2014. augusztus 28., csütörtök

viszlát, viszlát városliget!

Utolsó adag holmi a bőröndben, ruhaszárító összecelluxozva, a bluetech által letépett falrészek újrafestve, gondnokságot megjártam, már csak a kis segítőmet várom. Költözöm. Először csak Óbudára, aztán hamarosan új helyre, ketten, hogy megkezdjük a közös életünket. (Vagyis inkább folytassuk, de azért ez szintlépés lesz. Nem kapcsolati szinten, hanem lakásméret és anyagiak terén inkább.) 

Két szép évet töltöttem a koliban. Igaz, az elsőt kissé megkeserítette az akkori szobatársam, aki az istennek nem ment haza soha, és alig volt egy pillanatom egyedül, de már elhalványult az az érzés. Aztán egy év Bogival, aminek a második felét már inkább Óbudán töltöttem, mint a szobában, de hát ez a dolgok rendje, ha az ember lánya szerelmes lesz. 

Eszembe jutnak a nagy büfézések, kolibulik, ajtósi napok, filmestek, teaházak, macifröccsök, bográcsozások, tűzlépcsőn cigizések, nagy beszélgetések, vendégek, szobafestés, pirogparti, random bekopogó müllerandriskák, koszorúk, dürerbikeon üvöltő külföldiek, a néptáncolás, cinikus jézusok és falat papuccsal csapkodó gyimesi csángók, heterók és homók, négyszázöt, nyolctizenkettő és hétkilenc, és a csodás kilátás, ami nappal mesés, éjjel gyönyörű. 

Hiányozni fog, de elkeseredett nem vagyok. Feodor mondogatta az Erasmus félév vége felé mindig, hogy changes are good. Így van. A kolis éveknek vége, most kezdődhetnek a munkával és esti okj-vel töltött, pasimmal közösen élős fiatal felnőtt évek. 

Ráadásul a húgomék is visszaköltöznek Pestre, úgyhogy megint egy helyen lesznek a selmeczilányok. A kétharmaduk legalábbis.   

Ideje tovább kalandozni! 

2014. augusztus 10., vasárnap

arnor turia bain

Zúgóvölgyből hirtelen Óbudára kerültem. Efkú itt alszik mellettem, engem a tíz napos internetelvonás és hírhiány nem hagy aludni. Pedig fáradt vagyok, a buszon hazafelé félálomban bambultam a tájat és kúszott bele az alapmoraj a kezdődő álomba. Mióta az ágyban fetrengek, az utcáról jövő hangok egyfolytában megtévesztenek: hol egy babarendi tag sírását vélem hallani, hol valamelyik táborozó hangját hallom bele ismeretlenek beszélgetéseibe. 

Ahogy megérkeztünk Népligetbe, nem nagyon tudtam a fejemben elhelyezni, hol is vagyok tulajdonképpen. A világ melyik szeglete is ez? Itt olyan emberek rohangálnak fel és alá, akik nem voltak ott velünk az éjszakai kószulásokon, nem fetrengtek térdigérő fűben a vihar kellős közepén titkos küldetésen, nem tudják, ki Damrod kapitány, nem látták Dera krípi mozgását, fogalmuk sincs a dohányzórendről vagy a yolométerről, nem csapatták hajnalban pónidubstepre, nem vették fel minden reggel a köpenyt és az alkarvédőt, nem küzdöttek meg hősiesen a hadijátékban, nem festettek zászlót, nem jártak a lelkek erdejében, nem gyűjtöttek kegypontot, nem írtak krónikát, nem ismerik a kilencest, semmit, de semmit nem tudnak. És ha mesélnék róla, valószínűleg elmebeteg nyomoréknak gondolnának. 

Hazajöttem, és teljesen kiürültem. Valószínűleg a fáradtság teszi és a civilizációba való visszatérés okozta sokk, de most nem érzek az égvilágon semmit. Tudom, hogy az elmúlt tíz-tizenegy nap minden percét élveztem, valami hatalmas boldogsággombóccal a gyomromban mászkáltam a táborban, mindenkit cukinak találtam és szeretek minden egyes táborozót, de az érzést nem bírom felidézni. Majd leülepszik lassan a sok új élmény, rendet rakok magamban, és jóság lesz megint.

Pedig mennyire nem akartam menni, mennyire reméltem, hogy addigra lesz munkám és "sajnos" nem tehetem meg próbaidő alatt, hogy eltűnök napokra. És mennyire hálás és boldog voltam az első naptól, hogy ott lehetek Thaliondor földjén, kreatívkodhatok, írhatok, csapatozhatok. Az egyik legjobb dolog, ami történhetett velem. Innentől viszont nincs az az isten, aki engem távol tart az mtt tábortól.

Folyt. köv. jövőre!

(Utolsó napra végre sikerült megtanulnom, hogy arnor turia bain. Legalábbis remélem, ha mégse, javítsatok ki.)