Sziget Fesztivál 2015

Így belegondolva teljesen alaptalan volt az a félelmem, hogy ha munkába állok, onnantól szabadidő nuku, nyaralás nuku, szociális élet és szórakozás nuku, a nyaralást meg felejtsem el, merthogy igen erős nyarat zárok hamarosan. Szerintem több helyen jártam és értelmesebben töltöttem a szabadidőmet, mint eddig bármikor. Korábban már a lányokkal beszéltünk erről, valószínűleg a minőségibb időtöltésnek annyi az oka, hogy ha már egyszer van pár szabad napja a jómunkásembernek, azt igyekszik ki is használni. 

Tábor után még ki se pihentem magam (tényleg nem, azon a héten hullaként jártam dolgozni), augusztus 14-én már a Szigeten voltam. Csodálatosan fantasztikusan remekül jött ki, hogy túlóráztam annyit, hogy több kollégámmal együtt pont azt a napot adják ki pihenőnapnak. Olyan nagyon meg se néztem a programot, viszont hónapokkal ezelőtt tudtam, hogy jön Marina and the diamonds, én meg hozzá igazítottam a szigetezést, mert Marinát látni akartam. Meg amúgy se voltam 2010 óta Szigeten, akkor is csak egy napra, pedig gimnazista koromban kint voltam minden évben egész héten. De jó is volt az. 

Szivárványos esernyőlámpák

Lényeg, hogy kishúggal felszerelkezve - aki mellesleg elsőszigetező - kibattyogtunk az Óbudai szigetre a legnagyobb hőségben, mert ha már egyszer egy vagyont kiadtunk a napijegyekért, akkor a feladat a lehető legtöbb időt a fesztiválon tölteni. Egyébként nem volt hülyeség korábban menni, mert végrevégre eljutottam a lumináriumba, ahova már azóta be akartam menni, mióta 2007-ben először a Szigetre keveredtem, de mindig olyan brutál sor volt, hogy következő évre halasztottam. Igaz a 40 fok odabent sokkal durvább volt, nem voltunk bent negyed óránál többet, de csináltunk egy rakás tök jó fotót. (Amiket nem tudok facebookra feltölteni, mert olyan csodásan leromlik a minőségük, hogy elsírom magam.) 

Luminárium

Meg ez is 

Körbejártuk a helyszínt, megnéztük a beachet, álldogáltunk a vízben és néztük a kerítésnél hűsölő vagy éppen hajat mosó külföldieket. A Nagyszínpadnál a vizes blokknál állóháborúvá merevedett vízi csatába keveredtem, kaptam két vödör vizet a nyakamba, de nagyon jólesett a kánikulában csuromvizesen mászkálni. Koncert előtt becsatlakozott Bogi, söröztünk, majd bevetettük magunkat Marinát várni. Természetesen zseniális koncert volt. 

Kasabian-t egy esőkabáton üldögélve hallgattuk, illetve én időnként felpattantam ugrálni, ha valamelyik kedvencem ment. Örömmel konstatáltam, hogy a zenekari kommunikáció a közönség felé sokat fejlődött Kasabianéknál. 2010-ben ugyanis annyira flegmán adtak koncertet, hogy bár szinte imádtam őket, valahogy olyan csalódottnak éreztem magam, hogy a zenei munkásságukat is eléggé elhanyagoltam követni azóta. Aztán jött az Avicii. Mivel pont akkor kezdett a Vad Fruttik, úgy voltam vele, ha meggyőz az Avicii és képes vagyok kurvajót bulizni rá, akkor maradok, ha csak úgy eltinglitangliznék, akkor inkább átmegyek Fruttikra. Nyilván átmentem, szerintem az Avicii egy fos volt, az a pár szám meg, amit ismerek tőle, annyira nem jó, hogy érdemes lett volna megvárnom. Fruttikra viszont konkrétan nem maradt hangom, egyrész sokat kiabáltam, másrészt olyan brutális por volt a Nagyszínpad környékén, hogy a Napot nem lehetett látni tőle, és még másnap is azt fújtam ki az orromból, ráment a torkomra is. Koncertek után összetalálkoztunk újra Bogival és a kisebbik húgommal. A Mary Popkids akusztikra beültünk, aztán lassan hazaszállingóztunk. 

Hajnalig terveztem bulizni, de így is elfáradtam. Jó volt a Sziget, én nem éreztem minőségbeli változást igazából, pont erre számítottam. Kishúgnak is tetszett, már mondogatjuk, hogy jövőre egész hétre kéne menni. Jó lenne, az tény, de meglássuk.

(Be akartam még ide sűríteni a mostani borsodi hétvége beszámolóját, de fáradt vagyok már. Majd hamarosan.)

mert megígértem

Idén karácsonyra varrónővé avanzsáltam.

A legkevésbé büszke pinkie pie-ra vagyok, szegény olyan gebe lett, mintha direkt faragtam volna le a gömbölyded pónivonalait, egészen anorexiás kinézetű szegény. Meg a feje, jézusom, mennyire deformált... Fox azért örült neki (nyilván ő kapta), vagy legalábbis úgy tűnt. A többi állat a csordából egész korrekt lett, én nem is tudtam, hogy képes vagyok ilyen cuki plüsslényeket készíteni a saját két kezemmel. Lehet, hogy találtam magamnak egy hobbit. 

T-2

A világ rendje olyan hirtelen tud helyreállni, hogy fel se bírom fogni. Úgy tűnik, még két magányos éjszaka, és újra tudni fogom, milyen érzés úgy aludni, hogy hozzám vagyon bújódva a szebbik felem.  

kömt 14

(Épp most fejeztem be a gyakornoki programos cikkemet kömt-ről, úgyhogy végre nekiállhatok blogolni.)

Tavaly még kissé félve merészkedtem el kömt-re, Bogi mondta, hogy jó lesz az nekem, amit hittem is meg nem is. Akkor olyan sok új emberrel nem ismerkedtem meg, és még úgy tekintettem az MTT-re, mint egy teljesen homogén masszára, és hogy jövök én ahhoz, hogy odapofátlankodok az ő rendezvényükre. Annyiból igazam volt, hogy bár pár emberrel közelebb kerültünk egymáshoz, akiket korábban már ismertem, de amúgy totál kívülállónak éreztem magam a rendezvény után is. Arra már teljesen feljogosítva éreztem magam, hogy a következő ihb-ra nyugodt szívvel elmenjek, de úgy voltam vele, hogy én valszeg maradok a periféria legeslegszélén. Nem is nagyon értettem, minek jelölgetnek ismerősnek már hazafelé a vonaton mtt-sek. (Fox is akkor jelölt be. Bogitól kérdeztem meg anno, hogy ő amúgy kicsoda, mert nem emlékszem rá így névről, a profilképe pedig nem volt túl árulkodó. Rövid magyarázat után is csak annyival lettem okosabb, hogy tudtam, kinek az exe, tudtam, kinek a legjobb barátja, és egy foglalkozáson mellettem ült.)

Most gyökeresen más volt a helyzet. Nem nagyon volt üresjárat, amikor unatkoztam volna. A büfében már nem csak az elkészült paninim fajtáját kiabálták oda, hanem a nevemen szólítottak, ha elkészült a kajám. Néha csak kapkodtam a fejem, mennyi, mennyi ismerős, és mindenkivel kéne legalább pár szót váltani. Amikor egy fél órára lerogytam egy székre, mert annyira kimerültem, és a telefonomba merülve kockultam, akkor is volt, aki megkérdezte, mi a helyzet. Szétfagytam a szervezői szobában éjszaka, ahova csatolt részként volt bejárásom, és az általam készített plakátokkal dekoráltam ki a sulit. Végre ettem hamburgert, de még milyet! (Életem egyik legszomorúbb pillanata volt az, mikor tavaly hosszas sorban állás után közölték velem a vasparipában, mikor végre én rendeltem volna, hogy sajnos egy ideig nem tudnak rendelést felvenni. Úgy másfél óráig. Sírni tudtam volna.) Kimaxoltam Zebegényt, volt rétes, sör, forralt bor. Magabiztosan forraltam a vizet a közös forralóval a teámhoz és a legváratlanabb helyeken teáztam. (Hülyén hangzik, de tavaly nem mertem használni ezeket a cuccokat. Valahogy úgy éreztem, hogy semmi közöm hozzájuk.) A kabátomat sose találtam, mert mindig más helyre raktam le. Kocsmáztunk, de nem voltam minden este csatakrészeg, mint tavaly. Az meg külön jólesett, hogy akiket felkértem interjúra, mind pozitívak voltak és segítőkészek. 

És a műhelyek! Életünk selfiejét készítettük Zsoltival a camera obscura foglalkozáson, olyan karkötőt fűztem gyöngyből, hogy én nem hiszem el, fókusztáncon átmozgattam a testem, felelevenítettem a tábori írórendi hangulatot Alewnál, sminkeltem, én (!), és egész jó lett, kószáltam, és azon kiválasztottak egyike voltam, akiknek sikerült seggreülniük a sáros úton. Jóság volt az összes. 

Az meg, hogy a pasim és a legjobb barátaim ott voltak, tiszta grátisz. Annak meg borzasztóan örülök, hogy sokakkal többet beszélgettem, mint eddig valaha, mindenkivel megtaláltuk a közös hangot, és rá kellett jönnöm, hogy itt kérem kurvajó arcok vannak. Én tüncögök az egész kömtös bagázsra, kivétel nélkül mindenkire. :)    

Konklúziónak annyit, hogy kiváló volt. Jövőre igen magas lesz a mérce. 

thx

Ó, randomkodás, köszönöm, hogy visszatértél az életembe!

Már csak a mértéket kéne eltalálni.