Panorámafutás, Zebegény - 08.27.

Régóta vártam a zebegényi Panorámafutást. Tavasszal neveztem, és egy ideig vacilláltam, hogy a 8 vagy a 17 km-es távon induljak - akkor még azt hittem, fejlődök annyit a nyáron, hogy a 17K meg se kottyan, haha. Örülök, hogy maradtam a realitások talaján és a 8K-s távra neveztem.

Mivel Zebegény az MTT szíve csücske, Minccel és foxszal lementünk pár órával hamarabb. Nagyon fontos réteseznivalónk volt a Monarchia Rétesházban, és a szabadstrandon is halaszthatatlanul szükséges volt megmártóznunk a Dunában. A mártózásnál tovább nem sokkal jutottunk, a víz jéghideg volt, a sodrás erős, ha kicsit hagytad magad sodródni a vízzel, alig bírtál visszaevickélni. Kifetrentünk a partra, kellett egy kis pihenés a nagy futás előtt.

Voltak azért kétségeim a futásommal kapcsolatban. Rájöttem, hogy konkrétan a Coca Cola futógála óta én nem is nagyon futottam hosszabb távokat, max. 5-6 km-eket. Ráadásul augusztus eleje óta nem is igazán jutottam el futni; a táborban nem volt energiám, se időm, utána pedig mindig úgy alakult, hogy nem jött össze. Múlt héten már rákényszerítettem magam egy edzésre, és ha már ott voltam, próbáltam a 8km-t úgy lefutni, mintha a versenyen lennék. 1 óra 7 perc alatt egyenletes, kényelmes tempóban teljesítettem, oké, akkor a táv alapvetően menni fog, az időjárás az egyetlen zavaró tényező. Szerencsére a szervezők gondoltak erre is: az eredetileg tervezett délután 3 órás rajt helyett két órát tolták a kezdést, hogy ne kánikulában fussunk. Egy váratlan tényező merült fel: a verseny előtti estén volt az IHB, ahol próbáltam nem sokat inni, de sajnos szeretem a sört, és még későn is értem haza. Még jó, hogy volt majdnem egy teljes napom kipihenni a fáradalmakat. 

Elsőként a 25 és 17km-esek rajtoltak 5kor. Egy volt kollégám a 25km-es távon indult, váltottunk pár szót rajt előtt. Mi 17:20-kor indultunk. Bemelegítés közben észrevettem, hogy guggolásnál fáj a bal térdem, ezt így futás előtt pár perccel felfedezni nem túl nagy öröm. Féltem, hogy baj lesz, de csak guggolásnál fájt, amúgy nem. Találtam egy duzzanatot a térdemnél, ami valszeg izom, de futás közben nem zavart. Azért remélem elmúlik és bízom benne, hogy csak beütöttem rúdtánc alatt, nem szeretnék lesérülni.

A 8km-es táv útvonala Szobig vezetett a bicikliúton és vissza. Ahogy elhagytuk Zebegényt, nem volt más, csak nyugalom. Az út mentén fák, oldalt a Duna, a túlparton dombok és erdők, körülöttünk csend. Ahogy a mezőny felszakadozott, még nyugodtabb lett minden. Én nagyon élveztem. Egyszerre volt jó kifelé és befelé figyelni, ez az a futás volt, ami hiába merít ki, közben fel is tölt. 

Fizikailag fáradtam persze. A versenyleírásnál 2km-enkénti frissítőt ígértek, és mikor már jó ideje futottam, de csak nem jött szembe frissítőállomás, kezdtem aggódni. Szomjas is voltam persze, de a gondolat, hogy még mindig nem futottam le 2km-t, az jobban megijesztett. Mikor végre elértem a frissítőt, meg is nyugodhattam, mondták, hogy ez már 3km. Huh. 4 km-nél volt a fordító, előtte jött szembe Minc, aki rajt után hamar lehagyott. Slaggal párakaput rögtönöztek a frissítő mellé, nagyon jó volt. :D Onnan újabb 1 km a következő frissítő, aztán már csak 3 km laza futás Zebegény. 

Jólesett futni. Meglepő módon az emelkedők külön jólestek, jó volt felpattogni rajtuk, a lejtők kényelmesek voltak, az egyenes szakaszok fárasztottak leginkább. Az utolsó 1,5 km-nél már vártam a végét, nem tagadom, de nem volt szenvedés ekkor se. 7 km-nél kaptam egy adag tapsot és buzdítást, az lökött rajtam egyet, aztán a fotósnál még próbáltam pózolni egyet, akkor már húzott a cél közelsége. Végül az utolsó métereknél jött szembe a volt kolléga, összepacsiztunk, azzal a lendülettel pedig már besuhantam a célba. Bemondták a nevem, megkaptam az érmem, a célnál már vártak a többiek. 1 óra 7 perc 35 mp alatt futottam értem be. Az Endomondo szerint 8,7 km volt a táv. A statisztikában jól mutat, de nem túl reális érték. Minc persze jóval hamarabb beért nálam, de az lett volna a fura, ha nem. :D 

A zsíroskenyér partiból kivontam magam, nem volt étvágyam közvetlenül futás után. A suliban lezuhanyoztam, átöltöztem, akkor már tudtam volna enni, de Zebegény fullon volt, a vonat indulásáig nem tudtunk meleg ételhez jutni. Beültünk hát a Mókusba, ittunk egy sört, mellé bundás mogyorót rágcsáltunk, időnként pedig az érmeinkben gyönyörködtünk.

Volt kollégám is csatlakozott hozzánk a hazaúton, szinte végig a futásról beszélgettünk. Ő nem most kezdte, maratont is futott már, jó olyannal beszélni, aki nálam sokkal tapasztaltabb. 

A Panorámafutás nekem óriási jó élmény volt. Ennyire futást szerintem nem élveztem még, ebben nagyon sokat számított a táj, de a király szervezés nélkül nem lehetett volna teljes az öröm. Nagyon remélem, hogy jövőre is tudok menni, én azon leszek. És akkor már ki tudja, lehet megpróbálom a 17km-es távot. 

Éorl háza - Helm öröksége, Tolkien tábor 2016

Nem voltam eddig képes a táborról írni. Nem mintha olyan súlyos poszttábori depresszióm lett volna, de valahogy nem bírtam rászánni magam. Na majd most!

A visszaúton baktattunk a tábor területétől a buszhoz, mikor azon fanyalogtam, hogy az első táborom óta nem jött vissza az a mélységes boldogság, amit akkor szinte végig éreztem. Attól tartok, az egyszeri alkalom volt, az elsőtáboros élményzuhatag hozta ki belőlem, ennyire új élmény tábor már nem lesz számomra.

Valójában akkor jöttem rá, mekkora coolság volt az a 10 nap, amikor begurult a busz Budapestre. Jöttek szembe a hányadék, uszító "Tudta?"- plakátok, és legszívesebben elsírtam volna magam, hogy miért kell nekem ezzel foglalkoznom, miért ilyen fos minden ebben az országban, miért nem vagyok Öregvárban és varrom a következő bőrtáskámat vagy játszok éppen hololót. És hogy egyébként mennyire hálás vagyok, hogy bő másfél hétig teljesen kivonhattam magam a hétköznapokból, előjöhetett újra a kreatív énem meg a csapatjátékos is. A tábor egy nagy feltöltődés, egy mély lélegzetvétel, amivel az ember megpróbálja kihúzni a két tábor közötti unalmas hétköznapokat. 

Idén rekormennyiségű táborozó volt, amit én is megéreztem. Talán emiatt is nem találtam a helyem sokszor. Most a dohányzórendet kifejezetten nem szerettem, mindig hatalmas tömeg volt, volt csapatás meg veretés, de olyan beszélgetések, amikben szívesen részt vettem volna, nagyon ritkán. Zenét hallgattunk, mindenki próbálta túlüvölteni a másikat, nem, egyszerűen nekem nem volt jó. Néha sikerült jót beszélgetnem, az mindig feltöltött, de az általában akkor történt, ha elszivárgott a tömeg. A jó beszélgetéseket viszont imádtam. <3

A csapatom király volt, a csapvezeimről nem is beszélve. Idén nem vontam ki magam annyira a közös programokból, mint tavaly, élveztem a játékokat (nem volt harcipuszi, jeee!), sokkal összetartóbb közösség voltunk, mint a tavalyi csapatom. És váááá, beszélgettem in-ben NPC-kkel, ilyet se csináltam még. :D 

A keretjáték összességében jó volt, szép kerek egész, megnyugtató lezárással. Viszont megintcsak 2014-re kell visszautaljak, ami nekem az alfa és omega, mert a részesének éreztem magam, a fonalas szavazással úgy érezthettük, hogy konkrétan ráhatásunk van az események alakulására, és a végső konfliktusban benne volt, hogy egy szerethető NPC elhalálozhatik. Most a szereplőket nem tudtam hozzám közelállónal érezni, a konfliktusaik is kifejezetten hidegen hagytak, és mivel nem volt kérdés, hogy Fréalaf lesz a király, igazából nem nagyon volt min izgulni. Kicsit tét nélküli volt az egész. Vagy csak én nem tudom beleélni magam igazán.

Az éjszakai őrség viszont mindkétszer, mikor ott voltam, király volt. Ahhoz szoktam hozzá, hogy az éjszakai őrség megindul 11-kor, fél 12-kor van egy happening, aztán joccakát. Most rendesen meg lettünk sétáltatva. Ráadásul első alkalommal azt vártam minden pillanatban, hogy na mindjárt történik valami, szóval MINDEN gyanús volt, minden kis nesz az erdőben. Így történhetett, hogy egy fatuskó elgurulása sikoltozós rémületet okozott az őrségben, nekem is kihagyott egyet a szívem. :D 

Nekem a rendek a szívem csücskei. A tábor első felében kiránduló rendben voltam, a másodikban bőrmíveskedtem. A túrák szépek voltak, a közös kalandozás összekovácsolta a csapatot, szerettem velük lenni és beszélgetni. A bőrmíveskedés meglepően jól ment, élveztem nagyon.

Ilona-völgyi vízesés

Hegymenet

Jobb szélen a Kanázsvár. Megmásztuk.

Kilátás a várból

Kilátás a másik irányba, Mátraderecske felé

Még tábor elején eldöntöttem, hogy én mestervizsgázni fogok. Egy bőrtáskát készítettem, amit imádok. Nem is az elkészítés volt a nehéz, hanem az, hogy hogyan álljak neki. Szabásmintát életemben nem csináltam, táskáét meg még annyira se, úgyhogy voltak kétségeim, hogy lesz ebből bármi értékelhető. De lett. :D És mester lettem! ^_^

Én csináltam. :)

Az utolsó esti buli nagyon jól indult, de az, hogy mindenki hozza a kedvenc zenéjét és az megy felügyelet nélkül hajnalban, az egy óriási baklövés volt. Én jobban örültem volna, ha a szokásos felállás van, felkért dj-k saját sávokkal, mert a buli vége elég lagymatag lett így. Le is húztuk hajnal 3-kor, pedig 4-ig tartott volna.

Nagyon elfáradtam tábor végére, de kellemes fáradtság volt ez. Összességében jól éreztem magam, bár voltak dolgok, amik nem tetszettek. Az, hogy a reggeli ébresztő tart 8-ig és utána full csend van a táborban, az nálam azt eredményezte, hogy simán visszaaludtam minden egyes nap. És szerintem nagyon rossz ébresztőzenék szóltak, engedjétek meg nekem ezt a véleményt.

A közös pikniken volt egy igen csúnya baleset, aminek a kezelése nem volt túl sikeres. Engem teljesen kiakasztott, hogy míg szerencsétlen srác törött álkapoccsal szenvedett, mindenképpen fontos volt még a raktári holmit bepakolni a miatta odarendelt autó csomagtartójába. Egy kissé elcsúsztak itt a prioritások.  Meg szerintem elvárható lett volna, hogy az eset után valaki kiáll és elmondja, hogy igen, ez volt, a srác már kórházban van, minden oké lesz vele, nem kell aggódni, és nem fű alatt mennek az infók. Nagyon rosszul lett kezelve az egész szituáció.

(Meg lett mondva, hogy küldjük el a véleményünket a táborról és ne blogokban rage-eljünk. Amint lesz véleményes kérdőív, megteszem.)

Azt mondtam tábor előtt, hogy ez volt az utolsó egy ideig, jövőre nem megyek. Szeretem, de a szabadnapjaim harmadát a táborra vettem ki, pedig el tudtam volna utazni őket. Most azt mondom, meglátjuk, de úgy sejtem, úgyis ott leszünk jövőre is. :)

Virágkoszorú

Nosztalgia rovat - a 2006-os budapesti tűzijáték

Most van a tízéves évfordulója a katasztrofálisan végződő nagy budapesti tűzijátéknak. Az évforduló ürügyén a média is újra elővette az akkori eseményeket - erről jutott eszembe megnézni, mit is írtam akkor a naplómba. (8 éveses kezdtem napi szinten naplót írni. Rendszeresen írtam, amíg át nem váltottam végleg a blogolásra 2011 körül.) Tomival, az akkori barátommal éltük át a "kalandot". Én így emlékszem a történtekre:

"Hát igen. Életemben először feljövök Pestre megnézni a tűzijátékot, és ez lesz. 

[...részletes leírás arról, merre jártunk napközben, nem gépelném be, annyira ez a rész nem izgi.]

A Lánchíd és Erzsébet híd között kb. félúton, a pesti oldalon ültünk egy korláton több mint 2 óra hosszat. [Vigadó tér, csak ezt akkor még nem tudtam.] Ahogy közeledett a kezdés időpontja, egyre többen lettek. Mindenhol emberek tolongtak, hogy minél jobb helyük legyen. 9h előtt nem sokkal a gyülekező viharfelhők egyre közeledtek, és a budai oldalon a Nemzeti Galéria mögött egyre többször villant fel a villámok fénye. Az emberek nem aggódtak, mindenki remélte, hogy a tűzijáték vége előtt nem fog esni. Aztán fellőtték az első rakétákat. Mindenki az eget bámulta, nem tudva, merre is nézzen, hiszen mindkét hídról lőtték őket. 

Eltelt 10 perc és leesett néhány csepp eső, majd hirtelen óriási erejű szél támadt, fújta a füstöt, és nem lehetett látni a tűzijátékot, csak a hangját hallottuk. Aztán ömleni kezdett az eső, a szél veszettül fújta, egy perc alatt elázott mindenki, és kitört a pánik. Az emberek sikoltoztak, kiabáltak és menekültek. Közben a tűzijáték nem állt le, de nem sokan nézték. Mi Tomival vártunk egy kicsit, míg elindultunk. 

A szél faágakat sodort a tömegbe, mindent felkapott, amit csak tudott. És szakadt az eső. Bokáig gázoltunk a vízben, sodródva a tömegben. Mindenki valami tetőt keresett, száraz helyet, ahova beállhat. Mi is kétszer megálltunk, aztán igyekeztünk mielőbb hazajutni. [Tomi rokonainál szálltunk meg Zuglóban.] Útközben láthattuk a vihar és a tömeg nyomát; kidőlt fák, a nép által kidöntött utcai táblák, tetőről lesodródott törött cserepek, feldőlt kukák, hatalmas napernyők az út mentén, éttermi teraszok katasztrofális állapotban, és emberek mindenfelé. Állandóan szirénázott valahol egy-egy mentő vagy rendőrautó. Az utakat kisajátították a gyalogosok, ázott emberek mindenhol. A metró tömve, lehetetlen volt lejutni. Kénytelenek voltunk gyalog elindulni a parttól a Stadionokig. 

Útközben találkoztunk más sorstársakkal is, ők is mesélték, amit átéltek vagy láttak. Egy nőre rádőlt egy fa, de senki sem segített, de végül nem lett baja. Egy kínai nem akart beengedni az éttermébe egy vérző fejű pasit. És ment a találgatás: vajon hányakat taposott el az áradó tömeg? [Mint kiderült, senkit.]

A Stadionoktól trolival jöttünk. Útközben telefonáltunk. Tomi beszélt a nagynénjével - ők nem mentek ki a partra, otthon maradtak, jól is tették -, a bátyjával meg a szüleivel. Tomi bátyja egy motorcsónakon volt a Dunán, de megúszta. Mesélte, hogy a budai oldalon a 3 emelet magas Red Bull Air Race állvány a tömegbe dőlt, állítólag meg is haltak néhányan. [Itt valójában nem halt meg senki.] Tomi szülei a hírekben elhangzottakat mesélték, hogy a Dunán hajók is ütköztek. Én beszéltem Nórával, ő otthon volt, netezett, fel is olvasta az indexen levő hírt, de nem volt semmi új. Apával is beszéltem, ők Zánkán voltak, de elmaradt a tűzijáték, mert ott is vihar volt, bár nem ekkora. 

A troliról leszállva egy srác, akitől Tomi tüzet kért, azt mesélte, hogy ő a Lánchídnál állt, és mellette halt meg két ember, akikre rázuhant egy fa. [Ez viszont tényleg így történt.]

Mi Tomival csak eláztunk. Elég durva egy este volt és örülök, hogy jól vagyunk."

Nosztalgiáztunk is ma egyet Tomival a 10 évvel ezelőtti eseményekről. A mai napig iszonyat boldog vagyok, hogy nem hatott ránk a tömegpánik és józanul tudtunk döntéseket hozni. Én akkor 16 voltam, ő 18. Szerintem elég jók voltunk. 

Idén a Balatonban állva néztem a tűzijátékot. A Balaton amúgy is gyönyörű, de az elég jó, amikor a víz kellemesen simogatja a lábad, kortyolod a söröd, és közben körbe a parton több helyen is lövik a rakétákat. Elég menő. És sokkal békésebb, mint 10 éve.

indulás

A naptáramban elértünk ahhoz a naphoz, ahova nagy betűkkel felírtam, hogy MTT tábor. Juhújjj!

Akkor most off to Tolkien tábor.

IRONGIRL 2016

Már régóta szemeztem az IRONGIRL 6 km-es versennyel, ami az IRONMAN triatlonverseny egyik kísérőszáma. Márciusban kiderült, hogy a verseny előtti nap esküvőre leszek hivatalos, úgyhogy le is mondtam róla, hiszen ki akar vidékről visszaérkezvén, egy hosszú, bulizós éjszaka után futni? Kiderült, hogy én. :D Fellelkesültem, mert Eszti egész hétvégén az ironmaneknél önkénteskedett és ő is lelkes volt. Osztottam-szoroztam, és végül arra jutottam, hogy úgyis el kell hagyni a veszprémi szállást délelőtt 10-kor, ha 11 körül buszra szállunk, bőven odaérek 3 órára a Kopaszi-gátra. Jelentkeztem, befizettem a nevezési díjat, és sikerült megcsípnem az utolsó helyek egyikét. 

A lagzin igyekeztem nem szétcsapni magam, rövidet nem ittam egyáltalán, csak sört, és arra is figyeltem, hogy időnként üdítővel előzzem meg a várható dehidratációt. Sikerült 7 óránál többet aludnom, időben vissza is értem Budapestre, de nyilván egy pihenéssel, sok alvással telt este után üdébb és frisebb lettem volna. Sebaj, még mindig százszor jobban voltam, mint a Vivicittán. Ha olyan állapotban le bírtam futni 10K-t, akkor a 6 km meg se kottyanhat. 

Útban a Kopaszi felé elsétáltam az Ironman 5i50 versenyzői mellett, akik a 10 km-es futást teljesítették éppen. Jövőre tervben van, hogy elindulok ezen a távon: 1,5 km úszás, 40 km bringa, 10 km futás. Megnyugtató volt, hogy nem csak atléta alkatú embereket láttam futni, még esélyesebbnek érzem, hogy én is teljesíteni tudom. Az eredmény mindegy is, csak érjek majd be. Csak el kéne kezdeni úszni.

Mivel korán kiértem a Kopaszira, volt időm menni egy kört. Ennek ellenére is kisebb rejtély maradt számomra, honnan indulunk majd, kénytelen voltam megkérdezni az Infopultnál. Minc társaságában indultam meg a rajt felé. Olyan jó, hogy van egy futópajtim, együtt azért sokkal jobb szaladgálni. :) A rajt persze késett pár percet, előtte bemelegítés. Szakaszos indítás volt, mi egészen a végén álltunk, tisztában voltunk a képességienkkel. Aztán egyszer csak go, futás. 

Betonon futottunk a Kopaszitól, az első fordító a Gellért tér előtt nem sokkal volt, utána frissítőállomás. Egyenletes tempóban haladtam, egyedül a kátyúk zavartak az elején, de nem lassítottak le. Minc hamar elhúzott mellelőem, ő bírta a gyorsabb tempót, jó 5 perccel hamarabb be is ért, mint én. :O Nem futottam gyorsan, mert bár épp nem sütött a nap, így is 30 fok volt, magas páratartalommal. Ami nagyon zavart, hogy sehol nem volt kiírva, hányadik kilométernél járunk, így nehéz előre beosztani az erőt. Volt nálam telefont, indítottam is Endomondót, de futás közben macera azt nézegetni, hol járok a GPS szerint. Hát a futás mindig nehéz, de alapvetően nem volt ez egy extra futás, melegem volt, izzadtam, de bírtam. Egészen a második fordítóig. 

Haha, hát az nagyon aljas volt. Visszaértünk a Lágymányosi-hídhoz, és először úgy tűnt, hamarosan bekanyarodunk a célterületre. Ennek úgy megörültem, hogy elkezdtem extragyors tempóban a zene ritmusára futni, ilyen gyorsan se futottam még szerintem. Aztán jött a feketeleves: igen, ott van a kanyar vissza a célba, na de előtte még tovább kell futni a következő fordítóig, és onnan vissza a kanyarig. Ez egy bő 1 km-es kanyart jelentett, plusz ugye a célig hátralévő szakasz. Annyira lesokkolt ez a tény, hogy a nagy lendületből konkrétan meg kellett állnom sétálni. Ezen a szakaszon vegyesen futottam és sétáltam, úgy éreztem, muszáj. Aztán persze összeszedtem magam, nehogymár úgy sétáljak be a célba, hogy néz az ki? 

42 perc 59 mp alatt teljesítettem a távot. Most ezzel az a gond, hogy nem tudom, mennyi volt a tényleges táv. Az Endomondo 5,5 km-et mért nálam, és ahogy olvastam, mások is ezt az eredményt kapták. Másrészt csak nem ilyen amatőrök a szervezők, hogy nem tudnak rendesen kimérni 6 km-t… Most ha 43 perc alatt futottam 6 km-t, az nálam okés eredmény, de ha 5,5 km-et futottam ennyi idő alatt, az gáz. Az érem mindenesetre nagyon szép. :) 1720 beérkezett versenyzőből 1554.lettem. Kezdő futóként nem tudom ezt se szégyellni. 

Amibe én nem futottam bele, csak távolról láttam a golfkocsit, viszont többen írtak róla a facebook eseménynél, az egy rohadt idegesítő és gáz jelenet volt. Történt ugyanis, hogy forgatási helyszínnek használták az Irongirlt, és Berki herevasalós Krisztián és valamelyik új védence, Cseke Katinka eljátszották, hogy a csaj fut a versenyen, elesik, aztán folytatja, majd beér a célba és átveszi a megérdemelt érmet. Na ez a valóságban úgy nézett ki, hogy golfkocsival odafurikázták egy pontra, ott eljátszották az esést, majd elfurikázták a célig, ahol eljátszották a beérkezést. Nagyon-nagyon gáz. Értem én, hogy ez az egész celebesdi egy nagy színészkedés, de kibszott nagy tiszteletlenség a többi futóval szemben, hogy őket akadályozva bohóckodnak a pályán és úgy éltetnek valakit a célban, hogy köze nincs a futáshoz, ennek ellenére ugyanazt az érmet kapja meg, amit mindenki más, aki egyébként lefutotta és kiérdemelte. Én nagyon szégyellném magam a helyükben, szánalmas pitiáner csalók. Nem kéne, hogy bosszantson, de bosszant. 

Mi mindenesetre megérdeltük az érmeinket. És az összes többit is meg fogjuk.

Irongirlök