2018. május 31., csütörtök

Észtország vol.2 - Viljandi

Bogival magunk mögött hagytuk az IFUSCOt és Tartut, hogy újra felfedezzük Viljandit, ahol előző évben olyan fájóan rövid időt töltöttünk. "Annyira sajnáltam, hogy ilyen kevés időt hagytunk Viljandira, vissza kell még mennem, muszáj rendesen megnéznem."- írtam a tavalyi beszámolómban. Nagy boldogság, hogy egy év elteltével sikerült rendesen felfedeznünk a várost. ^_^
Szent János templom napfényben
Viljandi területe már réges rég lakott volt, erre utalnak az i.e. 5. századból származó régészeti leletek. Első írásos említése 1154-ből származik, Al-Idrisi arab földrajztudós világatlaszának egy feljegyzésében tűnik fel. A Kardtestvérek Rendjének volt sokáig a székhelye. A 14. században a város fontos állomása lett a Hanza Szövetség Oroszország felé utazó kereskedőinek. A viljandi erőd építése 1224-ben kezdődött, és a 17. századig rendkívül erős és jó védelmi  rendszerű vár volt, amikor is a lengyel-svéd háborúban lerombolták. A várost ma az észt kulturális fővárosként is emlegetik, a Viljandi Népdalfesztivált minden évben megtartják. Idén Magyarországot a Gatyamadzag zenekar képviseli, de járt már a fesztiválon Sebestyén Márta is. (Nem teljesen értem a rendszert, mi alapján lépnek fel magyarok ilyen gyakran, elég kevés a külföldi előadó.) 
Úton a várba
Tartuból óránként indulnak buszok Viljandiba. Észtországban többféle busztársaság járatai között válogathat az ember, ha országon belül utazna. Sok járattal van jelen a Luxexpress, az Ekspress Auto vagy a Estonian Lines. A jegyárak és szolgáltatások társaságonként változóak. A nagyobb városokban automatákból és a jegypénztárnál lehet jegyet venni, de online is megvásárolhatóak, sőt, a legtöbb társaság elfogadja a telefonon bemutatott jegyet. Viljandiba 6 euró volt a jegy, az út pedig kevesebb mint másfél óra. 
Szabadtéri színpad a romok között
Egy nagyon cuki házikóban szálltunk meg, elképesztően bájos volt, és tényleg olyan, mint a képeken. Bogival lepakoltunk, kicsit pihentünk, majd én visszamentem a buszmegállóba, hiszen hamarosan érkezett fox. Fox szombaton jutott el Rigán keresztül Tallinnba. Vasárnap délelőtt buszra szállt ő is, hogy Viljandiban találkozzunk. Meg is érkezett szerencsésen, úgyhogy hármasban indulhattunk várost nézni. A Kohvik Fellinben eszegettünk kezdésként - nagyon tudom ajánlani, iszonyú cuki kis kávézó meglepően nagy ételválasztékkal.
Imádom ezeket a kerek köveket
Kaja után a már emlegetett vár felé vettük az irányt. Leültünk a romok mellé, és néztük, hogyan csillognak a napsugarak a Viljandi tó tükrén. Az egy jó, nyugodalmas fél órácska volt, kellemes melegben, napsütésben, nyugalomban.
Rippsild
Nem menünk át a Rippsilden, a tavaly dzsungelnek tűnő erdőben sétáltunk egy kis ösvényen. Annyiból csalódás volt, hogy a fák egy részét kivágták, korántsem volt annyira rejtélyes és csalogató a vár körüli erdősáv így.
Itt tavaly erdő volt.
Azért így is jó volt látni de nem volt annyira természetközeli élmény, mint reméltem. Legalább már nem hajt a kíváncsiság, hogy mi lehet ott.
Kondase Keskus, művészeti múzeum.

Visszasétáltunk hát a belvárosba. A Kondase Keskus az a múzeum, ahová a már tavalyról ismerős eperszobrok vezetnek.
Víztorony
A víztoronynál megálltunk. 2 euró volt a jegy, úgy döntöttünk felmegyünk. A tornyot 1911-ben építették, és vagy 50 évig üzemelt rendeltetésszerűen. Sokáig üresen állt, majd 2001-ben felújították és megnyitották a panorámára vadászók számára.
A fehér épület a városháza, rávetül a víztorny árnyéka
Annyira helyesek ezek a házak!
Fent több kiállítást is meg lehet nézni, nem csak a kilátást. Ezek kisebb tárlatok csak: egy helyi pilótáról láttunk bemutatót, festményeket nézegethettünk, és régi képeket a városról.
Viljandi tó
Nem akartuk kihagyni a tóparton heverészést. A magaslatból leereszkedtünk a vízparta. Belelógattuk a lábunkat a vízbe, kifejezetten hideg élmény volt.
Kissé morcos észt cica
Keringtünk még egy sort a városban, mire megtaláltuk a megfelelő helyet a vacsorához - bár az is igaz, hogy nem volt túl nagy a választék, vasárnap este 8 körül nem sok hely volt már nyitva.
fox, hinta, eper
A Tegelaste  Tubába ültünk be végül. Ételben ennyi kaprot még nem láttam, mint amit ott kaptam: a grillsajtomon, a krumplin, és még  a hozzá adott szószban is eszméletlen mennyiségű kapor volt. Még szerencse, hogy már megbékéltem vele, és nem utálom annyira, mint gyerekkoromban.

A vacsora és két sör után visszasétáltunk a kis apartmanba. Másnap ha nem is korán, de kelnünk kellett, hiszen szétváltak útjaink: Bogi Tallinn felé vette az irányt, mi pedig vissza Tartuba. 

2018. május 30., szerda

IFUSCO 2018, Tartu

2013-ban kicsi magyar szakos egyetemista voltam, amikor elkezdtem észtül tanulni, és belefolyni a finnugrisztikába. Egy jól sikerült Kutatók Éjszakája után bekerültem az azévi ELTE-s IFUSCO delegációba. Sziktivkarban, Komiföldön találkoztam fiatal finnugristákkal a világ (na jó, főleg Európa és Oroszország) minden tájáról, és baromi motiváló volt az egész. Előadást is tartottam, az volt az első és utolsó konferenciás megnyilvánulásom. Volt utána IFUSCO Göttingenben, Pécsett, Helsinkiben és Varsóban is, de idén sikerült csak újra eljutnom: most nem írtam szakdolgozatot, nem dolgoztam, sőt, 2 vidám munkanélküli hétnek néztem elébe. (Ez utóbbi részt a konferenciára jelentkezéskor persze még nem tudhattam, de vidám volt tényleg, két munkahely között voltam éppen.) A helyszín Tartu, Észtország, a program és a társaság izgalmasnak ígérkezett. 

Jó is volt, de közben kicsit szomorú is. Ez már nem az én világom: nem vagyok se egyetemista, se kutató, se finnugrista, finnugor nyelven meg csak magyarul beszélek jól, észtül örülök, ha egy kávét merek kérni. Nincsenek kutatásaim, nem vagyok aktivista, nincs szakterületem, nem tanítok. Igazából sok keresnivalóm nem volt ezen a konferencián, csak az őszinte érdeklődés adott némi létjogosultságot a jelenlétemre. Foglalkoztat a finnugor világ, nyomon követem az alakulását, de én magam nem alakítom. Fura és keserédes volt rádöbbenni, hogy a részese lehettem volna én is, ha úgy alakul az életem. Nem mintha olyan rossz lenne most nekem - de néha meg kell gyászolni a "lehettem volnákat". 
Magas-Tátra a levegőből
Tartuba eljutni egész napos, átszállós móka, ráadásul az utolsó pillanatig Damoklész kardjaként lebegett a fejünk felett a lengyel légitársaság sztrájkja - Varsóban akartunk átszállni a tallinni gépre. A sztájk végül elmaradt, eljutottunk Tallinnba, és május elsején este szerencsésen megérkeztünk Tartuba, oda már busszal. Nagyon furcsa érzés volt újra Tartuban lenni, és nem biciklivel érkezni. Lepakolás és gyors vacsora után spuriztunk a vezetett városnézésre, ahol Bogival  nem sok újat hallottunk, de legalább meglestem, milyen emberek jöttek a konferenciára. Az este közös sörözéssel zárult, a Püssirohukelder csarnoka csak úgy zengett a finnugor nyelvektől. 
Tartui este
A konferencia kifejezetten laza volt: más dolgom se volt, mint beülni az érdekesnél érdekesebb előadásokra és meghallgatni őket. Az ismerkedést mondjuk nem könnyítette meg a tény, hogy nem adtam elő, a legalapabb beszélgetésnyitó az "És te miről adsz elő?". Az esti programok kellemes szociális események voltak: bemutatkozó este a Genialistide klubban, szaunázás a Tampere majában, záróvacsora a Vilde ja Vineben. Elvittek minket az észt nemzeti múzeumba, ahol tavaly már jártunk Bogival. Végre megvettem a felsőt, amit tavaly otthagytam, és egy évig bántam ezt a döntést. :D 
A Võro Intézet épülete Võruban
A legjobb a szombati egésznapos kirándulás volt, én azt élveztem a legjobban. Võrumaat jártuk be kicsit. Azért izgalmas ez a terület, mert itt a võro nyelvet beszélik. Az észt nyelvet északi és déli észtre szokták bontani, és van olyan elmélet, mely szerint a délinek számító võro nyelv nem is az északi legközelebbi rokonnyelve - mondjuk ez azért kicsit erős. A võro a beszélői szerint nem is nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Nevét Võru városáról kapta, ami azért mókás, mert maga a nyelv sokkal régebb óta létezik, mint a város, amit csak 1784-ben alapítottak. A Võru Intézetben hallgattunk egy előadást, ami számomra csak részben volt érdekes, mert a konferencián részt vettem egy võro nyelvi workshopon. Érdekes egyébként, mennyire igyekeznek megtartani ezt a nyelvjárást: gyerekkönyveket, magazinokat jelentetnek meg rendszeresen, az iskolában is hetente van võro nyelvű óra, és a Kalevipoeget (észt nemzeti eposz) is kiadják képregényként võro és észt nyelven. Ez a képregény könyv egyébként iszonyat jól néz ki, tudnék neki helyet szorítani a könyvespolcomon. (Valószínűleg megveszem az első kötetet fizu után, 32 euró szállítással együtt.)
A szervezők által lőtt fotó Rõugéből, forrás: Facebook
Rõugében ebédeltünk, ami azért volt zseniális, mert végre nem párolt zöldséget ettem párolt zöldséggel, ami három napig a vega ebéd volt a konferencián, hanem zöldségtallért főtt krumplival és a legindokolatlanabb észt találmánnyal, a sineppel. A sinep az egy elképesztő erős mustár, a wasabival vetekszik a csípőssége. Első kóstolásra beleszerelmesedtem.
Sänna
A következő állomás Sänna, egy kis majorság volt. Ez a hely két dolog miatt is érdekes. A régi majorsági épületben ma alternatív iskola működik, ahol teljesen a gyerekekhez igazítják a tanmenetet, amolyan igazi hippisen. Félreértés ne essék, ez szerintem elég menő. Másrészt itt találkoztunk Csüllög Edinával, a Finnugor Filmfesztivál egyik alapítójával és szervezőjével, aki a fesztiválról mesélt nekünk. Ő is nagyon laza arc, igazi művészember, aki az észt vadonba menekült a proto-uráli nyelv elől.
Hagyományos szauna
Az utolsó állomás a Suur Munamägi közelében található kis tanya, Mooska volt. A Suur Munamägi nem mellékesen Észtország legmagasabb pontja a maga 318 méterével. Mikor elhaladtunk mellette a busszal, csak egy sima kis dombnak tűnt. Mooska arról híres, hogy hagyományos füstös szaunájuk van, ahol szaunázni lehet, de ezenkívül egy másik szaunában füstölik a húst. A helyi néni nagyon sokat mesélt a szaunák világáról, ami egy ideig érdekes volt, de egy óra után kezdett unalmassá válni. Maga a tanya egyébként mesés helyen fekszik, hangulatos, erdei búvóhely, ahol meg is lehet szállni. A túra végén megkóstolhattuk a házi finomságokat: füstölt húst, vajkrémet, kenyeret, sőt, aki akart, ihatott egy felest is. Ha megyünk újra biciklitúrázni, érdemes lenne útba ejteni ezt a tanyát.
Ablakos budi
A kedvencem a kis bodega volt, ami wc-ként funkcionált. Értem én, hogy nagyon hangulatos a wc-n ülve az ablakokon kibámulni, de ezesetben inkább volt stresszes: amikor rajtad kívül huszan vannak a helyen, és esélyes, hogy másnak is pisilnie kell, akkor nem annyira jó folyamatosan azt lesni, ki közelít a bódéhoz, és melyik pontról lát meg premier plánban a pottyantóson üldögélve.
Kilátás a szobából
Tartuba visszaérve rohantunk elfoglalni a szállásunk - erre az estére már nem biztosítottak szállást nekünk a szervezők. A tavalyi hostunknál szálltunk meg, csak egy másik lakásban: ezúttal a helyi hacker főhadiszálláson kaptunk szállást. A lakás és a ház is megérne egy misét. Az épület egy ortodox templom szomszédságában található, régen iskola működött benne. Az elrendezése is iskolára emlékeztet: mosdó csak a folyosó végén van, zuhanyzó pedig egy helyen a földszinten. A hostunk szerint művészek, tanárok, zenészek lakják a házat. Ennek ellenére elég kihaltnak tűnt: egy fiatal nővel találkoztam csak a folyosón, aki majd halálra rémült tőlem.
Az este végére megtelt a helyszín
Egy program maradt más csak Tartuban: aznap este tartották a diákok dalosestjét (Tundengi Öölaulupidu). Pont akkor sikerült Tartuban lennünk, amikor a ballagás hete  volt. Szinte minden este volt valami ehhez kapcsolódó program, nem egyszer láttunk beöltözött diákokat a városban. A dalos estet a nemzeti múzeum mellett egy nagy parkos részen tartották, ide vonultunk azokkal, akik a városban maradtak a konferencia után. 2 euró volt  a belépő, és 1 euróért lehetett dalosfüzetet venni. Olyan volt az egész, mint egy kis fesztivál, ahol egy színpad van, és nem csak az előadók énekelnek, hanem mindenki. Én is próbáltam együtt énekelni a tömeggel, bár a dalok többségét nem ismertem, mégis egész jól ment. :) Az este végére, amikor a legnagyobb slágereket énekeltük, érezhetően megváltozott a hangulat. Elég sok nemzettől lenne félelmetes, ha üvöltve énekelnének hazafias dalokat, de az észteknél valahogy annyira más az egész. Sugárzik belőlük, mennyire  örülnek, hogy a sok szívás után végre szabadok és függetlenek, és nem céljuk ezzel bárkinek kárt okozni. Jó volt kicsit még mélyebben belelesni az észt lélekbe. (A narvai látogatás után ez a kép kicsit árnyalódott, de erről majd akkor.)
Fotózó macska graffiti, Tartu
Két dolog volt csak nagyon kellemetlen: a minimalista infrastruktúra, ami többezer emberre 6-6 toitoival készült csak, ami miatt 25 percet álltam sorba, és a dermesztő hideg. 3 óra állva éneklés után nem éreztem semelyik végtagomat. A szálláson se volt kifejezetten meleg, de még mindig kellemesebb volt az idő, mint odakint.
A magyar folklór a bemutatóesten - egyik lány sem magyar.

Vasárnap reggel buszra szálltunk, és elutaztunk Viljandiba, de ez már a következő bejegyzés sztorija lesz. Az IFUSCO jó élmény volt, még úgy is, hogy kicsit kívülálló voltam - de csak kicsit. Többet szerintem nem megyek, nem mintha rosszul éreztem volna magam, de ez már nem az én világom, én csak kíváncsiskodni mennék, nem én vagyok a célközönség. Megismertem embereket, akiknek csodálom a kitartását és eltökéltségét, és megpróbálhatom nyomon követni a munkásságát, már ezért is érdemes volt ott lennem.

Kedves IFUSCO, egy öröm volt. 

2018. május 2., szerda

Óbudai Futófesztivál Családi futam + 5,5 km-es futam

Az Óbudai Futófesztivál az a verseny, amire minden évben benevezek, de sosem jutok el. Eddig a 10 km-es távon akartam mindig indulni, de sose bírtam a vasárnap reggel 8:30-as rajtra odaérni Pünkösdfürdőhöz. Egyik évben az eső is esett, mentségemre szóljon. Idén húg is nevezett, én is lejjebb adtam a távot, és sikerült időben odaérni. 
A zöld kör a 2 km-es táv, a narancs+zöld az 5 km
Ezt a versenyt ugyanaz az Óbuda Sport szervezi, akik a tavaszi teljesítménytúrát, de ezúttal nem volt gond a lebonyolítással. Jó, az 500 m-es mini futamot később indították, mert a gyerekesek nem vették figyelembe, hogy a verseny indulása előtt fél órávalig lehet átvenni a rajtszámokat. A szervezők voltak olyan rendesek, hogy megvártak mindenkit. Én is unom, hogy a kisgyerekes családok arroganciájáról írok szinte minden posztomban, de ez már tényleg annyira gáz. Ők valahogy alapnak veszik, hogy meg lesznek várva, aztán tuti hiszti lett volna, ha a szervezők betartják a szabályokat. 

10:30-kor indult a családi futam, azon ketten indultunk húggal. 2018 m volt a táv. A végéről rajtoltunk, ami hiba volt: a verseny első szakasza arról szólt, hogy kerülgettük a gyerekeket. Mire nagyjából lett helyünk, sikerült egy kellemes futótempót felvennünk, és abban végigkocogni a pályát. Végig betonon futottunk, nem állítom, hogy jólesett a talpamnak. A célban akkora torlódás volt, hogy be se fértem a rajtkapun. Az érmeket nem csak önkéntesek, hanem az olimpikon Gyurta Dani is osztotta. Mindenki tőle akarta megkapni az érmet, ezért volt a nagy torlódás. Én nem akartam csak ezért sorban állni, szomjas voltam és kitikkadtam a melegtől, jó volt az az érem egy ismeretlen embertől is. 
Kacsák
Futás után leheveredtunk a Dunapartra. Napoztunk, néztük a kacsákat, ettünk jégkását, én még a vízbe is belelógattam a lábam. Kacérkodtam a gondolattal, hogy az 5,5 km-es távot kihagyom, de tudtam, hogy úgyse teszem. Az indulás ellen szólt a meleg és az árnyék hiánya a pályán, de gyengének éreztem volna magam, ha nem indulok.

A legnagyobb melegben, 12:30-kor rajtoltunk. Egy 3,5 km-es nagyobb és egy 2 km-es kisebb kört kellett tenni. A nagy körön egyenletesen tudtam futni, volt, akit én előztem, volt, aki engem. Tűzött a nap, éreztem, ahogy égek le és száradok ki. A kör végén kénytelen voltam kicsit sétálni. Nagyon demotiváló az utolsó szakasz, ahol már látszik a célkapu, de még relatíve messze van. Húg integetett, mondtam, hogy hozzon vizet a pálya túloldalára, ahol elfutok majd. A kör végén volt frissítés, de jól jött még egy kis extra. Húg futott velem kicsit, de eléggé kivoltam. Mikor elköszönt, akkor kezdtem újra futni, onnantól már nem álltam meg. 

Itt is volt amúgy sportos anyuka síró kislánnyal, nem is egy. Megint volt, aki a zokogó gyereket rángatta  a célba és közben még cseszegette is, de végre hallottam olyat is, aki próbált lelkesíteni, "még a fordítóig fussunk el, onnan kicsit sétálunk", "már nincs sok hátra, ne add fel". Annyira felháborít, amikor felnőtt emberek erőszakkal ráncigálnak bömbölő gyerekeket. :/ 
Beérkezés után
Sikerült beérnem, jó érzés volt megállni. Éreztem, hogy totál leégtem, fájt is, és eléggé kimerültem. A 2018 m 15 perc alatt lett meg, az 5,5 km 46 perc alatt. Nem világbajnok eredmények, de a körülmények se voltak ideálisak. 

2018. május 1., kedd

Károly Róbert emléktúra, 20km

Dave Budapest járt a hétvégén, és a pénteki Óbudai szigeten piknikelés után szombat reggel elindultunk a Károly Róbert emléktúrára. Eredetileg négyen mentünk volna, de húgék másnaposan fetrengtek otthon, csak mi voltunk elég kemények.
Útvonal
Útvonal: Békásmegyer > Róka-hegy > Nagy-Kevély > Kevély-nyereg > Kis-Kevély > Kevély-nyereg > Kevély-hegyi-kőfülke > Pilisborosjenő > Ezüst-kevély > Békásmegyer
Táv: 20,4 km Szintidő: 5 óra Szintemelkedés: 740 m

Felcsaptuk magunkat a HÉV-re, és meg sem álltunk Békásmegyerig. A Víziorgona utcai Don Pepe volt a rajt és cél helyszíne. Előzetesen kellett regisztrálni, a helyszínen már csak fizettünk és felvettük az itinert. 

Az már az elején is látszott, hogy ez nehezebb lesz, mint sejtettük. Két éve túráztam már a környéken az Intersport túranapon. Az útvonal részben érintette az akkorit, ami pedig másmerre vezetett, azok mind brutális szakaszok voltak. Tűző napsütésben, nyári melegben nem volt kellemes megmászni a Róka-hegy meredek lépcsőit. Az első kódos EP-ig, ami csak 2 km-re volt a rajttól, egy egész órán át meneteltünk. Már ekkor látszott, hogy az 5 órás szintidőt nem fogjuk tudni tartani. 
Róka-hegy
Sebaj, a kilátás eszméletlen szép volt. Sajnáltuk is, hogy nem fotózgathatunk kényelmesen, el tudtunk volna nézelődni egy darabig. 
Úton a Nagy Kevély csúcsára
Erdős részen folytatódott az út, nagyjából vízszintes terepen, üdítő volt a kényelmes séta. Nem tartott sokáig, egy cserjés-bokros réten újra tűzött ránk a nap, és eltévedni is sikerült. A megérzésünk helyett a kihelyezett szalagra hallgattunk, pedig nem kellett volna. Pont egy elágazásba sikerült úgy elhelyezni egy szalagot, aminek utólag értem nagyjából a célját, de teljesen tévútra vitt, és ahogy láttam, nem csak minket. Vesztettünk ezzel is jó negyed órát. 
Budapest a csúcsról
A Nagy Kevélyre vezető út már ismerős volt, csak arra nem emlékeztem, hogy ilyen hosszan tart. A hegytetőről a kilátás valami elképesztő! 
Ernyősök
Legutóbb borongós, felhős időben jártam ott, most napsütéses, tiszta időnk volt, a világ végéig is el lehetett látni. 
A kép nyomokban egri várat tartalmaz
Itt megpihentünk, elfeleztünk egy sört, és nem foglalkoztunk a szintidővel. Majd megpusztultunk, míg feljutottunk, nem voltunk hajlandóak továbbrohanni. Néztük a tájat, a felettünk lebegő siklóernyősöket, fotóztunk. 
Pihenő (Dave fotója)
Az út levele sziklás, kavicsos, kényelmetlen a térdnek és talpnak. Még nem könnyebbülhettünk meg, a Kis Kevélyhez is fel kellett másznunk. Szerencsére nem kellett sokat mászni, a szint is egyenletesen emelkedik.
Kis Kevély
Visszajutva a völgybe, elindultunk Pilisborosjenő felé. Az út első része megint kavicsos, meredek volt, utána viszont puha földúton sétáltunk be a településre. 
Pilisborosjenő
Az Olívia Étteremben volt ellenőrzőpont. Aki kért regisztrációkor ellátást, azt itt levessel várták. Megkérdeztem a pontőrt, hogy mások tudják-e tartani a szintidőt, mert nekünk egyébként fél órán belül vissza kéne érnünk, és még 7 km van hátra. Azt mondta, szerinte igen, amin csodáltunk. Már teljesen elengedtük a szintidőt. Megettük a palóc gulyáslevest - én a húst meghagytam. Annyira nem volt jó ötlet ez a leves, csak még szomjasabb lettem tőle, és a gyomrom is jobb lett volna üresen. Ez volt az első kánikulás túra idén, és nem készültünk elég vízzel. Én vittem fél litert, Dave egy litert, plusz magamnak elraktam egy alkoholmentes sört, Dave-nek két rendest. Ha nem lett volna Pilisborosjenőn utcai csap és az étterem, szomjan vesztünk volna. Annyira vicces, hogy egy éve fél méteres hóban küzdöttük fel magunkat a Kékestetőre foxszal, most pedig majd megpusztultunk a melegben!
Hasadék
Már eléggé kivoltunk, mire visszajutottunk a Kő-hegyre. Másfél óra késéssel értünk a célba a szintidőhöz képest. 
Na ez nagyon kellett, meg egy sör is.
Az étteremben viszont kedvesek voltak: egy célfotóért cserébe kaptunk kólát, a túraszervezőktől pedig megkaptuk az oklevelet és jelvényt, plusz csokit. Ha már ott voltunk, meg is vacsoráztunk.

Tanulság: ideje visszaszokni a megfelelő vízmennyiség elpakolására, ez azért elég necces volt.