A túrát stílusosan november 11-én tartották. A Gellért tér melletti Beer Company volt a túraközpont. Fél 11-re odamentünk, beregisztráltunk, elugrottunk boltba, majd 11-kor a többi túrázóval együtt elindultunk. Rögtön egy jó kis szuszugós szakasszal kezdtünk, felmásztunk a Gellérthegyre. Ezen a túrán nem csak pecséteket kellett gyűjteni, hanem kérdésekre is kellett válaszolgatni, amik mindig egy adott helyszínre vonatkoznak. Így duplán kellett figyelni, nehogy kihagyjunk egyet is. A hegyre menet két kérdés is volt, fent a Citadellánál pecsétet kaptunk.
 |
| Szabadság-híd |
Sajnos pont az egyik legszmogosabb nap volt a túra napja, ez a képeken is meglátszik. Az időnk egyébként novemberhez képest nagyon meleg volt, én rövidnadrágban voltam. A BAH csomópont felé sétálva elég furán éreztem magam: nem szoktam városban túrázni, teljesen idegen volt az élmény. Az, hogy a lámpánál várni kellett, hogy zöldre váltson, túrán nem gyakran fordul elő.
 |
| Szmogos Budapest |
Szerencsére kezdtünk kevésbé belvárosias részekre keveredni, a Sas-hegynek egészen természetformája volt. A hegyen van egy
látogatóközpont, ami idénre egyébként már bezárt, de a kedvünkért kinyitottak pár órára. Pecsételés után felmentünk a hegytetőre meglesni a kilátást.
 |
| Sas-hegyi kilátás |
Őszintén szólva én jobban értékelem, ha egy hegytetőről a természetre nyílik a kilátás, de szerencsétlen Sas-hegy nem tehet róla, hogy teljesen körbeépítették. A szmogtól amúgy se láttunk el messze, és leginkább lakóházakat, paneleket nézegettünk felülről.
 |
| A látogatóközpont megbúvik a fák között |
Budaörs felé sétáltunk tovább. Az Irhás árok régi ismerős (Hörcsög utca! ^_^), jó esetben lefelé haladunk erre, most a rosszabb eset állt fenn, de szerencsére csak a Frank-hegy erdősorának széléig kellett felmennünk, tovább nem. Láttam, hogy máskor a turistaházig fel kellett kapaszkodni ezen a túrán, nagyon boldog vagyok, hogy most nem kellett. Itt volt egy nagyon rövid kis szakaszka, amíg fák között haladtunk, aztán a Tűzkő-hegyen újabb pecséttel gazdagodtunk.
 |
| Végre fák! |
A túra legszürreálisabb szakasza ezután következett: elbattyogtunk az M1-M7 közös szakaszához, és a zajvédőfal túloldalán elsétáltunk a Tesconál lévő gyalogos felüljáróig, majd átkeltünk az autópálya felett. Egy kicsit újra győzködnöm kellett magam, hogy ez tényleg egy teljesítménytúra.
 |
| Autópálya |
Ez volt az egyik mélypont: körülbelül a táv felénél jártunk, és a tudat, hogy még ugyanennyi hátravan, nagyon nem esett jól. Főleg hogy még emelkedők vártak ránk. Hamar túllendültem a holtponton, beláttam, sok értelme nincs keseregni meg agonizálni, menni kell és kész.
 |
| Ipartelep |
Elhagytuk Budaörs vasútállomást, sokáig raktárépületek között vitt az út, majd megint lakóházak közé keveredtünk. És jött az emelkedő, fel egészen a Tétényi-fennsíkig. Itt azért anyáztam magamban egy sort, végeláthatatlannak tűnt a kaptató.
 |
| Tétényi-fennsík |
Mezős, bokros szakaszon folytattuk egy kis szusszanás után az utat. Különösen nem volt szép, tipikusan az a városhoz közeli füves rész, ahova a sunyi spúr rohadékok előszeretettel viszik ki az építési törmeléket meg a szemetet. Az itiner fel is hívta rá a figyelmet, hogy itt örömlányokkal is találkozhatunk. Jéjj. Nem találkoztunk velünk, használt óvszert ellenben láttunk elszórva.
 |
| Víztorony |
A Kamaraerdőben sosem jártam még, örültem neki, hogy végre lehetőségem adódott, és hogy végre újra erdőben jártunk. Valahol itt értük el a táv azon részét, ami általában a túra végét szokta jelenteni: huszonpár kilométernél már a célba szoktunk beérni, itt még várt ránk 15 km séta. Nem állítom, hogy nem fájt még a lábam, mert hazudnék. De teljesen más mentális beállítódás kell egy rövidebb túrához, mint egy hosszúhoz. Máskor itt már halálosan fáradtak szoktunk lenni - velem legalábbis megesik -, most a fáradás ellenére úgy éreztük, van még erő bennünk.
 |
| Naplemente |
A kamaraerdei szakaszon sok emberrel találkoztunk, rengetegen voltak kint kutyát sétáltatni, sétálni, gyerekekkel rohangálni, sőt, sütögetőket is láttunk. A Nagy-rét tele volt. Lett volna kedvem ott maradni ahelyett, hogy a lokátorállomáshoz felmásszak, de nem tettem.
 |
| Ez se használták mostanában |
Kezdett ránk esteledni. A kánai bencés kolostor romjánál újabb pecsétet kaptunk. A romokból semmit se láttunk, bár tény, hogy sötétedett, és egyébként is nagyon kell figyelni, hogy észrevegye az ember. A környező utcák viszont borzalmasak, igazi putri rengeteg szeméttel.
Átkeltünk a Balatoni úton, hát az elképesztő. A turistaút belemegy az eszméletlenül forgalmas autóútba úgy, hogy egy kanyar kellős közepébe jut az egyszeri túrázó: se jobbra, se balra nem lát, nem tudja, mikor jön autó, és mivel nincs se zebra, se lámpa, az autós se számít rá. Elképesztően balesetveszélyes.
 |
| A háttérben Budapest lenne, ha látszana a légszennyezéstől |
Visszajutottunk a városba, utcai lámpák fénye alatt lépkedtünk. Még a Péterhegyre kellett felmásznunk, de az is csak egy meredekebb utcát jelentett, és az utolsó emelkedő egy pecsétért tett kitérő eredménye: le kellett sétálni a Kék-tóhoz és vissza. Innentől gyakorlatilag vagy lejtőn vagy szintben mentünk. Vasúti sínek alatt, panelek között jártunk, aztán egyszer csak elértük a Duna-parti bicikliutat.
 |
| A város fényei |
A
Dunaparty Megállónál újabb pecsét, kaptunk kupont, amit be tudtunk váltani ételre vagy italra. Egy-egy alkoholmentes sört kértünk (száraz november), kicsit üldögéltünk, majd amikor fázni kezdtünk (hamar bekövetkezett), indultunk is tovább. Már csak be kellett sétálnunk a városba, 6-7 km volt hátra.
Kezdtem elhinni, hogy meglesz ez a teljesítés, ráadásul jóval szintidőn belül. A Kopaszi-gátnál vicces volt, mert észrevettük, hogy itinerrel a kezükben túrázók jönnek szembe. Megijedtem, hogy nem tudunk átsétálni, ahogy kéne, hanem valahol lezárták a partot, és azért jön vissza mindenki, de aztán gyanús lett, hogy túl sokan vannak, és egyiküket se láttuk korábban. Rájöttünk, hogy ők az esti 11 km-es túrán indultak, és nekik fordított irányba kell menniük. Kétszer meg is szólítottak minket, a kis távon indulók se értették, mi miért megyünk szembe, és mindkétszer leborultak a táv hallatán a teljesítményünk előtt. Olyan jó volt egyszer végre menő hosszútávosnak lenni, amire mások csak szörnyülködnek, hogy úristen, tuti nem bírnám. Mi is innen indultunk egyszer. :D
Az utolsó kilométerek már fájtak. Kidörzsölte a zokni a talpam, a tappancsok a lábujjaim alatt sajogtak, kényelmetlen volt már menni. De kemények voltunk, végigvonszoltuk magunkat a Gellért térig, és boldogan sétáltunk be a Beer Companyba.
 |
| Jutalom |
8 óra 25 perc alatt beértünk, még lett volna egy óránk. Oklevél, kitűző, kézfogás, kupont is kaptunk, amit levásároltunk, és ittunk még egy alkoholmentes sört. Elfáradtunk, de nagyon elégedettek voltunk: sikerült a 35 és fél km! Körülbelül annyira volt megterhelő, mint számítottam rá, egy picit talán nehezebbnek képzeltem, de örülök, hogy jobban ment. Ez azért már tényleg akkora táv, amit nem mindenki vállal be. A következő lépés egy olyan 30+-os túra lesz, ami rendesen tereptúra, az biztosan más élmény.
Érdekes volt ez a városi túra. Amit lehetett, a szervezők kihozták belőle, különösen tetszett, hogy kérdésekre is kellett válaszolni. Útközben ellátás nem nagyon volt, de a kuponok kárpótoltak, és egyébként se voltunk éhesek, a magunkkal vitt kaja se fogyott el. Izotóniás ital vittünk, ez nagyon hasznosnak bizonyult, inkább ittunk, mint ettünk.
Azt nem mondom, hogy jövőre is megyünk, mert a betonon túrázás nem lett a kedvencem, de egy sportos vasárnapi programnak tökéletes volt.
