2014. június 30., hétfő

rácsok

Van abban valami iszonyatosan bájos, mikor a rég nem látott, egyébként mindig jó kedélyű rokon megállít az utcán nagyanyámhoz menet, mondván, beszélni akar velem. Mert hát mi van Pesten?  Ő látta a tévében, hogy tüntetések, meg most fogtak el valami gyilkost, borzalmas. Konkrétan nem nagyon tudtam erre mit mondani, mert tüntetés az volt mostanában, de nem tudom, melyikre gondolhatott: se a lázár ellenes, se  az azt megelőző dob utcai tüntetés nem volt erőszakos. Gyilkosság meg történik időnként, de nem csak Budapesten, és nem is hallottam ilyesmiről mostanában. Azon kívül, hogy én nem vettem észre, hogy veszélyesebb és élhetetlenebb hely lenne a főváros, és ilyenek vidéken is történnek, nem nagyon tudtam mit mondani. 

Meg mesélte, hogy járt Pesten egy ismerősnél, és képzeljem el, ott az ajtók előtt rács van, amit az emberek rendesen be is zárnak. (Nem tudott nem eszembe jutni azonnal fox lakása, és hogy mennyit szenvedtem, mire rá bírtam jönni, a csillió kulcs közül melyik illik melyik zárba a rácson, melyik az ajtóba, melyik a lépcsőház bejáratába.) Meg tudom érteni, hogy a kedves rokon ezt barbár és borzasztó dolognak tartja, hiszen ha otthon vagyok vidéken, sokszor éjszakára se zárjuk az ajtót, mert minek. A főváros azért más, természetes a bizalmatlanság még az egy házban lakókkal szemben is. Abban nincs sok köszönet, ha nem zárod az ajtót éjszakára. Albérletben sokszor még nappal is bezárkóztam, hiába voltam otthon. De mellbevágott, mennyire természetellenes egy sok-sok éve kisvárosban élő embernek az, ami nekem már teljesen megszokott. És valószínűleg neki van igaza, jobb olyan környezetben élni, ahol megbízol a szomszédban és ismersz mindenkit, de kétmillió emberben azért nem lehet feltétel nélkül megbízni. 

Tanulság nincs. Azt viszont rég tapasztaltam testközelből, mennyire eltérhet földrajzi okokból az ingerküszöb, a mentalitás és a hozzáállás. 

2014. június 19., csütörtök

diplomáslány

Természetesen nem szakíthattam meg a Mister baráti kör államvizsgás hagyományát, így a nagy nap reggelén a lányokkal még rituális és idegnyugtató jelleggel fogyasztottunk el egy kör rövidet a Kamara teraszán. Nagyon jót tett, fél óráig nem izgultam, de sajnos utána visszatért az érzés. 

Maga az államvizsga egyébként tényleg nem para, ha leszámítjuk, mekkora a tétje. A várakozás fílingje megegyezett egy sima vizsgáéval, talán csak az aggodalom volt nagyobb az arcokon. Dél előtt nem sokkal a teremből kifelé igyekvő konzulensem odajött hozzám, és mondta, hogy szól az opponensemnek, hogy idő van, úgyhogy lassan mehetek is befelé. Így is lett, B.G. ezek után nem sokkal szólított, végre bejutottam. 

Túl akartam lenni már az egészen, mégis megcsapott az "úristen ez most tényleg megtörténik" - érzés, ahogy leültem kidolgozni a húzott tételeket. Hálistennek a mumustémákat szerencsésen elkerültem, ha egy irodalomelmélet-stilisztika kombót húzok, eléggé vége lett volna a világnak. Ehelyett egy lightos kis nyelvi változást és a XX. századi magyar lírát húztam, természetesen Adyról meséltem, róla sokat lehet. A védés nagyon jól ment, K. tanár úr szakmai dolgokba nem ment bele, gyakorlatilag csak mesélnem kellett arról, hogyan végeztem a kutatást a témához és milyen eredményeket kaptam. simaliba. Kiküldtek, visszahívtak, a bizottság úgy döntött, hogy négyesre értékeli a teljesítményét, köszönöm szépen, viszontlátás. 

Eszti lent várt az A épület előtt, ahol hajj de sokat dohányoztunk előadások előtt. Örömködés, végre mindannyian diplomások vagyunk, a négyes tök jó (jobbat nem érdemeltem volna amúgy, úgyhogy elégedett vagyok), telefonok, sms-ek, gratulációk és boldogság. Este ünneplés a kolibüfében, bogitószt, öt éve még nem is tudtunk egymás létezéséről, korszak lezárul, kocc. Elég jó érzés, amikor a kis pajtásaid veled együtt örülnek. 

Tegnap átvettem az indexemet. Már egy hónapja megtehettem volna, teljesen véletlen, hogy államvizsga után egy nappal volt időm és kedvem elmenni érte. Nagyon nem vagyok az a sírós lány, de ahogy elpakoltam a kis fekete könyvecskét, rámszakadt a véglegesség súlya. Hogy akkor most ennek így végleg vége van. Nincs több szeminárium, nincs több zh, innentől nem lesz okom a BTK-ra menni, és ettől egészen elszomorodtam, az a pár könnycsepp meg önkéntelenül kiszaladt a szemem sarkán. 

Sablon és közhely, hogy új korszak, mert az utolsó egy évben is inkább dolgoztam, mint tanultam, de valahol mégis az. Boldog vagyok, hogy bár ráérősen, de eljutottam a diplomáig. Köszönöm minden egyes drukkolómnak, szurkolómnak, támogatómnak, nélkületek nem ment volna. (Elképesztően sokat tud ám számítani pár kedves szó, némi noszogatás, hogy tanuljak, energiaital, kávé vagy egy lazítós sör.) Innentől már csak azért kell izgulni, hogy értelmes munkát találjak, ami egy nagyon izgalmas feladat.

Szóval köszönet még egyszer. Végre én is diplomáslány vagyok.

2014. június 16., hétfő

államvizsgadrukk

Eddig tökéletes hidegvérrel készültem államvizsgára (jó, záróvizsga, de az államvizsga ezerszer menőbben hangzik), megtanultam minden nap az előzetesen beosztott tételadagomat (milyen P vagy én?!), készültem jógyerek módjára. Most meg kezdek aggódni, hogy igazából nem is tudok semmit, minden csak a rövidtávú memóriámban rögzült, szar tételt húzok, nem tudok összeszedetten beszélni, nem jut eszembe semmi, ilyenek. Eddig úgy voltam vele, hogy úgy kezeltem az egészet, mintha egy sima vizsga lenni. Mostanra realizáltam, hogy ez azért kicsit több annál, ha most elbukok, az hatalmas nagy égés és szégyen. Muszájmuszáj sikerülnie, ha már egyszer a Scorpions koncertet is kihagytam, hogy még tanulhassak. (Prioritások.)

Holnap szurkoljatok, hadd ne legyek én az az egyetlen szerencsétlen, aki megbukik az államvizsgán.

2014. június 12., csütörtök

babák, babák mindehol!

Most már tényleg az van, hogy egyre gyakrabban vonogatom a szemöldököm, ahogy a facebookot scrollozom. Merthogy kezdem egész hülyén érezni magam, ahogy az utóbbi hónapokban indokolatlanul megemelkedett az ismeretségi körömben a férjhezmenők és babátvárók száma. Ilyenkor szoktam stalkerkedni egy kicsit, ránézek a születési évekre, és amikor azt látom, hogy az aktuális kismama bizony nálam évekkel fiatalabb, akkor valahogy összeszorul a gyomrom, úgy önkéntelenül. Nem mintha a közeljövőben tervezném a férjhezmenést (bár ahhoz nyilván több kedvem van, mert buli, de a lányok lehűtöttek múltkor, ugyanis a menyasszony nem rúghat be. vagyis de, megteheti, de elég gáz esküvői képeket eredményez). Vagy babát (istenments). De egyszerűen nem értem, mások miért érzik időszerűen húszas éveik legelején gyereket szülni. 

Nem arról van szó, mindenkinek megvan a saját motivációja, biztos jó lehet fiatal anyukának lenni. Csak magammal nem vagyok teljesen tisztában, mármint hogy én miért vagyok úgy behuzalozva, hogy a hideg kiráz, ha arra gondolok, hogy egy élőlény növekedjen a testemben. Nagyon rossz anyuka lennék, nem tudnék mit kezdeni a szereppel. Meg őszintén bevallom, egyelőre én rettegek a szüléstől is, de nagyon. Kb. annyira, mint amennyire félni tudok a sötétben. 

Amitől viszont tartok, hogy így maradok. Húszas éveim legeslegelején még olyan terveim voltak, hogy majd olyan 28-29 évesen már biztos aktuális lesz a téma. Azóta eltelt négy év, és már szimpatikusabb a 30-35 éves kori gyerekvállalás. De tudom, milyen gyorsan szalad az idő, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy 30 évesen nem fogom tovább tolni a dolgot. 

Ambivalens az egész a fejemben. Biztos tök jó illata van egy kisbabának, biztos nagyon cukin tud aludni meg gügyögni, de 0-24es elfoglaltság és sír és megnő és csak a baj van vele. Látom azt a szeletet a jövőben, ahol nem fogok másra vágyni, csak erre. De mi van, ha ez is olyan zsákutca, mint a meggyőződésem arról tinikoromban, hogy pszichológus leszek? Mi van, ha sohasoha nem fogom úgy érezni, hogy akarom? 

 Nem akarok utódok nélkül meghalni, de utódot gyártani sem. Na ezt rakjátok össze.