2019. augusztus 20., kedd

Bakonycsernye túra: Csikling vár és Kisgyón

Az elmúlt hónapban elég sokat jártam a Bakonyban, egyik alkalommal húgékat látogattam meg Bakonycsernyén, ahova nemrég költöztek. A szomszédokat leszámítva egy nyugodt, igazi falusias részen laknak, nem messze a fenyőerdőtől. A lakásból a kilátás egy mezőre és az erdőre nyílik, nagyon idilli. Az erdő közelsége azt is jelenti, hogy lehet túrázni! 
A túra útvonala (https://turistautak.openstreetmap.hu)
Az útvonalat tervezésnél az volt a fontos, hogy a Csikling vár és az egykori bányásztelepülés, Kisgyón útba essen. Ehhez az út elején a zöld, majd a piros túrautat kellett követnünk, a végén pedig áttértünk a kékre. Ránézésre 15 km-nek tűnt a táv. Nem volt egyébként egyszerű az útvonalat megtervezni, a túrautak eléggé elkerülik a falut.
Húg és az erdő
A kirándulást a fenyőerdőben kezdtük húggal kettesben. Megmutatta, merre tévedtek el legutóbb sógorral, - ez ilyen pozitív eltévedés volt, mert igazából csak nekiindultak az erdőnek, és nagyon szép útvonalat találtak, amit a térképek se jelölnek. Előző este esett, elég sáros volt néhol az út, akadtak szúnyogok is, de nagyon szép volt az erdő! Mondtam már, hogy a fenyőfák a kedvenc fáim?
Fenyves
Virág
Egy kis tanya mellett értünk ki, ahol tehenek sziesztáztak a mező közepén. Ahogy közeledtünk, a tehénbikák fenyegetően felálltak, és úgy maradtak egészen addig, amíg a látóterükből ki nem kerültünk. Nem aggódtam, mert kerítés választott el tőlük, de nagyon aranyos volt ez a terület-és családvédő kiállás. Esküszöm olyan mérgesen csapkodtak a farkukkal, mint Bumbika szokott. 
Bocik!
Visszajutottunk a házak közé, és rátértünk a zöld jelzésre. Utolért minket fox is, aki esetében ébredéskor még kétséges volt, hogy csatlakozik-e, de sikerült összeszednie magát. Célzóvízként alkoholmentes gyümölcsös sört hozott nekünk, jólesett a nagy melegben. 
Sűrűben
Kisétáltunk a faluból, és újra belevetettük magunkat az erdőbe. Megkezdtük a lassú emelkedést a fák között. Utunk során volt, hogy bokáig érő sáron caplattunk át, fakitermelés, vadászlesek mellett sétáltunk el, mozgó bokrok ijesztegettek, és néha az esőcseppek is elkezdtek hullani. 
Rengeteg vadászles volt az út mentén
A várhoz a piros jelzésen lehet a legegyszerűbben eljutni, ahova két útvonalon tudtunk rácsatlakozni: vagy továbbmegyünk a zöld és a piros találkozásáig, de az hosszabb lett volna, vagy átvágunk a piros kereszten. Ez utóbbit választottuk, de mikor megláttuk a sötét kis ösvényt, egy harmadik opció mellett döntöttünk: egy betonozott úton jártunk éppen, és a térkép szerint később is le lehet csatlakozni róla és átvágni a dombon a pirosig.
Pók készül ebédelni
Megtaláltuk az egyik ösvényt, amin át lehetett jutni a pirosra, de egyszer csak egy hatalmas ketrecbe botlottunk. Kevés olyan hátborzongató dolgot tudok elképzelni, mint egy üres ketrec az erdő mélyén. A vadászok használhatják? Nem lepne meg. Az ösvény nagyon összeszűkült, és a gps alapján nem is ott voltunk, ahol az útnak át a dombon lennie kellett, úgyhogy inkább visszafordultunk.
Ketrec az erdő mélyén
Mentünk hát tovább a betonúton. Nézegettem, milyen lehetőségeink maradtak. A legtöbb térkép szerint ez az út egyszer csak véget ér, de találtam egyet, amin egyértelműen látszott, hogy nincs vége, és egészen a várig vezet valami ösvény. Utólag azt mondom, hogy jobban jártunk volna, ha a piros kereszten megyünk végig, és nagy tanulság, hogy az, hogy egy térkép jelöl valamit, az összes többi pedig nem, az mindig nagyon gyanús. 
Úttalan utakon
A betonozott út tényleg véget ért, de egy ösvényben folytatódott. Ez az ösvény egyszer csak kettévált. Tanakodtunk, melyiken menjünk, és azt választottuk, amelyik régebbinek tűnt. Fák hajoltak sűrűn az út fölé, mi pedig sáros, csúszós dagonyában evickéltünk felfelé a domboldalon. Nem egyszer majdnem visszacsúsztam. Mikor nagy nehezen feljutottunk, egy még keskenyebb ösvényen tudtunk továbbmenni. Egy idő után elbizonytalanodtunk, a gps szerint távolodtunk a helyes iránytól, és egyre inkább úgy tűnt, hogy vagy egy nagyon ritkán használt úton járunk, vagy vadak által kitaposott ösvényen. A sűrűsödő vaddisznódagonyák ezt az elméletet erősítették, úgyhogy újra visszafordultunk. 
Kiszáradt folyómederben sétálva
Ilyen azért még nem nagyon fordult elő a túrázós munkásságunk során: igazából eltévedtünk. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy visszamenjünk a betonútra, és a ketrec melletti ösvényt újra megpróbáljuk, de a térképemen láttam, hogy valójában nem vagyunk messze a vártól légvonalban, csak kitaposott utunk nincs oda. Már láttam magam előtt a cikket a helyi online magazinokban, hogy "budapesti turisták eltévedtek a bakonycsernyei erdőben, rendőrök és polgárőrök indultak a keresésükre", és elképzeltem a kommenteket is, amiket ilyenkor ki bírnak böfögni magukból az emberek. Nem, rajtunk nem fognak megkeseredett fotelpojácák gunyorosan kárörvendeni, ez egy nem olyan banda. Ismertettem a tervet a többiekkel, miszerint most bizony átvágunk az erdőn, és jobb ötletünk nem lévén elindultunk a fák között. Egészen úgy éreztem magam, mint egy őzike, aki az érintetlen dzsungelben jár, leszámítva ugye a kecsességet meg a jó egyensúlyérzéket. 
Ez már a vár - onnan érkeztünk, a sűrűjéből
Leereszkedtünk egy éppen száraz erecske medrébe, amíg tudtunk, ott folytattuk az utat, ami nem tartott sokáig, mert hamar megtelt a meder kidőlt fák rengetegével, így újra a csúszós domboldalon másztunk. A vár már nagyon közel volt, csak fel kellett mászni a "víz" túlpartján a meredek dombra. Ha nem lett volna elég a meredeksége, még csúszott is, és sokszor alig találtunk kapaszkodót, mert amit stabil gyökérnek hittünk, az is gyakran kiderült, hogy csak száraz faágak a földre hullva. Ezen a szakaszon azért lefutott a szemeim előtt pár olyan jelenet, amikor valamelyikünk visszaesik - innen tényleg csak speciális mentők tudtak volna kivinni. Szerencsére és hála az ügyességünknek, mindhárman épségben felértünk a dombtetőre, ahonnan már csak száz méter lehetett a várrom. Utolsó megpróbáltatásként átmásztunk az egykori várárkon, és már a vártorony közepében álltunk. 
Csikling vára
A Csikling várra még a rom kifejezés is erőteljes eufemizmus, egy várárok és néhány kődarab emlékeztet a hajdani -valószínűleg - vadászkastélyra. 
A 'jéééjjjnemhaltunkmeg!' fotósorozat
A romok melletti padon megettük az utolsó szendvicseket - sajnos alulkalkuláltuk a mennyiséget, ilyen váratlan hegymászással nem számoltunk, pedig az égeti az energiát rendesen.
Susnyás
A vártól már szinte végig a kék túra vonalát követtük. Volt, hogy olyan susnyásba kerültünk, hogy elbizonytalanodtunk, tényleg a kéken járunk-e, és meglepetésünkre igen, nem tértünk le róla. A Tűzköves-árok mente igazi bakonyi hangulatot árasztott a mély árokkal és az azt körülvevő sűrű erdővel - ez az árok egy nagyon jelentős jura időszaki ammonitesz-lelőhely, amit még Rómer Flóris fedezett fel 1859-ben.
Tűzköves-árok
Ahogy kiértünk az árokból, nemsokára egy pihenőhöz értünk, ahol egy szakaszon a sziklák meg voltak bontva, és borostyánnal voltak befutva. Itt megnézhettük volna az ammonitesz fosszíliákat is, ha tudjuk, hogy arra a célra szolgálnak a kövek. Mindenesetre így is nagyon szép látvány volt.
Rétegek
Innen nem messze a hosszú-kígyósi erdei szentélyre bukkantunk, padokkal és kereszttel.
Erdei szentély
Lassan az egykori kisgyóni bánya területén jártunk. A földútról egykor volt, de még láthatóan betonútra jutottunk át. A kisgyóni szénbányából nem sok maradt, a meddőhányókat avatatlan szem nem veszi észre. A leglátványosabb a bejárat kapujának a rozsdásodó maradványai és a bányász emlékmű. Minden, ami régen itt állt, elbontották, még a kisvasutat is.
Betonút a bányához
A bányát 1922-ben nyitották, két évre rá pedig a Bodajkra vezető vasút is kiépült, amin a szenet szállították. A bánya fejlődésével egy új település is létrejött, Kisgyón, iskolával, bolttal, szövőműhellyel, medencével. 1972-ben befejeződött a termelés, bezárt a bánya, és a bányászok is elköltöztek. A település kiürült, és úgy döntött az állam, hogy meg is szüntetik azt: a házakat eldózerolták, a törmelékekre pedig fákat telepítettek, hogy benőjék és elfedjék azokat.
1943-as emlékmű az elhurcolt bányászok emlékére
A facebookon létezik egy oldal az egykori lakosoknak, ott található egy album, ahol meg lehet nézni, milyen is volt ez a kis falu a bánya mellett.
Kisgyónbánya bejárata
A hajdani bánya bejáratától párszáz méterre egykori bányászlakásokból kialakított turistaházakhoz értünk, ma ezt nevezik Kisgyónnak. Kisgyónra nem jár busz, nem is nagyon él itt életvitelszerűen senki. Túrázásra tökéletesen alkalmas a környék, úgyhogy van létjogosultsága a kulcsosházaknak itt.
Kisgyón
Mező Kisgyón mellett
Bakonycsernye Kisgyóntól bő 2 km sétára fekszik, így már nem kellett sokat várnunk a Túra Söröző jéghideg sörére.
Meggyötörten, fáradtan, de sör! 
A vége 18 km lett, kicsit több, mint terveztük. Arra kíváncsi lennék, hogy ahol eltévedtünk, vajon merre kellett volna annak az útnak lennie, ami csak egy térképen szerepelt. Amúgy ahhoz képest, mennyit túrázunk, ez volt az első olyan eltévedés, ahol tényleg kicsit para volt a helyzet, de sikerült megoldanunk, büszke vagyok magunkra. Bakonycsernye környéke meg gyönyörű, fogok még menni arra, ez egészen biztos. 

2019. augusztus 15., csütörtök

Utazás a Laulupidura - 4. nap, Haanja - Obinitsa

2019. július 2. kedd
Nyugtalanul aludtam, mert aggódtam a ruhák és a várható zuhé miatt. Hajnalban egyszer ki is mentem, és amit már majdnem száraznak ítéltem, behoztam, hogy ha mégis esne, legalább a már szárazak ne legyenek újra vizesek, de csak akkor kezdett csöpögni, mikor már reggeliztünk. Nagyjából egyébként megszáradt minden. 
Kissé szakad - ázott verebek a táblatető alatt
Reggeli után, bár csepergett az eső, elindultunk. Nem jutottunk sokáig, hirtelen leszakadt az ég, de úgy, hogy egyáltalán nem tudtunk bringázni. Egy buszmegállóban vártuk ki, amíg tűrhetőre csillapodott, majd egy órába telt így is, és még mindig határozottan esett. A közeli boltban vettünk kukászacskót, innentől ha esett, az volt a fő védőfelszerelésünk. Én szoknyát gyártottam belőle magamnak, hogy legalább a combom és a fenekem ne legyen vizes. A cipőm vízhatlan volt, azzal nem volt baj, az esőkabát is bírta, csak a lábam ázott. 
Suur Munamägi kilátó
A Suur Munamägi kilátójáig legalább el akartunk jutni. A kilátóba fox kivételével mindannyian felmentünk, ő a domb aljában maradt, beült a kávézóba. 
Fenyvesek
Pára
A Suur Munamägi Észország legmagasabb "hegye", 318 m magas. A tetején 29 méteres kilátótorony található, ezt igyekeztünk megmászni. Kifizettük a belépőt, és felkanyarogtunk a lépcsőkön át a tetőre. Még esett, mikor felértünk, de hamarosan elállt. Meseszép volt fentről a táj. Pár perc leforgása alatt láttunk esőt, a fák közül felszálló gőzt, felszakadozó felhőket, végül pedig napsütést is. 
Tó a távolban
Még több fenyves
Énke
A kávézóban kicsit rápihentünk a ránk váró útra, ám pont akkor szakadt le újra az ég, amikor indultunk volna, további várakozásra kényszerítve a társaságot. Mit lehet ilyenkor tenni? Ittunk egy felest - azaz én nem, gyáva nyúl vagyok, de nem mertem úgy töményezni, hogy utána vizes úton fogunk haladni, meg amúgy se nagyon szeretem. 
Már a szakadó eső után
Amikor kicsit elállt a vízömlés, ténylegesen elindultunk. Persze nem kellett sok időnek eltelnie, hogy újra esni kezdjen. Félreálltunk, hátha eláll, de rájöttünk, hogy nem fog, úgyhogy esőben tekertünk. A kanyarokat és a lejtőket annyira nem szerettem így vizesen, de túléltem. 
Szakadozó felhőzet
Olyan 10-15 km után állt el végleg, onnantól a száradó természetben gyönyörködtünk. Ahogy szállt fel a pára mindenhonnan, az valami csodálatos volt!   
Gurulás
Vastseliina szupermarketjében szereztük be az ebédünket, a pénztárakon túl kihelyezett kisasztalnál eszegettük meg. A boltban nem volt WC, így átmentünk a szemközti kultúrházba pisilni. Épp léptünk volna ki az ajtón, amikor megint  ráeredt egy zuhé. Vártunk vagy negyed órát, míg kijutottunk. 
Vastselinna kastélya
Fenyvesek közt haladtunk tovább - imádom a fenyveseket, mondtam már? Nem jártunk messze a településtől, amikor egy várromot pillantottunk meg az út mentén. Az időnkbe belefért, hogy közelről is megnézzük. Itt is kellett belépőt fizetni. 
Közelebbről
A Vastseliina püspöki kastélyt 1342-ben építették, a Kardtestvérek rendjéhez tartozott, azon belül a tartui püspökség alá. (A Kardtestvérek rendje egy harcos lovagrend volt, amit a rigai püspök alapított. A 13. század elején elfoglalták Észak-Észtországot, központjuk Viljandiban volt - a viljandi vár is a Kardtestvérek vára nyilván.) Nem véletlenül ennyire vastagok a falai, a határon túl már az Orosz Birodalom terült el, a védekezéshez erős falak kellenek.
Falak és torony
A toronyból - jobb szélen az egykori kapu, balra másik torony
Ez is a toronyból - azon az úton tekertünk tovább
1353-ban történt egy csoda, ami miatt Vastseliina jelentős zarándokközpont lett, itt ért véget a zarándokút, ami Ó-Livónia másik végéből, Piritából (Tallinn mellett) indult. A történet szerint egy éjszakán csodaszép muzsika hallatszott a kápolna emeletéről. A kápolnát két, rejtélyes módon meggyulladt gyertya fénye világított be. A kereszt felemelkedett az oltártól és fölötte lebegett. 
A torony oldalán még látni az eredeti falmintát
Még egy kis fal, az egykori kapu
A vár a 17. századig működött. 1702-ben, a nagy északi háborúban súlyosan megsérült, az akkori károkat sosem hozták helyre, innentől kezdődött meg a pusztulása. 
És közelebbről
A várban ma aktív élet folyik: múzeum, taverna, zarándokház található a területén, gyakran tartanak koncerteket, tematikus napokat.
Meremäe vaatetorn  (fox fotója)
Tovább gurulva hamarosan elértük Szetuföld határát. A szetuk egy nagyon izgalmas népcsoport: ortodox keresztények, saját nyelvjárásuk van, és nagyon szeretnek énekelni. (Erről a következő napi leírásban bővebben.) 
Szetuföld (fox fotója)
A Meremäe vaatetornnál megálltunk. Még látszottak a pár nappal korábbi jaanipäev máglyájának a nyomai a kilátó aljában, nagy buli lehetett. A kilátóból egész Szetuföldet be lehet látni.
Mink meg a táj
Obinitsa előtt még egy 12%-os lejtő és az emelkedőpárja kissé megviselt minket, de aztán simán begurultunk a városba, ahol rögtön láttunk is egy népviseletbe öltözött szetu nénit, aki a bolt felé ballagott. 
Szállásunk
Elfoglaltuk a szállásunkat, aminek kicsit motelfeelingje volt, aztán elmentünk vacsorát vadászni. Meleg ételt szerettünk volna enni, Bogi pedig keresett nekünk egy helyet a neten.
Ott a magyar zászló is
Útközben egy finnugor zászlórengetegbe botlottunk. Obinitsa finnugor kulturális főváros volt 2015-ben. A település, amely elnyeri ezt az egy évre szóló címet, jellemzően finnugor témájú rendezvényeket szervez, ilyenkor nagyobb fejlesztések is szoktak történni. (Zárójeles megjegyzés, Veszprém 2016-ban volt finnugor kulturális főváros.)
Taarka Tarõ étterem
A világ legjobb döntése volt betérni a Taarka Tarõ étterembe. Ez egy kis szetu étterem, aminek teljesen lakásétterem hangulata van. Belépve egy kis előtérből egy nagy étkezőbe tereltek minket a háziak, hosszú asztalhoz ültettek, és a házinéni ismertette az étlapot. Nem volt kifejezetten nagy a választék, de ez volt benne a jó: mintha leültünk volna nagyanyáink konyhájában, és abból a pár dologból választhattunk volna, ami éppen otthon volt. Amíg az ételekre várakoztunk, házisört kortyolgattunk, és röviddel is koccintottunk. Krumplis pirogot ettem tejfölös újhagymával, azóta is érzem a számban az ízét, ha rágondolok... Desszertnek almalekváros palacsintát majszoltunk. Ha nem lett volna elég menő ez a hely, néhány házimacska jelenléte tovább emelte a coolságot.
Legjobb étel a világon
Vacsora közben újraterveztük a másnapi programot: eredetileg kb. 60 km-t tekertünk volna a következő szállásig, de az esős időjárás eléggé elvette mindenki kedvét. Megegyeztünk, hogy beiktatunk egy vonatozást, hogy annyival is rövidebb legyen a táv.
Hmmm, maradt egy kis tejföl a tányérodon? (Bogi fotója)
Mikor megvacsoráztunk, visszaindultunk a szállásra, mert úgy sejtettük, már befűtötték a szaunát nekünk. A sors rendesen megtréfált minket: ahogy olyan távolságra kerültünk az étteremtől, hogy már jobbnak láttuk nem visszafordulni, elkezdett szakadni az eső. Egész nap nem áztunk meg úgy, mint akkor, a bugyim is szétázott azon a párszáz méteren. Jó volt a szaunában felmelegedni, bár eleinte az is olyan meleg volt, hogy alig bírtunk megmaradni.

Este 11-ig szaunáztunk, utána aludni mentünk. Nem kellett sokáig várnom, hogy elaludjak.

<<<Előző nap                                                                                                   Következő nap>>>