de persze csak az alap zuhany működött benne, mellette egy klasszikus zuhany. Volt, hogy a többfunkciós kabinban csavartam valamit, és a mellette levőben kezdett el folyni a víz. Szóval baromi igénytelen volt minden. Ötünkre kaptunk egy darab kulcsot, hiába kértünk többet. Általában azt mondom az ilyen olcsó helyekre, hogy aludni jó lesz, de ez még arra is rossz volt, az odesszai Greek Hostel szintjét veri.

El is menekültünk inkább vacsorázni. A szomszédos Karja Kelder tele volt, hiába ültünk ott negyed órát, felénk se nézett senki. Kis keresgélés után egy olasz étterembe ültünk be a várfalakon túl, ott gyorsan ételhez jutottunk, és még finom is volt. Itt csatlakozott hozzánk Félix, aki csak a Laulupidura jött, és még előző nap érkezett Tallinnba. A nap zárásaként a Raekoja platson megittunk egy-egy túlárazott, ámde kevésbé finom italt, de legalább elmondhatjuk magunkról, hogy a főtéren söröztünk.

Éjfél múlt már, mire ágyba kerültünk, az utcán persze egész éjszaka ment az őrjöngés, odabent meg az egyik faszi horkolt úgy, hogy néha meg akartam fojtani egy párnával.

<<<Előző nap                                                                                                         Következő nap>>>