2015. december 27., vasárnap

London - day 02

Viszonylag sokáig aludtunk, ami nem meglepő, hiszen az előző nap igencsak fárasztó volt a korán keléssel, repüléssel és késői lefekvéssel. Próbáltuk kipihenni magunkat, hogy a városnézésre frissek legyünk. 

Vonattal indultunk Wallingtonból, de előtte lőttem pár képet a helyi templomról.  Bájos.


Metróval mentünk az Embankmentre (elképesztő, mennyire kicsik a metrókocsik. Szinte féltem, hogy beverem a fejem.), majd kis séta után értünk a Trafalgar square-re. Nagyon nem tudtam, mire számítsak, de valahogy nagyobbnak képzeltem.

Indokolatlan lócsontváz a tér sarkán, a nyakán masni
Még a metró kijáratánál nekiálltunk tervezni, merre menjünk, mikor odalépett egy kedves turistguideszerű srác, aki a kezünkbe nyomott egy térképet és elirányított minket a helyes irányba, mindezt tök ingyen. Ezt a térképet követtük, amikor tettünk egy sétát a környéken.

St Martin-in-the-fields
 Hamar belebotlottunk egy kis karácsonyi vásárba.

Majestic reindeer

Naplemente.

Igen epic.
A Temze partján folytattuk a sétát. Jó előre kinéztem a Cleopatra's Needle-t, mint kötelezően megnézendő látványosságot. I.e. 1450 körül készítették, és már akkor ezeréves volt, amikor Kleopátra a Caesariumba szállíttatta. Az egyiptomi obeliszk ajándékként érkezett Londonba 1878-ban, bár már 1819 óta várt arra Alexandriában, hogy végre elszállításra kerüljön. A párja New Yorkban van, valamint Párizsban is van egy needle, de annak a párja a mai napig Luxorban áll.

A tű.
A folyóparton sétáltunk tovább, hamar egy vonalba kerültünk a London Eye-jal.


Innen pedig egy köpés az Elizabeth Tower és a Big Ben.

Az Elizabeth Tower személyesen.
Bár már fáradtak voltunk, nagyon bánatos lettem volna, ha a Tower kimarad a túrából, úgyhogy elmetróztunk a Tower Hillig, ahonnan elsétáltunk a Tower Bridge-hez.

Bizonyíték: tényleg ott voltam :D
 A következő állomás a temzeparti séta után a Monument volt, ami 1666-os nagy londoni tűznek állít emléket.

Monument
311 lépcsőfokot kell megmászni a tetejéig. Mi sajnos kihagytuk ezt a lehetőséget, zárva volt már, mire odaértünk, de biztos nagyon pazar a kilátás.

Úgy döntöttünk, ennyi elég lesz egy napra, fáradtak voltunk már és éhesek. Visszamentünk a Victoria station-re, ettünk egy hamburgert, ittunk egy sört, majd megindultunk hazafele. Próbáltunk időben lefeküdni aludni megint, hiszen másnapra befizettünk egy Windsor-Stonehenge-Oxford buszos kirándulásra.

2015. december 26., szombat

xmas

A londoni útibeszámolót ezennel megszakítom a kötelező karácsonyos poszttal.

Azt nem szeretem a karácsonyban, hogy egész évben erre várok, aztán úgy elrohannak az ünnepek, hogy jaj. December eleje óta tűkön ültem, ajándékokat terveztem, próbáltam kitalálni, ki minek örülne, aztán olyan hirtelen véget ért az egész, mintha meg se történt volna. A szenteste egész jól sikerült, a vacsora finom volt, az ajándékok menők, széttársasoztuk az agyunkat és sokat nevettünk. A rokonlátogatás kicsit laposra sikeredett, nem volt annyi kedvem hozzá, mint tavaly, fox is hiányzott, de összességében egyébként jó volt az is. 

A hajam vörös újra, néha elkap a gimis nosztalgia, ha meglátom magam a tükörben. 

Kaptam karácsonyi sms-eket, tökre meglepődtem, mert már nem divat, de örültem is persze. 

Úgy tűnik, az idei karácsony slágerajándéka a felnőttszínező, most már van kettő is. Nem bánom egy cseppet se, csak nehéz rászánni magam, hogy tényleg leüljek és semmi másra ne koncentráljak, csak a színezésre. Stresszoldónak tökéletes. 

A karácsonyi Prága gyönyörű. Christmas marketek mindenütt, trdelnik, mulled wine, éneklő karácsonyfa a starometske námestin, fenyőágak, sült gesztenye, fények és díszek hada. Meg egy fox, akinek lehet a kezét fogni és együtt sétálni a forgatagban. Plusz egy Ralitsa&Karel páros, akikkel teljes az ünnep.

2015. december 23., szerda

London - day 01

London. Régen nem vonzott egyáltalán. Ha hallottam, hogy valamelyik ismerős arra járt, tudomásul vettem, de sosem alakult ki bennem a vágy, hogy odamenjek. Aztán pár hónapja foxszal kitaláltuk, hogy ha már egyszer van ott rokonság, akik szívesen látnak, én meg nem voltam még, és végülis ha nagyon akarjuk, anyagilag is belefér, meglehetősen impulzív módon gyorsan vettünk is repjegyeket, nehogy meggondoljuk magunkat. És milyen jól tettük! 

Repülés előtt természetesen rajtam volt minden para, amit csak el lehet képzelni. Repültem már 2 éve, akkor is ügyesen kizártam magam a transzferből és benne volt a pakliban, hogy nem jutok vissza és ott maradok Bécsben egy telefonnal és egy szál cigarettával, míg az útitársaim Moszkva felé tartanak és leintegetnek nekem a gépből. Bíztam benne, hogy tán nem leszek olyan figyelmetlen, hogy hasonló történjen velem, meg most nem kellett átszállni, ezzel is csökkent a veszélyfaktor. Nem is volt semmi gond, időben kiértünk Ferihegyre, csomag lead, security check, utolsó kávé felszállás előtt, boarding, aztán már azon kaptam magam, hogy szétmorzsolom fox kezét az idegességtől, mert már gyorsulunk és mindjárt emelkedünk. Rájöttem, hogy az a pár pillanat, amíg a gép elemelkedik a földtől, mennyire zseniálisan király adrenalinlöket, lennék függő, ha nem fosnék előtte minden egyes alkalommal. 

Hajnali kilátás
A repülőúton pont az a vicces, amikor elfelejted, hogy éppen kilométerekkel a föld felett repülsz és elkezdesz unatkozni. Aztán néha kinézel, és ilyeneket látsz, mint a fenti fotó. 

Minden probléma nélkül landoltunk Stansteden, szitált az eső. Átestünk mi is a kötelező procedúrán, a határellenőr ősz férfiember jól ki is faggatott, hogy honnan jöttem és meddig maradok és hova megyek és most vagyok-e először Angliában, mint valami vallatáson. Feltételezem kedveskedni akart, én mégis attól féltem, hogy rosszat mondok, aztán hazaküld. 

A reptérről Londonba bejutni megint kalandos volt, botor módon a buszozást választottuk, de teljes volt a káosz. Nem jöttek a buszok, mert nem jutottak vissza a városból, ahol dugó volt, de vissza lehetett váltani a jegyet. Mire sorrakerültünk volna jegyvisszaváltásra, kiderült, hogy mégis jött egy busz, csak nem a Victoria steetre, ahova eredetileg mentünk volna, hanem máshova, de úgy voltunk vele, hogy tökmindegy, legyünk már Londonban, oszt jó lesz, ott már van metró mindenhol. Végigzötykölődtünk szűk egy órát egy kellemesen húgyszagú buszon (nesze neked fejenként 13 font), aztán hirtelen London. 

Legutóbb akkor kapott el ennyire a kulturális sokk, amikor az erasmus elején megérkeztem Prágába full egyedül egy bőrönddel, és azt se tudtam, ki vagyok, hol, és mit kéne csinálnom. Most is elég elveszettnek éreztem magam az első napon: a tömegközlekedés egy hatalmas káosznak tűnt, az oyster card feltöltési módjai egy soklépcsős rejtély, ezer átszállás, mindezt úgy, hogy aludtam vagy 3 órát és még magamhoz se tértem. Azt konstatáltam, hogy amúgy nagyon szép minden. Egy kávé kicsit helyrerakott fox ismerősével, aztán megint mélységes összezavarodottságba süllyedtem, amikor a külvárosi vonaton szerencsétlenkedtünk, mert kiderült, hogy amúgy mégse áll meg ott, ahol kéne, hiába van kiírva rá. Mindegy, megérkeztünk Wallingtonba, lepakoltunk, és első utunk egy helyes kis kajáldába vezetett, hogy megtudjam, mi az a full english breakfast. Megtudtam.
Nyamm.
És a tejes tea se borzasztó.

Rövid pihenés után este még bevonatoztunk a városba és cidereztünk a King's Crosson. A cider nagyon finom volt, az meg eléggé tetszik, hogy pintben mérik és rendesen tele van a korsó. :)





Magunkhoz képest így is jól bírtuk, de az utolsó vonatok egyikével visszacsordogáltunk Wallingtonba.  Kellett az energia a másnapi városnézéshez, amiről majd a következő bejegyzésben mesélek.
 

2015. december 13., vasárnap

26

Hűha. Fura, hogy a tavalyi szülinapom az elfeledettség átéléséről szólt, idén viszont mintha tényleg minden körülöttem forogna. (jessz!) Ennyi köszöntést, kedves szót, apróságot nem is tudom, kaptam-e valaha. A szülinapi bulimat én szerveztem le, laza iszogatás a kolibüfében a legkedvesebb barátaimmal, ennél jobbat nem tudok elképzelni. :) Megintcsak nagyon hálás vagyok a csodálatos barátaimért. 

Most van először, hogy nincs freak out, csendes megnyugvással fogadom az éveim számának gyarapodását. Pedig most már tényleg közelebb vagyok a 30-hoz, mint a 20-hoz. Mégse vagyok kibukva. Jó, foxnak néha vinnyogok, hogy "úristen, de öreg vagyok", de már nem tudok igazán kiakadni. Ilyen jó dolgom nem nagyon volt még az életben, mint mostanában, a jelenleg nem túl motiváló munkámat leszámítva eléggé rendben van minden. Boldog vagyok és pont. Az évek száma meg csak nőni fog, tenni ellene nem lehet, akkor már inkább koncentrálok arra, hogy minél mélyebben tudatosítsam magamban, hogy nekem most nagyon jó. 

Mert tényleg nagyon jó.