Porva-Csesznek terepfutás

Vasárnapra beterveztem azt a terepfutást, amit egyszer már meg akartam csinálni: elvonatozni Porva-Csesznekre, onnan pedig hazafutni. Reggel 8-ra állítottam ébresztőt. 5 óra alvás után felébredtem, de nagyon vacilláltam, hogy elinduljak-e vagy sem. Végül úgy döntöttem, nem leszek gyenge. 

Gyorsan összekaptam magam, de a 8:51-es vonatra így is csak 20 percem maradt, ergo már Zircre is futni kellett. Hát hogy is mondjam, nem a világ legjobb élménye full kómásan, kialvatlanul, elviselhetetlen párában időre futni. Egy nagy szenvedés volt az egész. Megfordult a fejemben, hogy befutok Zircre és vissza, és ennyivel tudjuk már le ezt az egészet, de győzött a hajcsár énem, úgyhogy mentem tovább a vasútállomás felé.

Pont begördült a vonat, amikor odaértem. Tudtam, hogy vár még pár percet, és sejtettem, hogy a jegypénztár már megszűnt, de inkább nem csekkoltam, felugrottam a vonatra. Innen életem egyik legkínosabb negyed órája következett. Ott vagyok én, a futástól kifulladva, a pára és az izzadság konkrétan folyt rajtam, full vizesen és pirosan, a vonat meg tele van kipihent, cseppet se izzadt kirándulókkal. Hiába törölgettem magam, nem volt nálam annyi ruhanemű, hogy a vizet felitassa, így csak abban tudtam reménykedni, hogy a menetszél majd megszárít. Végül így is lett, de csodálom, hogy a kalauz hajlandó volt nekem jegyet adni és nem zavart le a vonatról. Leszálltam Porva-Cseszneken. Az ég továbbra is borult volt, reggel 9.10, páratartalom az egekben. Annyira lesokkolt a Zirce futás, hogy úgy döntöttem, sétával kezdek - csak aztán sehogy se sikerült rávennem magam, hogy rendesen fussak. Nekiindultam néha, de egyszerűen nem bírtam, meg kellett állnom. Nem tudtam ezen idegeskedni, úgy voltam vele, hogy majd később megjön a kedv, a cél, hogy mozogjak és élvezzem, amit csinálok.

Indulás!

Átmásztam.

Ez csak egy lightos vízfolyás, de pont sikerült belelépnem.

A képen is látszik, mennyire nagyon élvezem a túrát.

Az a helyzet, hogy ha teljesen őszinte vagyok, akkor be kell vallanom, hogy nem annyira élveztem. Fáradt voltam, az izmaim túl kemények, az út hol túl csúszós, hol murvás, hol sáros, de a legrosszabbak azok a szakaszok voltak, ahol égig érő növényzet közepén kis ösvényen kellett áthaladnom. A cipőm hamar cuppogott a víztől. Nem elég, hogy vizes növényzetben trappoltam, pókhálók, benyúló ágak, csalán nehezítették az utat, és egyáltalán nem volt jó érzés egy szűk ösvényen haladni egyedül.  Attól is féltem, hogy egyszer csak kiugrik mellőlem egy vadállat és megesz. Amikor az Endomondo közölte, hogy “GPS signal lost.”, minden alkalommal a szívbajt hozta rám. Egész úton kis bogárkákat hessegettem az arcomtól, amik csak nem akartak tágítani. Nem csak a cipőm, a párától a testem is megint csurom víz lett. Többször is át kellett kelnem a Cuhán, nem éreztem a topon magam, úgyhogy kb. négyképláb másztam a köveken, nem akartam beleesni. Pláne hogy ha kimegy mondjuk a bokám, akkor órákat várhatok a segítségre. Szóval elég hamar az lett a fő cél, hogy minél hamarabb hazajussak. 

Egy idő után kisütött a nap is, szóval még melegebb lett. Sokat jártam már ezen az útvonalon, de most olyan sűrű és magas volt a növényzet, hogy sokszor azt se tudtam, merre járok. Plusz sok helyen murvával szórták fel az utat, ami szintén csökkentette az ismerősség érzetét. Nem tudom, a Porva-Cseszneknél táblát festő emberek nem tudnak mérni vagy az Endomondo nem számol rendesen, de míg a táblán Zirc 7,5 km-re fekszik, az Endomondo szerint 8,3 km-et tettem meg, és én még csak nem is Zircig mentem. Nem fogok hazudni, 1 óra 20 perc volt ez a táv. Ennyi idő alatt szoktam 10 km-et futni. Otthon vettem egy kellemes zuhanyt, majd kezdtem érezni, hogy még ólmosabb a lábam, mint reggel volt. Nem is bírtam sokáig, visszamásztam az ágyba aludni. 

Tanulság? Sok van. Nem vágunk neki csakazértis terepfutásnak, ha fizikailag nem állunk rá készen. Semmi értelme kialvatlanul elindulni. Plusz lehetőleg nem a legpárásabb időben kell menni, nem a legvizesebb úton, és nem nyáron, ha tudjuk, hogy nem olyan nagy az út forgalma, hogy rendesen le legyen taposva a növényzet és az út. Nem vagyok elégedett magammal, de legalább tudom, hogy én erőltettem magam olyasmit, amire éppen akkor nem voltam felkészülve. Legközelebb okosabb leszek.

Terepen

Kezdem már kicsit unni, hogy mindig ugyanazt a kört futkosom oda meg vissza a Margitszigeten. Egyszer már terveztem terepre merészkedni a Bakonyban, de akkor az időjárás keresztbetett. Most Borsodban próbálkoztam ugyanezzel, ezúttal sikeresen.

Két hete a hétvégét foxéknál töltöttük Ivánkán. Pakolás közben annyira koncentráltam, hogy semmilyen futós holmim ne maradjon otthon, hogy szinte minden egyebet elfelejtettem elrakni, fox hozta utánam még a fogkefémet is. Borsodot nagyon imádom egyébként! Régen nem hittem volna, hogy egy ilyen rosszhírű megye hogyan lehet szép, biztos iparvidék az egész. Rendesen meg is lepődtem, amikor kezdtem felfedezni a környéket, és rájöttem, hogy Borsod amúgy gyönyörű és bájos. Úgyhogy nagyon akartam futni egyet ott.

Egy laza 5-6 km-re készültem vasárnap. Előtte nézegettem a tájat, a lehetséges útvonalakat. Találtam egy földutat a vasút mellett, oda terveztem kimenni. Egy hátránya volt, hogy bő egy km séta előzte meg a főút mellett. Túl forgalmas volt az út ahhoz, hogy már a faluban futni kezdjek. Hamar rá kellett jönnöm, hogy bár a vonatról kellemes földútnak tűnt, valójában elég kavicsos a terep. Árnyék kevés, a nap tűzött, megint sikerült kánikulában elindulnom. Most már tartok ott, hogy nem érzem rosszul magam, ha sétálnom kell azokon a futásaimon, ahol 30 fok feletti a hőmérséklet. Inkább sétálok, mint hogy elájuljak. Azt meg tudom, hogy 20 fokban nem kéne megállnom, szóval nem az erőnléttel van probléma.

Nem rossz, nem rossz

Futkároztam, szenvedtem kicsit a melegtől, de a táj szép volt. Bármerre néztem, dombok, füves mezők, a távolban erdők. (Oké, a hátam mögött Kazincbarcika, de oda nem néztem.) Gondoltam kalandozok egyet, elindultam a sínek túloldalán a töltésen. Az út egy idő után a töltés mögött folytatódott. Egyszerre volt megnyugtató a csend és az ösvény mellett magasra nőtt aljnövényzet, egyben ijesztő a gondolat, hogy tök egyedül futok egy úton, amiről csak sejtem, hol ér véget. Emberrel nem sokkal találkoztam, egyszer jött szembe három bringás srác, akik gondolom nem sűrűn látnak futót a környéken és úgy tűnt, nem nagyon tudnak hova tenni. Azon kívül, hogy meglepetésüknek hangot adtak, szerencsére békén hagytak. Kicsit azért gyorsítottam a biztonság kedvéért.

A töltés

Meglepően hamar visszaértem a kiindulási pontra. Elfáradtam, hogyne, fél liter vizet elkortyoltam útközben, kemény menet volt a meleg miatt, de vasárnap se lustálkodtam legalább. Jó volt, úgyhogy szeretnék gyakrabban terepre menni.