viszlát, viszlát városliget!

Utolsó adag holmi a bőröndben, ruhaszárító összecelluxozva, a bluetech által letépett falrészek újrafestve, gondnokságot megjártam, már csak a kis segítőmet várom. Költözöm. Először csak Óbudára, aztán hamarosan új helyre, ketten, hogy megkezdjük a közös életünket. (Vagyis inkább folytassuk, de azért ez szintlépés lesz. Nem kapcsolati szinten, hanem lakásméret és anyagiak terén inkább.) 

Két szép évet töltöttem a koliban. Igaz, az elsőt kissé megkeserítette az akkori szobatársam, aki az istennek nem ment haza soha, és alig volt egy pillanatom egyedül, de már elhalványult az az érzés. Aztán egy év Bogival, aminek a második felét már inkább Óbudán töltöttem, mint a szobában, de hát ez a dolgok rendje, ha az ember lánya szerelmes lesz. 

Eszembe jutnak a nagy büfézések, kolibulik, ajtósi napok, filmestek, teaházak, macifröccsök, bográcsozások, tűzlépcsőn cigizések, nagy beszélgetések, vendégek, szobafestés, pirogparti, random bekopogó müllerandriskák, koszorúk, dürerbikeon üvöltő külföldiek, a néptáncolás, cinikus jézusok és falat papuccsal csapkodó gyimesi csángók, heterók és homók, négyszázöt, nyolctizenkettő és hétkilenc, és a csodás kilátás, ami nappal mesés, éjjel gyönyörű. 

Hiányozni fog, de elkeseredett nem vagyok. Feodor mondogatta az Erasmus félév vége felé mindig, hogy changes are good. Így van. A kolis éveknek vége, most kezdődhetnek a munkával és esti okj-vel töltött, pasimmal közösen élős fiatal felnőtt évek. 

Ráadásul a húgomék is visszaköltöznek Pestre, úgyhogy megint egy helyen lesznek a selmeczilányok. A kétharmaduk legalábbis.   

Ideje tovább kalandozni! 

krétafirka a Zichy Géza utcából

- Jössz?
- Hova?
- Velem.
- Igen.

És ennyi. Soha többet semmi definíciót, kategorizációt, agymenést, magyarázatot nem fogadok el se a barátságra, se a szerelemre. 

részegek üvöltenek a folyosón, ezaz

Lent már negyed órája megy a kolibuli, a tűzlépcsőn konstans az üvöltözés, én meg pizsamában ülök a gép előtt és teát kortyolok. Úgy tűnik a világ kifordult önmagából. Fél éve megrohadtam volna, ha tudom, hogy buli van, nekem meg a négy fal között kell ülnöm. De most jó ez így. Fáradt vagyok, keveset aludtam, sokat dolgoztam, rohangáltam a TO-n, órán voltam, elég volt már ebből a napból. A fiatalság érezze jól magát, ma nyugdíjas napot vettem ki. (Amúgy sincs túl sok kedvem ugyanazokat az arcokat nézegetni egész este. Berúgni még annyira se. Amúgy se lesz ott senki, aki számít.)

Van egy jó meg egy rossz hírem, melyiket mondjam először? Oké, kezdem a jóval: voltam a TO-n, és elvileg nincs kredittúlfutásom. Azt nem tudom, hogyan lehetséges ez, de én elfogadom. Valamit nagyon jól csináltam ezek szerint tudat alatt tárgyfelvételekkor. És a rossz? Hát jó, legyen: átpakoltak költségesre. Valamiért nem vagyok annyira kétségbe esve, mint lehetnék. Bár igen mókás, kedden láttam a neptun üzenetet az átsorolásról, amit hétfő délután küldtek, és a költségtérítéssel kapcsolatos kérvények leadási határideje hétfő volt. Kissé nonszensz. Hálistennek igen gyors választ kaptam a hök-ös tanulmányisoktól, úgyhogy ma betámadtam a költségtérítési referenst. Még nincs minden veszve, adjak be kérvényt, be fogják fogadni a késés ellenére. Annyira, de annyira boldog lennék, ha szerencsétlen 3 kreditért nem kéne 150.000 Ft-ot kiperkálnom.  Az meg totál szívás, hogy a szoctámnak búcsút inthetek, és kénytelen leszek többet dolgozni, ha nem akarok éhen veszni. Természetesen a lottó ötös és/vagy gazdag férj még mindig szerepel a meggazdagodási opcióim között. De futtathatok lányokat és lehetek madam is akár, ez a pálya valamiért mindig is vonzott, kár, hogy kevésbé megbecsült szakma.

ha vasárnap, akkor nyüssz.

Mondtam már, mennyire rettenetesen utálom a vasárnapokat? Az egy dolog, hogy rögtön utána kezdődik az új hét, de ezt már megszoktam rég. Ez az a nap, amikor általában nincsen semmi dolgom, és ez kikészít. Se meló, se egyetem, maximum házit írhatok, ha értelmes elfoglaltságot keresek. Ilyenkor vagyok nyűgös, bágyadt és letört. Most ráadásul mindez duplán érvényes, hiszen a legtöbb barátom fogta magát és hazautazott az őszi szünetre. Én nem, én maradok, hiszen a munkahelyen nincs olyan, hogy szünet. Pedig legszívesebben elhúznék én is vidékre pihenni meg cicázni. De nem... Itt maradtam árván, szobatárs nélkül, én és az észt házi. Tavaly ölni tudtam volna egy-egy olyan napért, amikor a szobatársam nincs a koliban (egész évben hazament vagy kétszer, akkor is nagyon rövid időre), Bogi viszont rendszeresen jár haza, és egyre rosszabbul viselem ezeket a napokat az üres szobában. Sokkal megnyugtatóbb lenne, ha ott pötyögne a gép előtt és időnként felkacagna A.G. valami indokolatlan poénján. 

Ilyenkor szokott iszonyat erővel rámtörni a szocializálódhatnék. Nem mintha a hét minden egyes napját nem azzal töltöttem volna, hogy emberekkel veszem körül magam. Mégis, vasárnaponként eltörpülnek a hét történései, csak a magány marad. Megtehetném, hogy fogom magam és egyedül megyek be a városba, de ahhoz semmi kedvem. Legutóbb így voltam egyedül moziban, ami jó volt, de kocsmázni nem mennék egyedül. Úgy érezném, hogy mindenki engem sajnál, mert nem találtam senkit, aki eljött volna velem. Ezek azok a pillanatok, amikor elgondolkodom, lehet, nem ártana lassan egy állandó férfiember mellém, aki lefoglal. Csak ezért viszont nem ugrálok kapcsolatokba. 

Csak az vigasztal, hogy csütörtöktől Zebegény és KÖMT. Nagyon igénylem most új emberek társaságát. Nem mintha a régiekkel baj lenne, de nem ártana egy kis vérfrissítés lassan. 

hülyextrovertált

hol van az otthon?

Kicsit már felőröl a kétlakiság: sehol nem vagyok igazán otthon. Ha Pesten vagyok, azt mondom, hogy "hazamegyek hétvégére", itthonról meg "visszamegyek". Nem érzem már magam egészen idevalónak, de a koliban néha elfog a honvágy, és akkor záros határidőn belül muszáj felpattannom a buszra és a saját ágyamban aludnom. Szeretek itt lenni, itt a családom, szép a táj, vannak cicák, barátok, Veszprém, titkos hely, Canyon, és csak itt történhet olyan, hogy éjfélkor temetést rendezünk a húgom kedvenc patkányának. Pesten meg ott van az életem, a koli, sokkal több barátom van már a fővárosban, ott a Kamara, a munkám, az egyetem, a kilátás a Városliget, biciklizés az Andrássyn, bulik, kocsmák és élmények. Mégse érzem, hogy Pest lenne az otthonom, hiszen nincs egy ágy, ami az én tulajdonomat képezi, van egy fél szobám, közös konyha és wc, közös zuhanyzó. Amíg albérletben éltem, kicsit jobb volt, imádtam saját háztartást vezetni, ahol minden ott volt, ahova ÉN pakoltam, de akkor is tudatában voltam, hogy nem minden az enyém, vigyázni kell a holmikra, különben nem kapom vissza a kauciót.
Nem arról van szó, egyelőre még remekül elvagyok a koliban, hazajárni is tudok, ha magányra van szükségem, de néha olyan jó lenne, ha lenne saját zugom, amit csinosítgathatok, ahova elbújhatok, ahova áthívhatom a barátaimat. Tudom, hogy NAGYON soká lesz nekem annyi pénzem, hogy befektessek egy lakásba, de néha jó lenne tudni, hol vagyok otthon.  

szobanövények

Vannak ezek a fura kis lények a koliban, akiket nemes egyszerűséggel szobanövényeknek hívunk. Ők azok, akik gyakorlatilag gyökeret eresztettek a szobájukban, és az istennek se lehet őket kicsalogatni onnan. Valami félelmetes, mennyi időt képesek a négy fal között tölteni. Számukra már az élmény, ha lesétálnak a büfébe (nem igazán teszik). Hiába dübörög a földszint és akar szétszakadni a zenétől és jókedvtől, inkább lefekszenek korán aludni, mert az nekik jobb, mint lemenni, ismerkedni és szórakozni. Hiába süt a nap odakinn, az emberek a Városligetben fetrengenek, ők nem kockáztatnák meg, hogy elhagyják jól bejáratott rejtekhelyüket.

Néha rossz belegondolni, hogy itt lakom egy majdnem 250 főt elszállásoló kollégiumban, és a kolis rendezvényekre ugyanaz a kb. 50-60 ember jár le. Nyilván ez a szám változó, de általában megvan a keménymag, akik mindig ott vannak, új arcok viszont nem nagyon merészkednek le. Abból a szempontból nem zavar, hogy sokkal családiasabb a hangulat, de fel nem bírom fogni, hogy a maradék 200 ember ilyenkor mégis mi az istent csinál... Megőrülnék, ha tudnám, hogy rendezvény van, én meg a gépem előtt ülnék és hülyeségeket néznék az interneten. Legszívesebben rákiabálnék ezekre a legyökerezett kolisokra, hogy szedjék már össze magukat, mégis mit fognak mesélni az unokáiknak? Hááát kisunokám, laktam én kollégiumban, de nem csináltam lófaszt se. Nagyon izgalmas, valóban.  Ha most nem élnek, mi lesz később?
Értem én, hogy néha tanulni is kell, akármilyen hihetetlen, én is szoktam. De ha tudom, hogy szerdán mittudomén bográcsest van, akkor addigra letudom.

Ráadásul mióta jó idő van, alig bírok megmaradni a szobámban. Legszívesebben áttenném a rezidenciámat valahova a Városligetbe. Érezni akarom a napfényt, a meleg szellőt és a tavasz illatát. Úgyhogy elég volt a punnyadásból, takarodó kifelé!