Bocskai István emléktúra, 20 km

Életem első éjszakai túráján 2006-ban vettem részt még shamannal, ha minden igaz, a Zöld Bakancs Túraklub szervezésében. 25 km-es táv volt, és csak a helyszínen derült ki az útvonal, vagy még ott is csak az első EP-ig tartó szakasz, és az ellenőrzőpontokon tudtuk meg mindig, merre kell továbbmenni. Valami trükkös túra volt, az biztos. Legjobban arra emlékszem, hogy kölcsönbakancs volt rajtam, aminek a talpa eléggé le volt harcolva. A túra elejétől fájt benne a lábam, a végére pedig úgy széttörte, hogy az egyik térdemet még napokig nem tudtam hajlítani. Szintidőn belül értünk be, 6 óra 46 perc, kaptunk töltött káposztát meg forralt bort - ah, régi szép idők, amikor még issue volt, hogy nem vagyok 18! Végül megszántak egy bögrényivel. Talán akkor ettem életemben először töltött káposztát, korábban sose ettem meg, de akkor túl éhes voltam a finnyáskodáshoz. Kaptunk szállást is, reggel pedig az első busszal mentünk vissza Veszprémbe. Olyan volt ez nekem akkor, mintha most teljesítenék egy Ironmant, ereklyeként őriztem az oklevelem, ami a mai napig megvan. 12 évnek (jézusomdeöregvagyok) kellett eltelnie, hogy újra éjszakai túrázzak: a Bocskai István emléktúrán indultunk el.

20 km-es jör

Az útvonal: Normafa > Tündérszikla > Kis-hárs-hegy > Szépjuhászné > Erzsébet kilátó > Makkosmária > KFKI > Normafa.

Szintemelkedés: 834 m; Szintidő: 6 óra

Pénteken munka után gyorsan hazatekertem, összepakoltam, majd foxszal és húggal elindultunk a Normafára. A rajtnál bevártuk Mincet és ismerősét, felvettük az itinereket és go. Vicces volt, hogy az első akadályt vettük a legnehezebben, nem volt egyértelmű, merre is kell elindulni. :D

A bokrok mögött Budapest

A Normafától a Tündérszikláig ismert úton haladtunk, jártunk arra az elmúlt pár túra alatt néhányszor. Egészen üdítő volt, hogy nem kellett felmászni a sziklához, alatta sétáltunk el.

Tündérszikla

Azt hittem, hogy új utakat fogunk felfedezni, de hamar rájöttem, hogy foxszal egyszer már túráztunk arra, még két éve. Kár, hogy akkor nem blogoltam róla.

Jó hangulatban, beszélgetősen telt az első szakasz. Mikor felértünk a Kis-hárs-hegyre az első ellenőrző ponthoz, már láthatósági mellényben és fejlámpával róttuk az utat. Felírtuk a kódot, és kutyafuttában közelítettük meg az alig 1 km-re lévő második EP-t a Szépjuhásznénál. Rájöttünk, hogy azok az EP-k, ahol pecsételés van, időkorlátosan vannak nyitva, és kicsit ellazáztuk az elejét. Későn is indultunk, már este 6-kor lehetett volna, de ahhoz munkából közvetlenül kellett volna menni. Ha korábban indulunk, nem lett volna problémás az EP-k nyitvatartása, így kicsit csipkedni kellett magunkat. Utólag kiderült, hogy tovább ott voltak a pontőrök és megvártak volna, de jobb volt ez így, legalább haladtunk.

Sógor itt ért be minket. A túra elejére nem tudott becsatlakozni, úgyhogy felbuszozott a Szépjuhásznéra némi sörital társaságában, amin a későbbiekben testvériesen megosztoztunk. Pár korty jutott igazából mindenkinek, de jólesett.

Alkonyi erdő

A gyorsan záró EP miatt iszonyat rohanásban voltunk a János-hegyre. A piros jelzésen mentünk, hát az pusztulat. Ismerem az utat, nappal is megerőltető, de sötétben aztán tényleg nem látni a végét. Nyomasztó volt, hogy sietni kell, és nem tudjuk, mennyi van még hátra a kilátóig. Persze jóval hamarabb felértünk, mint vártuk volna, ezzel nyertünk egy kis időt, és a harmadik EP-nél pihentünk pár percet. Természetesen kiderült, hogy az itineren írtakhoz képest még egy fél órát ott tervezett tölteni a pontőr, ebből a szempontból felesleges volt a rohanás, de jól jött még az itt nyert idő.

A kilátó

Ettünk, ittunk, és folytattuk a sétát a piroson. Ekkor már rendesen sötét volt. Annyira más éjszaka az erdő! A fák közötti nagy sötétséget csak a lámpáink fénye törte át, az úton túl nem sokat láttunk. Időnként erdei állatok neszezését hallottuk, de alapvetően túl hangosak voltunk, és előttünk is jártak arra más túzázók, nem sok esély volt, hogy őzet vagy vaddisznót látunk. Valószínűleg hűvös volt, de nem éreztük a mozgástól, a lehelletünket viszont láttuk. Nyálkás, nedves volt az erdő, párás a levegő, csöpögött a víz a levelekről.

Az elágazásoknál és olyan helyeken, ahol lekopott a túrajelzés, fényvisszaverős szalagok segítették a tájékozódást. De még hogy! Nagyon messziről észre lehetett venni őket, sokszor mentettek meg az eltévedéstől. Éjjel még jobban kell figyelni a túrajelzést, és persze nehezebb is észrevenni. Makkosmária felé volt, hogy elbizonytalanodtunk, de a szalagok mindig útba igazítottak.

Kupaktanács

Makkosmárián zsíroskenyérrel vártak a pontőrök. Rövid beszélgetés után hamar kiderült, hogy valószínűleg rajtunk kívül csak a sepregető van még úton. (A seprű vagy sepregető a teljesítménytúrák záróbusza: ha utolér, és nem tudod tartani vele a tempót, akkor nem érsz be szintidőn belül. Ő szokta leszedni a tájékozódást segítő szalagokat is.)

Kis pihenő után útra keltünk. Megint ismerős szakasz következett: a Széchenyi-hegyről Széchenyi-hegyre túrán is erre jártunk. Most legalább nem kellett sárban dagonyázni. Érintettük a Szent Mihály sziklát, és felmásztunk Csillebércre, a KFKI (MTA Központi Fizikai Kutatóintézet) telephelyéig. Egy alkalommal elkezdett esni az eső, néha villámlott is, de dörgés nem volt, és az eső is gyorsan elállt. Annyira nem esett jól a gondolat, hogy lecsap ránk egy vihar az erdő közepén, és az az igazság, hogy az időjárásjelentés szerint esély lett volna rá. Szerencsére megúsztuk.

Láthatatlansági mellény

A KFKI-nál kódos EP volt, felírtuk. Innen már csak 3 km séta volt hátra a Normafáig. Egyszer tévedtünk csak el, rossz utat választottunk egy elágazásnál, de olyan 20 méter után rájöttünk és korrigáltunk (köszi Endomondo). A végén mászni kellett. Nem volt vészes, de már fáradtak voltunk és be akartunk érni mihamarabb.

5 óra 37 perc alatt jártuk végig a 20 km-es kört. Új élmény volt az éjszakai túra, de úgy érzem, sok élményt adhat még. Jó volt, hogy sokan voltunk, őszintén szólva valószínűleg kicsit féltem volna, ha kevesen vagyunk és nem beszélgetünk végig. Szeretném viszont azt is átélni, milyen az, amikor lámpa nélkül, a sötéthez hozzászoktatott szemekkel járjuk az erdőt és a természet részévé válunk. Első próbálkozásnak tökéletes volt ez a túra. A kis társaság, ami összeverődött, nagyon király volt, végig kényelmesen éreztem magam, a szervezők pedig kitettek magukért, és egyrészt nagyon hangulatosság tették az EP-ket a fáklyás világítással, másrészt olyan remekül szalagoztak, hogy tényleg nehéz volt eltévedni. És a kitűző is igényes.

Kitűző

Akkor és ott elfáradtam, de a két nappal későbbi, a vasárnapi túra után átértékeltem a Bocskai emléktúra nehézségi fokát. Kellemes esti séta a budaörsi tortúrához képest. Legközelebb arról mesélek.

5vös 5 km 2017. tavasz

Eljött a tavaszi 5vös 5 km ideje. Az ősziről jó emlékeim vannak, saját rekordot futottam 5K-n, ez a tavaszi annyira nem adta. Már az rossz, hogy közvetlenül munka után futottam, most fáradtabb voltam, mint ősszel. És még éreztem a vasárnapi 13 km-t a lábamban, mintha még nem pihentem volna ki. 

A rajtszámot már korábban felvettem, csak oda kellett sétálnom meló után a rajthoz. Most is együtt futottunk Minccel. Bemelegítgettünk, beálltunk a rajtvonalhoz, és 17.05-kor indult a menet. Szinte szokatlan, hogy nem szakaszos rajt volt. :D Ránézésre jóval kevesebben voltak az őszi versenyhez képest. 

Az útvonal nem volt meglepetés, ugyanarra futottunk, mint ősszel. Viszont az egész futás kissé nyögvenyelős volt nekem. Végig feszült a lábam, mintha nem melegítettem volna be rendesen. Még ha így is lenne, akkor sem indokolt ezt 5 km-en keresztül érezni. Túl gyorsan indultam, ettől hamar belassultam, és nem bírtam visszagyorsulni. Van az, amikor az ember fut, és rettentő nehéznek érzi a testét. Megesik, de el szokott múlni futás közben, most nem így történt. Úgyhogy ez nem volt egy nagyon jóleső futás. Végig azt vártam, hogy legyen vége. 

Döbbenetes, mennyire más és más tud lenni két verseny. Az EU futáson tök lazán lefutottam 13 km-t, egy percét se éreztem olyan megterhelőnek vagy fárasztónak, mint ezt az 5 km-t. Fejben nem voltam eléggé ott. Hajlamos vagyok a rövidebb távokra úgy tekinteni, hogy hah, simán-lazán, elindulok és már ott is vagyok a célban, észre se fogom venni. Ilyen hozzáállással a legrövidebb táv is végtelen hosszúnak tud tűnni. Fel kell készülni lelkiekben minden futásra. Nekem legalábbis ez a tanulság. 

A mezőny végével értem be, de voltak még mögöttem bőven. 35 perc 13 mp lett az eredményem, ami gyász, ősszel 33:12 volt. Nem készültem, az is igaz, meg  tény, hogy mostanában akkor futok, ha verseny van, ritkán edzek. Ezen változtatni kell. 

A cél után magamhoz vettem egy gyümölcslevet, amit osztogattak, és megvártuk a tombolasorsolást. Soha többé nem fecsérlem ilyenre az időmet. Nem nyertem, de cserébe majdnem egy órán keresztül hallgathattam az eredményhirdetést, amit időnként megszakítottak a tombolával. Nevetségesen sok nyertes volt, olyan indokolatlan kategóriákat hoztak létre, hogy csak néztem: leggyorsabb egyetemista, leggyorsabb ELTE-s, leggyorsabb BME-s, leggyorsabb ilyen tanár meg olyan tanár, család, középiskolások, seniorok, cégek, persze mindenből külön férfi-női, blah. Volt kategória, ahol 29 perces eredményért már bronzérmet járt. Ha ennyi kategória van, akkor elveszíti a jelentőségét az érem. Nem tudom, eddig is így díjaztak-e, de több eredményhirdetést meg nem várok, az tuti. A tombolához egy dobozba kellett dobálni a rajtszámokat, amiket a végén "visszaadtak". A gyakorlatban pár szervező csaj elkezdte megpróbálni rendszerezni a rajtszámokat meg felmutogatni őket, ami nem volt túl hatásos. Szerencsére gyorsan megtaláltam a sajátomat és az időközben lelépő Mincét is, de több ilyen nem lesz, ennyire nem érek rá. 

Ezt leszámítva a szervezés okés volt, semmi extra, de amit kellett, azt rendesen megcsinálták. Én meg újabb tanulsággal gazdagodtam, még ha sokadszor jövök is rá, de tényleg fel kell készülni a versenyekre testben és lélekben, mert aztán beüt egy ilyen rossz futás. De ahogy mondják: a rossz futás is jobb, mint a semmilyen futás.

13 év - 13 km EU-s futás

Őszintén szólva, amikor regisztráltam a 13 év - 13 km EU-s futásra, még nem voltam biztos benne, hogy ott leszek a versenyen. A nevezés ingyenes volt, sokat nem veszíthettem volna, ha nem megyek. Még két nappal előtte, mikor átvettem a rajtcsomagot se tudtam, mi lesz. Kicsit sokalltam a 13 km-t, eddig egy 12,5K-t és egy 13K-t futottam csak, plusz a rajt reggel 9-kor volt. Ki szeret vasárnap ilyen korán kelni? Végül úgy alakult, hogy előző nap megjött a kedvem, és erősödött bennem az érzés, hogy politikai állásfoglalásként is fogjam fel. Én Európában akarok élni egy olyan országban, ami az EU tagja, és az európai értékrendet képviseli, ezen a futáson ezt kifejezhettem. 

Felpattantam vasárnap reggel a bringámra és eltekertem a Szabadság térre. Borult volt az ég, látszott, hogy hajnalban esett. Hátizsák lead, mentem egy kört, és máris elindultak a futók a rajt felé. Az eső elkezdett csöpögni, majd hamarosan ömleni. Beálltam a chipleolvasós sátor ponyvája alá, ott vártam ki a rajtig hátralévő pár percet. Gyanús volt, hogy ez egy emlékezetes futás lesz. Emlékeztettem magam, hogy próbáljak nem eltaknyolni. 

Szakaszos rajt volt, elvileg iramfutókkal, de esküszöm nem láttam egyet sem. Lufi vagy póló volt rajtuk, ami alapján meg lehetett őket különböztetni a többiektől, nekem nem sikerült megtalálnom egyiket sem. Pedig biztos segített volna, ha a 7percest megtalálom, de ez van. Még el se indultunk, már csurom víz voltam. A rajt után perceken belül ázott át a cipőm. Nem különösebben zavart, valamiért még nevettem is ezen. Inkább, mint hogy sírjak. Különben is, hányszor megyek ki önszántamból esőben futni? Kaland volt ez, nem kellemetlenség.

Egyébként nem volt vészes. Igen, még a bugyimból is csavarni lehetett a vizet, de a közérzetem jobb volt, mint egy kánikulás versenyen. Az izzadságot lemosta az eső, szomjas is kevésbé voltam, hiszen folyamatosan vizes volt az arcom, nem volt melegem se, de nem is fáztam. Mondhatni, szinte ideális állapot. Az ázott cipőt leszámítva, de egy idő után az se zavart különösebben. 

Az útvonalat még otthon áttanulmányoztam, hogy ne érjenek meglepetések. Érdemes, mert sokszor attól jönnek  a holtpontok, hogy az ember nem tudja, meddig és merre kell még futnia. A Szabadság térről a parlament előtt elfutottunk a Margit hídig, át a budai oldalra, onnan Árpád híd, majd fordító, vissza a Margit hídig, Batyi, fordító, újra Margit híd, és a hídon át vissza a Szabadság térre. Hosszú volt, de bírtam. Az elejétől nagyon figyeltem, hogy ne fussam el az energiáimat és tartalékoljak, mert a 13 km az 13 km, ott már figyelni kell. Próbáltam egy egyenletes, kényelmes tempót felvenni, nagyjából sikerült is. Nem mondom, hogy könnyű volt, de nem is annyira brutál, mint amire számítottam. Az utolsó 2 km-en már nagyon a célban akartam lenni, az utolsó egy kellett volna a fenének, de szintidőn belül beértem. Utána se voltam annyira fáradt, mint mondjuk a nagymarosi futáson. Fura. 

Célfotó

Már átvettem a befutócsomagot és visszaszereztem a hátizsákomat, mikor végre tükörbe tudtam nézni. Az egy hete festett hajam természetesen eresztette a színét, amitől a fehér versenypóló gallérja rózsaszín lett. Az arcomat kétoldalt piros festékcsíkok díszítették, de amúgy is vörös voltam a futástól, szerintem senki nem vette észre. A pólót sejtettem, hogy színes lesz, egy előttem futó csaj haja is hasonlóképpen eresztette a színét. Már akkor tudtam, hogy nem úszom meg, mikor elkezdődött a zuhé. Mondtam én, hogy emlékezetes verseny ez. :D 

1 óra 36 perc 42 mp lett az eredményem. Nem különösebben törekedtem gyorsaságra, egyelőre még ott tartok, hogy örülök, hogy ennyit le tudok futni egyhuzamban. A frissítéseket leszámítva nem álltam meg. 2709 indulóból 2614. lettem. Alapvetően elégedett vagyok: teljesítettem a távot, időben beértem, és nem is terhelt meg túlságosan. A szervezés is jó volt, úgyhogy jövőre mehet a 14 km. :)

Slovenský kras

A május 1-es hosszú hétvégét Borsodban töltöttük foxszal. Ez a túra dolog valószínűleg már az addikció szintjén van nálunk: elhatároztuk, hogy egy napot a Bükkben töltünk. Igen ám, de az áprilisi havazás nem csak a Mátrát viselte meg, hanem a Bükköt is, sőt, ez utóbbit százszor jobban, így nem találtunk olyan túraútvonalat, amit lett volna értelme bejárnunk. Nagyon kevés utat tisztítottak meg addigra, amit meg igen, az pár km sétára lett volna elegendő. Az nem túra, mi egész nap sétálni akartunk. Nézegettük, milyen lehetőségek vannak a környéken, de nem találtunk kedvünkre valót. Aggtelek felé nézelődtünk végül, de a nemzeti park honlapja nem volt hajlandó betölteni, túraleírásokat nem igen találtunk. Ekkor jött a szikra: ha elmegyünk Aggtelekig, miért nem sétálunk át a határon? Ott van Szlovákia egy köpésre, és a nemzeti park a túloldalon is folytatódik. 

És lőn. Reggel felszálltunk az aggteleki buszra, a barlangnál vettünk olyan turistatérképet, amin a szlovák oldal is látható, majd átbattyogtunk a határon. Egy első ránézésre 25 km körüli túraútvonalat állítottunk össze magunknak, kb. 9 óra idővel, úgy éreztük, ráérünk. Haha. Voltam már olyan túrán, ahol nem néztünk be valamit nagyon-nagyon? :D 

Határátlépés

Autóúton haladtunk, míg elértük a Domicai-barlangot. A bejárata körülbelül 2 km-re fekszik az aggteleki Baradla-barlangtól, és a két barlang együtt egy mintegy 25 km hosszú barlangrendszert alkot. 

Emlékmű

A bejárat előtti épületben megnéztük a jegyárakat, de csak tájékozódási céllal, időnk nem volt bemenni. Megfelelő vízállás esetén lehet csónakázni is a barlangban, erre most nem lett volna lehetőség, úgyhogy nem is baj, hogy máskorra halasztottuk ezt a kalandot. Az kicsit szomorú, hogy nem láttuk nyomát, hogy lenne magyar vagy angol nyelvű vezetés, csak szlovák nyelvű. Igaz, Aggteleken sincs szlovák vezetés, de úgy emlékszem, hogy angol van. Ezt mindenesetre legközelebb derítjük ki. 

Dagonya

Bevetettük magunkat az erdőbe. Igen hamar dagonyában kötöttünk ki. Biztos vagyok benne, hogy ezen a szakaszon teheneket vagy hasonló patás állatokat terelgetnek, különben nem lett volna ennyire sáros minden. Plusz ismeretlen eredetű állatürüléket kerülgettünk folyamatosan, és amíg átértünk ezen a kb. 1 km-es szakaszon, hosszú állatszőrök tapadtak a ruhámra. Egészen kiábrándító volt ez a rész: az autóút párhuzamosan halad az erdei úttal, autókerekek és egyéb szétszórt hulladék szúrja a túrázó szemét. Kár érte. Egy mezőre értünk ki, onnan pedig rácsatlakozott a turistajelzés az autóútra. Wtf? Egészen  a legközelebbi településig, Kecsőig a betonúton mentünk.

Kecső

A környék, ahol túráztunk, a Slovenský kras, azaz Szlovák Karszt Nemzeti Park területe. Ez az ország legfiatalabb nemzeti parkja, 2002-ben kapta meg ezt a címet. Az aggteleki és a szlovák karszt barlangai együtt Gömör-Tornai karszt néven futnak, 1995 óta szerepelnek az UNESCO Világörökségi listáján. A wikipédia szerint ez 712 eddig ismert barlangot jelent, amiből csak 273 rendelkezik magyarországi bejárattal. 

Kecske lazul a háztetőn

Kecső tipikus határmenti zsákfalu, bár ahhoz képest elég nagynak tűnt, és egyáltalán nem látszott kihaltnak. Akiket hallottunk, azok mind magyarul beszélgettek, egy néni még előre is köszönt nekünk. Átsétáltunk Kecsőn, és a falu határától nem messze található lezárt barlang bejáratánál megebédeltünk.

Lezárt barlang - itt senki nem jut át

Itt kezdett el először gyanús lenni, milyen lassan haladunk a tervezett távhoz képest. A nyomtatott térképen kívül egy Hiking Slovakia nevű appot használtunk tájékozódáshoz - nagyon jó, csak ajánlani tudom, sokszor hasznosabb volt, mint a rendes térkép. Úgy döntöttünk, belehúzunk, mert még sok volt hátra, és ha nem érünk vissza időben Magyarországra, lekéssük az utolsó buszt, és akkor nem jutunk vissza foxékhoz. Ez nem az a környék, ahol taxit hívsz.

Dombos panoráma

És akkor bekövetkezett minden fotós rémálma: az éppen kicserélt tölthető elemekről kiderült, hogy rosszul emlékeztem, és nem frissen lettek töltve, hanem épp ellenkezőleg, így a fotóapparát innentől kezdve használhatatlan volt. A túra további részéről csak telefonos képeim vannak - nyilván sokkal rosszabb minőségben. 

Házikó a semmi közepén

Kecső után lett igazán élvezetes a túra: végre kiértünk a civilizációból, az autóúttól messze, erdőben és mezőkön át vezetett az utunk. Borzova/Szádvárborsa volt a következő település, aminek a szélét épphogy érintettük. Zsákfalu ez is.

Dombok

Borzova után volt egy kis kalandunk a térképpel. Az útjelző tábla egyértelműen mutatta, merre kell haladnunk. 5-10 perc múlva néztem rá az appra, és azt láttam, hogy letértünk a jelzett útról. Elbizonytalanodtunk, hogy mi történt, mert tényleg egyértelmű volt a tábla, és nem is láttunk más lehetőséget, amerre mehettünk volna. Azt kisilabizáltuk, hogy a jelzetlen út visszavisz az általunk követett piros jelzésre, úgyhogy nem aggódtunk túlságosan. Vissza is vitt, és ott újra megerősítést nyertünk, mert újabb táblát láttunk, ami az érkezésünk irányába mutatta a pirosat. Valószínűleg átrakták ezt a rövid szakaszt, és se a fizikai térkép, se az applikáció nem frissült. 

Piros jel

Újra erdőben jártunk, még egy jó emelkedőt meg kellett másznunk, mielőtt elértünk volna Szilicét.

Erdő

Itt válaszúthoz értünk. Mikor az utat terveztük, úgy kalkuláltunk, hogy akár az is beleférhet, hogy nem a határ mentén maradunk, hanem kissé eltávolodva még megmászunk egy hegyet, és csak később térünk vissza a határ környékére. Ez sok plusz kilométert jelentett volna, és már így is késésben voltunk. Áttértünk hát a sárga jelzésre, ami meh, betonúton vezetett.

Szilice

Nagy forgalom nem volt, de sose jó a civilizációhoz ilyen közel túrázni. A Papverme-tónál megpihentünk kicsit.

Papverme-tó

Nagyon idilli tavacska, a története mégsem túl vidám. A mai napig tele van mérgező anyagokkal, amik a korábbi felelőtlen mezőgazdasági eljárások miatt kerültek bele. A kellemetlen része az, hogy a tó vize beszivárog a közeli jégbarlangba és a felszín alatti vizekbe. (óbsszameg, most látom, hogy a jégbarlang nagyon közel lett volna :( meh, így se lett volna rá idő.)

Tátraisztikus háttér

Az úton baktatva jutottunk arra az elhatározásra, hogy tovább módosítunk az eredeti terven. Jablonca érintésével, még Körtvélyes (Hrušov) előtt kanyarodtunk volna vissza a magyar oldalra, és Szögligeten szálltunk volna fel a kazincbarcikai buszra. Egyértelművé vált, hogy ez lehetetlen. Sok km volt már mögöttünk, fáradtunk, és túl sokat kellett volna még menni túl kevés idő alatt. Nem mertünk kockáztatni, úgyhogy a térképeket összevetve kiválasztottunk egy jelöletlen erdei utat, ami a térképeinken rajta volt, azon haladva dzsindzsáztunk át a zöldhatáron. Két alkalommal is találkoztunk őzekkel. Nem meglepő, arra tényleg a madár se jár. 

Kőrakás a határhoz közel

Szerencsésen elértük a határt, ahonnan továbbra is jelöletlen úton küzdöttük el magunkat erőltetett menetben a már magyar kék jelzésre. Annyira rohantunk, hogy innentől nem nagyon fotóztam. A legközelebbi települést, Szinpetrit vettük célba. Az útjelző tábla szerint ez 6,5 km sétát jelentett még. Ekkor volt este fél 7, az elérendő buszt, egyben az aznapi utolsó 3/4 8 körül ért a településre. Az út persze emelkedett. Úgy számoltam, hogy ha kitartóak vagyunk és jól kilépünk, oda tudunk érni a buszhoz, fox nem volt ennyire optimista. A mai napig tartom, hogy elértük volna a buszt, de ez sose derül már ki. Szelcepusztán áll egy kastélyszálló, bent az erdő közepén, tőle nem messze pedig egy vadászház. Ide betonút vezet. Épp, mikor a vadászház előtt jártunk, jött egy autó, amit fox lestoppolt. (Mennyire indokolatlan, hogy pont arra jár egy autó?)

Koraesti fények

Az autó gazdái jófejek voltak, egy irányba mentünk, és voltak olyan kedvesek, hogy elfuvarozzanak bennünket. Középkorú pár voltak, a nő a vadászházban dolgozik, a férfi pedig elmesélte, milyen látnivalók vannak a környéken. Megtudtuk, hogy Szinpetrin van a világ legnagyobb könyve, érdemes lesz megnézni. Emellett némi elismeréssel a hangjukban hüledeztek a megtett túránk állomásait hallgatva, mondván, ez egy "brutál túra" volt. Azért örülök, hogy még a helyiek is kemény menetnek tartják, akkor nem mi vagyunk a gyengék, hogy elfáradtunk. 

Magasleshalmok a vadászháznál

Szinpetri helyett Jósvafőre vittek, egyrészt mert amúgy is oda tartottak és onnan indult a busz is, másrészt mondván, hogy Szinpetriben "túl sok a cigány".  Jósvafőn kiszálltunk, megköszöntük a segítséget. Így már kétség sem fért hozzá, hogy elérjük a buszt, sőt, még volt időnk a kocsmában legurítani egy sört. A busz begurult időben, majd újra tanúja lehettem annak az elképesztően pofátlan szokásnak, ami tapasztalataim szerint a Dunától keletre divat: a buszsofőr konkrétan rákérdezett, nem baj-e, ha csak a következő falutól adja a jegyet, hogy neki is maradjon a jegy árából valami. Hogy tessék? Én tudtam, hogy ez Borsodban így megy, mégis totál felháborít minden alkalommal. Ilyennel a Dunántúlon soha nem találkoztam. Olyan volt, hogy felszálltam, és arra a 2 km-re a sofőr csak legyintett és nem adott jegyet, na de pénzt se kért. Múltkor a Kékestetőn is megkérdezte a sofőr, kérem-e a jegyeket, amiket megveszek. Tudom, hogy olcsóbb lett volna, ha nem kérem, de fszom, nem a sofőr zsebét akarom tömni, hanem egy szolgáltatásért fizetni. Kértem hát. 

Szó mi szó, eljutottunk Kazincbarcikára. Leszállás után éreztem, hogy rendesen igénybe lettek véve a lábaim, alig bírtam lekecmeregni. Barcikáról taxiztunk foxékhoz, sokat kellett volna várni a vonatra. Éjszaka igen jól aludtunk. 

Útvonal az endomondón

Én abban bízom, hogy az ilyen bakik, amiket elkövetünk, hogy alulbecsüljük a távot és túlbecsüljük a teljesítőképességünket, ezek a tapasztalatok gyarapodásával megszűnnek. Hogy pontosan mennyit mentünk, nem tudom, az endomondo nem pontos, de én 25 km körülre tippelném, az ilyen hosszú túrák után szoktam ennyire fáradt lenni. A környék olyan, hogy érdemes lesz még sokszor visszamenni, akár biciklivel is, sok a látnivaló. Konkrét terveim is vannak már a nyárra, úgyhogy azt hiszem, visszatérünk még. :) 

sLOVEnia day 05

A hazautazás előtt még mindenképpen meg akartunk nézni valamit. Mivel a harmadik napon az ausztriai kitérővel lemaradtunk a Postojna barlangról és a Predjama várról, a szállás elhagyása utána arra vettük az irányt. 

Postojna Ljubljanától 40 km-re fekszik. Ez egy pici település 15ezer lakossal, természetesen a turizmusból élnek. A Postojna barlang 24 km hosszú, de a turisták számára csak 5 km látogatható. (Nagyon helyesen, a turisták ugyanis gyökerek és mindent összetapogatnak, ezt én is tapasztaltam.) Első írásos nyoma a 17. századból származik, de valószínűleg már a 13. században jártak ott "turisták". 1818-ban készítették elő az addig ismert rövidebb szakaszt I.Ferenc látogatására. Ekkor fedezte fel az egyik munkás teljesen véletlenül a barlang további szakaszát. 1819-ben nyitották meg hivatalosan a látogatók előtt. 

Bejárat

1884 óta van világítás a barlangban, és 1872 óta lehet kisvasúttal közlekedni a járatokban. Az első vagonokat még a túravezetők tolták, később gőzmozdony húzta, 1945 óta pedig elektromosan működnek. Egyébként hatalmas élmény! Beülsz a kisvonatba egy rahedli emberrel, és szűk járatokon kanyarogva jutsz be a barlangba. Az út kb. negyed óra, közben bámulod a hatalmas cseppköveket, az arcodba fúj a szél, csöpög rád a víz, a fejedet meg behúzod az alacsonyan mennyezet miatt. Gyorsan megérezni a hőmérsékletkülönbséget, a járatokban állandó 9 fok van. 

Cseppkő mennyország

Kiszálltunk a kocsikból, és gyalog folytattuk az utat. Elképesztően gyönyörű volt! Mégis ambivalens volt az élmény: ámultam a barlang szépségén, és közben agyfaszt kaptam a többi turistától. Annyira nem vágom, miért kell gyökér fasznak lenni: a túravezető a séta legelején elmondta, hogy NE fotózz vakuval és NE nyúlj semmihez. Juszt is bazdmeg az összes gyökér faszkalap tapogatott, amit ért, és csakazértis vakuzott. Komolyan, egy könnyet nem ejtenék, ha kipusztulna az összes ilyen ember. És voltak magyarok a társaságban, persze az ázsai nyuggerekkel együtt élen jártak a tapizásban. Elkeserítő, mert naponta 1500 ember jár odalenn, ami azt jelenti, hogy ennek kb. a fele otthagyja a tenyérnyomát. A túravezető se lépett fel túl erélyesen. Gondolom úgy vannak vele, hogy az a szakasz, ahova turisták járnak, annak már mindegy, a további 20 km pedig megmarad eredeti szépségében. 

Cseppkő

A barlang további története is érdekes: a 2. világháborúban a bejáratánál a németek repülőgép üzemanyagot tároltak, amit aztán a szlovén partizánok felrobbantottak. 7 napig égett a tűz, a kijáratnál a mai napig szénfekete a barlang fala.

Összeér!

Óriásoszlopok

Természetesen fotózni se volt egyszerű. Nem fogom fel, miért élnek emberek, akik úgy mennek el bármit megnézni, hogy MINDENT lefotózni. Lép egyet, fotó, lép még egyet, újabb fotó. Semmi kompozíció, semmi gondolkodás, semmi fókusz, csak kattintgat. Nyilván ezekből lesznek a totál elmosódott, értelmetlen képek. Az nem izgat, hogy szar képeket csinálnak, de hogy haladni nem lehet tőlük, na az igen. És újra visszatérek az ázsiai nyugdíjasokra (fú de rasszistának és általánosítónak tűnök most, ejj): nem hittem volna, de a többség tényleg megfelel annak a sztereotípiának, hogy nem elég mindent lefotózni, nekik is rajta kell lenniük a képen.

Fagyi! 

Valószínűleg nekem az lenne a legjobb, ha lenne privát vezetés, és nem találkoznék emberekkel. És mi lehet itt főszezonban, tejóég. 

Na, abbahagyom a ragelést. 

A barlangrendszert 2 millió év alatt vájta ki a Pivka folyó, és a mai napig folytatja ezt a munkát. 

Kővízesés

A maga 24 km-vel ez Szlovénia második leghosszabb barlangrendszere. 2015-ig csak 20 km-esnek ismerték, akkor azonban búvárok egy további 4 km-es vízalatti szakaszt fedeztek fel. 

Csarnok

Fun fact: a világ egyetlen földalatti postahivatala itt található. A másik különlegesség a humanfish, ahogy a túravezetőnk emlegette, - hivatalos nevén a barlangi gőte. A túra végén egy sötét akváriumban lehetett megnézni őket. Persze itt is el lett mondva, hogy ne fotózz, pláne nem vakuval, mert nagyon kis érzékeny lények. Mondanom se kell, hányan szartak erre... Egy monitoron pedig baba gőtéket lehetett figyelni, elég cukik voltak. :) Képet nem csináltam, itt meg lehet nézni egyiküket. 

A séta végeztével kisvonat vitt vissza a felszínre. A következő túrára már gyűlekeztek az emberek a bejáratnál. Mi egyébként az aznapi első, a reggel 10-es túrára mentünk, aznap még délben és délután 3-kor volt vezetés. Kombinált jegyet vettünk, ami a barlangba és a várba is érvényes, ez volt 31 euró fejenként. Egy forró csoki után pattantunk is vissza az autóba, hogy minél hamarabb ott legyünk a 9 km-re lévő Predjama várnál. 

Predjama vár

Első ránézésre az tűnik fel, hogy milyen kicsi. Meg voltam róla győződve, hogy egy óra se kell a bejárásához. Tévedtem. A vár nem a sziklafal elé épült, hanem konkrétan beleépítették. Sok teremnek az egyik falát maga a sziklafal adja, és a felső szintek egybeolvadnak egy itt kezdődő barlanggal. A képen a vár felett látható nagy sötét lyuk a "padlás" része.

Bejárat

Első fennmaradt írásos említése a 13. század végéről származik, amikor Aqueleia pátriárkái gótikus stílusban megépítették. A legismertebb várúr Luegger Erazem (Erazmus) volt, a rablóbáró a 15. századból. Amikor egymásnak feszült Mátyás király és Habsburg Frigyes, Erazem Mátyás pártjára állt. Ha ez nem lett volna elég, a legenda szerint megölt egy tábornokot, aki megsértette Erazem egy halott barátjának emlékét. A Habsburgok bosszújától tartva a sziklavárba menekült, és onnan indított rablóhadjáratokat Habsburg városok és birtokok ellen. Frigyes parancsára a várat ostrom alá vették, ami olyan soká tartott, hogy az ostromlók nem értették, hogyan nem haltak éhen a vár lakói. Nem tudtak ugyanis a sziklában rejlő barlangról, amin keresztül a friss élelmiszer a várba érkezett. Erazemmel árulás végzett: egyik szolgálója gyertyával jelzett, mikor ura a privát wc-jében tartózkodott, mire ágyúsortüzet indítottak a vár azon részére.

Az emeletről ilyen lyukakon át lehetett a bejáratnál bejutni próbálkozókat dobálni

A várat lerombolták, és csak a 16. század elején épült újjá, ám hamarosan földrengés okozott nagy károkat benne. 1570-ben épült hozzá a ma is látható reneszánsz vár a középkori erődítményhez. 

Kilátás a pottyantós wc-ből. Nem rossz.

Egy elég cuki legenda is kapcsolódik a várhoz. Valamiért Mátyás király alakja a szlovén folklórba is beépült, és az egyik történet szerint nem halt meg, hanem a Predjama vár alatt alussza álmát, és akkor fog visszatérni, amikor a szakálla hétszer körbeéri az asztalt. Hogy milyen asztalt, azt ne kérdezzétek.

Konyhai kémény - a füst a sziklafalban lévő lyukon keresztül távozott

Audioguide segítségével jártuk körbe a várat. Volt magyar nyelvű is, és kifejezetten igényes darab volt, sok-sok izgalmas információval. A termekben a korabeli életet bemutató kiállítások láthatók.

Fegyverterem

Érezni lehetett, hogy a levegő hűvös és nyirkos. Nem lehetett egy életbiztosítás a vizes, hideg falak között élni - és nem is volt túl kényelmes.

A kis harang

Korábban említettem, hogy Szlovéniában úgy tűnik kultusza van a harangkongatásnak. A bledi sziget harangja is szerencsét hoz, ha megkongatják, nincs ez másként a Predjama vár harangocskájával sem: három kongatás után jár egy kívánság. Kongatja hát mindenki, mintha muszáj lenne. :D

Kilátás az emeletről

Felsétáltunk a barlang bejáratához, ami a vár legfelső szintjén kezdődött. Ez a szint nem maradt fenn teljesen: valószínűleg szobákra volt bontva, de nem maradt meg a felosztás. A barlang előtt kút található: innen nyerték a friss vizet.

Barlangbejárat

Ottjártunkkor a barlang nem volt látogatható, mert a téli időszakban denevérek alszanak benne.

Montázs

Ami még teljesen lenyűgöző, az az, hogy aprócska cseppkövek is keletkeztek a sziklán.

Babacseppkövek

Tárgyalás

Engem teljesen meggyőzött ez a vár, az audioguide igényes, a kiállítás érdekes, és annyira izgalmas az egész épület, hogy sajnáltam otthagyni. Nagyon-nagyon ajánlom mindenkinek, aki a környéken jár, tényleg megéri megnézni.

Erazem fája

A legenda szerint Erazem szeretője nagyon szomorú volt, mikor a lovad meghalt, ezért a sírjára egy hársfát ültetett. Szegény fa átélt már egyet s mást, pár éve például egy tüzet is. Látszik rajta, hogy ősöreg, úgy van összefércelve csóri.

A kis templom

A hársfa mellett áll a Mária templom, amit a 16. század környékén építettek. Ma is használják. Zárva volt, úgyhogy csak az ablakon tudtam befotózni.

Templombelső

A faragott oltár a 17. századból származik.

Míg a parkolóban megebédeltük a péksütijeinket, csatlakozott hozzánk egy szlovén cica. Vááá, nagyon szép volt, bújós meg dörgölőzős, de természetesen a kajára pályázott volna.

Cica!

Eztán nem maradt más hátra, mint elindulni Magyarország felé. Nagyon jó öt nap volt, kár, hogy hamar véget ért. Szlovénia jelenleg első helyen áll a must go back listámon, a hegyeivel, tavaival és barlangjaival nálam number one. A leggyönyörűbb ország, ahol eddig jártam.

Slovenia <3