7. kerületi Futó- és gyaloglónap, 2018

Két éve futottam már a 7. kerületi Futónapon, akkor 33 perc 54 mp alatt teljesítettem a távot. Idén húggal együtt neveztem. Sajnos mostanában főleg csak versenyeken futok, de arra azért kíváncsi voltam, mennyi idő alatt futom le ezt a távot. Viszonyítási alap volt hozzá legalább.

Útvonal (Kép forrása itt)

Mivel a környékem lakom újabban, nem kellett korán érkeznem. Mivel a liget fel van túrva, egy kevésbé központi helyen, a Konrád Adenauer úton volt a versenyközpont. Nem sokan lézengtek arra, mikor mi átvettük a rajtcsomagot, aggódtunk is, hogy nagyon kevesen lesznek. Délelőtt még javában esett az eső, biztos volt, akit eltántorított az indulástól. Azt nem bántam, hogy 15 fokra hűlt le a levegő, pont kellemes futóidő. 

A bemelegítésre beálltunk mi is, és megintcsak meg kell állapítsam, mennyire nem megy nekem ez a ritmusra ugrálás. :D Bemelegedve álltunk a rajtkapuhoz, addigra azért már jelentős embermennyiség gyűlt össze, de még mindig kicsit féltem, hogy utolsó leszek.

17:30-kor rajtoltunk. Nem akartam durvulni, úgy terveztem, hogy kényelmesen végigkocogom az 5K-t egyenletes tempóban. Az elején mégis elkapott a hév, gyorsabban kezdtem, mint terveztem, de sokáig kitartott a lendület, egészen 3 km-ig 7 km/perc alatti időket futottam. Amellett, hogy nem nagyon volt holtpont, el kell mondjam, hogy azért elég sokszor kívántam, hogy a célban legyek már. Nem kifejezetten szeretem a sokfordítós pályákat, pláne ha van olyan szakasz, amit kétszer kell megfutni - itt volt. Annyiból volt jó a fordító, hogy láttam, húg merre jár, mert kivételesen mögöttem jött.

36 perc 1 mp-s idővel 207. lettem a nők között, húg másfél perccel utánam ért be. Érmet nem kaptunk, csak frissítőcsomagot, de két éve se volt érem. Arra tökéletes volt a verseny, hogy lássam, mennyit fejlődtem vissza: bő két percet. Ahhoz képest, mennyivel kevesebbet futok, nem borzasztóan vészes. És kifejezetten jólesett a futás. :)

Észtország vol2 - Helsinki

Reggel búcsút intettünk a bohém Kohver Hostelnek, és elsétáltunk a hajókikötőbe, hogy komppal jussunk el Helsinkibe. Gond nélkül felszálltunk a hajóra, ahol eléggé meglepődtem, ugyanis nem volt ülőhely. Tavaly a Viking Line-nal utaztunk, náluk kétszer annyiba kerülnek a jegyek, mint az EckerÖ hajójára, amivel most utaztunk. A jegy olcsósága azzal jár, hogy ülőhely csak a kávézókban és éttermekben van, ez leszámítva a fedélzeten néhány pad, de az erős és hideg szélben az nem igazán opció. Beadtuk a derekunk, két sörrel leültünk a fedélzeti kocsmába, majd mikor fáztunk, akkor lementünk az egyik kávézóba, de ott már kibekkeltük fogyasztás nélkül. Sokan kuporogtak a folyosókon meg a lépcsőkön a csomagjaikra ülve, ezt azért nem szívesen vállaltam volna be.

Tallinn a kompról

A legnagyobb meglepetés mégis a kikötésnél ért. Vártam, hogy feltűnjön a Suomenlinna, aztán a belváros az óriáskerékkel, az Uszpenszkij katedrálissal és a Tuomiokirkkoval, de hiába vártam. Helyette gyárépületek és daruk közeledtek, és legnagyobb megdöbbenésemre kikötöttünk. Aztán rájöttem, hogy a belvárosi  kikötő a Viking Line-é, az olcsó társaságok egy tök másik kikötőbe érkeznek. Én ostoba, persze ennek nem jártam utána, és a szállást is a Viking Line kikötőjéhez közel kerestem. Fél órát kellett villamosoznunk így a szállásig. 

Helsinkibe érkezés előtt nem sokkal

Az Eurohostelben foglaltunk egy szobát. Ez egy nagy hostel, kollégiumra emlékeztet a lepukkantság nélkül. Tiszta volt, kicsit talán túl sterilnek is hatott, de például a mosdóban madárcsicsergéses háttérzene ment, és a közös konyha is jól felszerelt volt. Azon mondjuk csodálkoztam, hogy este 11 után nem lehet a konyhába bemenni, de amúgy se terveztünk éjszaka főzöcskézni.

Strand a kikötőben - az egyik klasszikus úszómedence, a másik egy elkerített rész a tengerből

Megebédeltünk a hostel éttermében, és kis pihenés után elindultunk felfedezni a várost. Helsinki nem kifejezetten az a nagyon turistacsalogató hely, ahol ezer látnivaló van, amit muszáj megnézni. Tavaly nagyjából láttam mindent, amit érdemes, és kicsit meglőve éreztem magam, merre induljunk. Megmutathattam volna persze a templomokat,  de lássuk be, van annál izgalmasabb dolog a világon, mint templomból templomba járni.

A központ látképe

Tuomiokirkko

Kifejezetten örültem, amikor fox kijelentette, hogy neki igazából a tengerparton lenne kedve sétálni. A Vanha kauppahalli felé indultunk, és egészen addig andalogtunk, amíg egy szimpatikus bárt nem találtunk, ahol le tudtunk ülni, inni egy cidert, és gyönyörködni a tengerben.

Suomenlinna erődítménye a partról

Szeretek csak úgy üldögélni tengerpartokon, mindig megnyugtat.

Tengerparti chillezés

Mivel meglehetősen drága volt a hely, úgy döntöttünk, beugrunk egy kisboltba, és ott veszünk még némi alkohol, amit a hostelben elszürcsölünk. Haha. A pénztárnál derült ki, hogy este 9 után nem adnak ki alkoholt sehol.

Szigetkék

Nojó, nem tudtunk mást tenni, elfogadtuk ezt a tény, és visszaindultunk a szállásra, hogy majd az étteremben iszunk egy utolsó sört. Visszaérve azt láttuk, hogy hiába lenne hivatalosan nyitva az étterem, zárva volt. Utánanéztünk, a környéken nem volt nyitva semmi kocsma, úgyhogy az alvás mellett döntöttünk. Finnországban nem olyan egyszerű alkoholhoz jutni. :O

Természetjáró Fesztivál 2018. szeptember 7-9.

Volt egy fesztivál szeptember második hétvégéjén, ami igazán nekünk lett kitalálva: az első rendezésű Természetjáró Fesztivált úgy hirdették, hogy „nappal túra, este buli”. Gyakorlatilag így is történt. És milyen jó volt! 

A rendezvény plakátja

A napijegy baráti áron 1000 Ft, a teljes hétvégi 2000 Ft-ba került. Ez nagyon olcsó, bár a szállás nincs benne. A Verőce és Kismaros közötti Csattogó-völgyi Üdülőházak területén volt a fesztivál, megszállni faházakban vagy a házak mögötti kempingben lehetett. Mi bevállaltuk a sátrazást, így jött ki szállással együtt 6500 Ft-ra a feszivál, de ebben mindkét napra benne volt a svédasztalos reggeli is. A programok nagy részére online előre kellett jelentkezni, és bizony volt, ami hamar be is telt: a kisebb workshopok, kenu- és biciklis túrák pillanatok alatt megteltek.

Péntekre szabadnapot vettem ki, hogy kényelmesen odaérjünk a helyszínre, és ne sátorral kelljen dolgozni mennem. Verőcéig mentünk vonattal húggal, onnan a fesztivál kisbusza vitt minket a helyszínre. Most már tudom, hogy Kismarosról 10, Verőcéről 20 perc séta lett volna odajutni, de ezt akkor még nem tudtuk, és kényelmesebb is volt a cuccokat nem gyalog odavinni. Az egykori Expressz tábor előtt raktak ki a buszból, onnan sétáltunk az üdülőházakig. Ez a tábor a 70-es, 80-as években élte fénykorát, népszerű nyaralóhely volt a vasfüggöny ezen oldalán élők számára. Ami cikket találtam róla, mind azt írja, mennyire pezsgő élet volt itt egykor. 2001-ben még tartottak a területen egy EFOTT-ot, aztán pár év múlva végleg bezárták. Ma magánterület, a tulajdonos nem kezd vele semmit, csak hagyja elrohadni azt, ami még nem rohadt szét teljesen. Most megnyitották a kapuit, hogy könnyebb legyen a fesztivált megközelíteni, amúgy tilos a belépés.

EFOTT!

Az hamar egyértelművé vált, hogy egy családias, kicsi rendezvényen járunk, kicsit a Zirci Buli hangulata jutott eszünkbe. Kora délután még bőven több volt a szervező, mint a látogató. Átvettük a karszalagokat, befizettük a sátordíjat - ezt külön az üdülőházak receptcióján kellett -, és gyorsan felállítottuk a sátrat. Tényleg kicsike volt a fesztivál: egy színpad, tucatnyi kitelepült stand, néhány árus, egy étterem, ami amúgy is üzemel egész évben, néhány akadálypálya és játék, meg egy kiskocsma. Az első programig, amire menni akartunk, sétálgattunk, fröccsöztünk, és belefetrengtünk a színpad elé lerakott babzsákokba.

Lazulás

 Jóga

Fél 6-kor kezdődött az egyórás jóga. Egy mosolygós fiatal lány fogadott minket. Én még nem igazán jógáztam, és kíváncsi voltam, mi sül ki ebből; végül tök jó volt. Tetszett, hogy kitisztult az agyam, kiszakadtam kis időre a mindennapokból, és csak magamra tudtam koncentrálni. Külön hangulatos volt, hogy nem elég, hogy egy kis tisztáson jógáztunk, élő zenét is kaptunk hozzá. Nem minden mozdulatsor ment könnyen, néha kibillentem az egyensúlyomból, főleg amikor mérlegállásszerű pózban kellett állni. A legjobb a vége volt, mikor csak feküdtünk és minden testrészünket ellazítottuk; ahogy a lány sorolta egymás után, mikor mi lazul el a testünkben, azt tényleg aktívan tudtam követni, és nagyon jó érzés volt.

Dekoráció

Este megérkezett sógor is, ahol megint előjött egy szervezési hiba. Az utolsó fesztiváljárattal érkezett, de a kaputól nem engedték be a biztonságiak, mert nem volt rajta karszalag - amit csak a fesztivál bejáratánál tudott volna normál esetben átvenni, ahol már nem volt senki. Azt akarták, hogy menjen vissza Verőcére, és onnan közelítse meg a fesztivált, mert a másik bejáratnál tudnak neki karszalagot adni. Szerencsére felkészültünk a legrosszabbra, és átvettük az ő karszalagját is, szóval csak elé kellett mennünk, de ha valaki jóhiszeműen odamegy egyedül, akkor nyer magának egy jó másfél órás sétát a másik bejáratig, ami légvonalban egyébként párszáz méter lenne, csak hát ha nem engedik át... Elég nonszensz volt. 

A napi program végén koncertek voltak, némi sörrel felszerelkezve hallgattuk a babzsákokból.

Teljesítménytúra

Útvonal: Királyrét (rajt) – Béla-rét – Fultán-kereszt – Nyír-rét – Alsó-Hinta-rét – Csóványos – Három-hárs – Nagy-Hideg-hegy – Magas-Tax – Ötperces-pihenő – Királyrét (cél)

Túra hossza: 22 km Szintemelkedés: 970 m Időtartam: 8 óra

Szombaton reggeli után elsétáltunk a Királyréti Erdei Vasút kismarosi állomásához. Itt találkoztunk Minccel, és ide jött volna fox is, ha nem kési le a vonatot és nem taxival érkezik Vácról a Királyrétre. Hárman szálltunk fel hát a kisvonatra, amire kedvezményes áron vehettünk jegyet a fesztivál karszalaggal. Fél óra a Királyréten voltunk, közben idilli tájakon suhantunk át. 

Száraz falevelek már voltak

A teljesítménytúra versenyközpontjában beregisztráltunk. Külön nem lehetett nevezni, csak a fesztivál programjaként - ergo csak karszalaggal. Minc és fox karszalagjait is átvettük, hogy ne kelljen csak ezért a Csattogó-völgybe eljönniük, de a hivatalos út az lett volna, ha először eljönnek a fesztiválra, kiváltják a karszalagot, visszamennek Kismarosra, onnan elvonatoznak vagy buszoznak a Királyrétre, és a karszalaggal bejelentkeznek a túrán. Nem túl kényelmes. A külsős helyszíneken nem lehetett karszalagot átvenni, erre nem gondoltak a szervezők - vagy szerették volna, ha mindenképpen mindenki jár magán a fesztiválon is.

Béla-rét

Pont a rajta, 10 órára érkezett meg fox, így elindulhattunk a könnyűnek korántsem ígérkező túrán. Eleinte nem volt sok izgalom, kicsit mászni kellett, aztán viszonylag sík terepen haladtunk a Béla-rétig, de aztán bedurvult a terep. Alig 2 km alatt kellett legyűrnünk 300 m szintemelkedést a Fultán-keresztig, ami ráadásul nem fokozatosan, hanem in medias res a semmiből érkezett. Én beismerem, hogy ott kicsit meghaltam, és már nagyon idegesített, hogy az út csak emelkedett egyre, de nem láttam a végét. Nagyon megörültem, amikor végre felértünk a kereszthez, ahol a pontőröktől csokit kaptunk. Kellett az energia.

Nyír-rét

Mivel az egyik leghúzósabb szakaszon túljutottunk, bontottunk egy sört, és vidáman csacsogva értünk a Nyír-rétre. Ez amolyan kitérő volt a Csóványos felé. A mögöttem látható magaslesre az a vicc, hogy tényleg érdemes felmászni: nem sokkal kerül magasabbra az ember, a kilátás mégis sokkal látványosabb fentről.

A távolban egy hegy. 

A 938 m magas Csóványos felé eleinte fokozatosan emelkedett az út, aztán a vége megint egy kellemes kaptató volt. Sebaj, erre legalább számítottam, majdnem pont egy éve jártunk erre a kószákkal.

Alsó-Hinta-rét

Pecsételés és egy rövid pihenő után megmásztuk a 22 méteres kilátót, és gyönyörködtünk egyet a panorámában. Tavaly mintha kevésbé lett volna párás a levegő, ebben nem volt szerencsénk, de így is szép volt.

Nagy-Hideg-hegy felé

Végtelen zöldesség

A távolban Szlovákia

Belefért ez a kis időhúzás a túrába, úgy számoltuk, hogy már a táv kicsivel több mint a felét megtettük, és időben még csak a szintidő felénél járunk, nagy baj nem lehet. Ráadásul a következő állomás, a Nagy-Hideg-Hegy után szinte már csak lefelé kell menni.

Tavaly ezt a fát megmásztuk

A Hideg-hegyre nagy keservesen értünk fel, volt, aki felszaladt, volt, aki felcammogott. Úgy döntöttünk, megengedünk magunknak egy hosszabb pihenőt, hogy legyen erő mindenkiben lejutni a hegyről. A büfében rendeltünk sültkrumplit, és meglepően hamar elkészült, nem kellett olyan sokat várni, mint tavaly.

Csúcson

Valahogy persze sikerült elszámolnunk magunkat, és mikor a pihenő után útnak eredtünk, hamar egyértelművé vált, hogy nem fogjuk a maradék 7-8 km-t másfél óra alatt megtenni. Próbáltunk sietni, de az utolsó 3-4 km-en az út csúszós kövessé vált: nem elég, hogy figyelni kellett a mozgó kövekre, rájuk lépni se volt kellemes.

Az út vége 

10 perc késéssel értünk be végül. Bár kicsúsztunk a hivatalos szintidőből, oklevelet és kitűzőt kaptunk, ahogy egy kis elemózsiát is magunkhoz vehettünk a célban. Én elfáradtam rendesen, Kismarosba visszafelé menet a kisvonaton kicsit meg volt zuhanva mindenki. A vonatról leszállva búcsút intettünk foxnak és Mincnek, mi hárman pedig folytattuk a fesztiválozást. Az esti koncert nem volt túlságosan a mi ízlésünknek megfelelő, ezért inkább kiskocsmánál söröztünk. Az tény, hogy sokáig nem voltunk fenn, eléggé elfáradtunk, és egyébként általánosságban is azt vettem észre, hogy hamarabb csend lett a táborhelyen. Fárasztó nap volt ez mindenkinek.

Kenutúra

A fesztivál harmadik, záró napján kenutúrán vettünk részt. A túra Zebegényből indult, Verőcén ért véget. Logisztikai probléma akadt itt is: reggel megtudtuk, hogy hivatalosan 3-kor zár a rendezvény, igen ám, de a mi kenutúránk fél 2-kor indult, 2 és fél órásra volt tervezve, ergo mire visszaérünk, már véget ér a fesztivál. Ha lett volna Verőcén csomagmegőrző, az lett volna a legjobb, de nem volt, és a kísérő motorcsónakba se fért volna bele a sátor, szóval csak abban reménykedhettünk, hogy a kemping recepcióján tudnak segíteni. Szerencsénk volt, nagyon kedvesek voltak, otthagyhattuk minden holminkat. Megkönnyebbülve, minimális felszereléssel keltünk útra reggeli után.

Tettünk egy kisebb, kb. 5 km-es kitérőt Kismaros külterületén, mielőtt elvonatoztunk volna Zebegénybe - mondjuk úgy, hogy eléggé elgyötörten érkeztünk. A karszalagokkal ingyen utaztunk Zebegényig, a kalauz alig hitte el, de nekünk volt igazunk. Megérkezve már csak meg kellett találnunk a gyülekező helyét, ami nem is volt egyszerű. Hamar összetalálkoztunk más fesztiválozókkal, de kavarogtunk egy ideig, mire megtalált minket az egyik szervező. Megtudtuk tőle, hogy csúszni fog az indulás, még nem értek vissza a hajók az előző túráról. Tök jó lett volna tudni, mennyit kell várni, mert akár meg is ebédelhettünk volna, de nem árulta el. Egy órát vártunk, mire minden készen állt az indulásra.

Útra készen

Megkaptuk a mentőmellényt, beosztottak minket a hajókba, és egy rövid eligazítás után már másztunk is be a kenukba. Mi a túra vezetőjével ültünk egy hajóba, ő volt a kormányos, hálistennek, biztos voltam benne, hogy jó kezekben leszünk.

A zebegényi Dőry-kastély

Az evező kezelése nem volt ismeretlen számomra, az észtországi kenutúrán ragadt rám valami. Az meglepett, milyen hamar elkezdtek fájni az izmaim, de nem kellett folyamatosan evezni, időnként megálltunk nézelődni - ilyenkor fotóztam a telefonommal gyorsan. Az út elején viszonylag sokat álltunk, az egyik hajó kormányosának nem igazán ment a feladat, sokszor kellett instrukciókkal ellátni. Abból a szempontból nem bántam cseppet se, hogy addig is tudtam nézelődni.

Mesevilág

Azért a Dunakanyar a Dunából nézve a legszebb. Elképesztő gyönyörű volt, ahogy beláttuk mind a két oldalt. Izgalmas volt olyan részleteket észrevenni, amiket a vonatból esélyünk sincs meglátni.

Az evezésre egy idő után rá lehet automatizálódni annyira, hogy a mozdulatokra nem is kell már figyelni, én onnantól élveztem a legjobban a túrát, tudtam rendesen bámészkodni.

Odafent van a Remete-barlang

Nagymarosnál két embert kiraktunk, ők eddig jöttek velünk, ketten pedig beszálltak a másik két hajóba kormányozni - gondolom riasztották őket, amikor kiderült, hogy az egyik hajón gondok vannak. Voltak is fura dolgok: el lett mondva, hova nem szabad menni a kenukkal, hol van a nagy hajók bólyasora, ahova nem szabad betévedni, a másik két hajó mégis rendszeresen odasodródott.

Jobbra Visegrád

Az izgalmas volt, amikor jöttek a gyors motorcsónakok meg a böhömnagy turistahajók, és nagy hullámokat vertek; olyankor szembe kellett fordulni a hullámokkal, különben borultunk volna. Elsőre félelmetes volt, mennyire imbolyog a kenu, de hamar hozzá lehet szokni.

És a vár közelről

Úgy volt, hogy megállunk még egy kis szigeten, de sajnos nem maradt már rá idő, úgyhogy Nagymaros után megállás nélkül csorogtunk Verőcére motorcsónakok, dúsgazdagék jachtjai, kajakok, turistahajók és nagy teherhajók között. A kiszállással sietni kellett, mert pont akkor jött egy nagy hajó nagy hullámokkal, azelőtt kellett kipattanni, hogy az elért volna minket.

Nagyon jó volt a túra, az evezés is tetszett, meg a szabadság érzése, hogy a vízen vagyok, bármeddig ellátok, arra megyek, amerre akarok - jó, amerre a kormányos akar. A Dunakanyar meg a legideálisabb hely a kenuzásra, csak arra kell figyelni, hogy ne bambuljon el nagyon az ember.

Visszasétáltunk Verőcéről a Csattogó-völgybe, felkaptuk a holminkat, és elindultunk Kismaros irányába. Már közel jártunk a kerítéshez, amikor szembejött az üdülőházak váltóportása, és figyelmeztetett, hogy azon az oldalon be van zárva a kapu, és a biztonságiak is elmentek, ő is csak azért tudott bemenni, mert kulcsa van. Számomra ekkor derült csak ki, hogy az Expressz tábor területe magánterület, és csak azért nyitották ki, hogy a fesztivál alatt lehessen közlekedni Kismarosról, mert amúgy hiába van párszáz méterre a fesztiválhelyszín, hivatalosan csak Verőcéről lehet megközelíteni. Annyi tippet kaptunk, hogy ha nem akarunk visszafordulni, akkor keressük a lyukakat a kerítésen. Nem volt nehéz találni egyet, a kapu mellett pár méterre simán átmásztunk. A kalandok végén betoltunk egy hamburgert Kismaroson, tökéletes zárás volt ez így.

A Természetjáró Fesztivál koncepciója nagyon tetszett: jók voltak a programok, kellemes volt a hangulat, szép volt a környék. A logisztikával akadt némi probléma, de ezek mind olyan dolgok, amiket jövőre korrigálni lehet - mert bizony, elvileg jövőre is lesz feszivál. Juhú, én már most várom. ^_^

Barlangtúra - Mátyás-hegyi-barlang

Vasárnap barlangászni voltunk, és fúúú, annyira jó volt, hogy én már a következő helyszínt keresem.

Úgy történt, hogy karácsony előtt pár nappal teljesen kétségbe voltam esve, hogy milyen ajándékkal lepjem meg foxot. Életmentő volt, mikor szembejött egy hirdetés, hogy ajándékozzak barlangtúrát. Hmm, miért is ne? - gondoltam, hiszen a barlangtúra tuti izgalmas, remélhetőleg foxnak is tetszeni fog, és élményt ajándékozni jobb, mint tárgyat. Meg azért reméltem, hogy én is elkísérhetem majd. :D Megkapta a kupont, ami egy évig érvényes egy, a Pál-völgyi-barlangrendszerbe szervezett túrára. Bár régóta beszéltünk róla, hogy kéne menni, végül most jutottunk el odáig, hogy tényleg bejelentkeztünk. Vasárnap délutánra volt hely egy kiscsoportos túrára. 

Fox nagyon figyel

Korábban érkeztünk a Pál-völgyi-barlang látogatóközpontjához, így volt még időnk meginni egy kávét és körülnézni. A túra hivatalos kezdése előtt nem sokkal visszacsorogtunk a gyülekezőhelyre; nem várakoztak ott sokan, még egy pár volt ott, és egy vélhetően apa-fia páros. Nemsokára megérkezett a túravezetőnk, aki felkísért minket az öltözőbe. Kaptunk sisakot és overált - ez utóbbi alá egy rövidujjú felső és egy hosszú, de kényelmes nadrág bőven elég volt. A nagy melegben fél perc alatt leizzadtam, alig vártam, hogy a 10 fokos barlangban legyünk. 

Kis cseppkő - őt meg lehet tapizni, nem fog tovább nőni

A Pál-völgyi-barlangrendszer az ország leghosszabb barlangja. A Pál-völgyi barlang 500 méteres szakasza kiépített és sétálva látogatható, a Mátyás-hegyi-barlangban pedig a mászós túrák vannak. 1902-ben fedezték fel, hogy a kőfejtőből barlang nyílik, de csak két évvel később kezdték el feltárni - időnként robbantással. 1919 óta engednek be turistákat. A II. világháborúban óvóhelyként működött a rendszer. 2011-ben vált hazánk leghosszabb barlangrendszerévé a 31 km-es hosszával. (A Baradla-Domica Aggteleken "csak" 25 km-es).

Művészfotó a Szendvics után

Átsétáltunk a szemközti Mátyás-hegyi-barlanghoz, beevickéltünk a vasajtón, és kaptunk egy rövid eligazítást. Sok időnk nem volt akklimatizálódni, máris egy 9 méteres létrán másztunk lefelé. Nincs tériszonyom, de nem tetszett a gondolat, hogy egy sáros létrán caplatok lefele, közben úgy szorítottam a csövet, hogy ha bármikor megcsúsznék, meg tudjam tartani magam. Túlparáztam persze, annyira nem volt vészes.

Ez elég gyakori látvány volt az út során :D 

Magát a barlangot viszont nehéz volt megszokni. Zárt tér, körülöttem mindenhol vészesen repedezett sziklák, narancsszínű por száll, az agyagos kövek csúsznak a lábam alatt. Bevallom, az első 10 percben konkrétan féltem, annyira új volt az élmény. Gyakorlatilag a fenekünkön csúsztunk le a Nagy-terembe, ahonnan a körtúra indult. Szusszantunk egy kicsit, közben próbáltam nem belegondolni, hogy a föld alatt vagyunk méterekkel. Nem sokat segített, hogy túravezetőnk - aki egyébként egy nagyon lelkes és laza srác volt, akin látszott, hogy imád barlangban lenni - szólt, hogy most következik utunk legszűkebb szakasza, de ne pánikoljunk, át fogunk férni, csak figyeljünk az instrukciókra. Amikor megláttam, mire gondol, azért leizzadtam egy pillanatra: tényleg szűknek tűnt a találóan Szendvicsnek elnevezett szakasz. Hosszúnak is tűnt elsőre, megküzdöttem vele, de átérve megállapítottam, hogy nem is volt annyira nehéz. Innentől kezdtem el igazán élvezni, nemtom, áttört egy gát és már nem féltem. Innentől már izgalmas volt minden, alig vártam, hogy újabb kihívásokat kapjunk.

Megjelöltem karikával, mit kell nézni: fenyő gyökere lóg be a barlangba

Kihívás pedig akadt. Volt még szűk járat, sokat másztunk négykézláb, csúszkáltunk, kétszer még mászni is kellett felfelé - ebből az egyik egy konkrét koreográfiával volt teljesíthető, a másiknál szabadon próbálkozhattunk. Életem sikere, hogy az én módszerem ítéltetett a legjobbnak. ^_^

Mászás

Az egyik legjobb és közben legfélelmetesebb rész mégis az volt, amikor leültünk, és lekapcsoltuk az összes lámpát. Nagyon ritka az, hogy teljes sötétségben vagyok, és a szemem meg az agyam nem igazán akarták elfogadni ezt a tényt. Túravezetőnk különféle játékokkal szórakoztatott minket: felvillantott egyet a plafonra, hogy megmutassa, az agy hogyan kompenzál, és tényleg sokáig láttuk a fény "nyomát", vagy a tenyerünk árnyékát, ha azt "néztük", pedig tudtuk, hogy valójában nem láthattuk.

Túravezetőnk az elefántnak támaszkodva lóg a levegőben

Biztosan van valami pszichés oka annak, hogy totál felpörögve éreztem magam egy olyan helyen, ahol előzetesen féltem, de nagyon hajtott az adrenalin. Még most is azt érzem, hogy vissza akarok menni: ez a minden sarkon egy újabb kihívás dolog nagyon bejött. Vicces, mert amennyire fostam, hogy nem férek át az elején, később pont annyira vártam a minél szűkebb átjárókat.

A Színházterem csarnoka

800 métert tettünk meg összesen 2,5 óra alatt. A föld felszínén ez nem lenne nagy kaland, a föld alatt kicsit mások a távolságok. Az időérzékelésem is megváltozott odalent, mikor körbeértünk, csodálkoztam, hogy máris a végére értünk.

A Színházterem színpadának agyagos padlója

Nem mondom, hogy nem volt fárasztó, mert hazudnék: nagyon is az volt. A folyamatos mozgástól nem éreztük a hideget, inkább kiizzadtunk. A túra alatt nem is éreztem, mennyire elfáradtam, de utána igazi ólmos fáradtság lepett el.

Arc a falban - barlangászok faragták ki. Eredetileg a megvilágítástól függött, hogy mosolyog vagy sírásra görbül a szája, de egyszer jött valaki, aki ezt nem tudta, és belevésett egy Joker-mosolyt. 

Kiérve sokkolóan hatott a 30 fokos meleg, azonnal téptem volna le az overált magamról. A térdem már fájt a sok mászástól: nem az ízület fájt, egyszerűen elkezdett kisebesedni és megdagadni. A tenyerem sárga lett az agyagtól, és az orromból is sárga port fújtam ki. Másnap észrevettem magamon lila foltokat, de csekély ár.

A csapat

Nagy élmény volt, nagyon izgi, én nagyon akarok még menni. Örülök, hogy ilyen ajándékkal leptem meg foxot, bár úgy sejtem, ő nem mindig volt a túra alatt ennyire boldog. :D

Észtország vol2 - Tallinn

Ha már a Naissaar szigetre nem tudtunk eljutni, belevetettük magunkat a tallinni városnézésbe. Nagy lelkesen vettem fel az Eesti Rahva Muuseum shopjában vásárolt észt mintás felsőmet - illett a naphoz.

Büszkén hordom azóta is

A délben induló ingyenes városnéző túrára odasétáltunk a tourinform irodához, ahol már nagy tömeg várta az indulást. Megint két csoport indult, olyan sokan voltunk. 

A Hosszú Hermann torony a parlament mellett. Amelyik ország zászlaja lent itt, az uralja Észtországot.

Az előző évihez képest nagy különbség nem volt: nagyjából ugyanazt az útvonalat jártuk be minimális eltéréssel, és a túravezetőnk is pontosan ugyanazzal a fanyar, önironikus humorral mutatta be a várost, mesélt az észt történelemről és az emberekről. A klasszikus helyeken jártunk: a Szent Miklós templomtól a Szabadság téren át a Kiek in de kökig, onnan a parlament épülete az Alexander Nevsky székesegyházzal, majd a Szűz Mária templom, a lépcsőn le az alsó városba, és végül a Városháza téren búcsúztunk el egymástól.

Alexander Nevsky székesegyház

A túra után megéheztünk, de rendes ebéd helyett az előző nap felfedezett Majasmokk Kohvikba tértünk be újra, és teleettük magunkat sütivel.

Sütihalmok

Mivel a vezetett városnézés mindig egy kisebb rohanás, tettünk még egy kört az óvárosban - ezúttal a saját tempónkban. Szerettem volna végre eljutni a város alatti katakombákba, mert az előző évben kimaradt - akkor nem indult aznap már túra. Most meg kiderült, hogy egy nappal előtte be kell jelentkezni, és másnap délelőtt 10-kor lett volna egy, de az nekünk már késő volt. A jóistenke nagyon nem akarja, hogy lássam a tallinni katakombákat. :/

Követségi iroda

Útközben belebotlottunk a magyar nagykövetség tallinni irodájába. Elég szép helyen van. Megmutattam foxnak a kilátóhelyet, ami a túrából kimaradt.

Mink meg a város

Szerencsénk volt, mert mindenki a Kohtuotsa kilátónál volt, valamiért ezt a Patkuli kilátópontot nem igazán találták meg a turisták, pedig innen sokkal szebb a kilátás.

Várfal

A Szent Olaf templom felé vettük az irányt. Tavaly ide se jutottunk be, most még bőven nyitvatartási időben voltunk. Befizettük a jelzésértékű belépőt a toronyhoz, és nekiindultunk a végtelennek tűnő csigalépcsőnek.

Olaf

Mindig elképeszt a tény, hogy 75 évig, 1549-1625 között ez volt a világ (!!!) legmagasabb épülete a 159 méteres magasságával - ma az átépítéseknek köszönhetően csak 124 m magas. Az már más kérdés, hányszor ütött ki rajta tűz villámcsapás miatt. Hiába no, nem volt akkoriban divat a villámhárító.

Óváros 

A csigalépcső és a végső kihívást jelentő létra megmászásra után az embernek jó esetben nincs más dolga, mint a panorámában gyönyörködni. Látni az óvárost, a kikötőt, a tengert, tényleg nagyon szép a város fentről.

Hajókikötő és tenger

Ami baromira kiábrándító és ront az élményen, az természetesen a többi látogató. A tetőn lehet tenni egy kört, de a hely pont annyi, hogy egy ember fér el, és még ő sem kényelmesen. Az ajtón kilépve szemmagasságban jelzi a haladási irányt egy nyíl. A felérkező turisták 60%-a a rossz irányba indul el, így minden sarkon behúzott hassal, de még így is túl intim közelségbe kerülve kerülgetik egymást az emberek.

Park és tenger

Arról inkább el se kezdek rinyálni, hogy a csigalépcsőn mi történik, amikor szembekerülnek az emberek. :D

Puritán oltár

Miután kigyönyörködtük magunkat, a templomban is tettünk egy kört.

Földig érő csillár

A Szent Olaf templom ma baptista templomként működik, bár tudjuk, mennyire vallásos nép az észt: nem igazán az.

Ez a kapu és ajtó :O 

Tartottunk egy kis pihenőt a városnézésben, de este újra a belvárosban kóricáltunk. Kedvet kaptunk kimenni a tengerpartra. Nem tudtuk, mit fogunk találni, de elindultunk a Linnahall felé. 

Nemzeti graffiti

A Linnahall oldalában egy meglepően szép graffitit vettünk észre. Felhívnám a figyelmet a lépcsőre, ami az észt zászlót akarja imitálni a kék és fehér festéssel, a lépcső szürkéje lenne a fekete. Szerintem zseniális. A rajzon az élesfogú medvére lehet egy tippje mindenkinek, mit akar jelképezni.

Kis öböl a Linnahall mellett

Lemásztunk a vízhez, de nem volt különösebben hangulatos, úgyhogy odébbálltunk. Nem kellett sokat sétálnunk, hogy egy parkba kerüljünk, ahonnan egyenes út vezetett egy nagyon bájos, köves-homokos parti részre, ami tele volt grillező, beszélgető, napon sütkérező emberekkel és kutyákkal.

Parti fák

Kerestünk egy szimpatikus kőpár, és mi is bámultuk a tengert a naplementében.

Naplementés tenger

Ez megint egy olyan pillanat volt, amibe vissza tudok süppedni azóta is, nagyon megnyugtató volt csak üldögélni és nézelődni. Egyébként érezhetően hidegebb volt a víz mellett, és éles volt a váltás.

Kövek

Vacsorázni egy vegán étterembe mentünk, ami nem túl kreatív módon a Vegan Restoran nevet viseli. Kellemes hely, az ételek finomak alapvetően, viszont itt tudtam meg, hogy mennyire zsigerien gyűlölöm a korianderlevelet. Paradicsomlevest kértem, és akkor még nem tudtam, mi az a petrezselyemszerű levél, amivel megszórták, csak azt, hogy borzasztó íze van. Mikor megláttam, hogy a főételnek kért tacómon is ez a cucc van, sírni tudtam volna. Azóta tudom, hogy ez a korianderlevél, és az emberek egy része nagyon szereti, mások viszont borzasztóan utálják, és ennek genetikai okai vannak. Tökre elszomorít, hogy egy ilyen megosztó fűszer esetén nem kérdezik meg a vendéget, hogy tehetnek-e belőle a kajára - az étlapon mellesleg nem is szerepelt, hogy koriander is lesz a kaján. Sajnos azt látom, hogy Budapesten is terjed ez a fűszernövény, és kérdezés nélkül szórják a kajára.

Úton a szállás felé még beugrottunk egy sörre a Karja Kelderbe, ami állítólag Tallinn legrégebbi kocsmája. 

Ezúttal a Sauna utca még hangosabb volt, mint előző este, és a diszkó is megnyitott. Ez azt eredményezte, hogy konkrétan berezegtek az ablakok a szobánkban éjszaka. A fáradtságtól szerencsére még így is tudtunk aludni.