gólyatáborok

Egyébként borzasztó undormányos dolgok ezek a gólyatábori megerőszakolások, de az utóbbi hetekben sajtónyilvánosságot kapott két eset biztosan csak a jéghegy csúcsa. A magam részéről egy ilyen esetről sem tudok, de az biztos, hogy a körülmények és a szituáció tökéletesen adott egy gólyatábori helyszínen. 

Én két gólyatáborban is részt vettem, tekintve, hogy a békáefről igen hamar átnyargaltam az ELTE-re, ergo két év alatt két gólyatábornak is a gólyája lehettem. Nekem bárki bármit mond, a mi ELTE bölcsész gólyatáborunk igazán lófasz volt, kispista ahhoz képest, amit a békáefen egy évvel korábban átéltem. Az ELTE-n pont nem volt olyan feladat, ahol kínosan éreztem volna magam, nem is nagyon itattak minket, (konkrétan egy ivós feladat volt, ahol kb. másfél-két liter bort kellett a csapatnak minél gyorsabban elfogyasztania, de erre voltunk vagy húszan), cserébe csóri kezdőegyetemista fejjel horroráron vehettünk alkoholt. Kissé fel is voltunk háborodva, hogy mi az, hogy itt nem itatnak minket. Nyilván a szervezők itt is kinézték minden csapatból a jócsajokat, akiket később ilyen-olyan indokkal egészen gyakran szerepeltettek, de sose voltam az a hűdejócsaj (a hökös listán én a "csúnyácska" jelzőt kaptam. azzal a hajjal nem is csodálom), szóval az ilyen jellegű basztatásokból kimaradtam. 

De azt sose felejtem el, hogy a békáefes gólyatáborom konkrétan a megalázásról szólt. Én igyekeztem kevés feladatban részt venni, bár akkor semmi gólyatábori tapasztalatom nem volt, de azt láttam, hogy ezek a dolgok nem tetszenek. Természetesen a csoportnyomás működött, meg a "meg kell csinálnod, különben nem kapunk pontot!" és a "pluszpontért puszild meg az állomás vezetőit" létezett, aztán persze kiderült, hogy pluszpontot senki nem kapott, a csapatverseny díja meg volt egy üveg pezsgő talán? Mindegy, amit mai napig undorral az arcomon mesélek, az a sárdagonya. Azóta láttam évekkel későbbi tábori képeket napiszaron erről a feladatról. Drága szervezőink ástak egy gödröt, amit aztán feltöltöttek vízzel, remek dagonyát képezve ezáltal. Csapatonként vonultunk oda, és x embernek bele kellett másznia a gödörbe. Én pont jelentkeztem, sárban tapicskolni tudok, meg amúgy is kihúztam magam a többi igen gáz feladatból. Szóval 4-5en lányok (perszehogy lányok) belemásztunk abba az undormányba, nyilván a nadrágot levettük, hogy ne legyen csupa sár, de hosszú volt a gólyatábori póló, a bugyit pont takarta, nem éreztük annyira gáznak. Már a dagonyában ülve jöttek az instrukciók a szervezőktől, hogy ugyan vegyük már le a melltartót, mert az pluszpont. Oké, a csapatért bevállaltuk, úgyse látszik a pólón át semmi. (a faszt nem, fehér póló volt) Következő: vegyük le a bugyinkat. Vagy a pólót. Mert az is pluszpont. A méltóságomból még maradt annyi szeletke, hogy erre határozott nemet mondtam. Ha jól emlékszem, egy csaj a pólólevételt bevállalta. Takarta a melleit, de olymindegy volt már. A későbbi táborról internetre kikerült képeken félpucér csajok parédéztak ugyanebben a gödörben. Biztos mi voltunk a túl prűdek. 

A másik végtelenül megalázó feladat az volt, amikor sorba állítottak minket. Kommunikációs főiskoláról lévén szó, hát szinte csak lányok voltak, egy-két fiú elvétve. A feladatunk az volt, hogy egyenes derékkal hajoljunk előre, majd mellrázással térjünk vissza az eredeti pozíciónkba. A hökös srácok meg ezt pontozták. És ezután következett életem egyik legmegalázóbb pillanata, mikor megkértek, hogy én külön ismételjem meg a mozdulatsort. A csapatért. Gondolom mert szőke hajam volt, kék szemeim és nagy melleim. Kis tizennyolc évesen az ember még van olyan mulya, hogy a "csapatért" bevállalja, nehogy megszólják. A tökein ugrándoznék annak a fasznak, aki képes volt egy tizennyolc éves, naiv és tapasztalatlan lányt ilyen helyzetbe kényszeríteni, már ha emlékeznék az arcára. Borzasztó megalázó volt. 

Ezeken kívül olyan feladatok voltak, mint a szervezők által kevert koktél - értsd: vodka, tejszínhab, csípőspaprika, olaj, és egyéb nyalánkságok - megivása után bukfencezés. A csapatunkból résztvevő lány olyan rosszul lett, hogy egész délután a faházban feküdt, talán haza is ment, annyira szarul volt. Egyik nap lementünk a strandra, a Velencei-tónál voltunk ugyanis, a táborból kifelé minden résztvevőnek ugyanezt a koktélt kellett meginnia ahhoz, hogy kimehessen. Meg lilahagyma evés pálinkával. De a hagymát egy csapattag csaj mellei közül ette ki valaki. Talán egy másik lány.

A srácoknak is kijutott a megalázásból, tehát valahol érvényesült az egyenjogúság. Az egyik feladatnál minden csapatból kértek egy fiút és egy lányt. A lányokat a földre fektették, előkészítették a tejszínhabos flakont, ami alapján a srácok arra készültek, hogy a lányok különböző testrészeiről kell lenyalogatni a habot. A fiúk szemét kendővel bekötötték, majd a lányokat elzavarták, és srácokat fektettek a helyükre. Tehát szerencsétlen bekötött szemű srácok át lettek baszva, és fiúk mellkasáról kezdték nagy hévvel felnyalni a tejszínhabot. Abba nem mennék bele, hány ponton megalázó ez a feladat, még ha nem cserélték volna ki a lányokat, akkor is gáz lenne. 

Utolsó este abban a táborban bebasztam én is, mint a szemét. Nem nagyon tudtam máshogy elviselni. 

Szóval nem, egy pillanatig nem csodálkozom. Némelyik gólyatábor tényleg a szexről szól csupán, és a lényege az, hogy a hökös szervezők legalább egy este megdughassanak valakit. Riszpekt azoknak, akik ki mertek állni a történeteikkel, és shame on me, hogy sokáig fel se fogtam, hogy amik velem történtek, nem normális dolgok, és ha nem is az erőszak, de a zaklatás szintjét talán kimerítik.

A napiszaron konkrétan fent van a képsor a mai napig, katt ide. Abból az évből volt egy galéria, ami nyilvánosan elérhető volt facebookon, a subba posztolta is, egy rakás félmeztelen csajsziról a dagonyában, egy részük még smárolt is talán a kamerának. Azóta törölték.  

diplomáslány

Természetesen nem szakíthattam meg a Mister baráti kör államvizsgás hagyományát, így a nagy nap reggelén a lányokkal még rituális és idegnyugtató jelleggel fogyasztottunk el egy kör rövidet a Kamara teraszán. Nagyon jót tett, fél óráig nem izgultam, de sajnos utána visszatért az érzés. 

Maga az államvizsga egyébként tényleg nem para, ha leszámítjuk, mekkora a tétje. A várakozás fílingje megegyezett egy sima vizsgáéval, talán csak az aggodalom volt nagyobb az arcokon. Dél előtt nem sokkal a teremből kifelé igyekvő konzulensem odajött hozzám, és mondta, hogy szól az opponensemnek, hogy idő van, úgyhogy lassan mehetek is befelé. Így is lett, B.G. ezek után nem sokkal szólított, végre bejutottam. 

Túl akartam lenni már az egészen, mégis megcsapott az "úristen ez most tényleg megtörténik" - érzés, ahogy leültem kidolgozni a húzott tételeket. Hálistennek a mumustémákat szerencsésen elkerültem, ha egy irodalomelmélet-stilisztika kombót húzok, eléggé vége lett volna a világnak. Ehelyett egy lightos kis nyelvi változást és a XX. századi magyar lírát húztam, természetesen Adyról meséltem, róla sokat lehet. A védés nagyon jól ment, K. tanár úr szakmai dolgokba nem ment bele, gyakorlatilag csak mesélnem kellett arról, hogyan végeztem a kutatást a témához és milyen eredményeket kaptam. simaliba. Kiküldtek, visszahívtak, a bizottság úgy döntött, hogy négyesre értékeli a teljesítményét, köszönöm szépen, viszontlátás. 

Eszti lent várt az A épület előtt, ahol hajj de sokat dohányoztunk előadások előtt. Örömködés, végre mindannyian diplomások vagyunk, a négyes tök jó (jobbat nem érdemeltem volna amúgy, úgyhogy elégedett vagyok), telefonok, sms-ek, gratulációk és boldogság. Este ünneplés a kolibüfében, bogitószt, öt éve még nem is tudtunk egymás létezéséről, korszak lezárul, kocc. Elég jó érzés, amikor a kis pajtásaid veled együtt örülnek. 

Tegnap átvettem az indexemet. Már egy hónapja megtehettem volna, teljesen véletlen, hogy államvizsga után egy nappal volt időm és kedvem elmenni érte. Nagyon nem vagyok az a sírós lány, de ahogy elpakoltam a kis fekete könyvecskét, rámszakadt a véglegesség súlya. Hogy akkor most ennek így végleg vége van. Nincs több szeminárium, nincs több zh, innentől nem lesz okom a BTK-ra menni, és ettől egészen elszomorodtam, az a pár könnycsepp meg önkéntelenül kiszaladt a szemem sarkán. 

Sablon és közhely, hogy új korszak, mert az utolsó egy évben is inkább dolgoztam, mint tanultam, de valahol mégis az. Boldog vagyok, hogy bár ráérősen, de eljutottam a diplomáig. Köszönöm minden egyes drukkolómnak, szurkolómnak, támogatómnak, nélkületek nem ment volna. (Elképesztően sokat tud ám számítani pár kedves szó, némi noszogatás, hogy tanuljak, energiaital, kávé vagy egy lazítós sör.) Innentől már csak azért kell izgulni, hogy értelmes munkát találjak, ami egy nagyon izgalmas feladat.

Szóval köszönet még egyszer. Végre én is diplomáslány vagyok.

államvizsgadrukk

Eddig tökéletes hidegvérrel készültem államvizsgára (jó, záróvizsga, de az államvizsga ezerszer menőbben hangzik), megtanultam minden nap az előzetesen beosztott tételadagomat (milyen P vagy én?!), készültem jógyerek módjára. Most meg kezdek aggódni, hogy igazából nem is tudok semmit, minden csak a rövidtávú memóriámban rögzült, szar tételt húzok, nem tudok összeszedetten beszélni, nem jut eszembe semmi, ilyenek. Eddig úgy voltam vele, hogy úgy kezeltem az egészet, mintha egy sima vizsga lenni. Mostanra realizáltam, hogy ez azért kicsit több annál, ha most elbukok, az hatalmas nagy égés és szégyen. Muszájmuszáj sikerülnie, ha már egyszer a Scorpions koncertet is kihagytam, hogy még tanulhassak. (Prioritások.)

Holnap szurkoljatok, hadd ne legyek én az az egyetlen szerencsétlen, aki megbukik az államvizsgán.

agymenés következik

Ma képes voltam azt mondani a kicsi számmal a munkahelyemen, hogy én úgy készülök majd államvizsgára, hogy meló után este tanulok. Erre itt vagyok 10 (tíz!) munkaóra csinovnyikoskodás után (a héten másodszor), és überrottyon vagyok. A szavak nem jönnek, vagy nem úgy, vagy csak félremennek, nem bírok egy értelmes mondatot megfogalmazni, logikusan gondolkozni, per arra emlékezni, mit mondtam öt perccel ezelőtt. Kicsit olyan, mintha konstans lennék részeg. Azt hiszem, totál elfelejthetem a diákmunka+tanulás kombót. Cserébe az agyrohasztó munkahely helyett váltottam egy hasonló agyrohasztóra, de legalább itt ki tudom kapcsolni teljesen az agyam, beállok zombi üzemmódra, és darálom az adóbevallásokat. (Jövőre már meg fogom tudni  csinálni a sajátomat legalább.) 

Arra legalább már most elég motivációt kaptam, hogy érezzem a késztetést egy rendes munkahely megtalálására. Ami elég nehéz, ha azt se tudod, mit szeretsz csinálni vagy mivel foglalkoznál szívesen munka címszó alatt. Úgy érzem magam, mintha póni lennék, és próbálgatnám, mire szánt a sors vagy mire szántam magam, és mikor lesz már cutie markom. Arra már rájöttem, hogy nem akarok semmilyen állami cég csinovnyikja lenni, mert kizsigerel és mellesleg én totál leszarom, ha félreírok egy számot, az ilyen bürokratikus rendszerek meg pont azon az elven működnek, hogy mindent pontosan kell csinálni, különben borul az egész. Úgy szeretnék kreatívkodni, meg írni, amúgy a cicákat is szeretem, nyitok egy cat cafét és a dögjeimet imádja majd minden vendég, miközben én a sarokban írom a kis novelláimat. (Úgyis rég írtam.) 

Nem mondom, hogy kivagyok, mert toltam már heti hat napot három műszakban gyárban, ez ahhoz képest semmi, de az se állapot, hogy a kevés szabadidőmet se tudom kiélvezni. Meh, szeretem a felnőttlét szabadságát, de a munkásélet nem tetszik. Ez a fajta legalábbis tuti nem. 

Abban meg egészen biztos vagyok, hogy holnap ha mindezt visszaolvasom, csodálkozni fogok, mik jutottak eszembe, mert a poszt megírás után tíz perccel már nem is fogok emlékezni az egészre. 

Írás közben eszembe jutott egy tök frappáns befejezés, de mitadisten elfelejtettem menet közben. Mindegy, ma tök sokan felköszöntöttek a névnapomon, Bogáta még virágot is hozott nekem (de rég kaptam virágot. legutóbb is pont tőle. :) <3 ) Meg az eltés bürokrácia is belátta valahol, mennyire önmaga ellen szólott, amikor az évekkel ezelőtt elfogadtatott tárgyaimra azt mondta, hogy fogadtassam el újra, és ma a to-s néni személyesen hívott fel, hogy sztornó, nem kell még emiatt szaladgálnom, el van fogadva. Szóval amúgy minden rendben van, csak legyen egy nap 48 óra, és abból léccilécci hadd aludjak 24-et. És azt is a kedvenc ágyamban. Köszi. 

bürokrácia

Amikor azt hinnéd, hogy azzal, hogy leadtad a szakdogádat, célegyenesben vagy és már csak a záróvizsgára kell tanulni, akkor szembejön a facebookon (!) egy emlékeztetető, hogy még lesz egy köröd a TO-n, vidd be a nyelvvizsgáidat, fizesd be a tartozásaidat, menj el négy könyvtárba és pecsételtess le egy darab papírt annak bizonyításaképpen, hogy nincs tartozásod, mindezt még akkor is, ha be se tetted oda a lábad tanulmányaid során, és pont most kezdtél az új munkahelyen, ahol reggeltől estig heti hat napot akarnak dolgoztatni, akkor elkezdesz kalkulálni, hogy mégis mikor és hogyan és minek. Amúgy tudhattam volna, minden barátom átesett ezen a procedúrán, de esküszöm, ez a legnehezebb része a diploma megszerzésének. meh. Közben enyhén rettegek, hogy nehogy az utolsó észt zh-mon bukjon minden, nem bírok én már ilyenekkel foglalkozni, legyek már túl rajta. És még egy rakás tételt kell megtanulnom.

Még jó, hogy a kis magánéletemben boldogság van, meghittség és szeretés. Nem is tudom, mi lenne velem most egyedül.  

suckdoga

Pató Pál urat rólam mintázták. 

k.o.

Van az úgy, hogy pofátlanságnak érzem, hogy este 10kor totál álmos legyek, tekintve, hogy délben keltem, akkor sem önszántamból. (Elfetrengtem volna még jóideig a Világ Legkényelmesebb Ágyában, de a család az család, és ha a kedvenc húgom hív, akkor menni kell.)

Na és akkor magamba töltök egy energiaitalt, mert ez így nem állapot, de innentől a totál kómából áttranszformáltam magam hiperaktív álmosba, ami annyi, hogy mindent akarok csinálni, de továbbra is álmos vagyok, szóval valószínűleg innentől még használhatatlanabb vagyok, mint voltam és nem csinálok semmit. Meghasonlottam, vége, mára ennyi voltam.

(Azon meg nincs kedvem tovább pampogni, hogy a kedves TH úgy döntött, nem fogadja el a késve beadott kérvényemet a költségtérítésem ügyében. Naná hogy késve adtam be, mert a kérvény leadás határidejének napján fél 2kor tájékoztattatok egy rohadt Neptun üzenetben, hogy átraktatok, amit természetesen csak másnap olvastam. Köszipuszi, csak ehhez van hangulatom, hogy utolsó félévben még próbáljam bizonygatni az igazamat, vagy legalább az empátia legkisebb szikráját kicsikarni belőletek. Azért lássuk már be, hogy 3 kreditért 120ezer kicsit necces, bármennyire is magas az oktatás színvonala.)  

részegek üvöltenek a folyosón, ezaz

Lent már negyed órája megy a kolibuli, a tűzlépcsőn konstans az üvöltözés, én meg pizsamában ülök a gép előtt és teát kortyolok. Úgy tűnik a világ kifordult önmagából. Fél éve megrohadtam volna, ha tudom, hogy buli van, nekem meg a négy fal között kell ülnöm. De most jó ez így. Fáradt vagyok, keveset aludtam, sokat dolgoztam, rohangáltam a TO-n, órán voltam, elég volt már ebből a napból. A fiatalság érezze jól magát, ma nyugdíjas napot vettem ki. (Amúgy sincs túl sok kedvem ugyanazokat az arcokat nézegetni egész este. Berúgni még annyira se. Amúgy se lesz ott senki, aki számít.)

Van egy jó meg egy rossz hírem, melyiket mondjam először? Oké, kezdem a jóval: voltam a TO-n, és elvileg nincs kredittúlfutásom. Azt nem tudom, hogyan lehetséges ez, de én elfogadom. Valamit nagyon jól csináltam ezek szerint tudat alatt tárgyfelvételekkor. És a rossz? Hát jó, legyen: átpakoltak költségesre. Valamiért nem vagyok annyira kétségbe esve, mint lehetnék. Bár igen mókás, kedden láttam a neptun üzenetet az átsorolásról, amit hétfő délután küldtek, és a költségtérítéssel kapcsolatos kérvények leadási határideje hétfő volt. Kissé nonszensz. Hálistennek igen gyors választ kaptam a hök-ös tanulmányisoktól, úgyhogy ma betámadtam a költségtérítési referenst. Még nincs minden veszve, adjak be kérvényt, be fogják fogadni a késés ellenére. Annyira, de annyira boldog lennék, ha szerencsétlen 3 kreditért nem kéne 150.000 Ft-ot kiperkálnom.  Az meg totál szívás, hogy a szoctámnak búcsút inthetek, és kénytelen leszek többet dolgozni, ha nem akarok éhen veszni. Természetesen a lottó ötös és/vagy gazdag férj még mindig szerepel a meggazdagodási opcióim között. De futtathatok lányokat és lehetek madam is akár, ez a pálya valamiért mindig is vonzott, kár, hogy kevésbé megbecsült szakma.