Landhausmuseum, Zürich

Az utolsó svájci napon még beiktattam egy múzeumlátogatást, mielőtt indultam volna a reptérre. Szerencsére a Landhausmuseum, azaz a svájci nemzeti múzeum 10 perc sétára volt a szállástól.

Torony

Az épületet 1898-ban építették, és egy várkastély hatását kelti. A múzeum állandó kiállításain a svájci történelemről lehet okososágokat megtudni, és nagy mázlimra pont sikerült elcsípnem a World Press Photo kiállítás zárónapját. 

Belső udvar

Arra azért büszke vagyok, hogy németül kértem a jegyet, és amikor az egyik kiállításon nem értettem az egyik interaktív gépezet működését, a segítségemre siető teremőr lány kérdésére, hogy németül megfelel-e a magyarázat, igennel válaszoltam. A feliratokat is igyekeztem németül olvasni, de egy idő után visszatértem az angolra, mert még most is ott szótáraznék.

Kocsi

Kicsit elveszve éreztem magam az elején, valahogy nagyon in medias res kezdésnek éreztem az első termet, ahol könyveket, okleveleket és régi térképeket lehetett megnézni. Ahhoz, hogy az ország történelmét bemutató, őskorral kezdődő kiállításig eljussak, át kellett még vágnom egy divattal és ruhákkal meg szőnyegekkel foglalkozó tárlaton.

Újkőkori cölöpházas idők leletei, mögötte a vetítés

A történelmi rész eleje tényleg izgalmas volt: nagyon tetszett, hogy néhány vitrinbe helyezett tárgy mögötti vászonra egy gombnyomásra vetítést lehetett indítani, ami bemutatta, mire is használták vagy minek a része volt az adott régészeti emlék. Látszik, hogy ez egy modern múzeum, gyakran lehetett érintős kijelzőn infókat szerezni a kiállított tárgyakról. A fenti képen például az látható, milyen tárgyakat találtak a cölöpházas újkőkori időkből, és így azért elég jól el lehet képzelni az akkori viszonyokat.

Díszes kályha

A középkortól kezdve viszont elvesztettem az érdeklődésemet. Fáj bevallani, mert amúgy szeretem a múzeumokat,  de nem tudott lekötni: templomi, vallásos kincsek, vázák, szobrocskák, könyvnyomtatás bemutatása, ugrálás a világháborúk között, valahogy nem volt átmenet, nem állt össze a nagy kép, aminek Svájcnak kéne lennie. A legőszintébbek és érdekesebbek talán a híres be- és kivándorlókat bemutató rész és a nők szavazójogának világviszonylagban fájón kései, 1971-es bevezetéséről szóló szakasz voltak. Ja és még valami: a kötött és plüss hústermékeket tartalmazó hentespult a svájci étkezési szokásokat bemutató kiállításon.

Itt minden plüss vagy kötött, kivéve a nagy röfi

Azóta is bánom, hogy nem vettem meg a plüss kolbászkát a múzeum shopjában.

Nyamm, nyamm

Megnéztem még a már említett World Press Photo kiállítást, brutális volt, mint mindig, nem úsztam meg száraz szemekkel. Budapestre szeptember 20-án érkezik, menjetek, nézzétek meg, de szólok előre, hogy fájni fog.

Viszlát! 

Kényelmesen végeztem a múzeumban, nem kellett kapkodnom a reptérre menet.

Felhők és táj

Nagyon hamar eltelt az a két hét Zürichben, már most olyan az egész, mintha egy álom lett volna csak. Maradtam volna még, és visszamennék szívesen bármikor. 

Ebenalp

Az utolsó teljes napunkat Svájcban kihasználtuk egy újabb hegy meghódítására, ezúttal az Ebenalpot látogattuk meg. Még a svájci utazás előtt az interneten kutatva találtam képeket a sziklafal oldalában megbúvó Aescher-Wildkirchli Berggasthausról, onnantól kezdve borzasztóan látni akartam élőben is. 

Odaút a kisvasúttal

Az Ebenalp 1640 m magas, az Appenzelli Alpok része. Zürichből egy átszállással lehet eljutni vonattal Wasserauen településre, ahonnan felvonó visz a hegyre. Gossauban kellett átszállni a kisvasútra, már annak az útvonala is sejtette, milyen szép helyre megyünk. 

A hegy lentről

Voltak korábban olyan terveink, hogy egy kellemes túrával felmászunk a hegyre, de látva a meredek sziklafalakat, a felvonó mellett döntöttünk. És nagyon is jól tettük, hogy nem gyalog próbáltunk feljutni, elment volna az egész napunk. 

Szomjas jószágok

A felvonó 1955 óra könnyíti meg a turisták és a hegyi menedékházak személyzetének életét. Tengerszint felett 868 méterről viszi fel 1644 méterre utasait. A felvonót használja Wildkirchli Berggasthaus is az étel és italalapanyagok feljuttatására, csak az ő csomagjukat még a végállomás előtt leteszik a vendégháztól nem messze. 

Felvonás közben

Épp hogy felértünk, és indultunk volna a hegycsúcsra vezető túrára, amikor egyszer csak besötétedett, és mint a sűrű köd, úgy ölelte körbe egy nagy felhőtakaró a hegyet. 

Tavacska

Tűnik el

Szinte félelmetes látvány volt, ahogy a felhő megeszi a látóhatárt, átzubogott a sziklafalon, eltakarva a völgyben a tisztavízű tavat, a közeli keresztet, és a látótávolság pár méterre csökkent. A szemközti havas hegyek teljesen eltűntek, az orrunk hegyénél nem sokkal láttunk tovább. 

Épp a Berggasthaus Ebenalp mellett jártunk, mikor lecsapott a felhő, oda húzódtunk be, míg újra kisütött a nap. Voltak kétségeink, hogy ez meg fog-e történni egyáltalán, de egy óra elteltével a felhőzet felszakadozott, és a továbbiakban verőfényes napsütéses délutánunk volt. Addig megebédeltünk kényelmesen. 

Újra látni

Jóllakottan indultunk a hegycsúcs felé. A tájra útközben csak azt tudom mondani, hogy elképesztően gyönyörű volt. 

A messzi csúcsra vitt az út

Egyik irányban havas hegycsúcsok, a másikban a Bodensee kéklett a távolban, előttünk a messzeségben a Säntis, a közeli völgyet pedig tehénkolompok állandó zenéje töltötte be. 

Gyönyörű

Kavicsos, emelkedős, de nem vészes ösvényes haladtunk, ami a végére meredek kaptatós úttá durvult, de még ez is abszolút járható volt. 

Már látszik a menedékház

Annyira hihetetlenül szép!  

Havas csúcsok

Az egyetlen útakadályt egy kecske jelentett, aki kényelmesen elterpeszkedett az úton, békésen rágva hagyta, hogy a turisták fotózzák. 

Zen kecske

Innen már tényleg nem volt messze a hegycsúcs, és a kilátás is annyira eszméletlenül szép lett - ha eddig nem lett volna az -, hogy legszívesebben minden méternél megálltam volna fotózni. 

Hogy lehet valami ilyen gyönyörű???

Háttérben a Bodensee

Ezek a lila virágok is olyan bájosak!

A hegycsúcsnál lévő kereszthez nem jutottunk ki, mert egy tehéncsorda bevette magát oda. 

Tehenek

Távolabbról

A csúcson lévő Berggasthaus Schäfler udvarán megittunk a jól megérdemelt csúcssört, közben ámultunk a kilátáson és nem győztünk hálásak lenni, hogy ott lehetünk. 1924 méter magasan, napsütésben, hideg sört kortyolgatva és a hihetetlenül szép havas hegyekben gyönyörködve az ember úgy érzi, hogy igen, ezekért a pillanatokért érdemes éni.

Pózolj heggyel

Vettem Säntis whiskeyt, ami helyi specialitás, és már csak azért megvettem, mert mennyire menő már egy hegyről hazavinni foxnak ajándékba. Jó drága volt, és ízre se kifejezetten kellemes: elképesztő erős, az alkohol elnyom minden más ízt, de nem bántam meg, hogy megvettem. :D 

A szemközti hegyeket nyálcsorgatva néztük, de se időnk nem volt már tovább kirándulni, se elég felkészültek se lettünk volna egy komolyabb hegyi túrára, úgyhogy miután nagyjából kigyönyörködtük magunkat (nyilván órákig tudtam volna csak nézni ki a fejemből), elindultunk visszafelé. A visszaút gyorsabban ment, mászni nem nagyon kellett már. A szerpentines kanyargón most nem egy, hanem mindjárt két kecske állta utunkat, plusz a tehéncsorda egy része úgy döntött, az út szélén fog legelészni. Némelyikük kicsit belógott az útra, kellett kerülgetni, az egyik kecskét konkrétan alig bírtuk kikerülni, de nagyon békések voltak. :) 

Kis templom a sziklában

Visszasétáltunk a felvonóhoz, de még nem libegtünk le, hanem elindultunk egy párszáz méterrel lejjebb, megnézni a poszt elején említett sziklafalba épített vendégházat. 

Mesébe illő, de komolyan

Ahogy elértük a sziklás részt, át kellett sétálnunk egy barlangon, ami elég meglepő élmény volt, nem számítottunk rá. Ráadásul sötét és vizes volt a meredek út. Sok-sok évvel ezelőtt az ottani barlangrendszert ősemberek népesítették be, kőeszközöket és tábor nyomait találták itt. A barlangon túl sziklába vájt templom, egykor remeték éltek itt. A templom a mai napig működik. Innen már csak pár lépés az Aescher-Wildkirchli Berggasthaus, ami tényleg képeslapra illően szépséges. Persze tele volt turistákkal, és a kiszolgálás se volt a legkedvesebb, de a táj mindenért kárpótolt. Félelmetes volt felnézni, és belegondolni, hogy tényleg egy sziklafal aljában üldögélünk és sörözünk, ami végülis bármikor ránk zuhanhat, ha úgy adódik. 

Felfelé

Ezután már nem volt más hátra, mint visszamászni a felvonóhoz, és lelibegni. Az utolsó előtti kisvonatot értük el Wasserauenben. Ahogy leültem a vonaton, elképesztő fáradtság lett úrrá rajtam, alig bírtam ébren maradni, és rájöttem, hogy eléggé leégtem. Biztos a hegyi levegő tette, hogy addig fel se tűnt, mennyire kimerültem. 

Kisvasút

Ez a hegymászás is nagy élmény volt, most is hihetetlen, hogy ilyen elképesztően szép helyen jártam.  

Zebegény esti 10

Mindig mondom foxnak, hogy basszus miért nem jut eszünkbe párhavonta felpattanni a vonatra és elmenni Zebegénybe, ha már egyszer mindketten annyira bele vagyunk szerelmesedbe abba a faluba? Odaköt a sok KÖMT-ös emlék, a lányos hétvégék, a panorámafutások. Gyönyörű a környék, és még csak messze sincs: óránként indul vonat a Nyugatiból, és bő egy óra alatt oda lehet érni.

Nemrég láttam meg facebookon, hogy éjszakai túra lesz Zebegényben. Hohó, úgyis rég túráztunk, pláne éjszaka, Zebegényben meg még sosem. Beneveztük a kis csapatot, és tereztük a hétvégét. Végül úgy alakult, hogy húggal ketten már kora délután elvonatoztunk a Dunakanyarba, hogy a túra előtt legyen időnk rétesezni és strandolni. A rétes zseniálisan finom továbbra is (túrós-baracklekváros rulz), a dunaparti strand még mindig ingyenes, a folyó vize pedig kellemesen hűsítő. Felváltva pihentünk a parton és pancsoltunk a vízben.

Szabadstrand

Fox csak 7 előtt pár perccel ért Zebegénybe. A túra kiírása szerint a kis távon, amin indulni terveztünk, leghamarabb 7-kor lehet elindulni. A Mókusban viszont, ahol a bázis volt, már azt láttuk, hogy este 6-kor is nekivághattunk volna. Utólag mindegy, de akkor bosszantott, hogy kezdhettünk volna hamarabb is – nem voltunk benne biztosak, hogy kényelmesen elérjük az utolsó vonatot vissza Budapestre. Utólag ez a félelem alaptalannak bizonyult.

Útvonal: Zebegény > Malom-hegy > Sípálya > Újvölgy > Dőry-kastély > Ernő-forrás > Kálvária, Trianon Emlék > Zebegény

Táv: 12,5 km Szintidő: 4 óra Szintemelkedés: 335 m

Malom-hegy

A túra szervezője a Börzsöny Természetbarát és Hegymászó Egyesület. Az útvonal úgy indult, hogy nevezés után - ami egyébként elég menő módon történt, vonalkódos matricát nyomtattak az itinerre, amin rajta volt az indulás ideje - a rétesezőhöz kellett elsétálni, ahol a rajtnál kapott réteskuponokat lehetett beváltani. Nyamm, jó kis túraindító. 

Nyáresti mező

A településről egy szép nagy emelkedőn jutottunk ki a Malom-hegyre. Ezen a magaslaton jártam már egy KÖMT alkalmával, mikor a fotós műhellyel itt gyakoroltuk a tájkép fotózását. Még mindig lélegzetelállító.

Dombvidék

Nagyon szedtük a lábunkat, így hamar elértük az első EP-t. Pecsételés után rohantunk le az egykori sípályán - bizony, Zebegénynek saját sípályája van, bár 2012 óra nem üzemel, sőt, a tulajdonosok 4 éve megpróbálták eladni. Úgy sejtem, nem volt sikeres a kísérlet. Mindenesetre nyáron is megtapasztaltuk, milyen meredek is ez a domboldal, és milyen pazar a kilátás a Börzsöny vonulataira. 

A Börzsöny

Nagyon vicces volt, ahogy egy család jött mögöttünk sportos anyuval és sportos és vicces apuval meg két egészen kicsi, talán óvodáskorú fiúval. Apuka olyan hangosan dumált végig, hogy jó messziről hallottuk, és nem felejtette el jóóóó hangosan kihangsúlyozni, mikor utolértek minket, hogy ők bizony a hosszú távra mennek. Nem arról volt szó, hogy beszélgettek egymás közt, és pont véletlenül valahogy egyértelművé vált, neeem, tök egyértelműen nekünk szólt, hogy ámuljunk és bámuljunk. :D Én nem tudom, mi lett a túrájuk vége, de én ennyi idős kisgyerekként tuti féltem volna éjszaka az erdőben - to be honest még most is félek. Mindegy, mi csak a nyomi kistávra mentünk, vissza is indultunk a bicikliút felé. 

Naplemente

Ekkor már igazán naplemente volt, és a Duna partjáról elképesztő látványban volt részünk. Annyira szép volt, hogy újult erővel sétáltunk tovább. A Dőry kastélynál magunkhoz vettük a kihelyezett matricát, amit az itinerbe kellett ragasztani, és immár felkapcsolt fejlámpával vetettük be magunkat az erdőbe. Valahogy összetorlódott a mezőny, két nagyobb társaság mögé beragadva értük el az utolsó EP-t egy forrásnál, ahol lobogott a tábortűz. Kaptunk csokit és pecsétet, és hiába voltunk sokan, sikerült rossz irányba továbbindulnunk. :D Korrigáltuk a hibát, és a sötétben megkezdtük a szerpentines úton felkapaszkodást a hegyre. Megizzadtunk, mire felértünk, ráadásul szinte azonnal kezdhettünk is lefele ereszkedni a Kálvária fele. Ahogy kiszélesedett a kis ösvény, megelőztük az egyre lassabb társaságot, és a saját tempónkban haladtunk tovább. 

Megérdemelt sör

Nem kellett már sok, és megláttuk a Kós Károly kilátót, majd a Trianon emlékművet. Lebaktattunk a lépcsőn, és már a Mókusnál voltunk. Mi lepődtünk meg a legjobban, hogy a 12,5 km-es távot megtettük 3 óra pár perc alatt. Még volt időnk meginni egy sört is.