300 dpi, cmyk, psd

Na jól van, örömmel konstatáltam, hogy megvannak a régi reflexek. Jövő péntekig le kell adnom a kiadványszerkesztős portfóliómat és vizsgamunkámat, és természetesen pont most jutott eszembe nekiállni nagytakarítani. Mentségemre szóljon, hogy a vártnál jobban állok, munka közben volt időm gyakorlásként összedobni egy magazinvázlatot, ami meglepetésemre olyan faszán sikerült hogy már csak fel kell töltenem tartalommal, borítót és hátoldalt tervezni hozzá, és a végén még csinosítgatni rajta kicsit. Csodás, csodás. Ráadásul fogunk még javítani a munkánkon az elkövetkezendő hetekben, szóval az se para, ha csak 80-90%-ban van kész a vizsgaremek jövő hétre. 

Elég izgi egyébként. Ja ugye maga a vizsgaremek egy min. 8 oldalas magazin, plusz a portfólió olyan egyebekből áll össze, mint oldalpár terv, szóróanyag, fotóretus, montázs, névjegykártya stb. Utazási magazint tervezek, és bár nem elvárás, úgy döntöttem, saját képekkel töltöm fel. Így most belevetettem magam a sok év alatt összegyűlt képbe, és időnként olyan gyöngyszemeket találok, hogy jajj. Régi családi nyaralások, erasmus, kirándulások exekkel, bulifotók, van minden. El is kapott a nosztalgia. És újfent meg kell állapítanom, hogy kövér vagyok, a régi képeimen olyan kis vékonyka voltam,.. Pedig minden egyes fotóra emlékszem, hogy amikor készültek, akkor is kövérnek tartottam magam. Vagy az énképemmel van valami nagyon nagy gebasz, vagy folyamatosan dagadok, mint a kisgömböc, aztán jobban járnék, ha a mostani alakommal lennék elégedett, mert pár év múlva sóvárogva gondolok vissza, milyen kis vékony voltam 2016-ban. 

Ami kicsit nehéz, az a családi fotókon túllendülés. Valamilyen értelemben a családunk szétesett, egybetartják még szálak, de ha az embernek elválnak a szülei, utána elég nehéz olyan képeket nézegetni, ahol bár voltak nehézségek, de legalább egy egységet tudtunk alkotna a klasszikus módon. Ilyenkor néha szomorú, néha meg dühös vagyok, jobban szerettem a régi felállást, amikor még számíthattam a családi háttértámogatásra (és most nem az anyagiakra gondolok). Meh, sic transit. 

babák, babák mindehol!

Most már tényleg az van, hogy egyre gyakrabban vonogatom a szemöldököm, ahogy a facebookot scrollozom. Merthogy kezdem egész hülyén érezni magam, ahogy az utóbbi hónapokban indokolatlanul megemelkedett az ismeretségi körömben a férjhezmenők és babátvárók száma. Ilyenkor szoktam stalkerkedni egy kicsit, ránézek a születési évekre, és amikor azt látom, hogy az aktuális kismama bizony nálam évekkel fiatalabb, akkor valahogy összeszorul a gyomrom, úgy önkéntelenül. Nem mintha a közeljövőben tervezném a férjhezmenést (bár ahhoz nyilván több kedvem van, mert buli, de a lányok lehűtöttek múltkor, ugyanis a menyasszony nem rúghat be. vagyis de, megteheti, de elég gáz esküvői képeket eredményez). Vagy babát (istenments). De egyszerűen nem értem, mások miért érzik időszerűen húszas éveik legelején gyereket szülni. 

Nem arról van szó, mindenkinek megvan a saját motivációja, biztos jó lehet fiatal anyukának lenni. Csak magammal nem vagyok teljesen tisztában, mármint hogy én miért vagyok úgy behuzalozva, hogy a hideg kiráz, ha arra gondolok, hogy egy élőlény növekedjen a testemben. Nagyon rossz anyuka lennék, nem tudnék mit kezdeni a szereppel. Meg őszintén bevallom, egyelőre én rettegek a szüléstől is, de nagyon. Kb. annyira, mint amennyire félni tudok a sötétben. 

Amitől viszont tartok, hogy így maradok. Húszas éveim legeslegelején még olyan terveim voltak, hogy majd olyan 28-29 évesen már biztos aktuális lesz a téma. Azóta eltelt négy év, és már szimpatikusabb a 30-35 éves kori gyerekvállalás. De tudom, milyen gyorsan szalad az idő, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy 30 évesen nem fogom tovább tolni a dolgot. 

Ambivalens az egész a fejemben. Biztos tök jó illata van egy kisbabának, biztos nagyon cukin tud aludni meg gügyögni, de 0-24es elfoglaltság és sír és megnő és csak a baj van vele. Látom azt a szeletet a jövőben, ahol nem fogok másra vágyni, csak erre. De mi van, ha ez is olyan zsákutca, mint a meggyőződésem arról tinikoromban, hogy pszichológus leszek? Mi van, ha sohasoha nem fogom úgy érezni, hogy akarom? 

 Nem akarok utódok nélkül meghalni, de utódot gyártani sem. Na ezt rakjátok össze. 

hjaj...

Távol álljon tőlem, hogy párkapcsolati tanácsokkal lássak el bárkit is vagy szakértőnek képzeljem magam (istenments), de amikor sugárzik az ostobaság, az nem tud hidegen hagyni.

Nehezen tudnám kitörölni azt a beszélgetést az agyamból, ami pár hónapja esett meg : nőszemély1 és nőszemély2 azt bizonygatták nagy elánnal, mennyire szeretik a párjukat, de sajnos ők féltékenyek, természetesen nem a párjukra, hanem azok miatt a szégyentelen lányok miatt aggódnak, akik ki tudja, mikre nem képesek, hogy az ő egyetlenüket elcsábítsák. De ez egy természetes dolog, igenis, ami az övék az az övék, az ő barátjuk ne beszélgessen más lányokkal, ne táncoljon más lányokkal, ne ismerkedjen más lányokkal, lehetőleg ne is nézzen rá egyre sem és gondolom az lenne a legjobb, ha nem is tartózkodna soha egy légtérben nőnemű egyedekkel. Mert hát a szerelem az ilyen nyilván, minél nagyobb (a bizalmatlanság), annál jobban kell vigyázni (a másikra, mert biztosan nem tudja, mi a jó neki), nehogy a gonoszak bekavarjanak.

Valahogy helyreállt a világ rendje, amikor ma nőszemély1 és nőszemély2 arról beszélgettek, mennyire igazságtalan nőszemély2 pasija, hogy ok nélkül féltékenykedik, pedig ő nem is csinált semmit és egyébként se akarna, és milyen rossz ez így. A fagyi visszanyal ti-pi-kus esete, mellesleg éljen a kettős mérce és a boldog, őszinte párkapcsolatok. 

nosztalgiaár

Jajj nem szabad régi képeket nézegetnem. Borzalmasan be tud szippantani a dolog.

2011-ben büdös hippi voltam. Olyan buliképeim vannak abból az évből, hogy azokkal emberek karrierjét lehetne tönkretenni. Denevér volt a törölközőmben. Vodkazselé. Ó, azok a mesés KUK-os folyosópartik. A Dob utcai albérlet. Mályi tó. Rengeteg, rengeteg prágai kép. Az első fotók az akkor még bimbózó, cukin ártatlan és naiv kapcsolatról. Jajj mennyire kövér voltam karácsonykor. A húgom meg mennyire vékony. Bassment. Jééézusom, az a Haramia afterparty, ahova a szálak még mindig, mindig visszavezetnek. Nóra összevarrt feje a pécsi punkkoncerten. (Sose fogom elfelejteni, ahogy állt a tükör előtt könyékig véresen, és az egyetlen dolog, amin ki volt akadva, hogy meg fog maradni a heg a homlokán.) Úúú, és mennyire gazdag voltam, amikor megjött az Erasmus ösztöndíjam, és mennyi rengeteg pénzt költöttem el faszságokra a kiutazás előtt... Ó, Hegyalja, alig volt pénzünk, a toitoik mellett sátraztunk, átaludtuk a Scootert, és egy rakás képem van, ahol random emberekkel iszunk. Hát jó.

2012. Konkrétan van egy olyan mappám, aminek az a címe, hogy "az este, amikor ellopták a táskám". Az utolsó közös bulik, utolsó közös képek, aztán egy totál szétesett nyár random képei. Somló. Pécs már megint. (Azon az estén nem találtam vissza a próbaterembe, és kétségbeesve hívtam Istit, hogy eltévedtem. Ott állt öt méterre mögöttem.) Vödör. Nem is egy. Koli. Hálistennek végre lefogytam. Cicák. Az a sorsdöntő Kutatók Éjszakája, amikor könyvet árultunk. Az a zseniális Gödör Kemping, amire azóta is tüncögünk Esztivel.Tüntetések. (Az unokáimnak tuti ezeket fogom mutogatni, nézzétek, milyen fiatal és elszánt volt a nagyi, mínusz kétszáz fokban menetelt a jeges szélben, hidat foglalt, parlamentet rohamozott, késő estig fórumozott az egyetemen, körbevették a rendőrök, skandált, jajj de hiányzik)

Na jó, azért túlzás lenne 2013-ról írni, az nemrég volt. De jajj, jó érzés visszagondolni az elmúlt évekre, és konstatálni, mennyi minden történt. A legjobban annak örülök, hogy most már tényleg rossz érzések nélkül tudok emlékezni mindenre.

(borzasztó a munkamorálom, ma se mentem be dolgozni. most pedig irány a kamara. nyilván.) 

nézőpont

Ma láttam egy bácsit a trolin, aki az állával kormányozta a kerekesszékét. Nincsenek problémáim. 

terápiás

Akaratlanul is ritmusra lépdeltem a koli felé, miközben Likó Marci duruzsolt a fülembe:

 számolom a lépteimet, ahogy elrohanok saját magam elől

Lehetne az életem háttérzenéje.

maradni kéne, itt kéne maradni, szaladni kéne, el kéne szaladni

Totál nem vagyok elégedett magammal. Mi ez a hirtelen jött szentimentalizmus? Mik ezek az érthetetlen érzelmi ingadozások? Mi az isten bajom van nekem mostanában? Miért tipródom egy helyben ahelyett, hogy azzal a híresen flegma mosolyommal elsuhannék?

nehogy lemaradj valamiről, akármiről

Gyáá, nem haladok az egyetemmel, a szakdogámra kín gondolni, észt könyvek hevernek az asztalomon hetek óta. Lopva lesek beléjük és borzadok, mennyire nem tanultam semmit az elmúlt három évben. Pánikolva ébredek éjszaka, ha beszivárog a tudatomba, mennyire nem látok előre. Töltsek el még két évet az egyetemen, hogy aztán 26 évesen lobogtathassak egy kevésbé értékes, diploma feliratú papírdarabot? Próbáljak meg rendes munkát keresni és építgessem az egyelőre elérhetetlennek tűnő, egzisztenciának nevezett valamit? És ha belebukok, költözhetek vissza egy olyan környezetbe, ahol unatkozom? fuck this shit, i'll be a stripper

csendben ülni, tárgynak lenni, az őszi esőben elmosódni végül, lenyomat nélkül

Szedjem már össze magam, rakjak rendet magamban és körülöttem, és kerüljem végre az egészségre káros embereket. Amit le kell építeni, azt építsem le, amit pedig fel akarok építeni, azt építsem fel. Néha mocskosnak érzem magam, ha belegondolok, miket engedek meg magamnak időnként. Mennyire önző tudok lenni és mennyire le tudom szarni, ha ezzel kárt okozok.Talán sorsszerű, hogy mostanában kihasználva érzem magam.

amit kerestünk, a kezünkben tartjuk

Abba kéne hagynom a vinnyogást. Nem minden alakul a legjobban, de ezen csak én tudok változtatni. Nagy levegő, egyenes hát, mosoly. Ennyire könnyen nem adom magam.

hol van az otthon?

Kicsit már felőröl a kétlakiság: sehol nem vagyok igazán otthon. Ha Pesten vagyok, azt mondom, hogy "hazamegyek hétvégére", itthonról meg "visszamegyek". Nem érzem már magam egészen idevalónak, de a koliban néha elfog a honvágy, és akkor záros határidőn belül muszáj felpattannom a buszra és a saját ágyamban aludnom. Szeretek itt lenni, itt a családom, szép a táj, vannak cicák, barátok, Veszprém, titkos hely, Canyon, és csak itt történhet olyan, hogy éjfélkor temetést rendezünk a húgom kedvenc patkányának. Pesten meg ott van az életem, a koli, sokkal több barátom van már a fővárosban, ott a Kamara, a munkám, az egyetem, a kilátás a Városliget, biciklizés az Andrássyn, bulik, kocsmák és élmények. Mégse érzem, hogy Pest lenne az otthonom, hiszen nincs egy ágy, ami az én tulajdonomat képezi, van egy fél szobám, közös konyha és wc, közös zuhanyzó. Amíg albérletben éltem, kicsit jobb volt, imádtam saját háztartást vezetni, ahol minden ott volt, ahova ÉN pakoltam, de akkor is tudatában voltam, hogy nem minden az enyém, vigyázni kell a holmikra, különben nem kapom vissza a kauciót.
Nem arról van szó, egyelőre még remekül elvagyok a koliban, hazajárni is tudok, ha magányra van szükségem, de néha olyan jó lenne, ha lenne saját zugom, amit csinosítgathatok, ahova elbújhatok, ahova áthívhatom a barátaimat. Tudom, hogy NAGYON soká lesz nekem annyi pénzem, hogy befektessek egy lakásba, de néha jó lenne tudni, hol vagyok otthon.  

ismerkedős

(Na ezt a bejegyzést szerettem volna közkinccsé tenni, mikor feltűnt, hogy a freeblogra aztán várhatok, nem fog működni.)

Van abban valami varázslatos, ahogy szép lassan megismersz valakit. Az elején még teljesen ismeretlen előtted minden lépése, gondolata, nem ismered a szokásait, nem tudod előre kiszámítani a reakcióit, nem ismered a nyitottságának és elfogadásának a korlátait. Nem mersz teljesen megnyílni előtte, hiszen ki tudja, mivel vágod ki nála a biztosítékot és könyvel el könnyelmű ribancnak/okoskodó szakbarbárnak/komolytalan picsának/alkoholista kocsmatölteléknek. Ahogy lassan szivárognak az információk, egyre tisztul a kép a másikról, és te is többet mersz adni magadból. Öngerjesztő folyamat, és kis sikerélmény minden olyan pillanat, amikor megnyugszol, hogy a másikkal hasonlóan gondolkotok valamiről, vagy bókot kapsz egy olyan tulajdonságod miatt, ami a másiknak imponál. A végén pedig megszokod a korábban ismeretlen ember társaságát, átadod magad a kötetlen beszélgetésnek, és a világ legtermészetesebb dolgának érzed, hogy az Altair sátorszerűen rátok boruló kis zugában meghitten csavargatja a hajad, miközben a fogorvosokkal átélt kalandjait meséli. És közben eszedbe jut az a zavaros menetelés a hóban és fagyban egyedül egy hideg téli napon, amikor hirtelen melléd csapódott és megszólított, te meg indokolatlan befordultságodban azon töprengtél, hogyan tudnád észrevétlenül lerázni, hiszen semmi kedved beszélgetni. És akkor elmosolyodsz: milyen szerencse, hogy inkább összeszedted magad és vetted a fáradtságot, hogy megismerd.

Ismerkedni jó. Csak a megfelelő embert nehéz megtalálni hozzá.