34. Vivicitta futás, 2.4 km

Eredetileg a tavalyi kombót tervezveztem lefutni az idei Vivicittán: 2.4 km húggal, majd a 7 km-es Midicitta egyedül. Aztán kiderült, hogy pont aznap tart Nóri húsvéti kézműveskedést, oda is időben meg akartam érkezni, és amúgy se futottam még idén 7 km-t, azt meg nem akartam, hogy megint a záróbusz elől meneküljek, úgyhogy a hosszabb futamot visszamondtam. 

Az elmúlt hetekben kijártunk húggal  a Margitszigetre, egy 5 km-es kört szoktunk futni, így a 2.4 km-es táv kényelmesen teljesíthető kihívásnak tűnt. Rajt előtt megbeszéltük, hogy próbálunk 15 percen belül beérni. Mivel ezen a távon chipes mérés nincs, nagyon kellett figyelnünk a kijelzőt, hogy pontosan ki tudjuk számolni az időnket. Rajtnál nagyjából a mezőny elején voltunk, nem akartuk a sétálókat kerülgetni. 

12:45-kor rajtoltunk. Húg megnyomta az elejét, én nem akartam megint elfutni, tavaly szégyenszemre belesétáltam emiatt. Egyenletes tempóban futottam, és boldogan konstatáltam, hogy nem igazán fáradok, tudom tartani az iramot. Húgot végig láttam magam előtt, de nem gyorsítottam, hogy beérjem. Sokan lehagytak, de én is sokakat előztem, ez kiegyenlített volt. Az első km után húg is észrevett, én beértem, nagyjából együtt futottunk. 

Gyorsan érkezett a két km-es tábla, aztán egy kanyar, és már a célegyenesben jártunk. A kanyar után látszott a kijelző a célban, sasoltam nagyon, és láttam, hogy az abszolút idő nincs még  15 perc. A rajt pillanata után 20 mp-vel haladtunk át a rajtvonalon, 15 perc 20 mp-ig be kellett érnünk, hogy ne legyen több 15 percnél a teljesítés. Nem szoktam, de most spuriztam, mint állat, a végét (magamhoz képest) keményen megnyomtam, és meglett! Pár másodperccel azelőtt értem be, hogy letelt volna a 15 perc. 

Ez a mosolygás dolog még nem ment - és igen, levágattam a hajam

Azon kicsit röhögnöm kell, hogy kaptunk érmet, eddig az ilyen kicsi távért nem járt, és nem is érzem túlságosan megérdemeltnek. Mármint a saját teljesítményemmel elégedett vagyok, de ilyen pici távra szerintem nem kéne, hogy érem járjon, ha valaki végig sétál, akkor is teljesíteni tudja. 

Átlagban 6 perc 15 mp/km-es tempót futottunk, ami wow, én 7 perc/km-mel már okésnak szoktam értékelni a "futásomat". Ha így futnék máskor is, akkor meglenne az 5K fél óra alatt. Idén még lesz egy pár verseny, lesz lehetőség kipróbálni magam. 

33. Vivicitta futás, 2018.

Vivicitta, az én éves szintfelmérőm. Hiába próbáltam elsunnyogni, most csak kibukott a turpisság. 2016-ban nagy lendülettel kezdtem futni, és bár 2017-ben sokat fejlődtem, az év második felében elhanyagoltam a futást, és egy jó ideje már csak versenyeken futok. Az lenne a fura, ha nem fejlődtem volna vissza. A túrázás bár átmozgat, megizzaszt, mégis másfajta állóképességet fejleszt. Szóval most borult a bili, pedig még csak nem is 10 km-t futottam.

A szombati nap a rövidebb távoké volt. Én két versenyre is beneveztem: a 2,4 km-es Minicittán a húgaimmal futottam, a 7 km-es Midicittán pedig egyedül. Újra a Margitszigeten volt a versenyközpont, ennek örültem, legalább nem kellett sokat sétálni otthonról. A Minicitta 12:45-kor indult, és megdöbbentően rosszul ment. Meleg volt, tűzött a nap, én meg az elején bevadultam, és elkezdtem előzgetni az embereket. Kishúg hamar lemaradt, nagyobbik húg a nyomomban volt. Túl voltunk már a felén, mikor húg megállt pár lépést sétálni, és vele én is. Nem kellett volna, mert bár hamar futni kezdtünk, nálam ez volt akkora törés, hogy pár méter után újra megálltam. Az a baj, hogy ha egyszer megállok, nagyon nehéz rávennem magam, hogy rendesen fussak, hiszen “már úgyis mindegy”. Újra futni kezdtem, végig is futottam már a célig, de meglepően elfáradtam. Mindenképpen rossz ómen volt ez a hosszabb táv előtt.

Volt másfél órám kipihenni magam Midicitta előtt, és őszintén szólva volt, hogy azt fontolgattam, el se indulok. Bénaság lett volna, úgyhogy végül csak beálltam a többezer ember közé. 15:00-kor rajtoltunk. Húg, kishúg és sógor a tömegből integettek, tökre megörültem nekik. Az elején egész jól voltam, még az sem zavart, hogy rögtön egy emelkedővel kezdtünk fel az Árpád hídra. Egyenletesen futottam, a hídon még egy kis szél is volt. A híd után ez a frissítő körülmény megszűnt, maradt a forró, sugárzó beton. Nem volt jó. Melegem volt, fájt a beton, nem volt felkészülve a testem. 

Olyan 3 km előtt sétáltam bele először. A híd után láttam meg a záróbuszt, félelmetesen közel volt. Nem néztem utána, lesz-e frissítés és ha igen, hol, ami hiba volt: nem volt mit várni. A táv felénél volt frissítés, slaggal is meglocsoltak, de nem sokáig tartott a felfrissülés. A busz csak közeledett, és egyre keservesebb lett a harc. Felváltva futottam és sétáltam, egyszerűen nem bírtam egyhuzamban sokat futni. Közben azon gondolkodtam, mi lesz, ha beér a busz, lesz-e erőm végig előtte maradni, és milyen érzés lenne, ha életemben először feladnék egy versenyt. Azon is elmélkedtem, mekkora hülyeség volt felkészülés nélkül elindulni ezen a távon, és ha beérek, az kisebb csoda lesz, meg a hülyék szerencséje. Az vigasztalt csak, hogy körülöttem nagyjából ugyanígy szenvedtek a futótársak: aki ennyire a végére maradt, az valószínűleg mind hasonlóan túl nagy fába vágta a fejszéjét. Hát igen, nehéz elfogadni, hogy valamikor ment a 14K, most pedig a 7K is szenvedés. Beleszámított a váratlanul meleg idő, de azért nem lehet csakis arra fogni.

Menekültem, szenvedtem, és mindig az első Vivicittám jutott eszembe, ami hasonlóan nyögvenyelős volt. Útközben néhányan bíztattak, hogy már nincs sok hátra, meglesz ez, mindjárt jön a cél, de amikor még több mint 2 km van hátra, akkor nehéz elhinni. A Margitsziget Margit híd felőli bejáratánál a lejtőn futottam, utána folytattam a felváltós módszert. Azt láttam, hogy a busz már nem nagyon ér utol, ha így folytatom végig, akkor már megvagyok.

Mély nyomot hagyott az az anyuka, aki a karjánál fogva rángatta a síró, 6-7 év körüli lányát, aki nagyon nem akart már futni, de anyuka nem hagyta megállni, mondván, hogy csak hisztizik, és azért csinálja ezt, hogy őt idegesítse. Tényleg elgondolkodtam, hogy rászólok, hogy nem kéne erőszakosnak lenni és faszom, most ezzel mire megy? Beérnek, tök jó, a gyereknek az egész verseny egy csalódás, egy szar élmény lesz, nem fog akarni máskor futni anyukával. Biztos sportolót akar anyuka nevelni a kislányából, de nem csodálnám, ha a kislány egy életre megutálná anyukát, és a sportot is. Végül csendben maradtam, mert nem az én dolgom, engem csesztek volna csak le, hogy miért szólok bele. De sajnáltam nagyon.

A célegyenesben már végig futottam, ciki lett volna megállni. Nagyon megörültem a családi drukkolótábornak, akik oldalról szurkoltak, kellett az a kis plusz energia, amit adtak. A célban jött a szokásos majdnemelsírás, ha ciki, ha nem, most ez a 7K is nagy eredmény volt.

57 perc 27 másodperc. Gyász, de legalább meglett. Mondjuk 86-an értek be nálam rosszabb eredménnyel, wow, a helyszínen ez nem látszott. Szakaszos rajt, te csodás. 

A verseny után fájt minden, egy gyors zuhany és minimális pihenés fért csak bele, mielőtt mentünk tüntetni, ahol megintcsak talpon kellett lenni órákig. Még vasárnap is egész nap fájt a lábam, az izomláz hétfőn is kitartott. Nem esett jól hétfőn szétdörzsölődött combokkal, izomlázzal rudazni.

Tanulság van, mégpedig az, hogy edzeni, edzeni, edzeni, ha megint 10K-t és afelett akarok futni.

32. Vivicitta futás, 10 km

Talán emlékeztek, hogy az első 10 km-es versenyem a tavalyi Vivcitta volt, ahol futás címszó alatt egy hosszú szenvedést sikerült művelnem, de így is jó élménnyel gazdagodtam és elég büszke voltam magamra. Adta magát, hogy az idei verseny szintfelmérő lesz: kíváncsi voltam, mennyit sikerült egy év alatt fejlődnöm. Meglehetősen elégedett vagyok. 

Mivel a Margitsziget teljesen szét van túrva, a Városligetbe költözött a verseny. A klasszikus 10 km-es városvédő futás vasárnap (04.09) délután 2-kor indult. Egy órával a rajt előtt érkeztem, lekötöttem a bringát, és megcéloztam a rajtcsomagfelvevő sátort. Elborzasztott a hosszú sor, ami a bejárat előtt kanyargott, de nem kellett aggódni, gyorsan haladtunk. Megszereztem a szajrét, megkerestük egymást Minccel, öltözés, zöldségcsipsz termékminta beszerzés, bemelegítés, és már a tömegben álltunk a rajthoz készülődve.

Útvonal

Szakaszos rajt volt, mi a vége felé álltunk, negyed 3 körül indultunk. Tudom, tudom, a Városligetből nehéz olyan 10 km-es kört tenni, ami van olyan látványos, mint a dunaparti futás, mégis meg kell jegyeznem, hogy a tavalyinál kevésbé volt élvezetes az útvonal. Gyönyörködni nem nagyon lehetett, a belvárosban futottunk épületek között az úton. A Nyugati vagy a Terror Háza nem igazán vált ki belőlem ámulatot, láttam már ezerszer. 

Ha röviden össze kéne foglalnom, milyen volt nekem ez a verseny, az mondanám, nehéz, de izgalmas. Rajt után elhatároztam, hogy beérem az 1 óra 10 perces iramfutókat, akik 7 perc/km-es egyenletes tempóval futottak. Pechemre olyan messze kerültek tőlem, hogy sokáig nem is láttam őket. Dilemmáztam, hogy ennek ellenére megpróbáljam-e utolérni őket, hiszen az azt jelenti, hogy gyorsabban futok az elején, mint kéne. Tartottam tőle, hogy túl sok energiát futok el a legelején, és a végére elfogy, de győzött a vágy, hogy lássam, tudom-e tartani a tempót az iramfutókkal. És nem titok, hogy az 1 óra 10 perces eredmény is vonzott. Gyorsítottam hát és elkezdtem becserkészni a 70 perces iramfutókat. 1 km táján sikerült is becsatlakoznom hozzájuk. 

Innentől nem volt más dolgom, mint felvenni a ritmust és tartani a tempót. Először kicsit lassúnak éreztem a sebességet, de tudtam, hogy később fogom még ezt túl gyorsnak érezni. Arra koncentráltam, hogy nyugi van, kényelmesen futok, és tartalékolok a végére. Meglepően könnyű volt a bandával maradni. Nem voltunk sokan, és folyamatosan előzgettük a már sétáló futókat. A 3 km-es táblánál meglepődtem, még csak a 2 km-est vártam. Valahol itt történt, hogy az egyik iramfutónkat telefonon hívták, így lemaradt tőlünk. Akkor még nem tudtam, hogy ennek később még örülni fogok. 

Sok izgalom nem volt, futottunk, az iramfutó időnként bíztatott minket és a körülöttünk lemaradó, megpihenő futókat. 5 km-nél volt frissítés, ittam, betoltam egy kis banánt meg egy szőlőcukrot, és szaladtam is, mert az iramfutó nem lassított le annyira, mint én, lemaradtam. Vicces volt amúgy, a frissítésnél rámkiabált egy lány, hogy "hajrá Szonja, már csak 5 km van hátra!". Mondom wtf, honnan ismer ez a lány? Aztán rájöttem, hogy rajta van a rajtszámon a nevem. :D 

A frissítés után belassult az idő. Amikor tudod, hogy igazából nem vagy már messze, de mégis korai a beérésről álmodozni. 6 km-nél kezdtem érezni, hogy fáradok, 7 km-nél a Hősök terénél pedig muszáj volt megállnom, úgy éreztem, elfogyott minden erőm. Nem tudtam, lesz-e még frissítés. Felváltva sétáltam és futottam, és néztem, hogyan távolodik az iramfutó társaság. Nagyon mégse ostoroztam magam, hiszen már az is eredmény, hogy eddig nem maradtam le. A Városligetbe érve láttam, hogy van még egy frissítőállomás vízzel, eléggé megörültem neki. Ezután kezdtem gondolkodni, mi legyen. Fáradtnak éreztem magam, és rossz volt, hogy egyedül kellett futnom, ki tudja, milyen sebességgel, nem volt kihez viszonyítanom. 

A 8. km előtt megérkezett a hős felmentő sereg: a verseny elején telefonálni hátramaradó Moós Gergely, a Dagadt Köcsög atyja  utolért, és bíztatott, hogy ne adjam fel és fussak vele. Pontosan erre volt szükségem, be is csatlakoztam hozzá. Itt azért már kezdett fájdalmas lenni a futás, kellett akaraterő. Hogy is mondják? A fájdalom elmúlik, de a dicsőség megmarad? Ezt az elvet követtem. 

A fordítónál szembejött Minc, jó volt ismerős arcot látni a tömegben. Gergely folyamatosan buzdító szövegeket tolt, és már tényleg látni lehetett a végét. Együtt értünk be a célba, és már jött is az sms az erdeménnyel: 1 óra 10 perc 45 másodperc. Egyéni rekord!!! Ez konkrétan 10 perccel jobb a tavalyinál. :O Gergelynek megköszöntem, hogy összeszedett, nélküle sokkal később értem volna be, nagyon hálás vagyok. 

A célban. Az óra a bruttó időt mutatja.

A szintfelmérést sikeresnek nyilvánítom. Jó látni a fejlődést, elég boldog vagyok. ^_^ Örülök, hogy kipróbáltam az iramfutókkal futást, nekem nagy segítség, máskor is fogom őket keresni. Az, hogy bele kellett sétálni, nem túl elegáns, de úgy tűnik, mégiscsak sok volt az elején a gyors futás, legközelebb már a verseny elején megkeresem az iramfutókat. Felemelő érzés nem a legvégén futni. A záróbuszt nem is láttam, és nem 16-an, hanem többszázan értek be utánam.

Vivicitta pipa

Ezzel viszont a vasárnapom nem ért véget, kis pihenés után felkaptam a bringámat, és mentem tüntetni.

31. Vivicitta futás, 10 km

hát huh. Ez nem volt egy egyszerű. Korábban már említettem, hogy van jó futás meg rossz futás. A tegnapi Vivicitta 10 km számomra egyértelműen rossz futás volt. Ennek köze nincs a szervezéshez, egyszerűen arról van szó, hogy végig borzasztóan éreztem magam, agyban nem voltam ott, és egy hatalmas mélypont volt az egész verseny, alig volt pár perc, amikor tényleg élvezni tudtam a futást.

Őszintén beismerem, alaposan kicsesztem saját magammal, előző este ugyanis spontán iszogatást tartottunk a lányokkal, és én hülye, ahelyett, hogy éjfélkor hazamentem volna kialudni magam, hajnal 2 után indultam haza. Reggel természetesen fejfájással ébredtem, ideális állapot egy jó futáshoz. :/ Igyekeztem rendbe szedni magam, ettem, ittam egy rakás vizet, feküdtem és aludtam, amíg lehetett. Mire indulni kellett, nagyjából már jól voltam, de állandóan szomjas voltam. 

A verseny előtt feltöltöttem a vizespalackomat, elbúcsúztam foxtól, aki volt olyan kedves, és kijött szurkolni, aztán beálltam az 5-ös szektorba. Innen azok a futók indultak, akik úgy tervezték, hogy 6 percnél lassabban futnak le egy km-t. Hogy is mondjam, én 8 perc alatt szoktam, ami elég gyenge, javítanom kell rajta. Amitől nagyon féltem, mióta megtudtam, hogy létezik, az a záróbusz. A mezőny végén indult, és 7perc 30 mp/km tempóval haladt. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a busz gyorsabban halad, mint én, úgyhogy valós volt a félelmem, hogy utolér. 

Erre futottunk. Katt a nagyobb képért forrás: http://www.futanet.hu/cikk/31-vivicitta-varosvedo-futas-2016/-39

Három hullámban indultunk, én a harmadikban a lassú futókkal. Annak nagyon megörültem, hogy fox még odajött a kordonhoz integetni egyet. Kezdődött a futás. Hát. Borzasztóan demotiváló, amikor más sem történtik, mint folyamatosan hagynak le a többiek. Próbáltam keresni valakit, akivel fel tudom venni a tempót és követni, de akit kinéztem, az elég hamar meg is állt, a többiek meg számomra tarthatatlan tempót diktáltak. Mire elértük a 2 km-t, izzadtnak és kimerültnek éreztem magam. 3km-nél őszintén elgondolkoztam, hogy megállok és bevárom a záróbuszt, de végül nem adtam fel. Még nem értük el az első frissítőhelyet, mikor nekem már alig volt vizem. Az egyik futó figyelmeztetett is, hogy figyeljek a vízre. 4 km-nél volt a frissítő, jól esett, de pár méter után ugyanolyan szomjas voltam. Akkor már a távolban megpillantottam a záróbuszt, de nem bírtam gyorsítani. 

Innentől a futásom másról sem szólt, mint hogy menekültem a záróbusz elől. :D Úgy voltam vele, hogy ha a Lánchídon átérek, akkor már van esélyem, hogy befejezzem a versenyt. Lassan elértem a 7 km-t, akkor eldöntöttem, hogy oké, engem most már nem ér utol az a kurva busz, ha már ideáig eljutottam, akkor olyan nincs, hogy érem nélkül megyek haza. Próbáltam kicsit gyorsítani, az pluszban motivált, hogy nem volt már messze a második frissítőpont. Innentől jött a java: amikor tudod, hogy már nincs sok hátra, de még fel kell futni a Margit hídra, és hiába érsz a szigetre, onnan még 1 km a cél. Viszont ahogy felértem a hídra, hiába voltam fáradt, a korlátnál álló szurkolók bíztatása tartotta bennem a lelket. Nem hittem volna, hogy ennyit számít. Volt egy idősebb férfi, pacsinál megszorította a tenyerem és azt mondta, hogy innen már csak egy kanyar meg a célegyenes, menni fog. Basszus ennyi, egy szorítás meg egy biztató mondat annyi erőt adott, ami hihetetlen. Meg a többi drukkoló és pacsizó ember, minden kedves szótól mosolyognom kellett, és a végére majdnem elsírtam magam, annyira jólesett és annyira szükségem volt a biztatásra. (Kb. most is bekönnyezik a szemem, annyira sokat számított.) Tényleg elmondhatatlan érzés. Iszonyat hálás vagyok mindenkinek, aki vette a fáradságot hogy ismeretlen futóknak hajrázzon, komolyan. 

800 m-re céltól az ember már csak azt látja maga előtt, hogy lassan végre megállhat. A cél olyan távolinak tűnt, de tudtam, hogy basszus, most már megcsináltam. Megláttam a mosolygó foxot az kordon mellett, az elég erőt adott az utolsó pár méterhez. Amikor beértem, mosolyogtam, mert basszameg, sikerült! Megkaptam az érmet és a befutócsomagot, aztán lerogytam a fűbe. 1óra 20 perc 33mp alatt teljesítettem a távot, utánam még 16 ember ért célba, szóval a sereghajtók közé tartozom, de az a helyzet, hogy nem tudom emiatt bénának érezni magam. Voltak, akik be se értek. A legtöbben meg se próbálták. Jövőre gyorsabb leszek, most pedig büszke vagyok az idei eredményemre. Tavaly 2,5 km-en indultam, bő 3 hónapja futok heti egyszer, én nem érzem rossznak ezt a teljesítményt.

Tanulságos volt ez a verseny. Ezelőtt nem futottam betonon, és nem volt egy jó élmény, eléggé megfájdult a hátam. Megtapasztaltam, lelkileg mennyire megterhelő egy verseny, mennyire rossz lemaradni, de azt is, mennyire támogatóak az emberek. Legközelebbre igyekszem valami taktikát követni, nem csak futni bele a nagyvilágba és a túlélésre hajtani. És legközelebb kipihenten állok csak a rajthoz. És természetesen hiába gondoltam futás közben végig azt, hogy én ezt soha többet, futni se fogok soha, bizony lesz következő. 

Mert akármilyen szenvedés volt, akkor is megérte.      

30. Vivicitta futás, 2.4 km

Tegnap minicittán lefutottam 2,4 km-t 16 perc alatt. Feltámadtak emlékeim, melyek szerint általánosban még volt, hogy Cooper teszten 2100 m-t futottam 12 perc alatt. Azért az megnyugtat, hogy nagyjából maradtam azon a szinten vagy csak kicsit romlott az eredmény, de figyelembe véve, hogy nem edzettem előtte, szerintem nem is rossz. Bár közben szenvedtem, de jólesett a futás, a mai izomláz meg egészen kellemes érzés. 

A rollerezésnek nem várt pozitív hatása, hogy egy hét után elkezdtek izmok megjelenni a lábamon. Ilyen hamar nem vártam ilyen eredményt, de nem bánom. :D A cél, hogy továbbra is mozogjak és izmosodjak. Végre megtaláltam azt a mozgásformát, ami nekem való és szívesen csinálom, így könnyű. Remélem a lelkesedés megmarad, és végre leolvadnak rólam az idegesítő hájacskák.

Plusz napi karma: ma színházban voltunk (Alföldi for president!), és a nyafogós öregasszony, aki szünetben leosztotta foxot, hogy nem lát a fejétől, az előadás után panaszkodott a barátnőjének, hogy kifolyt a víz a táskájában. Karma is a bitch, muhaha.