London - day 02

Viszonylag sokáig aludtunk, ami nem meglepő, hiszen az előző nap igencsak fárasztó volt a korán keléssel, repüléssel és késői lefekvéssel. Próbáltuk kipihenni magunkat, hogy a városnézésre frissek legyünk. 

Vonattal indultunk Wallingtonból, de előtte lőttem pár képet a helyi templomról.  Bájos.

Metróval mentünk az Embankmentre (elképesztő, mennyire kicsik a metrókocsik. Szinte féltem, hogy beverem a fejem.), majd kis séta után értünk a Trafalgar square-re. Nagyon nem tudtam, mire számítsak, de valahogy nagyobbnak képzeltem.

Indokolatlan lócsontváz a tér sarkán, a nyakán masni

Még a metró kijáratánál nekiálltunk tervezni, merre menjünk, mikor odalépett egy kedves turistguideszerű srác, aki a kezünkbe nyomott egy térképet és elirányított minket a helyes irányba, mindezt tök ingyen. Ezt a térképet követtük, amikor tettünk egy sétát a környéken.

St Martin-in-the-fields

 Hamar belebotlottunk egy kis karácsonyi vásárba.

Majestic reindeer

Naplemente.

Igen epic.

A Temze partján folytattuk a sétát. Jó előre kinéztem a Cleopatra's Needle-t, mint kötelezően megnézendő látványosságot. I.e. 1450 körül készítették, és már akkor ezeréves volt, amikor Kleopátra a Caesariumba szállíttatta. Az egyiptomi obeliszk ajándékként érkezett Londonba 1878-ban, bár már 1819 óta várt arra Alexandriában, hogy végre elszállításra kerüljön. A párja New Yorkban van, valamint Párizsban is van egy needle, de annak a párja a mai napig Luxorban áll.

A tű.

A folyóparton sétáltunk tovább, hamar egy vonalba kerültünk a London Eye-jal.

Innen pedig egy köpés az Elizabeth Tower és a Big Ben.

Az Elizabeth Tower személyesen.

Bár már fáradtak voltunk, nagyon bánatos lettem volna, ha a Tower kimarad a túrából, úgyhogy elmetróztunk a Tower Hillig, ahonnan elsétáltunk a Tower Bridge-hez.

Bizonyíték: tényleg ott voltam :D

 A következő állomás a temzeparti séta után a Monument volt, ami 1666-os nagy londoni tűznek állít emléket.

Monument

311 lépcsőfokot kell megmászni a tetejéig. Mi sajnos kihagytuk ezt a lehetőséget, zárva volt már, mire odaértünk, de biztos nagyon pazar a kilátás.

Úgy döntöttünk, ennyi elég lesz egy napra, fáradtak voltunk már és éhesek. Visszamentünk a Victoria station-re, ettünk egy hamburgert, ittunk egy sört, majd megindultunk hazafele. Próbáltunk időben lefeküdni aludni megint, hiszen másnapra befizettünk egy Windsor-Stonehenge-Oxford buszos kirándulásra.

xmas

A londoni útibeszámolót ezennel megszakítom a kötelező karácsonyos poszttal.

Azt nem szeretem a karácsonyban, hogy egész évben erre várok, aztán úgy elrohannak az ünnepek, hogy jaj. December eleje óta tűkön ültem, ajándékokat terveztem, próbáltam kitalálni, ki minek örülne, aztán olyan hirtelen véget ért az egész, mintha meg se történt volna. A szenteste egész jól sikerült, a vacsora finom volt, az ajándékok menők, széttársasoztuk az agyunkat és sokat nevettünk. A rokonlátogatás kicsit laposra sikeredett, nem volt annyi kedvem hozzá, mint tavaly, fox is hiányzott, de összességében egyébként jó volt az is. 

A hajam vörös újra, néha elkap a gimis nosztalgia, ha meglátom magam a tükörben. 

Kaptam karácsonyi sms-eket, tökre meglepődtem, mert már nem divat, de örültem is persze. 

Úgy tűnik, az idei karácsony slágerajándéka a felnőttszínező, most már van kettő is. Nem bánom egy cseppet se, csak nehéz rászánni magam, hogy tényleg leüljek és semmi másra ne koncentráljak, csak a színezésre. Stresszoldónak tökéletes. 

A karácsonyi Prága gyönyörű. Christmas marketek mindenütt, trdelnik, mulled wine, éneklő karácsonyfa a starometske námestin, fenyőágak, sült gesztenye, fények és díszek hada. Meg egy fox, akinek lehet a kezét fogni és együtt sétálni a forgatagban. Plusz egy Ralitsa&Karel páros, akikkel teljes az ünnep.

London - day 01

London. Régen nem vonzott egyáltalán. Ha hallottam, hogy valamelyik ismerős arra járt, tudomásul vettem, de sosem alakult ki bennem a vágy, hogy odamenjek. Aztán pár hónapja foxszal kitaláltuk, hogy ha már egyszer van ott rokonság, akik szívesen látnak, én meg nem voltam még, és végülis ha nagyon akarjuk, anyagilag is belefér, meglehetősen impulzív módon gyorsan vettünk is repjegyeket, nehogy meggondoljuk magunkat. És milyen jól tettük! 

Repülés előtt természetesen rajtam volt minden para, amit csak el lehet képzelni. Repültem már 2 éve, akkor is ügyesen kizártam magam a transzferből és benne volt a pakliban, hogy nem jutok vissza és ott maradok Bécsben egy telefonnal és egy szál cigarettával, míg az útitársaim Moszkva felé tartanak és leintegetnek nekem a gépből. Bíztam benne, hogy tán nem leszek olyan figyelmetlen, hogy hasonló történjen velem, meg most nem kellett átszállni, ezzel is csökkent a veszélyfaktor. Nem is volt semmi gond, időben kiértünk Ferihegyre, csomag lead, security check, utolsó kávé felszállás előtt, boarding, aztán már azon kaptam magam, hogy szétmorzsolom fox kezét az idegességtől, mert már gyorsulunk és mindjárt emelkedünk. Rájöttem, hogy az a pár pillanat, amíg a gép elemelkedik a földtől, mennyire zseniálisan király adrenalinlöket, lennék függő, ha nem fosnék előtte minden egyes alkalommal. 

Hajnali kilátás

A repülőúton pont az a vicces, amikor elfelejted, hogy éppen kilométerekkel a föld felett repülsz és elkezdesz unatkozni. Aztán néha kinézel, és ilyeneket látsz, mint a fenti fotó. 

Minden probléma nélkül landoltunk Stansteden, szitált az eső. Átestünk mi is a kötelező procedúrán, a határellenőr ősz férfiember jól ki is faggatott, hogy honnan jöttem és meddig maradok és hova megyek és most vagyok-e először Angliában, mint valami vallatáson. Feltételezem kedveskedni akart, én mégis attól féltem, hogy rosszat mondok, aztán hazaküld. 

A reptérről Londonba bejutni megint kalandos volt, botor módon a buszozást választottuk, de teljes volt a káosz. Nem jöttek a buszok, mert nem jutottak vissza a városból, ahol dugó volt, de vissza lehetett váltani a jegyet. Mire sorrakerültünk volna jegyvisszaváltásra, kiderült, hogy mégis jött egy busz, csak nem a Victoria steetre, ahova eredetileg mentünk volna, hanem máshova, de úgy voltunk vele, hogy tökmindegy, legyünk már Londonban, oszt jó lesz, ott már van metró mindenhol. Végigzötykölődtünk szűk egy órát egy kellemesen húgyszagú buszon (nesze neked fejenként 13 font), aztán hirtelen London. 

Legutóbb akkor kapott el ennyire a kulturális sokk, amikor az erasmus elején megérkeztem Prágába full egyedül egy bőrönddel, és azt se tudtam, ki vagyok, hol, és mit kéne csinálnom. Most is elég elveszettnek éreztem magam az első napon: a tömegközlekedés egy hatalmas káosznak tűnt, az oyster card feltöltési módjai egy soklépcsős rejtély, ezer átszállás, mindezt úgy, hogy aludtam vagy 3 órát és még magamhoz se tértem. Azt konstatáltam, hogy amúgy nagyon szép minden. Egy kávé kicsit helyrerakott fox ismerősével, aztán megint mélységes összezavarodottságba süllyedtem, amikor a külvárosi vonaton szerencsétlenkedtünk, mert kiderült, hogy amúgy mégse áll meg ott, ahol kéne, hiába van kiírva rá. Mindegy, megérkeztünk Wallingtonba, lepakoltunk, és első utunk egy helyes kis kajáldába vezetett, hogy megtudjam, mi az a full english breakfast. Megtudtam.

Nyamm.

És a tejes tea se borzasztó.

Rövid pihenés után este még bevonatoztunk a városba és cidereztünk a King's Crosson. A cider nagyon finom volt, az meg eléggé tetszik, hogy pintben mérik és rendesen tele van a korsó. :)

Magunkhoz képest így is jól bírtuk, de az utolsó vonatok egyikével visszacsordogáltunk Wallingtonba.  Kellett az energia a másnapi városnézéshez, amiről majd a következő bejegyzésben mesélek.
 

26

Hűha. Fura, hogy a tavalyi szülinapom az elfeledettség átéléséről szólt, idén viszont mintha tényleg minden körülöttem forogna. (jessz!) Ennyi köszöntést, kedves szót, apróságot nem is tudom, kaptam-e valaha. A szülinapi bulimat én szerveztem le, laza iszogatás a kolibüfében a legkedvesebb barátaimmal, ennél jobbat nem tudok elképzelni. :) Megintcsak nagyon hálás vagyok a csodálatos barátaimért. 

Most van először, hogy nincs freak out, csendes megnyugvással fogadom az éveim számának gyarapodását. Pedig most már tényleg közelebb vagyok a 30-hoz, mint a 20-hoz. Mégse vagyok kibukva. Jó, foxnak néha vinnyogok, hogy "úristen, de öreg vagyok", de már nem tudok igazán kiakadni. Ilyen jó dolgom nem nagyon volt még az életben, mint mostanában, a jelenleg nem túl motiváló munkámat leszámítva eléggé rendben van minden. Boldog vagyok és pont. Az évek száma meg csak nőni fog, tenni ellene nem lehet, akkor már inkább koncentrálok arra, hogy minél mélyebben tudatosítsam magamban, hogy nekem most nagyon jó. 

Mert tényleg nagyon jó.

vegyes

pozitívságok:

• Amikor napsütéses reggeleken átrollerezek az Árpád hídon, és látom a távolban a felszálló ködöt.  

• Az iroda ablakából a színes falevelektől tarka Margit-sziget. Sötétedés után pedig a fényektől aranyszínű Duna, háttérben a Margit híddal. (És ne kalandozzon el állandóan az ember figyelme adatrögzítés közben.)

• Amikor összeülünk a barátaimmal sörözni, vagy ahogy tegnap tettük, Disney-t nézni és megbeszéljük az élet nagy gondjait. Olyan hálás tudok lenni, hogy ilyen szuper lányokat mondhatok a barátaimnak. <3 

• Adtam vért. Igaz, hogy elsősorban a plusz egy szabadnap motivált, amit a cég ilyenkor a vért adó dolgozóinak biztosít, de rendkívül büszke vagyok magamra. Olyannyira, hogy tervezem, máskor is lecsapoltatom a véremet. Kevésbé félelmetes és borzalmas dolog, mint hittem. Ráadásul a vércsoportomat is tudom most már teljesen biztosra.
• December végéig hosszabbítottak a szerződésemen. Jéjj, lesz pénzem karácsonyi ajándékokra!
• Már nagyban gondolkodom ajándékötleteken. Az első darabok már beszerzés alatt állnak. Ennyire időben sosem álltam neki ajándékokat venni.
• Amikor sikerül egy mozdulatsort szépen megcsinálnom rúdtáncon és az edzőlány megdicsér. Merthogy elkezdtem rúdtáncolni, és imádom! Végre találtam a roller mellé még egy sportot, amit igazán élvezek - még akkor is, ha eddig nem telt el úgy óra, hogy ne szerezzek valamilyen apró sérülést: két hete a csuklómat égettem meg, most pedig a térdeimen ékeskedik egy-egy hatalmas lila folt. Simán megéri.
• KÖMT után úgy döntöttem, tényleg összeszedem magam és nyitottabb leszek, mert megy az nekem, csak kicsit meg kell erőltetnem magam. Az eredmény önmagáért beszél, rég beszélgettem ilyen sok emberrel ilyen jókat.
• Hamarosan utazunk: két hét múlva vár London, karácsony előtt pedig Prága! ^_^

Negatívságok:

• Olyan munkakörbe kerültem, amit enyhén megalázónak érzek. Konkrétan azt csinálom, amit egyetem alatt diákmunkásként: adminisztratív munkatárs lettem. Aki csinált ilyet, tudja, miről beszélek: számítógépbe adatokat pötyögni, postát bontani meg lefűzni bárki tud. Enyhén visszalépés a panaszkezelés után.
  
•  Nem gyakoroltam eleget a programozást, és most úgy érzem, le vagyok maradva. Nehéz időt szakítani rá, és most nagyon kemény időszak lesz, míg ledolgozom a lemaradást.
• Ha már idő: ez az, amivel állandóan gondban vagyok. Heti 5 munkanap, heti 3 nap iskola, a maradék két estém megoszlik a barátnőzés és az edzés között. Gyakorlatilag nincs egy olyan estém a hétköznapokon, amikor munka után hazamegyek pihenni. Szó se róla, a barátaimmal lenni abszolút a pihenés kategória, és az edzést is én akartam, de fárasztó ez az életmód. Néha kicsit irigy vagyok azokra a munkatársaimra, akik munkaidő után hazamennek, de tudom, hogy ha én is ezt csinálnám, borzasztóan unatkoznék. (Tudom, mert ez volt őszi szünetben is. Szétuntam magam.)
• Házimunka és annak megosztása. Azt hiszem, lefutunk még néhány kört, mire beáll a kívánt egyensúly.
•  Néha olyan komoly dolgokról beszélgetünk a barátaimmal, amik megrémisztenek: tényleg abban a korban vagyunk már, amikor mindenki férjhez megy, szül, autót és lakást vásárol? Annyira picinek érzem én még ezekhez magam...
• Marina lemondta a decemberi koncertjét, és március 3-án, egy csütörtöki napon lesz a pótlás. Miééééééért? Olyan csodálatos lett volna a születésnapon előestjén, szombaton Marina and the Diamonds-ra bulizni. A csütörtök este annyira lutri.  

Az mindenesetre biztos, hogy a negatívságok nem tudják felülírni a pozitívságokat, úgyhogy alapvetően jó minden. :)

KÖMT 2015

Hát. Ehem. Átolvastam, mit írtam tavaly KÖMT-ről, és ahhoz hasonlítva az idei nem volt egy nagy durranás. Ennek természetesen semmi köze a szervezés milyenségéhez, abszolút szubjektív dolog. Tavaly totál feltöltődtem, közösségben éreztem magam, idén valahogy nem. Biztosan az egyik ok az, hogy nem aludtunk az iskolában, hanem panzióztunk. A másik szerintem az elmélyülős műhelyrendszer, most ugyanazzal a 8 emberrel voltam végig, tavaly foglalkozásonként kb. tíz emberrel alkottunk valamit, és foglalkozásonként mindig mások voltak jelen, könnyebb volt úgy szocializálódni. Megint kívülállónak éreztem magam kicsit, ami természetesen az én faszságom. 

Pedig Zebegény megint gyönyörű volt, a rétes finom, a hamburger csípős, a kulacs és a mókus a megszokott jóság. A panzió kényelmes, tiszta, az ágy puha és meleg, a panziós néni kedves és beszédes. A fotós műhely zseniális volt, imádtam és nagyon sokat tanultam. Olyan képeket készítettem, amiket sosem gondoltam volna, hogy képes leszek, trükköket tanultam, beállításokat. Most azonnal cserélném le a fotóapparatomat egy komolyabbra, hogy játszhassak vele. A modellfotózás nagy élmény volt, és tök büszke vagyok arra az egy képre, amit Pillangóról lőttem. (Természetesen egy rakással csináltam, egy lett jó.) A legkirályabb mégis az a feladat volt, amikor lementünk a Dunapartra és volt 3/4 óránk keresni egy jó absztrakt témát és összesen egy darab képet készíteni róla. Százszor is meggondoltam, hogyan és miként és milyen szögből fotózzak, az eredmény itt sem lett rossz szerintem. 

Az utolsó esti buli is hatalmas királyság volt! Váááá, hát én nem gondoltam, hogy lesz olyan, hogy kömt-ön én bulizzak a tornateremben, de eljött ez is. Fantasztikus ötlet volt nem felkapcsolni a lámpákat. Tudok én világosban is táncolni, de elképesztően felszabadító, amikor úgyse látja senki, hogyan ugrálok. Azt meg nem értem, hogyan lett hirtelen hajnal 3, mármint az óraállítás utáni. Nem akartam elhinni, hogy már vissza lettek tekerve az órák. Ideje volt már egy ilyen jó bulinak. 

Szóval ja. Azt hiszem, nem nagyon találtam meg a helyem.  Lehet, hogy össze kéne szednem magam és megkeresni.

újabb életmorzsák

Huh, ez egy igen húzós év lesz. Mármint tanév. Meg még egy kicsivel utána. Szóval olyan jövő ilyenkorig. 

Továbbra is a világ egyik legjobb lépésének tartom, hogy tavaly jelentkeztem esti okj-ra és elkezdtem megismerkedni a kiadványszerkesztéssel, valamint (ezt a szót azóta használom rendszeresen, amióta panaszkezelő vagyok) a programozással. És wow, egy évet már elvégeztem! Tegyük hozzá, borzasztó gyorsan eltelt ez az egy év, amitől mindig sokkot kapok és rettegek, hogy egy kicsit nem figyelek oda, és huss, ősz hajú nyugdíjas leszek.

Tehát májusban kiadványszerkesztős vizsga, október-novemberben szoftveres. Addig meg kéne tanulni rendesen programozni, megírni egy szakdogát, összeállítani egy portfóliót és egy mestermunkát, tételeket tanulni és sokat gyakorolni. Eközben pénzt keresni, hamarosan valószínűleg munkát is, szociális életet élni, a lakással foglalkozni. Hálistennek munkahely továbbra is tolerálja, hogy heti kétszer korábban lelépek, másik két napon ledolgozom, pénteken meg szerencsére hamarabb végzünk és simán odaérek órára. Mert igen, péntek este programozunk. Nincs is erre remekebb időpont. 

Tegnap volt az első programozás az új tanévben, elkezdtünk C#-ozni. Eléggé érződött, hogy gyakorlatilag tavaly december óta nem volt programozós óránk, akkor is Java, a nyári gyakorlat (aminek az 1/3-án tudtam ott lenni) pedig nem segített túl sokat. Panaszkodtam is foxnak, hogy szerintem elég nagy alaptudás hiányzik, nálam legalábbis biztosan, amit nem nagyon akarnak megtanítani az iskolában. Most már muszáj lesz keményen ráfeküdni a témára, mert jelenleg nagyon nem látom, hogyan lesz ebből sikeres vizsga jövő ősszel. Úgyhogy gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. 

Azt viszont továbbra is nagyon élvezem, hogy gondolkodnom kell. Bölcsészként az ember inkább elmélkedik a dolgok mikéntjén, a programozás pedig a problémák körüljárásáról és a legoptimálisabb megoldások megtalálásáról szól. Teljeses más. Szinte bizsereg az agyam, amikor kódokat pötyögök. 

Munka. Egyre kevésbé vagyok motivált. Leszámítva azt, hogy jelenleg munkaidőben sincs túl sok dolgunk, kezdem azt érezni, hogy a fizu, amit kapok, egyszerűen kevés. Egy ideje már a cégnél vagyok, gyűjtöttem tapasztalatot, szerintem a munkaerőpiacon nőtt az értékem (remélem), most már ideje lenne legalább pár tizessel többet keresni. Plusz az állandó bizonytalanság a határozott idejű szerződések miatt kikészít. Tessék már eldönteni, hogy vagyok-e olyan jó munkaerő, akit érdemes megtartani hosszútávon, és maradok. Jó, kaptam ajánlatot határozatlan idejű szerződésre, az tény - a call centerben. Csak hát nincs az az isten, hogy én visszamenjek telefonálni. Nemnemnem. 

Ami még sok időmbe telt mostanában, az a meghívógyár. Merthogy a húgomék egy hónap múlva esküdnek, a meghívók elkészítése pedig az én feladatom lett. Nyilván megint alulértékeltem a szükséges időt és humán erőforrást. És nem kalkuláltam bele azt sem, hogy a vőlegény hirtelen elkezdi magát érdekeltnek érezni a meghívók elkészültében, megkritizálja az anyagát, a szövegezést, a felhasznált eszközöket, mindent. :D Néhány újratervezés után a héten elkészültek a homemade meghívók, tegnap postára adtam őket, el se hiszem! A legjobb mégiscsak az volt, amikor kedd este összeültünk az ifjú párral és Bogival, és nekiálltunk kivágni a mintát (mert természetesen minta kell, és megterveztem a legnehezebben kivágható, ívekkel teli mintát). Jó volt, mert a húgomék is megtapasztalták, hogy ez bizony meló, és az nem úgy van, hogy sittysutty csinálok nekik mintapéldányokat, amiket csak úgy vissza lehet dobni újratervezésre. :D Bogi meg egy vágómester, olyan csudaszépen kivágta a mintát, hogy csak na. Nélküle nem hogy éjfélre, másnap reggelre se végzünk. 

Egyébként azt érzem, hogy a sok esküvő, és főleg a húgoméké pont ellentétes hatást ér el nálam, mint az várható lenne: nem kapok kedvet hozzá egyáltalán. Nem hiányzik az a rengeteg szervezés, idegeskedés, ami ezzel jár. Az anyagiakat meg inkább ne is említsük. Szép és jó dolog az esküvő, de szerintem én még nagyon ráérek vele.  

Ilyen csudálatos meghívókat készítettünk.

Cseszneki kalandok

Ha már így belejöttem a túrázásba és múlt hétvégén amúgy is Zircen voltam, elhatároztam, hogy ellátogatok Csesznekre. Hiába éltem le életem első 18 évét a Bakonyban, a cseszneki várnál jártam vagy kétszer: van egy halvány emlékem, mintha gyerekként egyszer elvittek volna megnézni, egyszer pedig a várjátékokon voltunk az István, a király-on, de az nem a várban van, hanem alatta a mezőn. Szégyen, hogy egy tőlünk csekély 10 km-re fekvő várromot sose láttam rendesen, de ezt most bepótoltam. 

A vár!

Összeszedtem kisebbik húgomat és Dave-et. Odafele buszoztunk, a győri buszról szálltunk le Csesznek megállóban. Már a megállóból a faluba vezető lépcső mosolygásra késztetett. 

Igazi motivációs lépcső

Életemben először nem úgy indultam neki egy túrának, hogy valaki más ismerte az útvonalat vagy én magam tudtam emlékezetből, merre kell menni. A felfestett jelzések alapján követtük a piros keresztet, ami felvezetett a várhoz. Előtte még bekukkantottunk a Kőmosó szurdokba. 

Mesés.

A jelzést követve az út felszaladt egy domboldalba, ahol egy zsidó temetőbe botlottunk.

Hangulatos.

Hamarosan emelkedni kezdett az út. A várhoz vezető bekötő úton lyukadtunk ki, immár a falun belül. 

Célegyenesben.

A cseszneki vár a tatárjárásnak köszönheti létrejöttét. Később a Csákok, majd a Garaiak birtokában volt, a török hódítások idején végvárként funkciónált. (Azt remélem vágja mindenki, hogy Csesznek kis túlzással majdnem Budapesttel van egy vonalban, azért kemény lehetett, amikor végvár volt.) Volt barokk kastély az Esterházyak idején, aztán jött egy földrengés, utána egy tűzvész, és volt vár, nincs vár. Azóta rom. Ottjártunkkor egyébként nagy munka folyt, úgy tűnik, pöpec kis látogatócentrum épül a bejárathoz. 

Vár állott, most kőhalom.

A belépő egyébként nagyon olcsó, 300 a diák, 500 a felnőtt jegy, és mint a vár rekonstrukciójára és fenntartására megy. 

Torony zászlóval.

Ahhoz képest, hogy emlékeim szerint mennyire kicsi a vár, egész sok időt töltöttünk ott. Amit sejthettem volna, de csalódást okozott, az az, hogy hiába vezet híd a toronyba, nem lehet átmenni rajta, a bejárat le volt rácsozva. 

Alulról megnézve tényleg nincs olyan állapotban az átjáró, hogy arra ember rálépjen.

Egyébként a kilátás is elég pazar. Abszolút megértem, hogy pont ide kezdtek el építkezni. 

Kilátás a várból

Mielőtt útra keltünk volna, a panorámát néztük és elfogyasztottunk egy seritalt, hogy a hazaút kellemesen induljon. A terv ugyanis az volt, hogy gyalog megyünk haza. Készítettem egy fasza útvonaltervet is, amit egy pontig tudtunk tartani, aztán természetesen borult minden. 

A Kő-árok

Utunkat a zöld csíkos jelzést követve, a Kő-árkon át folytattuk. Tényleg igazi vadregényes bakonyi tájon jártunk, és a legszebb az volt, hogy egy teremtett lélekkel se találkoztunk, csak mi voltunk és az erdő.

Ha itt víz folyt volna éppen, az elég szívás lett volna.

4 km séta után értünk ki Gézaházára. 

Romos épület Gézaházán.

Az eredeti terv szerint innen áttértünk volna egy másik jelzésű turistaútra, ami levisz a Cuha mellé, de mivel kezdett ránk esteledni, úgy döntöttünk, az a biztos, ha maradunk a 82-es főút mentén, és ott sétálunk. Egy élmény volt, az biztos. Magával a sétával nem volt gond, végre részletesen megfigyelhettem a tájat, amit egyébként csak buszból vagy autóból elsuhanva láttam. A problémásabb inkább a forgalom volt, ezen a szakaszon kissé szerpentines az út, sok a beláthatatlan kanyar, gyalogosforgalom nincs, úgyhogy gyakran száguldoznak az autósok.

Holdkelte

Szerencsére sötétedés után is elég fényünk volt, a telihold megvilágította az utat. 

Naplemente. Ez a kép később készült, mint a holdas.

Végül fáradtan, de szerencsésen hazaértünk. Azt már otthon mértük le, hogy Gézaházától még 6 km-t sétáltunk. Ezek után Dave-el még besétáltunk Zircre, mert nem volt otthon sör, majd vissza, úgyhogy mi simán megtettünk 14 km-t aznap. Jól is esett utána egy sör az udvaron. Megérdemeltük. Nagyon.

szerződéshosszabbítás

Túléltem a második nagy leépítést a cégnél. Azért erre büszke vagyok.

(Nyilván legjobb lenne, ha végre felajánlanának egy határozatlan idejű szerződést, de már az is megnyugtató, hogy november végéig nem nagyon tudják kitenni a szűrömet. Karácsonyi ajándékokra még tuti lesz pénzem.)

Aggtelek! Barlang! Cseppkő!

Aggtelekre régóta szerettem volna eljutni, de valahogy mindig olyan messzinek tűnt. Két hete Foxéknál vendégeskedtünk, tőlük közvetlen buszjárat megy Aggtelekre, az utazás sincs egy óra, úgyhogy nekivágtunk. 

Az aggteleki bejárat

Jól elterveztük, hogy két túrát is belesűrítünk a napba: a Baradla barlang aggteleki bejáratánál induló aggteleki rövidtúrát (1 km) és  a vörös-tói középtúrát (2,3 km).

Az első, amin elcsodálkoztam, az a tömeg volt. Nem szigetes-nagyszínpados tömegre kell gondolni, de azért sokan voltak. Igaz, a hosszú hétvége második napján jártunk, de nem gondoltam volna, hogy ennyire népszerű kirándulóhely. A honlapon feltüntettekkel ellentétben nem óránként, hanem félóránként indították a rövidtúrát, így a fél 12-esre befértünk. Mázlink is volt, ha az eredetileg tervezett delessel megyünk, borult volna az egész napi program, de erről később. Indulás előtt bedobtunk egy sört, négy darázs belehalálozott Fox poharába, majd beálltunk a várakozók közé.

Babacseppkövek

Kezdésnek izgalmas információ volt, hogy a bejárat környékén, az első nagyobb teremben emberi csontokat találtak, az ősemberek ugyanis beköltöztek a barlangba. Egész végig azon elmélkedtünk, milyen vastag bundát kellett hordaniuk, mert hűvös volt, a föld alatt pedig nem nagyon változik a hőmérséklet, ami egyébként átlag 10 fok.

Fúúúú, igazi cseppkövek!

Egészen elképesztő, milyen neveket aggattak a barlangászok a benti képződményekre - minden fura formába bele tudtak látni valamit: van Mikulás, ölelkező szerelmesek, anya gyermekével, teknősbéka, tigris, balerina, szalonna, amit csak akarsz.

Mint egy olvadó torta.

A Hangversenyteremben István, a királyt hallgattunk, közben a fényjátékon ámultunk. A túravezető szerint esküvőket is tartanak a teremben mostanság. Háát nem szívesen kényszeríteném arra a nagyszülőket, hogy végigmásszanak a barlangon, de biztos van egy hangulata. :D

Hangversenyterem a fényjátékkal.

Az egész túra során úgy éreztem magam, mint aki egy másik világba csöppent. A barlangban minden cseppkő, minden képződmény olyannak tűnt, mintha makettvárosok lennének. Simán elhinném, hogy apró tündérek laknak bennük.

Az út végeztével elemi erővel csapott meg minket a kinti hőség.  Megérdeklődtük, merre induljunk a vörös-tavi bejárat felé, majd elindultunk.

Idill

Mivel busz nem sűrűn jár, gyalog baktattunk a szerpentines autóúton 40 fokban, hegynek felfelé. Én elhiszem, hogy légvonalban tényleg 3 km a táv, de az úton nagyon nem. Ráadásul az idő is sürgetett, mert hiába jutottunk be a korábbi rövidtúrára és nyertünk kvázi fél órát ezzel, alig értünk oda a középtúra kezdetére. 2-kor indult a középtúra, 1:57-kor igencsak kimerülten szaladtunk a domboldalon a látogatóközpont fele, hogy még kapjunk jegyet és ne maradjunk le, mert a következő séta csak 4-kor indult. Kaptunk jegyet és pár percet, hogy kipihenjük az erőltetett menetet, de jött is a túravezető, hogy a 271 lépcsőfokkal kezdődő utat megkezdjük.

Indulás

Ezen a túrán még többen voltak, pedig a bejárat konkrétan Aggtelek és Jósvafő között félúton található, a semmi közepén. Viszont idegesítőbbek is voltak az emberek, péklapáttal bsztam volna agyon azon turistákat, akik oda se nézve fotózzák végig a barlangot, tolakodnak, beleállnak a fotódba, ízléstelen vicceket sütnek el, és úgy egyáltalán fogalmuk sincs arról, hogyan kell idegenek társaságában viselkedni és nem érzik át, mekkora csoda egy ilyen tüneményes, föld alatti mesevilágban lenni. Tipikusan azok az emberek, akik eljönnek csak azért, hogy elmondhassák: ők már voltak Aggteleken, és vagy a, húúú Pistikém, menjetek el ti is, a gyereknek tetszeni fog vagy b, nem olyan nagy cucc, nem értem, mit vannak oda érte, csak egy rakás kő. A legjobb a kislány volt, aki 5 perc után kijelentette, hogy ez unalmas. Még jó, hogy másfél órás a túra, tündérbogárka. Grrrr. Nem bírom én ezeket a társas túrákat.

Ez úgy mégis hogy az istenbe lehet unalmas?

A sok idióta mellett kompenzált maga az útvonal, komolyan csodaszép (kössz, új helyesírás, tudom, hogy most már külön kéne írni) volt. Amíg a rövidtúrán jellemzően kisebb cseppkövekkel találkoztunk, ezen a szakaszon tele volt a barlang óriási cseppkövekkel.

Emberek for scale a háttérben.

Volt itt is mindenféle fantázianév: rakott karfiol, halszárító, Drégely vára, még egy Mikulás, víziló, török város. A 17 m magas Csillagvizsgáló a túravezető szerint az egyik leghíresebb cseppkő és tankönyvekben is sokat szerepel, én még nem hallottam róla, de valószínűleg én vagyok műveletlen. Mindenesetre impozáns.

Ő lenne a Csillagvizsgáló. Találó név.

Míg a rövidtúra simán babakocsival teljesíthetős volt, itt azért akadtak olyan emelkedők, lejtők, ahol én is féltem, hogy orra bukok. Néha a korlát is túl kevésnek tűnt.

A kedvenc képződményem.

Az Óriások termében tényleg aprónak éreztem magam. Hallgattunk itt is zenét, és pár pillanatra teljes sötétségben maradtunk, hogy megtapasztaljuk, milyen vaksötét van valójában a barlangban. (Természetesen a gyerekek ez alatt a rövid idő alatt is vinnyogtak, mert féltek.)

Óriások terme. Indokolatlanul gyönyörű.

Még két terem, és eljutottunk a barlang régi végpontjáig. 1922-ig, majdnem 100 éven át a barlang látogatói elsétáltak majdnem Jósvafőig, de mivel nem volt kijárat, vissza kellett fordulniuk a vörös-tavi lejáróhoz. Csak 1922-ben lett meg a kijárat, akkor is mesterséges átjárót kellett építeni a következő teremhez.

Torony

Innen már közel a kijárat, ami egyébként nagyon vicces, mert konkrétan egy pincén jutunk át a jósvafői látogatóközpontba. Jósvafőről busz vitte vissza a kirándulókat a Vörös-tóhoz. Igen fáradtan ballagtunk ki a buszmegállóba, hogy hazajussunk a kalandok után mi is. Elmondhatom, hogy éjjel kiválóan aludtam.

Egyébként nagyon durva, hogy van ez a barlangrendszer, aminek egy szintje a turisták által is látogatott, kiépített szakasz, de úgy egyébként a Baradlának van két, egymástól független alsó barlangja: a Rövid Alsó-barlangból 1000 m-t jártak már be, a Hosszú Alsó-barlangból pedig 127 m ismert csak egyelőre. Nagyon izgi.

Nagyon-nagyon jó volt mindkét túra meg allezusammen az egész nap. Ezúton köszönöm még egyszer az én szerelmetes Foxomnak, hogy egyrészt felvetette az ötletet, másrészt meg szétkalandozta velem a napot. <3

Sziget Fesztivál 2015

Így belegondolva teljesen alaptalan volt az a félelmem, hogy ha munkába állok, onnantól szabadidő nuku, nyaralás nuku, szociális élet és szórakozás nuku, a nyaralást meg felejtsem el, merthogy igen erős nyarat zárok hamarosan. Szerintem több helyen jártam és értelmesebben töltöttem a szabadidőmet, mint eddig bármikor. Korábban már a lányokkal beszéltünk erről, valószínűleg a minőségibb időtöltésnek annyi az oka, hogy ha már egyszer van pár szabad napja a jómunkásembernek, azt igyekszik ki is használni. 

Tábor után még ki se pihentem magam (tényleg nem, azon a héten hullaként jártam dolgozni), augusztus 14-én már a Szigeten voltam. Csodálatosan fantasztikusan remekül jött ki, hogy túlóráztam annyit, hogy több kollégámmal együtt pont azt a napot adják ki pihenőnapnak. Olyan nagyon meg se néztem a programot, viszont hónapokkal ezelőtt tudtam, hogy jön Marina and the diamonds, én meg hozzá igazítottam a szigetezést, mert Marinát látni akartam. Meg amúgy se voltam 2010 óta Szigeten, akkor is csak egy napra, pedig gimnazista koromban kint voltam minden évben egész héten. De jó is volt az. 

Szivárványos esernyőlámpák

Lényeg, hogy kishúggal felszerelkezve - aki mellesleg elsőszigetező - kibattyogtunk az Óbudai szigetre a legnagyobb hőségben, mert ha már egyszer egy vagyont kiadtunk a napijegyekért, akkor a feladat a lehető legtöbb időt a fesztiválon tölteni. Egyébként nem volt hülyeség korábban menni, mert végrevégre eljutottam a lumináriumba, ahova már azóta be akartam menni, mióta 2007-ben először a Szigetre keveredtem, de mindig olyan brutál sor volt, hogy következő évre halasztottam. Igaz a 40 fok odabent sokkal durvább volt, nem voltunk bent negyed óránál többet, de csináltunk egy rakás tök jó fotót. (Amiket nem tudok facebookra feltölteni, mert olyan csodásan leromlik a minőségük, hogy elsírom magam.) 

Luminárium

Meg ez is 

Körbejártuk a helyszínt, megnéztük a beachet, álldogáltunk a vízben és néztük a kerítésnél hűsölő vagy éppen hajat mosó külföldieket. A Nagyszínpadnál a vizes blokknál állóháborúvá merevedett vízi csatába keveredtem, kaptam két vödör vizet a nyakamba, de nagyon jólesett a kánikulában csuromvizesen mászkálni. Koncert előtt becsatlakozott Bogi, söröztünk, majd bevetettük magunkat Marinát várni. Természetesen zseniális koncert volt. 

Kasabian-t egy esőkabáton üldögélve hallgattuk, illetve én időnként felpattantam ugrálni, ha valamelyik kedvencem ment. Örömmel konstatáltam, hogy a zenekari kommunikáció a közönség felé sokat fejlődött Kasabianéknál. 2010-ben ugyanis annyira flegmán adtak koncertet, hogy bár szinte imádtam őket, valahogy olyan csalódottnak éreztem magam, hogy a zenei munkásságukat is eléggé elhanyagoltam követni azóta. Aztán jött az Avicii. Mivel pont akkor kezdett a Vad Fruttik, úgy voltam vele, ha meggyőz az Avicii és képes vagyok kurvajót bulizni rá, akkor maradok, ha csak úgy eltinglitangliznék, akkor inkább átmegyek Fruttikra. Nyilván átmentem, szerintem az Avicii egy fos volt, az a pár szám meg, amit ismerek tőle, annyira nem jó, hogy érdemes lett volna megvárnom. Fruttikra viszont konkrétan nem maradt hangom, egyrész sokat kiabáltam, másrészt olyan brutális por volt a Nagyszínpad környékén, hogy a Napot nem lehetett látni tőle, és még másnap is azt fújtam ki az orromból, ráment a torkomra is. Koncertek után összetalálkoztunk újra Bogival és a kisebbik húgommal. A Mary Popkids akusztikra beültünk, aztán lassan hazaszállingóztunk. 

Hajnalig terveztem bulizni, de így is elfáradtam. Jó volt a Sziget, én nem éreztem minőségbeli változást igazából, pont erre számítottam. Kishúgnak is tetszett, már mondogatjuk, hogy jövőre egész hétre kéne menni. Jó lenne, az tény, de meglássuk.

(Be akartam még ide sűríteni a mostani borsodi hétvége beszámolóját, de fáradt vagyok már. Majd hamarosan.)

Csülök Majoranna jelentkezik

Azzal kezdtem, hogy átolvastam a tavalyi tábor utáni bejegyzésemet (amit egyébként itt lehet megtalálni). A kiüresedettség stimmel, valami viszont nagyon más. 

Nagyon más volt már az is, hogy idén már én is szerveztem. Igaz, valahogy sosem éreztem magam "igazi" szervezőnek, hiszen nem én találtam ki a programokat, nem én festettem táblákat, nem én egyeztettem busz ügyében, én csak feltöltöttem és csinosítgattam a tohu-s cikkeket, meg írtam a facebook eseményhez. (Meg próbáltam reklámozni, hát nem vagyok túl elégedett a teljesítményemmel, na mindegy. ) Viszont ha már így alakult, ott voltam Parádf  Öregdombon a 0. napon, ami jó volt ráhangolódás szempontjából, meg azért hiányzott a helyszín, vigyorogtam idióta módra rendesen, mikor megérkeztünk. Fura volt az első nap délutánján figyelni és segíteni a táborozókat, nem egynek lenni a frissen érkezett emberek közül. 

Az biztos, hogy most nagyon sokan érzik úgy, hogy ez minden idők egyik legsikeresebb tábora volt. A szetting nagyon hálás volt: hobbitnak lenni könnyű, csak sokat kell enni, inni, bulizni meg pihenni, megy mindenkinek. Meg parasztosan beszélni, ezzel se volt gond. Az már a saját nyűgöm, hogy mivel hobbitéknál olyan borzasztó nagy drámák és váratlan események nem történnek, laposnak éreztem a keretjátékot a tavalyihoz képest. Szó se róla, nagyon is rendben volt, jók voltak a karakterek, Hurkabá for prezident, cukik voltak a történések, de engem totál hidegen hagyott, hogy Gálmód megszerezte a kocsma tulajdoni jogának nagyobb részét. So what? Tavaly tiszta idegben voltam, hogy Anardil megtarthatja-e a fejét meg Damrod észre tér-e, idén nem volt izgalom. És hangsúlyozom, ez a legtöbb embernek nagyon is bejött, nekem meg ez még csak a második táborom, szóval én még vérhalálpusztulást akarok. 

A műhelyem viszont nagyon jó volt. Mármint nem azt mondom, hogy én olyan kurvajól tartottam volna, hanem zseniális emberek jöttek. Nem nagyon kellett senkit noszogatni, hogy írjon valamit, aki nem érezte a csít, magától jelezte, hogy inkább pihenne, nem volt ebből gond, senkire nem akartam semmit ráerőltetni. Az első alkalom után, amikor hajnalig szerkesztettük a lapot Mogyival, hogy másnap reggelre meglegyen pöpec módra az újság, ki tudjam nyomtatni és még csapatidő előtt Bögyös Tóni kezébe nyomni, hogy vigye ki a fertályoknak, na akkor azért erősen elgondolkodtam, hogy mekkora hülye ötlet volt ezt kitalálni és mennyire nem gondoltam bele, mennyi plusz munkával jár. Utólag nyilván megérte, szerintem egészen sikeres lett a Megyei Hírmondó, jöttek az emberek, hogy hol lehet beszerezni meg ez meg az a cikk dejó lett, nem is gondoltam volna. 

Ami még nagyon jó volt, hogy idén tényleg megismertem új embereket, vagy jobban olyanokat, akiket  már eddig is ismertem távolról. Sokkal-sokkal felszabadultabb voltam, mint tavaly, szívesebben beszélgettem. Csapatidő alatt viszont nagyon kivontam magam, játszani játszottam, de kevés volt a közös kaland ahhoz, hogy a közösség szerves részének érezzem magam, pedig tényleg jó kis csapat jött össze. 

Ahogy láttam, az elsőtáborozók is jól érezték magukat, ami juhú! Jöjjenek még sokat MTT-be. :) Zsolti végigbrillírozta a tábort, hát elég büszke voltam rá. 

Valahogy nagyon hülyén dolgozom én fel a poszttábori sokkot, túl jól kezelem. Rossz, hogy nem vagyunk együtt az Öregdombon, de túlélem. Nem tudok igazán szomorú lenni, mert jól éreztem magam, és tudom, hogy jövőre is jól fogom, meg utána is. Tavaly valahogy jobban megérintett a hirtelen visszatérés a valós világba, idén hamar akklimatizálódtam. A tábor mindig úgy jó, ha éppen benne vagy. Azokat ez érzéseket úgyse tudod felidézni később, amik ott elöntenek és ringatnak kilenc napig. 

(Vegyem rá magam, hogy válogassam ki a fotókat.)

Csábrág

Hát úristen, ez a hétvége is mi jóság volt...

Pár hete jutott a fülünkbe, hogy Éogilék egynapos csábrági várnézős, szalonnasütögetős, ottalvós bulit terveznek, és lehet csatlakozni. Nanáhogy azonnal menni akartam, várrom, meg szabadban alvás, éjjel csillagnézés, amúgy is nyár van, mászkálni kell, otthon ülni unalmas. Drage óta megint szívesebben mozdulok ki, az a policy, hogy élményeket kell gyűjteni, nem az internet előtt elbaszni az időt. Kezdetben csak a lelkesedés volt meg, és reménykedtünk, hogy lesz valaki, akihez beférünk a kocsiba, Csábrágra ugyanis tömegközlekedéssel eljutni egészen lehetetlen küldetésnek tűnik, meg egyébként is Szlovákia egyébként. Végül a Meta-Yzak páros befogadott minket, amiért egyébként borzasztó hálás vagyok.

Miután végigtúlóráztam a hetet, pénteken munka után szerettem volna csendesen eltávozni az élők sorából, de nem lehetett, mert egy bánki kitérőt terveztünk be. Meló után hazagurulás rollerral, pakolás, utolsó boltkör, aztán indultunk is. Amilyen fáradt voltam eleinte, annyira jó ötletnek bizonyult végül Bánk: miután lepakoltunk Metáéknál, lesétáltunk a tóhoz, becsatlakozott Kincső is, majd átúsztuk a tavat. Visszafelé már a Bánkitó Fesztivál soron következő koncertjének ritmusára úsztunk, igen fílinges (de rég használtam ezt a szót) volt. A nap zárásaként megpizzáztunk, aztán alvás előtt még a nyaraló teraszán beszélgettünk és iszogattunk. Én már készültem a csábrági szabadban alvásra, és rávettem Foxot is, hogy kint aludjon velem az udvaron (szegény). Nagyon-nagyon boldogan aludtam el, hogy végre nem a hév sikítására kell aludnom, és az utcai lámpák se sütnek a szemembe. Kicsit vidékhiányom van, azt hiszem.  

Reggelre megállapítottam, hogy bár übermegnyugtató volt a szabad ég alatt aludni, éjjel sikerült egy kisebb hangyaboly mellé dobni a hálózsákokat, engem pedig kifejezetten szerethettek csípkedni, mert lett néhány búb rajtam. Sebaj, ez ilyen. Reggeli közben egy mókust figyeltünk a fán, majd csobbantunk még egyet a tóban, mielőtt a társaság másik fele megérkezett. Mikor mindenki indulásra készen állt, nekivágtunk az útnak Szlovákia felé. 

Mivel étkezni megálltunk a szlovák oldalon, jócskán benne jártunk a délutánban, mire arra a pontra értünk, ahol leraktuk az autókat és gyalog folytattuk az utat. Körülbelül egy órás séta után értünk a vár aljába, megkerestük a közeli forrást, megtöltöttük palackjainkat, majd felmásztunk a romokhoz. 

Csábrágról azt érdemes tudni, hogy valószínűleg a 13. században épült, őrvárként funkcionált, majd 1812-ben az akkor tulajdonosok, a Koháryak fogták és felgyújtották. A vár azóta áll magában és pusztul. Illetve nem teljesen pusztul, ha restaurálásra nem is fog sor kerültni, az állagmegóvásra igyekeznek hangsúlyt fektetni. 

Itt egészen kicsinek tűnik a vár - pedig nagyon nem az.

Azért el lehet képzelni, mennyire hangulatos egy kétszáz éves várrom. Az egy dolog, hogy körbenézel és nem látsz mást, mint mélyzöld falombokat és omladozó falakat, mást se csinálsz, mint próbálod elképzelni, milyen lehetett itt élni. Én legalábbis mindig ezzel vagyok elfoglalva, és mindig iszonyatosan idegesít, hogy sose tudom teljesen magam előtt látni a múltat.

Nyilván az a tető nem így maradt fenn az utókorra

Miután lepakoltuk a holminkat jövendőbeli szalonnasütögető- és alvóhelyünkön, körbejártuk a várat.

Jobb oldalt, ahol a kőfal foghíjas, csúszós lejtő után juthat el az ember a pottyantós wc-hez. Nagyon autentikus egyébként.

 Nem győztem örvendeni azon tény felett, hogy ott vagyunk.

Ott fent, ahol a torony tetején egy fa lakik, na ott laktunk mi is egy éjszakára.

Mászkálás után cserépgyűjtésbe fogtunk, ugyanis körbe a várfalon túl a föld tele van régi cserepekkel. Meg kellett állapítanom, hogy nagyon szar régész lennék, ami elég szomorú, mert gyerekként nagyon az akartam lenni, szóval nem lennék jó régész, mert bár Éogil szerint tele volt minden, én nagy nehezen találtam három nyomi kis cserépdarabot.  

Azon a hídon láttunk egy mókust is.

Mivel jó mocskosak lettünk, Foxszal kis pihenés után lebotorkáltunk a forráshoz tisztálkodni. Sok értelme persze nem volt, mert mire visszaértünk, ugyanolyan koszosak és izzadtak voltunk, mint előtte.

Elég mesés.

Mire mi visszaértünk, pont mindenki más indult mosakodni, úgyhogy mi maradtunk őrizni a holmikat. Rég leledztem ekkora hatalmas csendben, mint amikor kifeküdtünk a padokra hallgatni a fecskék csicsergését. Fecske, tücsök, néha méhek, egy-egy kósza repülő, de nulla hév, autó, villamos, imádtam.

Megy lefele.

A naplementét együtt néztük. (Kivéve Yzak, aki már fát gyűjtött a tűzrakáshoz.) Kicsit fura volt, ahogy lement a nap, és megéreztem a súlyát annak, hogy mi akkor most itt alszunk, most már ha akarnánk, se nagyon tudnánk visszakozni.

Magic hour.

Következett a szalonnasütés és sztorizgatás, ami egyébként tök jó volt, de még jobb lett volna, ha nem dönt úgy az egyik szemgolyóm, hogy kivételesen allergiás lesz a füstre és semmi másra nem hajlandó, mint konstans könnyezni és csípve érezni magát. A vacsora utáni csillagbámulásban is sokat segített volna, ha nem kellett volna pár percenként pihentetni, de így is lenéztem a csillagokat az égről. Mióta vártam már, hogy értelmes, fényszennyezéstől mentes csillagos eget lássak...

Kilátás az "ablakunkból" nr 1.

 Az éjszaka nyugodtan telt, leszámítva a pelét, aki azt tervezte, hogy kirágja egy narancsleves doboz oldalát. Most már legalább tudjuk, hogy a pelék, ha tehetnék, narancslén élnének. A föld puha volt, én jól kipihentem magam. Kevés olyan cool érzés van, mint amikor hajnalban felébredsz, és egy romos várfal ágaskodik melletted.

Kilátás az ablakból nr 2.

Reggel még tábortűznél sütöttünk reggelit, utána pedig megnéztük az egész vár legindokolatlanabb helyszínét, a félig beomlott kápolnát, ahova úgy kúsztunk be egy lyukon át. Már maga a hűvös terem is impozáns volt, de a kisebb terem, ahova átjutottunk, egészen borzalmasan krípi volt. Nem mi voltunk az elsők, akik ott jártak: a terem hátsó falánál egy hatalmas állati koponya volt elhelyezve, rajta valami piros (inkább festék, mint vér), előtte kis kövecskék körben, mint egy okkult szertartás része. Két opció van: vagy live szerepjátékosok jártak arra, vagy szektások. Ha előző este lemerészkedünk a kápolnába, lehet, hogy nem aludtunk volna olyan nyugodtan. (Nekem erről sajnos nincs fotóm.)

A fél társaság.

Miután magunkhoz tértünk, készülődtünk a hazaútra: mindenki leballagott a forráshoz vízért és tisztulni, összepakoltuk a holminkat, majd nekivágtunk a visszaútnak az autók felé. Legalább 100 fok volt, leolvadt az arcom, a hajam hiába vizeztem, megszáradt hamar, fáradt voltam és nyűgös, mire hazaértünk, de úristen, egy igazi várban laktunk, mi voltunk a várurak, csillagnéztünk, régészkedtünk, hát ennél jobb nem is lehetett volna ez a hétvége. Csábrág meg <3 

(Veszek most már egy fényképezőgépet, mert ez tűrhetetlen. Az első fotót a saját mobilommal készítettem, igen ratyi, a többit Fox telefonjával. Ég és föld.)