Észtország vol.2 - Tartu

Az ember azt gondolná, már unom Tartut, annyiszor voltam ott, de ez nem így van. Az IFUSCO végére kicsit tényleg mentem volna már máshova, hiszen Észtország olyan nagy (muhaha, 45.226 km², egy fél Magyarország), az idő meg oly' kevés.

Ébredés után még akartunk inni együtt egy kávét, de az előző nap felfedezett kávéház zárva volt. Az internet segítségével fedeztük fel a Rohelise Maját, ami egy biobolt és kávézó egyben, és nagyon cuki hely! Még jó is, hogy zárva volt a másik kávézó, így legalább jártunk itt is.

Rohelise Maja

A viljandi buszpályaudvarra még hárman mentünk, de a tartui buszra már csak ketten szálltunk fel foxszal - Bogi Tallinnba ment, ahonnan hazarepült Budapestre, várták az egyetemi teendők. Fox végigaludta a buszutat, míg én azon nosztalgiáztam, hogy egy éve erre tekertünk bringával, és mindig örültem, ha a konkrét helyszínek előcsalták az emlékeket. 

Tartuba érve a pályaudvaron megpihentünk, egy kávé elkortyolása után indultunk csak lepakolni a szálláson. A Downtown Hostelbe foglaltunk egy kétágyas szobát. A hostel a Tartui Egyetem egyik kollégiumának a része, és nagyon menő. Háromszobánként van saját konyha, mosdó, fürdőszoba, és minden csillog-villog, modernek a bútorok. Ha a kollégiumi szobák is hasonlóak, akkor a tartui egyetemisták nagyon jó körülmények között  laknak. Komolyan, ilyen tiszta hostelben szerintem életemben nem voltam még.

A szobát még nem foglalhattuk el, de a hátizsákokat lerakhattuk egy zárható helyiségben. Terheinktől megszabadulva indultunk a belvárosba sétálni.

Csókolózó ifjak

Kicsit bajban voltam, mit is mutassak meg foxnak. Tartu belvárosa alapvetően nem túl nagy: ha szigorúan vesszük, egy hosszabb sétálóutca, mögötte a dómhegy, másik oldalon pedig a folyópart, mindez nem túl nagy kiterjedésben. Felmentünk a dómhoz, sétáltunk a Rüütlin, megnéztük kívülről a városházát és az egyetemet, megmutattam, hol volt az IFUSCO.

Katedrális

Tarturól tavaly már elég sokat írtam, nem akarok mindent megismételni. Észtország második legnagyobb városa, egyetemváros, emiatt mindig tele van fiatalokkal meg külföldiekkel,  és általában pezsgő élettel. A 5. század óta biztosan lakott, 1030-ban említik először a kijevi krónikákban: Yuryev néven emeltetett itt erődöt Bölcs Jaroszláv. A Kijevi Rusz része volt egészen addig, míg a livóniai lovagrend, a Kardtestvérek Rendje el nem foglalta a várost a 13. században és át nem nevezték Dorpatnak. Ezután lett a Hanza szövetség része.

Park

A livóniai háború után hol lengyel, hol orosz uralom alatt állt Tartu. A város zászlaját Báthory Istvántól kapta, aki jezsuita gimnáziumot is alapított itt. A 17. században svéd terület lett, ekkor alapították az egyetemet. Később orosz kézre került, ez 1920-ig tartott, amikor a város elnyerte függetlenségét, és Tartu néven létezett tovább. 1940-ben bevonultak a szovjetek, és csak 1991-ben lett újra szabad, észt város. A Szovjetunió idején katonai repülőteret üzemeltettek a mai nemzeti múzeum területén, és nukleáris bombákat is tároltak ott.

Emajõgi partja

Megéhezvén az IFUSCO alatt már jól bejáratott Ruunipizzába ültünk be. Ebéd után elfoglaltuk a szállást, ekkor már elmúlt 4 óra, és a két lecsúszott cider után kicsit meg is pihentünk. Esteledett, mire újra a városban mászkáltunk.

Megvan a jószág

Az Emajõgi partján sétáltunk. Megtaláltuk a disznó szobrát, amit már tavaly is meg akartam nézni.

Itt éppen zöld

A folyópart mindkét oldalán gyalogsétány fekszik, és több helyen pad helyett hintába vághatja magát az ember. A fűben fiatalok üldögéltek, a sétányon futók tartották meg az esti edzést, a távolban pedig a színváltós híd pompázott változatos színekben.

Folyó a másik irányból

Nyitva találtunk még egy boltot, ott vettünk limonádét. Viljandi óta pörögtünk az észt limonádén, az egyik kávézóban annyira finomat ittunk, hogy onnantól mindenhol azt a márkát kerestük. Persze  nem találtuk meg, sőt, Tallinnig kellett mennünk érte, de cserébe sokfélét kipróbáltunk, és azok is finomnak bizonyultak. Limonádét kortyolgatva sétáltunk tovább.

Városháza éjjel

Másnap reggel 8-kor indult a buszunk Narvába, nem maradtunk kint nagyon sokáig. Egy boltba még beugrottunk, mert annyira ízlett a limonádé, hogy a szálláson is akartunk inni belőle. :D A boltban beszereztem a legindokolatlanabb dolgot, amit el tudok képzelni: vettem egy észt nemzetiszínű gyertyát.

Nemzetiszín gyertya

Nagyon jó az illata egyébként. :D

IFUSCO 2018, Tartu

2013-ban kicsi magyar szakos egyetemista voltam, amikor elkezdtem észtül tanulni, és belefolyni a finnugrisztikába. Egy jól sikerült Kutatók Éjszakája után bekerültem az azévi ELTE-s IFUSCO delegációba. Sziktivkarban, Komiföldön találkoztam fiatal finnugristákkal a világ (na jó, főleg Európa és Oroszország) minden tájáról, és baromi motiváló volt az egész. Előadást is tartottam, az volt az első és utolsó konferenciás megnyilvánulásom. Volt utána IFUSCO Göttingenben, Pécsett, Helsinkiben és Varsóban is, de idén sikerült csak újra eljutnom: most nem írtam szakdolgozatot, nem dolgoztam, sőt, 2 vidám munkanélküli hétnek néztem elébe. (Ez utóbbi részt a konferenciára jelentkezéskor persze még nem tudhattam, de vidám volt tényleg, két munkahely között voltam éppen.) A helyszín Tartu, Észtország, a program és a társaság izgalmasnak ígérkezett. 

Jó is volt, de közben kicsit szomorú is. Ez már nem az én világom: nem vagyok se egyetemista, se kutató, se finnugrista, finnugor nyelven meg csak magyarul beszélek jól, észtül örülök, ha egy kávét merek kérni. Nincsenek kutatásaim, nem vagyok aktivista, nincs szakterületem, nem tanítok. Igazából sok keresnivalóm nem volt ezen a konferencián, csak az őszinte érdeklődés adott némi létjogosultságot a jelenlétemre. Foglalkoztat a finnugor világ, nyomon követem az alakulását, de én magam nem alakítom. Fura és keserédes volt rádöbbenni, hogy a részese lehettem volna én is, ha úgy alakul az életem. Nem mintha olyan rossz lenne most nekem - de néha meg kell gyászolni a "lehettem volnákat". 

Magas-Tátra a levegőből

Tartuba eljutni egész napos, átszállós móka, ráadásul az utolsó pillanatig Damoklész kardjaként lebegett a fejünk felett a lengyel légitársaság sztrájkja - Varsóban akartunk átszállni a tallinni gépre. A sztájk végül elmaradt, eljutottunk Tallinnba, és május elsején este szerencsésen megérkeztünk Tartuba, oda már busszal. Nagyon furcsa érzés volt újra Tartuban lenni, és nem biciklivel érkezni. Lepakolás és gyors vacsora után spuriztunk a vezetett városnézésre, ahol Bogival  nem sok újat hallottunk, de legalább meglestem, milyen emberek jöttek a konferenciára. Az este közös sörözéssel zárult, a Püssirohukelder csarnoka csak úgy zengett a finnugor nyelvektől. 

Tartui este

A konferencia kifejezetten laza volt: más dolgom se volt, mint beülni az érdekesnél érdekesebb előadásokra és meghallgatni őket. Az ismerkedést mondjuk nem könnyítette meg a tény, hogy nem adtam elő, a legalapabb beszélgetésnyitó az "És te miről adsz elő?". Az esti programok kellemes szociális események voltak: bemutatkozó este a Genialistide klubban, szaunázás a Tampere majában, záróvacsora a Vilde ja Vineben. Elvittek minket az észt nemzeti múzeumba, ahol tavaly már jártunk Bogival. Végre megvettem a felsőt, amit tavaly otthagytam, és egy évig bántam ezt a döntést. :D 

A Võro Intézet épülete Võruban

A legjobb a szombati egésznapos kirándulás volt, én azt élveztem a legjobban. Võrumaat jártuk be kicsit. Azért izgalmas ez a terület, mert itt a võro nyelvet beszélik. Az észt nyelvet északi és déli észtre szokták bontani, és van olyan elmélet, mely szerint a délinek számító võro nyelv nem is az északi legközelebbi rokonnyelve - mondjuk ez azért kicsit erős. A võro a beszélői szerint nem is nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Nevét Võru városáról kapta, ami azért mókás, mert maga a nyelv sokkal régebb óta létezik, mint a város, amit csak 1784-ben alapítottak. A Võru Intézetben hallgattunk egy előadást, ami számomra csak részben volt érdekes, mert a konferencián részt vettem egy võro nyelvi workshopon. Érdekes egyébként, mennyire igyekeznek megtartani ezt a nyelvjárást: gyerekkönyveket, magazinokat jelentetnek meg rendszeresen, az iskolában is hetente van võro nyelvű óra, és a Kalevipoeget (észt nemzeti eposz) is kiadják képregényként võro és észt nyelven. Ez a képregény könyv egyébként iszonyat jól néz ki, tudnék neki helyet szorítani a könyvespolcomon. (Valószínűleg megveszem az első kötetet fizu után, 32 euró szállítással együtt.)

A szervezők által lőtt fotó Rõugéből, forrás: Facebook

Rõugében ebédeltünk, ami azért volt zseniális, mert végre nem párolt zöldséget ettem párolt zöldséggel, ami három napig a vega ebéd volt a konferencián, hanem zöldségtallért főtt krumplival és a legindokolatlanabb észt találmánnyal, a sineppel. A sinep az egy elképesztő erős mustár, a wasabival vetekszik a csípőssége. Első kóstolásra beleszerelmesedtem.

Sänna

A következő állomás Sänna, egy kis majorság volt. Ez a hely két dolog miatt is érdekes. A régi majorsági épületben ma alternatív iskola működik, ahol teljesen a gyerekekhez igazítják a tanmenetet, amolyan igazi hippisen. Félreértés ne essék, ez szerintem elég menő. Másrészt itt találkoztunk Csüllög Edinával, a Finnugor Filmfesztivál egyik alapítójával és szervezőjével, aki a fesztiválról mesélt nekünk. Ő is nagyon laza arc, igazi művészember, aki az észt vadonba menekült a proto-uráli nyelv elől.

Hagyományos szauna

Az utolsó állomás a Suur Munamägi közelében található kis tanya, Mooska volt. A Suur Munamägi nem mellékesen Észtország legmagasabb pontja a maga 318 méterével. Mikor elhaladtunk mellette a busszal, csak egy sima kis dombnak tűnt. Mooska arról híres, hogy hagyományos füstös szaunájuk van, ahol szaunázni lehet, de ezenkívül egy másik szaunában füstölik a húst. A helyi néni nagyon sokat mesélt a szaunák világáról, ami egy ideig érdekes volt, de egy óra után kezdett unalmassá válni. Maga a tanya egyébként mesés helyen fekszik, hangulatos, erdei búvóhely, ahol meg is lehet szállni. A túra végén megkóstolhattuk a házi finomságokat: füstölt húst, vajkrémet, kenyeret, sőt, aki akart, ihatott egy felest is. Ha megyünk újra biciklitúrázni, érdemes lenne útba ejteni ezt a tanyát.

Ablakos budi

A kedvencem a kis bodega volt, ami wc-ként funkcionált. Értem én, hogy nagyon hangulatos a wc-n ülve az ablakokon kibámulni, de ezesetben inkább volt stresszes: amikor rajtad kívül huszan vannak a helyen, és esélyes, hogy másnak is pisilnie kell, akkor nem annyira jó folyamatosan azt lesni, ki közelít a bódéhoz, és melyik pontról lát meg premier plánban a pottyantóson üldögélve.

Kilátás a szobából

Tartuba visszaérve rohantunk elfoglalni a szállásunk - erre az estére már nem biztosítottak szállást nekünk a szervezők. A tavalyi hostunknál szálltunk meg, csak egy másik lakásban: ezúttal a helyi hacker főhadiszálláson kaptunk szállást. A lakás és a ház is megérne egy misét. Az épület egy ortodox templom szomszédságában található, régen iskola működött benne. Az elrendezése is iskolára emlékeztet: mosdó csak a folyosó végén van, zuhanyzó pedig egy helyen a földszinten. A hostunk szerint művészek, tanárok, zenészek lakják a házat. Ennek ellenére elég kihaltnak tűnt: egy fiatal nővel találkoztam csak a folyosón, aki majd halálra rémült tőlem.

Az este végére megtelt a helyszín

Egy program maradt más csak Tartuban: aznap este tartották a diákok dalosestjét (Tundengi Öölaulupidu). Pont akkor sikerült Tartuban lennünk, amikor a ballagás hete  volt. Szinte minden este volt valami ehhez kapcsolódó program, nem egyszer láttunk beöltözött diákokat a városban. A dalos estet a nemzeti múzeum mellett egy nagy parkos részen tartották, ide vonultunk azokkal, akik a városban maradtak a konferencia után. 2 euró volt  a belépő, és 1 euróért lehetett dalosfüzetet venni. Olyan volt az egész, mint egy kis fesztivál, ahol egy színpad van, és nem csak az előadók énekelnek, hanem mindenki. Én is próbáltam együtt énekelni a tömeggel, bár a dalok többségét nem ismertem, mégis egész jól ment. :) Az este végére, amikor a legnagyobb slágereket énekeltük, érezhetően megváltozott a hangulat. Elég sok nemzettől lenne félelmetes, ha üvöltve énekelnének hazafias dalokat, de az észteknél valahogy annyira más az egész. Sugárzik belőlük, mennyire  örülnek, hogy a sok szívás után végre szabadok és függetlenek, és nem céljuk ezzel bárkinek kárt okozni. Jó volt kicsit még mélyebben belelesni az észt lélekbe. (A narvai látogatás után ez a kép kicsit árnyalódott, de erről majd akkor.)

Fotózó macska graffiti, Tartu

Két dolog volt csak nagyon kellemetlen: a minimalista infrastruktúra, ami többezer emberre 6-6 toitoival készült csak, ami miatt 25 percet álltam sorba, és a dermesztő hideg. 3 óra állva éneklés után nem éreztem semelyik végtagomat. A szálláson se volt kifejezetten meleg, de még mindig kellemesebb volt az idő, mint odakint.

A magyar folklór a bemutatóesten - egyik lány sem magyar.

Vasárnap reggel buszra szálltunk, és elutaztunk Viljandiba, de ez már a következő bejegyzés sztorija lesz. Az IFUSCO jó élmény volt, még úgy is, hogy kicsit kívülálló voltam - de csak kicsit. Többet szerintem nem megyek, nem mintha rosszul éreztem volna magam, de ez már nem az én világom, én csak kíváncsiskodni mennék, nem én vagyok a célközönség. Megismertem embereket, akiknek csodálom a kitartását és eltökéltségét, és megpróbálhatom nyomon követni a munkásságát, már ezért is érdemes volt ott lennem.

Kedves IFUSCO, egy öröm volt. 

Eesti tour - day 02, Valga - Tartu

2016. 06.22.

Fél 9kor atomhangosan szólalt meg az ébresztőm. Pár perc pihenés után másztam ki az ágyból. Összepakoltunk, beugrottunk egy boltba, gyorsan lehúztam egy energiaitalt, és fél 10 körül elindult a Valga-Tartu biciklitúra. 

Már Valgából kifele menet elkapott a "ez zseniális és imádom" érzés. Cuki faházak közt tekertünk, az út sima. Hideg volt, továbbra is 15 fok, de napsütéses időnk volt. 

A városból kiérve bicikliúton haladtunk tovább. A távolban viharfelhők gyülekeztek, de távolinak tűntek. Aha. Észtországban ez nem így működik: a távoli felhők brutálgyorsan utol tudnak érni. Az Otepää-i elágazásnál kapott el minket az első zuhé. Hamar elállt a szakadó eső, a továbbiakban csak csöpögött, de a biztonság kedvéért bebugyoláltuk és vízhatlanná tettük a hátizsákokat. 

A teheneket nem zavarja, ha megáznak

Letértünk a bicikliútról, autóúton tekertünk tovább. Észtországban szinte mindenhol egyméteres a padka az út mellett, kényelmesen lehet rajta tekerni. Kisütött a nap, majd hamarosan újra elkapott a zápor, ami ezúttal jégesőbe csapott át. Bármilyen kemények vagyunk, ez azért megállásra késztetett minket. Amikor a karomon ugráltak a jégdarabkák, annyira nem voltam boldog, de legalább a sisak a fejünket megvédte. 

August Gailit észt író szülőháza

Pár perc múlva újabb napsütés, mi pedig elértünk Sangastéba, am félúton van Otepää felé (kvázi az út negyedénél jártunk). 

Lóparkoló. Az egy létező dolog.

A lóparkolóban (!!!) pihentünk kicsit, majd menekülőre fogtunk, mert újabb baljósan kinéző felhő közeledett. Eszméletlen gyorsan változott az időjárás, és felhők szélsebesen suhantak át az égbolton. 

Világvége, ítéletidő

Egy fedett buszmegállóig jutottunk, ott vártunk vagy fél órát, mire annyira lecsendesedett, hogy el tudtunk indulni. Egyszer megpróbáltuk előtte, de vissza kellett menekülnünk, mert megint jég esett. Közben egy cuki észt néni kérdezte aggódva, hova megyünk és miért ilyen esős időben. 

Sangaste templomára láttunk rá a buszmegállóból

Elnézést kérek mindenkitől, akinek azt hazudtam, hogy Észtország sík. Az út meglepően szintes volt, sok-sok emelkedővel. Gyakran maradtam le, az agydinamós bringa érezhetően lelassított, de Bogi mindig bevárt, ha már nagyon nem látszottam. Majdnem rátértünk egy bicikliútra, ami a Pühejärve mellett halad el, de földes-murvás út lett volna a terep, maradtunk inkább a betonúton. Egy lemaradásom alkalmával arra értem be Bogit, hogy egy motoros orosz pasassal trécsel. A fickó vigyorogva közölte velünk, hogy rossz úton vagyunk, és a tábla, amit szerint Otepää 15 km, az rossz, valójában 23, és nagyon durva hegyeket kell megmásznunk, amikhez a mi biciklijeink nem alkalmasak. Ebből csak annyi volt igaz, hogy tényleg döbbenetesen sokat kellett felfele tekernünk, és néhol olyan volt a beton összetétele, hogy még lefelé is lassította a kerekeket. Ez a rücskös út halál volt, néha majd elpusztultam a hegyeken, de végül mindenhol feltekertem. Nagy filozófia kérdések merültek fel bennem tekerés közben, mint az élet akadályainak és az emelkedőknek a párhuzama: lehet, hogy távolról félelmetesnek és teljesíthetetlennek tűnnek, de ha benne vagy, akkor már nem is olyan leküzdhetetlenek. Ha benne vagy, akkor már nincs messze, haladni kell, és a kis lépések összeadódnak egy nagy egésszé. *spanyolviasz* 

A változatosság kedvéért Otepää előtt 7 km-el újra lecsapott a jégeső, csendes beletörődéssel vártuk ki a végét. Pár perc alatt odébbállt. 

Otepää!!!

Otepää igazi sportváros, népszerű téli üdülő- és síközpont. A sport részét átéreztük, az utolsó emelkedő már kifogott rajtunk. Hatalmas öröm volt odaérni, bár még csak félúton jártunk. A nyeregből leszállva túl fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy még ugyanennyit letekerjek, de egy ebéd, egy sör és egy kávé helyretett. 

Észt sör

Tartu felé már jóval kevesebb volt az emelkedő. Mivel az idővel jól álltunk, megálltunk a Pangodi tónál. Óriási királyság volt! Ez egy elképesztően gyönyörű tó az út mellett, szabadstranddal. Eleinte viccnek gondoltam, amikor Bogi azt mondta, hogy ő bizony belemegy, de hamar meggyőztem magam, hogy jó lesz az nekem is. Végülis azért voltunk úton, hogy olyan dolgokat csináljunk, amiket a hétköznapokon nem szoktunk. 15 fokban bikinire vetkőzni és pancsolni, na azt nem szoktam. A víz jeges volt, de hamar megszoktam annyira, hogy ki se akartam menni.

Benne vagyok a tóban

A tó melletti játszótéren hintáztunk, és megcsodáltam a világ legigényesebb erdei pottyantós WC-jét. Még Wc papír is volt! :O És nem volt büdös. :O 

Játszópark

A fürdés feltöltött, újult erővel szálltunk vissza a bringára. Útfelújítás miatt egy szakaszon feltörték az utat, földes-köves szakaszon kellett gurulni egy km-en át, nem volt kellemes. Egy elágazás után a Tartu felé tartó nagyforgalmú útra kerültünk. Olyan volt, mint az autópálya, azzal a különbséggel, hogy nem tilos biciklizni. Viszont nem is túl élvezetes. Meredek emelkedők, szemből előző autók, brutál menetszéllel támadó kamionok nehezítették meg az életünket. 

Tartu előtt kb. 8 km-re kezdődött el a bicikliút. Ekkor már bőven túl voltunk 80 km tekerésen, éreztem is. Fájtak az izmaim, a derekam, a hátam. Balga módon végig a hátamon vittem a hátizsákot, ami totál hülyeség volt, pláne hogy kaptunk pókot és volt csomagtartónk. 

Tartu!

Becsorogtunk a városba. A belváros meglepően nyugis volt, de közvetlenül Jaanipäev előtt ez nem meglepő. Airbnb-s szállásunk volt, a hosztunk először nem vette fel a telefont, ami kicsit aggasztó volt, de olyan fél óra után sikerült kapcsolatba lépnünk vele. Egy régi kollégium épületében volt a "lakás", konkrétan egy koliszoba. A zuhanyzó egy függönnyel volt leválasztva a szobától, a WC kissé jobban elszeparálva, de nem egy túl igényes, felújított hely. Alvásra viszont tökéletes, ennél többet nem akartunk tőle. A hoszt nagyon kedves volt, még vacsorázni is invitált a barátaival, de túl fáradtnak éreztük magunkat a nagy társasághoz. 

Összkomfortos szoba

A pizzéria, ahova vacsorázni mentünk volna, zárva volt. A sétálóutcán tértünk be az első nyitva lévő pubba. A rántott sajtom kis sajtgolyókból állt, nem éppen erre számítottam, de legalább csípős volt. Két sört elkortyoltunk, a megtett 92 km után szerintem megérdemeltük. 

Ez a kép amúgy este 11-kor készült az utcán. Nem, nem a lámpák miatt van ilyen világos.

A szállásra indulva egy meglepetés várt: egy sirály leszarta az ülésemet. Köcsög sirályok, az út végére se sikerült megkedvelnem őket.

Éjfél előtt kerültünk ágyba. A fáradtságtól seperc alatt elaludtam, még az se zavart, hogy nincs sötét. 

Megtett táv: 92 km.