Utolsó adag holmi a bőröndben, ruhaszárító összecelluxozva, a bluetech által letépett falrészek újrafestve, gondnokságot megjártam, már csak a kis segítőmet várom. Költözöm. Először csak Óbudára, aztán hamarosan új helyre, ketten, hogy megkezdjük a közös életünket. (Vagyis inkább folytassuk, de azért ez szintlépés lesz. Nem kapcsolati szinten, hanem lakásméret és anyagiak terén inkább.)
Két szép évet töltöttem a koliban. Igaz, az elsőt kissé megkeserítette az akkori szobatársam, aki az istennek nem ment haza soha, és alig volt egy pillanatom egyedül, de már elhalványult az az érzés. Aztán egy év Bogival, aminek a második felét már inkább Óbudán töltöttem, mint a szobában, de hát ez a dolgok rendje, ha az ember lánya szerelmes lesz.
Eszembe jutnak a nagy büfézések, kolibulik, ajtósi napok, filmestek, teaházak, macifröccsök, bográcsozások, tűzlépcsőn cigizések, nagy beszélgetések, vendégek, szobafestés, pirogparti, random bekopogó müllerandriskák, koszorúk, dürerbikeon üvöltő külföldiek, a néptáncolás, cinikus jézusok és falat papuccsal csapkodó gyimesi csángók, heterók és homók, négyszázöt, nyolctizenkettő és hétkilenc, és a csodás kilátás, ami nappal mesés, éjjel gyönyörű.
Hiányozni fog, de elkeseredett nem vagyok. Feodor mondogatta az Erasmus félév vége felé mindig, hogy changes are good. Így van. A kolis éveknek vége, most kezdődhetnek a munkával és esti okj-vel töltött, pasimmal közösen élős fiatal felnőtt évek.
Ráadásul a húgomék is visszaköltöznek Pestre, úgyhogy megint egy helyen lesznek a selmeczilányok. A kétharmaduk legalábbis.
Ideje tovább kalandozni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése