2017. augusztus 12., szombat

Eesti tour - day 07, Pärnu - Tallinn

2017. 06. 27. kedd

Korán keltünk, hiszen 7:23-kor indult a vonatunk Tallinnba. Azért választottuk a vasutat, mert 120 km lett volna a Pärnu-Tallinn távolság, amit egy nap alatt le lehet végülis tekerni, ha optimálisak a körülmények (és nincs orkánszél a tenger felől), de az utunk hetedik napjára már nem mertünk ekkora távolságot bevállalni. Arra meg nem lett volna időnk, hogy két napra szétbontsuk. 

Biciklivel gurultunk el a vasútállomásra, ahol meglepő módon egyetlen peron volt, nagyobbra számítottunk. Felakasztottuk a bringákat, és felkészültünk a kétórás vonatozásra. Pärnu határában nagy meglepetésünkre felszállt a Riisa rantso egyik dolgozója, akitől a kulcsokat kaptunk és akinek fizetni kellett a szállást. Kérdezte, hogy tetszett a kenutúra. :D Azt viszont nem nagyon értette, miért mentünk bringával Pärnuba, ha egyszer van vonat is, amire Toriban fel lehet szállni. Az, hogy eredetileg is így terveztük az utat, nem nagyon győzte meg. (Most belegondolva tényleg vonatra szállhattunk volna, és kibekkeltük volna a szélvihart. Sebaj, így volt true.) A néni leszállt Toriban, mi pedig álmélkodtunk, hogy ezek szerint ő napont elvonatozik Pärnuból Toriig, ott felpattan a biciklijére, és elteker a 15 km-re lévő ranchra, ahol az utolsó 2-3 km murvás földút, majd este vissza ugyanez. Nem semmi.  

Ahogy közeledtünk Tallinnhoz, egyre több lett az ember és a bicikli. 10 óra előtt szálltunk le a vonatról. Fura volt Tallinnban lenni. Mindig szokatlan érzés, amikor hosszabb időt töltök a természetben, utána a város idegennek hat. Elgurultunk a belvárosban, ameddig tudtunk, de a macskakövet felváltotta nagy kövekből kirakott út, ahol nem lehetett tekerni. Megkerestük a bringakölcsönzőt, ahol leadhattuk a cangákat. Eléggé megérintett ez a pillanat, nagyon a szívemhez nőtt az a bicikli. Tökéletesen bírta a strapát, nem hagyott cserben egyszer sem.
Utolsó közös percek *szippszipp*
Meglehetősen álmosak voltunk, beültünk hát egy kávézóba. Mellettünk egy multikulti, üzeltembernek tűnő, kicsit arabos-cigányos kinézetű fickó ült és folyamatosan telefonált mindenféle nyelveken. Egyszer mintha magyarul hallottam volna beszélni, de mire figyelni tudtam volna, nyelvet váltott. Aztán mikor megkaptuk a kávét és sütit, amit rendeltünk, odaszólt magyarul, hogy jó étvágyat. :D Ezután tényleg magyarul telefonált valakivel, de ott is nyelvet váltott beszélgetés közben. Fura egy alak volt. :D 

A Knight hostel pár utcányira volt csak. Az ágyainkat elfoglalni még nem tudtuk, de a pénzügyeket elintéztük, és lepakoltuk a hátizsákokat. Nagyon jó hely, csak ajánlani tudom. Sokágyas szobában szálltunk meg, de meglepően flottul ment minden, nem volt gond az alvással. A hely világos, szép a dizájn, adnak reggelit, és Tallinn óvárosában, egy régi épületben van.  

Délben indult a helyi tourinform elől egy ingyenes guided tour, azt céloztuk be. Előtte volt még időnk egy antikváriumban nézelődni. Hjaj, kár, hogy nem elég jó a nyelvtudásom ahhoz, hogy észtül olvassak. 
Talinn, Tallinn, Tallinn!
Olyan sokan gyűltünk össze a városnéző túrára, hogy kettéosztották a csapatot, mi a Helen nevű, zseniális fanyar észt humorral megáldott idegenvezetőlányhoz kerültünk. Két órás volt a séta, nagyon informatív, nagyon izgalmas, észtesen humoros, imádtam. Helen nagyon jól végzi a munkáját, megérdemelt minden borravalót, amit a végén kapott.
Szent Miklós templom
A Szent Miklós templom története tipikusan észtesen kifacsart. A 13. században építették gotlandi német kereskedők. A reformáció idején csak azért élte túl a képrombolást, mert a katolikusok ólmot öntöttek a zárakba, így a protestánsok nem jutottak be. A II. világháborúban az épület súlyosan megsérült, az ott őrzött kincsek és művészeti alkotások azért élték csak túl, mert időben kimenekítették őket. A szovjet időkben felújították, amire úgy szereztek a kommunista vezetőségtől pénzt, hogy ateista múzeumot terveztek nyitni az épületben. Erre végül nem került sor, ma az Észt Művészeti Múzeum középkori kollekciójának ad helyet.

National embarassment
A Szabadság téren (Vabaduse Väljak) folytatódott a séta, ami Helen szerint "national embarassment". Úgy tűnik, az észtek se túl szerencsések a Szabadság terekkel. A középkorban piacként, majd a szovjet megszállás alatt tömegrendezvények helyszíneként működő téren áll az észt függetlenségi háború emlékműve. Ezt az emlékművet az észtek nem nagyon szeretik. Egyrészt baromi ronda, indokolatlanul drága volt (atomtámadás-biztossá tették az oszlopot, ami teljességgel indokolatlan), és totál félreértelmezhető.
Szabadságkereszt
Az emlékmű tetején a függetlenségi háborúban kitüntetésként adományozott Szabadság Keresztje (Vabadusrist) látható, ám laikus szemnek ez egy kereszt - Európa legateistább országáról beszélünk -, benne egy eurójel -közelről látszik, hogy nem az, messziről nem -, és egy fura ábra, ami egyébként egy kardot tartó kar.
Kiek in de kök
A Kiek in de kök (német: 'kukkants be a konyhába') vastag falú ágyútorony. A nevét onnan kapta, hogy a város védői fentről gyakorlatilag be tudtak lesni az alsóváros környező házainak konyháiba. 1475-ben épült, 38 m magas. Jelenleg a városi múzeum üzemel benne, a tetején kávézóval, és a tallinni alagútrendszer bejárata is itt található.
Észt parlament
Felsétáltunk a Toompea-ra ('dómhegy'), a felső városba. Az észt parlament nem csak kicsi, de meglepetésünkre egy őr, egy rendőr, egy korlát, semmi nem védi. Helen ezt azzal magyarázta, hogy "because nobody cares", mármint az észt bűnügyek száma minimális (1,3 millióan élnek az országban), másrészt a világ nagy része azt se tudja, mi az az Estonia, azt meg pláne nem, hogy Tallinnt eszik-e vagy isszák. Egyszerűen nincs szükség biztonságiakra. Ha meg kommunizmuspárti oroszok támadják meg az épületet, az észt civilek odamennek és megvédik, ahogy 1990-ben történt.

A parlamenttel szemben látható az Alexander Nevsky ortodox székesegyház. Észtország 1710-ben, a nagy északi háború alatt lett az Orosz Birodalom része. A székesegyház a 19. század végén épült a Toomipean. A helyválasztás nem véletlen: az ébredező észt nemzeti mozgalmaknak erős fricska volt egy, a város fölé emelkedő ortodox templom. Olyannyira az orosz elnyomás jelképévé vált a templom, hogy 1924-ben határozat született a lebontására, amit soha nem vittek véghez: az orosz kisebbség tiltakozása miatt az épület megmaradt. Helen szavaiból azt szűrtem ki, hogy a mai napig nem rajonganak érte, de meg tudom érteni: 200 év orosz uralom, 50 év kommunizmus után és az egyre agressszívabb modernkori Oroszország szomszédságában talán érthető.

Szűz Mária-templom
A Szűz Mária templom az evangélikusok főtemploma Tallinnban. Ez a város egyik legrégebbi temploma, amit dán hódítók emeltek a 13. század elején. Első írásos említése arról szól, hogyan végzett véres leszámolást a szerzetesek között a Kardtestvérek rendje, és kértek engedélyt a pápától az újraszentelésre. Helen szerint hilarious, ahogy ez az egyházban működik: védett zónában, szent helyen lemészároltál egy rakás szerzetest? Oda se neki, bűnbocsánat, a templomot szenteljétek újra, el van intézve.
Ékszerdoboz tengerrel
A Toompea egy kilátópontjáról az óvárosra láttunk rá bástyáival és a magastornyú Szent Olaf-templommal. Lépcsősoron sétáltunk le az All-linnbe, azaz alsó városba. Helen elmondása alapján az alsó részek az autentikus középkori épületek, amik kőből épültek, a felső város épületeinek nagyrésze csak 100-120 éves.
Lépcsősor a Toompea-ról
Helen mesélt kicsit az észt lélekről.
  • az észtek a legateistább nép Európában. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a természetközeli, pogány vallásukat az elnyomóik tiltották és üldözték, majd olyan gyorsan váltakoztak a különféle vallásokat magukkal hozó hódítók a területen, hogy egyik vallás sem tudott gyökeret ereszteni. 
  • a folyamatos elnyomás miatt az észt lélek jellemzője a zárkózottság és introvertáltság
  • nem szeretik a small talkot, még ismerőssel se kell csinálni. Sőt, ha észreveszel egy ismerőst a villamoson, simán megteheted, hogy másik kocsiba szállsz vagy a kocsi másik végébe mész, nincs belőle sértődés. 
  • sokan nem tudják, hogy Észtország egyáltalán létezik, ennek annyira nem szoktak örülni
  • észt vicc: "Hogyan különbözteted meg az introvertált és az extrovertált észtet? Az introvertált a saját cipőjét nézi, az extrovertált a tiédet."
  • hogyan nyerd el egy észt szimpátiáját? Dicsérd a nyelvük szépségét és az ország modernségét. Ha skandináv államnak nevezed Észtországot, Helen szerint nyert ügyed van. 
Városháza tér
A séta vége a Városháza tér (Raekoja plats) volt. A 13-14. századtól az alsó város főtere, 1441-ben a világon először itt állítottak karácsonyfát.

Sajnáltuk, hogy véget ért a túra, tényleg nagyon izgalmas volt. Bogi elvitt ebédelni egy palacsintázóba, a Kompressorba, ahol korábban már járt. A palacsinta tényleg finom volt, viszont sokat kellett rá várni, úgyhogy szép lassan elfogyott két jóféle észt sör fejenként, ami hiba. Nagy-nagy hiba, ha az ember várost akar nézni, és kora délután enyhén ittasan próbálja ezt a műveletet végezni.

Mindegy, visszasétáltunk a Kiek in de kök bástyához megtudakolni, mi a helyzet ezzel az alagútrendszerrel. Szomorúan vettük tudomásul, hogy aznap már nem indult több túra, egyénileg pedig nem látogatható. Hjaj, a toronyba azért felmentünk, és a városi múzeum kiállítását is megnéztük. A kilátást a legfelső szint kávézójából csodáltuk.
Szent Miklós templom 
Bástya



Szabdság tér felé
Bástya és ortodox székesegyház
Várfal


Visszamentünk a hostelbe, ezúttal már az ágyainkat is elfoglalhattuk. Ki is használtuk a lehetőséget, a másfél-két óra alvás kijózanító hatása csodálatos. A csendespihenő után újra a nyakunkba kaptuk a várost. Tudtuk, hogy múzeumot már nem találunk nyitva, de sétára volt még opciónk bőven.
Szent Olaf-templom
Az óvárosba indultunk. Elsétáltunk a Szent Olaf-templom előtt, ami 1549 és 1625 között a világ legmagasabb épülete volt a maga 159 méterével. Nem hiába szerették a villámok, nyolcszor csaptak a toronyba, az épület háromszor égett le emiatt. Ma csupán 123 m magas a többszöri átépítések miatt. A 13. század második felében építették dánok, nevét II. Olaf norvég királyról kapta.
Paks Margareeta
A Kövér Margón, az egyik bástyán sétáltunk ki. Céltalanul sétálgattunk, mígnem a tengerpartra néző elhagyatott Linnahall tetején találtuk magunkat. Az 1980-as moszkvai olimpiára felhúzott épület egy ideig koncertteremként funkcionált, ma fiatalok járnak inni ide és turisták sétálnak rajta.
Kilátás a Linnahallról
A városfal menti parkban folytattuk a sétát, és a Lillefestivalba, azaz a Virágfesztiválba futottunk bele. Ez egy kertszépítő fesztivál, amire meglepően kreatív és elegáns megoldások születtek.
Lila álmok
Mocsári szörnyek
A néni, aki a vízen kívül szépséges, a vízben rotható hulla, és becsábít a mocsárba



Macicsalád
És ezek után megtaláltuk a magyar kiállítók pályaművét. Hát. Nos. WTF???
Magyar dizájn
Tervrajz
A magyarázat szerint Victor Vasarely munkássága adott ihletet a Főkert magyar dizájnerének. Háááát... lehet, hogy papíron még jól nézett ki, de alapból olyan művel pályázni, ami csak felülnézetből mutatja meg az értelmét és egyébként úgy néz ki, mint egy fesztivál sátortábora, háááát. Én ezt átgondoltam volna.
Barátkozunk
A Szabadság tér felől jutottunk vissza a városfal mögé. Kicsit még bóklásztunk, pózoltunk kéményseprőszoborral, majd beültünk vacsorázni egy kocsmába. 10 óra lévén a konyha már bezárt, de sebaj, egy cidert megittunk, és bánatosan koccintottunk Binky lelkére, akinek a halálhírét éppen akkor tudtuk meg.

Mindezek után visszacsorogtunk a szállásra, zuhany, naplóírás, alvás. Másnap megint időben kellett kelnünk, ha el akartuk érni a kompot Helsinkibe. 

1 megjegyzés: