300 dpi, cmyk, psd

Na jól van, örömmel konstatáltam, hogy megvannak a régi reflexek. Jövő péntekig le kell adnom a kiadványszerkesztős portfóliómat és vizsgamunkámat, és természetesen pont most jutott eszembe nekiállni nagytakarítani. Mentségemre szóljon, hogy a vártnál jobban állok, munka közben volt időm gyakorlásként összedobni egy magazinvázlatot, ami meglepetésemre olyan faszán sikerült hogy már csak fel kell töltenem tartalommal, borítót és hátoldalt tervezni hozzá, és a végén még csinosítgatni rajta kicsit. Csodás, csodás. Ráadásul fogunk még javítani a munkánkon az elkövetkezendő hetekben, szóval az se para, ha csak 80-90%-ban van kész a vizsgaremek jövő hétre. 

Elég izgi egyébként. Ja ugye maga a vizsgaremek egy min. 8 oldalas magazin, plusz a portfólió olyan egyebekből áll össze, mint oldalpár terv, szóróanyag, fotóretus, montázs, névjegykártya stb. Utazási magazint tervezek, és bár nem elvárás, úgy döntöttem, saját képekkel töltöm fel. Így most belevetettem magam a sok év alatt összegyűlt képbe, és időnként olyan gyöngyszemeket találok, hogy jajj. Régi családi nyaralások, erasmus, kirándulások exekkel, bulifotók, van minden. El is kapott a nosztalgia. És újfent meg kell állapítanom, hogy kövér vagyok, a régi képeimen olyan kis vékonyka voltam,.. Pedig minden egyes fotóra emlékszem, hogy amikor készültek, akkor is kövérnek tartottam magam. Vagy az énképemmel van valami nagyon nagy gebasz, vagy folyamatosan dagadok, mint a kisgömböc, aztán jobban járnék, ha a mostani alakommal lennék elégedett, mert pár év múlva sóvárogva gondolok vissza, milyen kis vékony voltam 2016-ban. 

Ami kicsit nehéz, az a családi fotókon túllendülés. Valamilyen értelemben a családunk szétesett, egybetartják még szálak, de ha az embernek elválnak a szülei, utána elég nehéz olyan képeket nézegetni, ahol bár voltak nehézségek, de legalább egy egységet tudtunk alkotna a klasszikus módon. Ilyenkor néha szomorú, néha meg dühös vagyok, jobban szerettem a régi felállást, amikor még számíthattam a családi háttértámogatásra (és most nem az anyagiakra gondolok). Meh, sic transit. 

31. Vivicitta futás, 10 km

hát huh. Ez nem volt egy egyszerű. Korábban már említettem, hogy van jó futás meg rossz futás. A tegnapi Vivicitta 10 km számomra egyértelműen rossz futás volt. Ennek köze nincs a szervezéshez, egyszerűen arról van szó, hogy végig borzasztóan éreztem magam, agyban nem voltam ott, és egy hatalmas mélypont volt az egész verseny, alig volt pár perc, amikor tényleg élvezni tudtam a futást.

Őszintén beismerem, alaposan kicsesztem saját magammal, előző este ugyanis spontán iszogatást tartottunk a lányokkal, és én hülye, ahelyett, hogy éjfélkor hazamentem volna kialudni magam, hajnal 2 után indultam haza. Reggel természetesen fejfájással ébredtem, ideális állapot egy jó futáshoz. :/ Igyekeztem rendbe szedni magam, ettem, ittam egy rakás vizet, feküdtem és aludtam, amíg lehetett. Mire indulni kellett, nagyjából már jól voltam, de állandóan szomjas voltam. 

A verseny előtt feltöltöttem a vizespalackomat, elbúcsúztam foxtól, aki volt olyan kedves, és kijött szurkolni, aztán beálltam az 5-ös szektorba. Innen azok a futók indultak, akik úgy tervezték, hogy 6 percnél lassabban futnak le egy km-t. Hogy is mondjam, én 8 perc alatt szoktam, ami elég gyenge, javítanom kell rajta. Amitől nagyon féltem, mióta megtudtam, hogy létezik, az a záróbusz. A mezőny végén indult, és 7perc 30 mp/km tempóval haladt. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a busz gyorsabban halad, mint én, úgyhogy valós volt a félelmem, hogy utolér. 

Erre futottunk. Katt a nagyobb képért forrás: http://www.futanet.hu/cikk/31-vivicitta-varosvedo-futas-2016/-39

Három hullámban indultunk, én a harmadikban a lassú futókkal. Annak nagyon megörültem, hogy fox még odajött a kordonhoz integetni egyet. Kezdődött a futás. Hát. Borzasztóan demotiváló, amikor más sem történtik, mint folyamatosan hagynak le a többiek. Próbáltam keresni valakit, akivel fel tudom venni a tempót és követni, de akit kinéztem, az elég hamar meg is állt, a többiek meg számomra tarthatatlan tempót diktáltak. Mire elértük a 2 km-t, izzadtnak és kimerültnek éreztem magam. 3km-nél őszintén elgondolkoztam, hogy megállok és bevárom a záróbuszt, de végül nem adtam fel. Még nem értük el az első frissítőhelyet, mikor nekem már alig volt vizem. Az egyik futó figyelmeztetett is, hogy figyeljek a vízre. 4 km-nél volt a frissítő, jól esett, de pár méter után ugyanolyan szomjas voltam. Akkor már a távolban megpillantottam a záróbuszt, de nem bírtam gyorsítani. 

Innentől a futásom másról sem szólt, mint hogy menekültem a záróbusz elől. :D Úgy voltam vele, hogy ha a Lánchídon átérek, akkor már van esélyem, hogy befejezzem a versenyt. Lassan elértem a 7 km-t, akkor eldöntöttem, hogy oké, engem most már nem ér utol az a kurva busz, ha már ideáig eljutottam, akkor olyan nincs, hogy érem nélkül megyek haza. Próbáltam kicsit gyorsítani, az pluszban motivált, hogy nem volt már messze a második frissítőpont. Innentől jött a java: amikor tudod, hogy már nincs sok hátra, de még fel kell futni a Margit hídra, és hiába érsz a szigetre, onnan még 1 km a cél. Viszont ahogy felértem a hídra, hiába voltam fáradt, a korlátnál álló szurkolók bíztatása tartotta bennem a lelket. Nem hittem volna, hogy ennyit számít. Volt egy idősebb férfi, pacsinál megszorította a tenyerem és azt mondta, hogy innen már csak egy kanyar meg a célegyenes, menni fog. Basszus ennyi, egy szorítás meg egy biztató mondat annyi erőt adott, ami hihetetlen. Meg a többi drukkoló és pacsizó ember, minden kedves szótól mosolyognom kellett, és a végére majdnem elsírtam magam, annyira jólesett és annyira szükségem volt a biztatásra. (Kb. most is bekönnyezik a szemem, annyira sokat számított.) Tényleg elmondhatatlan érzés. Iszonyat hálás vagyok mindenkinek, aki vette a fáradságot hogy ismeretlen futóknak hajrázzon, komolyan. 

800 m-re céltól az ember már csak azt látja maga előtt, hogy lassan végre megállhat. A cél olyan távolinak tűnt, de tudtam, hogy basszus, most már megcsináltam. Megláttam a mosolygó foxot az kordon mellett, az elég erőt adott az utolsó pár méterhez. Amikor beértem, mosolyogtam, mert basszameg, sikerült! Megkaptam az érmet és a befutócsomagot, aztán lerogytam a fűbe. 1óra 20 perc 33mp alatt teljesítettem a távot, utánam még 16 ember ért célba, szóval a sereghajtók közé tartozom, de az a helyzet, hogy nem tudom emiatt bénának érezni magam. Voltak, akik be se értek. A legtöbben meg se próbálták. Jövőre gyorsabb leszek, most pedig büszke vagyok az idei eredményemre. Tavaly 2,5 km-en indultam, bő 3 hónapja futok heti egyszer, én nem érzem rossznak ezt a teljesítményt.

Tanulságos volt ez a verseny. Ezelőtt nem futottam betonon, és nem volt egy jó élmény, eléggé megfájdult a hátam. Megtapasztaltam, lelkileg mennyire megterhelő egy verseny, mennyire rossz lemaradni, de azt is, mennyire támogatóak az emberek. Legközelebbre igyekszem valami taktikát követni, nem csak futni bele a nagyvilágba és a túlélésre hajtani. És legközelebb kipihenten állok csak a rajthoz. És természetesen hiába gondoltam futás közben végig azt, hogy én ezt soha többet, futni se fogok soha, bizony lesz következő. 

Mert akármilyen szenvedés volt, akkor is megérte.      

szabad vasárnap

Végre, végre a világ egy kis szelete visszaáll a normális kerékvágásba: vasárnap nyílnak a boltok. Egy év szenvedés után ez elég megnyugtató érzés - visszatérnek a vasárnapi nagybevásárlások, nem kell szombaton elrohannom ruhát venni, és ha vasárnap főzöcskézek és valami sos kell, nem kell azt figyelni, elmúlt-e dél, mert zár a kisbolt. Jééééj! 

Borzasztó vicces, ahogyan sokan azonnal elkezdtek nyávogni meg fake nyílt leveleket osztani, merthogy ez azt is jelenti, hogy vasárnap bizony munka van. Tökre nem tudom megérteni ezeket a felháborodott, önsajnáltató hangokat. Nem arról van szó, hogy egy alanyi jogon járó dolgot vettek el tőlük, hanem egy mesterségesen kialakított rendszer szűnik meg végre, aminek hatására a társadalom nagy része fellélegezhet. Őszintén szólva nem nagyon tudom sajnálni azokat a kereskedelmi dolgozókat, akiknek most újra munkába kell állniuk. Cserébe hétköznapon lesz szabadnapjuk (mit nem adnék érte, ha nem kéne szabadnapot kivennem, ha ügyeket kell intéznem), pluszpénzzel jár a hétvégi munka, és egyébként kereskedelemről beszélünk, a jó ég áldjon meg benneteket, a cukrász, a pincér, a fagyiárus ugyanúgy dolgozik, ahogy ti is, aki a kereskedelemben és vendéglátásban keresett munkát, ne csodálkozzék, ha hétvégén is dolgozni kell. Abban meg biztos vagyok, hogy a diákmunkások el fogják lepni a boltokat újra, annyival kevesebb állandós dolgozó lesz bent hétvégén. Btw egy rakás ember dolgozik hétvégente rajtatok kívül. 

Nem akarom oda vinni ezt az eszmefuttatást, hogy ha nekem szar, legyen másnak is, de amikor 6 napot dolgoztam egy héten, mert túlóráztam szombaton, a kutyát nem érdekelte, hogy vasárnap, amikor értelmesen tudtam volna vásárolni, zárva volt minden. Az én életemet totál megkeserítette ez a nyomorék vasárnapi zárvatartás, gyűlöltem. És kikérem magamnak, amikor önzőnek és plázafüggőnek titulálnak emiatt - ezen logika alapján nem pont az lenne az önző, aki a saját kényelmét helyezi előnybe a társadalmi igényekkel szemben? Hagyjuk már.

Szóval elég a rinyából.

Húsvéti túrák - Borzavár&Porva-Csesznek

Húsvéthétfőn Dave mellett a húgaim és a sógor (muhaha, nekem van egy sógorom, ez még mindig annyira vicces!) társaságában indultunk egy nagyobb kirándulásra. Ezúttal nem tévedtünk el. 

A tervezett és meg is valósult útvonal.

Kényelmesen sétálva vágtunk át az erdőn Borzavár irányába. Nem turistautat követtünk, hanem erdészeti utakat, de nagyon nem tudtunk volna amúgy sem eltévedni, így vagy úgy, de az összes út Borzavárra vezetett. 

Erdei tavacska

Kellemes időnk volt.

A kis csapat - plussz én, a fotós

Borzavárra megérkezve tartottunk egy pihenőt, szisszentek is a sörök rögtön. :D

Csinos volt a kilátás

Innen a Csárdás-völgyön keresztül haladtunk a falu másik végéből induló Keskeny-dűlő felé.

Csak a lányok!

Útközben természetesen fotózkodtunk is.

Magányos fa.

Az ebédünket egy magasles tetején fogyasztottuk el, nagyon hangulatos volt.

Legjobb lakoma

Innen eltéveszthetetlen út vezetett Porva-Csesznek irányába. Nem sokkal a vasúti megállóhely előtt egy domboldalon muflonokat láttunk szaladni. Nagyon meglepődtünk, én speciel sosem láttam erdőben ilyen lényeket. Fotót sajnos nem sikerült lőni róluk.

Ahogy elértük Porva-Cseszneket, meglepetéssel tapasztaltuk, hogy a magunkkal hozott nem csekély sörmennyiség elfogyott, úgyhogy feltankoltunk a büfében.

Cuha

Porva-Csesznekről a hazaút kb. 6 km. Gyerekkorunk óta ismerjük ezt a vonalat, és bár most is szép volt, nagy meglepetéseket nem tartogatott a számunkra. Két helyen kell átkelni a Cuhán, ami kicsit nehézkes volt, kicsit magasabb volt most a vízszint, mint nyáron.

Hóvirágmező!

Még világosban értünk haza. Azt nem mondom, hogy teljesen józanul, de a húsvét már csak ilyen. :D

Cuha mégegyszer.

A táv, amit megtettünk, 11-12 km lehetett összesen. Az út alapvetően jól járható, Borzavár után kellett csak egy olyan éren átkelnünk, ahol a kijelölt átkelőt elmosta a víz, de nagyobb ugrással mindannyian szárazon megúsztuk. A Cuha néha trükkösebb tud lenni, de érdemes figyelni a vasúti töltést: ha átfolyik alatta a patak, érdemes megkeresni azt a szakaszt, ahol a víz értintése nélkül át lehet kelni.

Idén sokat fogok túrázni, nagyon rákaptam. ^_^

Húsvéti túrák - Bakonybél

A húsvéti hétvégét végre a szabadban töltöttem és a Bakonyban kalandoztam. Mostanában sokkal nagyobb igényem van a mozgásra, mint egyetemista koromban, a természetbe való mászkáláshoz meg még több kedvem van. Így történhetett, hogy a húsvét előtti szombatot Bakonybélben, a húsvéthétfőt pedig a Borzavár és Porva-Csesznek környékén töltöttem. Beszámolók következnek.

Bakonybélt azért néztem ki, mert egyrészt gyönyörű környezetben van, másrészt van medvehagyma! Dave-vel vágtunk neki a napnak. Első utunk a Pannon Csillagdába vezetett - ha már egyszer ott vagyunk, nézzük meg azt is alapon.

Megvettük a belépőt (felnőtt: 2000 HUF, diák 1600 HUF, és lehet SZÉP kártyával fizetni), és rögtön feltereltek minket a planetáriumba, ahol kezdődött az Oázis az űrben című dokufilm vetítése. Nyilván sokkal kisebb, mint a budapesti planetárium, de így is elég élvezetes volt, a téma is izgalmas. Ami kevésbé tetszett, az a hatalmas rakás gyerek, akik egyszer csak a semmiből ott teremtek és megtöltötték a termet, majd folyamatosan kommentálták a filmet. 

kilátás a Csillagda teraszáról

A vetítés után megnéztük a csillagászattörténeti kiállítást. Pont pár hete voltunk a Gateway to Space-en, és azt kell mondjam, ahhoz viszonyítva is egy nagyon igényes kiállítást raktak össze Bakonybélben. 

Meteoritot tapizok éppen.

Rengeteg információt lehet szerezni a kiállított tárgyakból a legkorábbi csillagászati felfedezésektől napjaink űrkutatásáig, és nem egy interaktív információs elemmel is találkoztunk. Ami kicsit hosszúvá teszi a tárlat végigjárását, az az elképesztően sok olvasnivaló. Én nagyjából végigolvastam mindent, így is vagy két órát ott töltöttünk, de a sok rohangáló gyerek feltételezésem szerint nem. Engem zavartak, mert nem tudtam nyugodtan haladni, őket meg untatta a sok szöveg. 

Elég cool dolgokat láttunk.

Felmentünk a távcsőkupolába, de sajnos felhős idő volt, így nem tudtuk megnézni távcsőn keresztül a Napot. Kénytelenek leszünk visszamenni még egyszer. :) 

Van ennél menőbb?

A legnagyobb menőség a bejáratnál felállított húsvéti festett tojásos barkaköteg volt. Már ezért megérte elmenni. A shopban még vettem egy űrkutatásos könyvet, Dave egy csillagdás pólót, majd beültünk a közeli kocsmába megebédelni és tisztázni a túraútvonalat. 

Az eredeti terv

Úgy terveztem az útvonalat, hogy bőven útbaessen medvehagymás terület, de ne legyen borzasztó hosszú a túra, mert a franc tudja, milyen a terep az erdőben - előző nap esett az eső, aznap reggel is csöpögött. A cél a Witt kilátó lett volna. Igen, a hangsúly a "volnán" van. 

Medvehagyma!

Bakonybélből kiérve a zöld kereszten indultunk el. Nem hazudok, ha azt mondom, 50 méter után meg kellett állnunk, akkora volt a szintemelkedés. Nem bántam, mert a táj csodás volt, és amerre a szem ellát, medvehagyma mindenhol. ^_^ Pár hete jártunk a szokásos kószakommandós mecseki medvehagymás túrán, és nem gondoltam volna, hogy a Bakonyban több medvehagymával találkozom, mint a Mecsekben. 

Megtömtem a zacskómat medvehagymával, bontottunk egy sört, beszélgettünk, és haladtunk tovább, hamarosan áttérve a piros négyzetre. Nem sokkal a halomsírok után elágazáshoz értünk, ahol a piros csíkon kellett folytatnunk az utat. 

Nem voltam ám egyedül :)

Kicsit meglepődtünk, amikor egy "Fokozottan védett természeti terület, Belépés csak engedéllyel" tábla fogadott minket. A térképen sehol nem találtunk arra utaló jelzést, hogy csak engedéllyel járható az út. Visszafordulni nem akartunk,  mentünk tovább. Az út kezdett egyre járhatatlanabbá válni: az ösvény tele volt kivágott fákkal, ágakkal, egy csúszós fatörzsön seggre is ültem - a fényképezőgépet ellenben megmentettem, nem lett baja az eséstől! :D Egy idő után eljutottunk egy mesterségesen duzzasztott tavacskához. Innentől tudtam, hogy rossz irányba indultunk a piros csíkon, a térkép egyértelműen a másik irányban mutatott egy tavacskát.  Nem voltam 100%-ig biztos benne, hogy ez az a tó, de erős volt a gyanúm.

Tekintve, hogy épp egy elég veszélyes szakaszt hagytunk a hátunk mögött, úgy döntöttünk, megyünk tovább. Engem azért aggasztott ez a tévedés, elképzelésem se volt, mennyi idő alatt érünk vissza olyan helyre, ahonnan könnyen visszajutunk Bakonybélbe, és tartottam tőle, hogy megint nehezen járható szakasz következik. Alaptalan volt a félelmem, azt leszámítva, hogy többször is át kellett kelni az erecskén, ami az ösvénnyel párhuzamosan csordogált, nem ütköztünk nagyobb akadályokba. Kellemes tempóban értünk el a Vörös János-sédi pihenőhöz, ami igen, pont az ellenkező irányban van, mint a Witt kilátó. A pihenő a civilizáció közelségét jelezte, itt már találkoztunk más kirándulókkal, volt szalonnasütő hely, és még pottyantós wc is! 

Az eredeti tervhez képest teljesen más utat jártunk be.

Innentől a főút mellett, a Gerence patakkal párhuzamosan folytatódott a visszaút, a kék keresztet követtük. Hazafele is rengeteg medvehagymába botlottunk, nem bírtam ki és szedtem még egy keveset. 

Bele is fetrengtem.

Medvehagyma tenger

Úgy számoltuk, nem érjük már el az utolsó előtti buszt, ami 6 körül indul Zircre, úgyhogy nem siettünk. Annál nagyobb volt a meglepetés, mikor 6 előtt 5 perccel elértük a település határát. Tudtam, hogy a tempomnál 18:08 körül van a busz, de hiába láttuk a templomtornyot, tudtuk, hogy ennyi séta után nem bírnánk elfutni odáig. Igencsak boldogok lettünk, mikor észleltük, hogy a buszfordulónál lyukadtunk ki, ahonnan a busz indulni fog. Pár perc múlva beállt a busz, és míg beértünk Zircre, élveztük, hogy végre ülhetünk. Zircen ettünk egy jól megérdemelt hotdogot és ittunk egy még jobban megérdemelt zirci sört, majd levezetésként a Randiban még egy sör-jéger lecsúszott. Hullafáradtan értem haza, de egy nagyon tökéletes napon voltam túl. :)