szobanövények

Vannak ezek a fura kis lények a koliban, akiket nemes egyszerűséggel szobanövényeknek hívunk. Ők azok, akik gyakorlatilag gyökeret eresztettek a szobájukban, és az istennek se lehet őket kicsalogatni onnan. Valami félelmetes, mennyi időt képesek a négy fal között tölteni. Számukra már az élmény, ha lesétálnak a büfébe (nem igazán teszik). Hiába dübörög a földszint és akar szétszakadni a zenétől és jókedvtől, inkább lefekszenek korán aludni, mert az nekik jobb, mint lemenni, ismerkedni és szórakozni. Hiába süt a nap odakinn, az emberek a Városligetben fetrengenek, ők nem kockáztatnák meg, hogy elhagyják jól bejáratott rejtekhelyüket.

Néha rossz belegondolni, hogy itt lakom egy majdnem 250 főt elszállásoló kollégiumban, és a kolis rendezvényekre ugyanaz a kb. 50-60 ember jár le. Nyilván ez a szám változó, de általában megvan a keménymag, akik mindig ott vannak, új arcok viszont nem nagyon merészkednek le. Abból a szempontból nem zavar, hogy sokkal családiasabb a hangulat, de fel nem bírom fogni, hogy a maradék 200 ember ilyenkor mégis mi az istent csinál... Megőrülnék, ha tudnám, hogy rendezvény van, én meg a gépem előtt ülnék és hülyeségeket néznék az interneten. Legszívesebben rákiabálnék ezekre a legyökerezett kolisokra, hogy szedjék már össze magukat, mégis mit fognak mesélni az unokáiknak? Hááát kisunokám, laktam én kollégiumban, de nem csináltam lófaszt se. Nagyon izgalmas, valóban.  Ha most nem élnek, mi lesz később?
Értem én, hogy néha tanulni is kell, akármilyen hihetetlen, én is szoktam. De ha tudom, hogy szerdán mittudomén bográcsest van, akkor addigra letudom.

Ráadásul mióta jó idő van, alig bírok megmaradni a szobámban. Legszívesebben áttenném a rezidenciámat valahova a Városligetbe. Érezni akarom a napfényt, a meleg szellőt és a tavasz illatát. Úgyhogy elég volt a punnyadásból, takarodó kifelé!

ismerkedős

(Na ezt a bejegyzést szerettem volna közkinccsé tenni, mikor feltűnt, hogy a freeblogra aztán várhatok, nem fog működni.)

Van abban valami varázslatos, ahogy szép lassan megismersz valakit. Az elején még teljesen ismeretlen előtted minden lépése, gondolata, nem ismered a szokásait, nem tudod előre kiszámítani a reakcióit, nem ismered a nyitottságának és elfogadásának a korlátait. Nem mersz teljesen megnyílni előtte, hiszen ki tudja, mivel vágod ki nála a biztosítékot és könyvel el könnyelmű ribancnak/okoskodó szakbarbárnak/komolytalan picsának/alkoholista kocsmatölteléknek. Ahogy lassan szivárognak az információk, egyre tisztul a kép a másikról, és te is többet mersz adni magadból. Öngerjesztő folyamat, és kis sikerélmény minden olyan pillanat, amikor megnyugszol, hogy a másikkal hasonlóan gondolkotok valamiről, vagy bókot kapsz egy olyan tulajdonságod miatt, ami a másiknak imponál. A végén pedig megszokod a korábban ismeretlen ember társaságát, átadod magad a kötetlen beszélgetésnek, és a világ legtermészetesebb dolgának érzed, hogy az Altair sátorszerűen rátok boruló kis zugában meghitten csavargatja a hajad, miközben a fogorvosokkal átélt kalandjait meséli. És közben eszedbe jut az a zavaros menetelés a hóban és fagyban egyedül egy hideg téli napon, amikor hirtelen melléd csapódott és megszólított, te meg indokolatlan befordultságodban azon töprengtél, hogyan tudnád észrevétlenül lerázni, hiszen semmi kedved beszélgetni. És akkor elmosolyodsz: milyen szerencse, hogy inkább összeszedted magad és vetted a fáradtságot, hogy megismerd.

Ismerkedni jó. Csak a megfelelő embert nehéz megtalálni hozzá.

minden kezdet nehéz

Szomorú vagyok, hiszen 7 év hűséges kitartás után elhagyni kényszerültem a már otthonossá vált kis blogomat a freeblogon. Sajnos az utóbbi időkben olyannyira használhatatlanná vált a felület, hogy kénytelen voltam dobbantani. A jó ég tudja, mióta nem lehet elmenteni és publikálni a bejegyzéseket náluk, és láthatóan a probléma nem igazán érdekli az illetékeseket. Remélem, a blogspot felülete tökéletesen fog működni, és én is hamar hozzászokok. 

Fájó szívvel mondok hát búcsút kedves kis blogomnak. Néha eszembe jutott korábban is, hogy le kéne zárnom, tiszta lappal újat kezdenem. Kis tinédzserként kezdtem blogolni, s a blog tele van egy kis tinédzser mára nevetségessé vált sirámaival. Mégis van néhány írás, amire kifejezetten büszke vagyok. Ilyen az erdélyi utam beszámolója (bár az utolsó nap eseményeivel a mai napig adós vagyok), a fesztiváltudósítások (a 2007-es szigetes tudósításom felkerült a fesztival.lap.hu-ra, és a feltöltött képeimre titokzatos módon rávarázsolódott a szigetes logó is), vagy a sok kis bejegyzés, amik az életemről szóltak. Hiányozni fog, de ideje továbblépni. 

Kedves olvasó, szeretettel üdvözöllek az indokolt indokolatlanságok helyén, ahol egy vérbeli bölcsészmérnök számol be zsenge élete történéseiről.