kömt 14

(Épp most fejeztem be a gyakornoki programos cikkemet kömt-ről, úgyhogy végre nekiállhatok blogolni.)

Tavaly még kissé félve merészkedtem el kömt-re, Bogi mondta, hogy jó lesz az nekem, amit hittem is meg nem is. Akkor olyan sok új emberrel nem ismerkedtem meg, és még úgy tekintettem az MTT-re, mint egy teljesen homogén masszára, és hogy jövök én ahhoz, hogy odapofátlankodok az ő rendezvényükre. Annyiból igazam volt, hogy bár pár emberrel közelebb kerültünk egymáshoz, akiket korábban már ismertem, de amúgy totál kívülállónak éreztem magam a rendezvény után is. Arra már teljesen feljogosítva éreztem magam, hogy a következő ihb-ra nyugodt szívvel elmenjek, de úgy voltam vele, hogy én valszeg maradok a periféria legeslegszélén. Nem is nagyon értettem, minek jelölgetnek ismerősnek már hazafelé a vonaton mtt-sek. (Fox is akkor jelölt be. Bogitól kérdeztem meg anno, hogy ő amúgy kicsoda, mert nem emlékszem rá így névről, a profilképe pedig nem volt túl árulkodó. Rövid magyarázat után is csak annyival lettem okosabb, hogy tudtam, kinek az exe, tudtam, kinek a legjobb barátja, és egy foglalkozáson mellettem ült.)

Most gyökeresen más volt a helyzet. Nem nagyon volt üresjárat, amikor unatkoztam volna. A büfében már nem csak az elkészült paninim fajtáját kiabálták oda, hanem a nevemen szólítottak, ha elkészült a kajám. Néha csak kapkodtam a fejem, mennyi, mennyi ismerős, és mindenkivel kéne legalább pár szót váltani. Amikor egy fél órára lerogytam egy székre, mert annyira kimerültem, és a telefonomba merülve kockultam, akkor is volt, aki megkérdezte, mi a helyzet. Szétfagytam a szervezői szobában éjszaka, ahova csatolt részként volt bejárásom, és az általam készített plakátokkal dekoráltam ki a sulit. Végre ettem hamburgert, de még milyet! (Életem egyik legszomorúbb pillanata volt az, mikor tavaly hosszas sorban állás után közölték velem a vasparipában, mikor végre én rendeltem volna, hogy sajnos egy ideig nem tudnak rendelést felvenni. Úgy másfél óráig. Sírni tudtam volna.) Kimaxoltam Zebegényt, volt rétes, sör, forralt bor. Magabiztosan forraltam a vizet a közös forralóval a teámhoz és a legváratlanabb helyeken teáztam. (Hülyén hangzik, de tavaly nem mertem használni ezeket a cuccokat. Valahogy úgy éreztem, hogy semmi közöm hozzájuk.) A kabátomat sose találtam, mert mindig más helyre raktam le. Kocsmáztunk, de nem voltam minden este csatakrészeg, mint tavaly. Az meg külön jólesett, hogy akiket felkértem interjúra, mind pozitívak voltak és segítőkészek. 

És a műhelyek! Életünk selfiejét készítettük Zsoltival a camera obscura foglalkozáson, olyan karkötőt fűztem gyöngyből, hogy én nem hiszem el, fókusztáncon átmozgattam a testem, felelevenítettem a tábori írórendi hangulatot Alewnál, sminkeltem, én (!), és egész jó lett, kószáltam, és azon kiválasztottak egyike voltam, akiknek sikerült seggreülniük a sáros úton. Jóság volt az összes. 

Az meg, hogy a pasim és a legjobb barátaim ott voltak, tiszta grátisz. Annak meg borzasztóan örülök, hogy sokakkal többet beszélgettem, mint eddig valaha, mindenkivel megtaláltuk a közös hangot, és rá kellett jönnöm, hogy itt kérem kurvajó arcok vannak. Én tüncögök az egész kömtös bagázsra, kivétel nélkül mindenkire. :)    

Konklúziónak annyit, hogy kiváló volt. Jövőre igen magas lesz a mérce.