2014. december 28., vasárnap

idén is túléltük

Egészen decens kis karácsony volt ez, ha nem vesszük figyelembe azt az állandó hiányérzetet, ami azóta kísért, hogy megszűntem kisgyerek lenni. Sőt, idén jóanyám dolgozott szenteste napján, így az ünnepi ebéd/vacsora megszerkesztése is a mi feladatunk volt. Én inkább foglalkoztam a szaloncukorkötözéssel és a habcsókokkal, a főzés nem a fő szakterületem. Érdekes, régen mennyire szerettem fát díszíteni, egy ideje viszont kifejezetten utálom, most is amennyire tudtam, kihúztam magam a feladat alól. Inkább magamat öltöztettem be karácsonyfának, ahogy hagyomány már nálam pár éve, az idei szett egészen szolidra sikeredett. 

Az ajándékokkal az a baj, hogy mióta a szüleim odaadják a pénzt, hogy megvegyem, amit kapni szeretnék, minimiális a meglepődés lehetősége. Kis apróságokkal lehet meglepetést okozni, de nem ugyanaz. (Komolyan, ennyi idő elteltével is nehezen tudom elfogadni, hogy a karácsonyok nem lesznek már olyanok, mint gyerekkoromban.) Anyától menő volt, hogy a két húgommal olyan egyenpólót kaptunk, amin közös kép van rólunk, rég nevettünk ennyit. 

Nagyszülőknél is hagyományos volt a menetrend, ettünk, ittunk, kicsit csíptem csak be. Harmadnap este érkezett meg fox, igaz, én akkor már kicsit ellógtam a karácsonyt, mert napközben Dave-vel lógtam Veszprémben, nem láttam ezer éve, de így legalább találkoztak ők is. Fox megkapta a családtagjaim által neki szánt ajándékokat - van egy olyan sejtésem, hogy egészen befogadta a kiscsalád: aki zoknit kap a Hugi mamától, az már officially is családtag. Este társasoztunk, nem is értem, miért csak ilyenkor jut eszünkbe, hiszen a monopoly gyerekverziójával is tök jól el tudtunk szórakozni. 

Tegnap tesznyültünk egész nap, megnéztük a Doctor who christmas specialt meg a Love actually-t. Ez utóbbit nagyon rég láttam, alig emlékeztem rá, de valahogy úgy rémlett, jobban le vannak zárva a szálak a film végén. Cuki film, teljesen megértem, hogy van, aki minden évben megnézi karácsonykor, de 
  • a Harry-Mia-Karen hármas totál nyitott marad
  • ha egy prime minister így hajtana rám, én teljesen meg lennék sértődve (kirúgja Natalie-t, majd a karácsonyi üdvözlőlap hatására jut csak eszébe, hogy jaj de fel kéne szedni azt a csajt)
  • nem vágom, hogyan lehet egy nyelvet 2 hét alatt megtanulni a nulláról
  • hogy Juliet miért csókolja szájon a férje haverját, azt totál nem vágom 
  • és ahogy fox is mondta: Martin Freeman nem színész, mert az összes filmjében ugyanúgy szerencsétlenkedik és hebeg-habog
Ma visszajöttünk Budapestre. Útközben igencsak havazott. A kedvenc részem az volt, amikor a sofőrnek vissza kellett tolatnia, mert a havas úton nem tudott időben megállni az elágazónál, ahol el kellett volna kanyarodnia. Egyébként épségben hazaértünk a jégverem lakásba, pár nap alatt teljesen kihűlt, most próbáljuk felfűteni. Még a buszon jöttem rá, mennyivel otthonosabban érzem már magam itt a fővárosban, mint a Bakonyban. Ez valahol nagyon szomorú, másrészt teljesen természetes. Csak fura belegondolni, hogy hat éve nem hittem volna, hogy így meg tud nyugtatni a Szabadság híd látványa. 


 

2014. december 24., szerda

mert megígértem

Idén karácsonyra varrónővé avanzsáltam.


A legkevésbé büszke pinkie pie-ra vagyok, szegény olyan gebe lett, mintha direkt faragtam volna le a gömbölyded pónivonalait, egészen anorexiás kinézetű szegény. Meg a feje, jézusom, mennyire deformált... Fox azért örült neki (nyilván ő kapta), vagy legalábbis úgy tűnt. A többi állat a csordából egész korrekt lett, én nem is tudtam, hogy képes vagyok ilyen cuki plüsslényeket készíteni a saját két kezemmel. Lehet, hogy találtam magamnak egy hobbit. 

2014. december 23., kedd

kiskarácsony

Most már van egy enyhe sejtésem, mit élhettek át anyámék karácsony környékén, mikor még picik voltunk. 

A karácsony és az ajándékozás eddig úgy szokott kinézni nálam, hogy szenteste előtt pár nappal belevetem magam a vásárlásba, ideges vagyok, ha sokáig kell keresgélnem, és boldog, ha mindenkinek megtalálom a megfelelő meglepetést. Idén ez nagyon nem így néz ki, aminek valahol örülök. Tekintve, hogy továbbra sem vet fel a lé, idén saját készítésű ajándékokban gondolkodtam. (Konkrétumot nem árulhatok el, nem akarom, hogy valamelyik családtagom előbb megtudja, mit kap, mint hogy oda tudnám adni neki.) Igaz, sokkal fárasztóbb és több időt vesz igénybe, de az ajándékozott biztosan tudni fogja, hogy szeretem, különben nem vesződnék órákat minden egyes darabbal. Egyébként meg megnyugtat a készítés folyamata, és mindig örülök, ha valami szép kerül ki a kezeim közül. Közhely, de tényleg személyesebb egy sk ajándék, és a legjobb, hogy az ajándékozott személyiségéhez lehet szabni. (Karácsony után képekkel illusztrálom, mi termett a szonjamanufaktúrában.)

Bár szerettünk volna saját fát, és végülis össze is jöhetett volna, mégis lemondtunk a tervről. A fa még oké, de azt be is kell faragni a talpba, abban én nem vagyok gyakorlott, fox inkább, de balta híján nehézkés. Végül tegnap a szebbik felem feldíszítette az adventi koszorúból maradt fenyőágakat, én meg tapsikoltam, mint egy kisgyerek, mert mégiscsak van karácsonyfánk (vagy olyasmi). És akkor már a lakásban fellelhető összes gyertyát meg kell gyújtani, mert karácsony van.


Igazából nagyon rossz vagyok, mert még bőven lenne dolgom, és nem blogolással kéne húznom az időt. Megyek is, mert az ajándék nem készíti el magát, és sajnos a mézeskalács se tanulta meg az öndíszítés fortélyait.

2014. december 21., vasárnap

jézusúristen mindjárt karácsony

Na jó, az hogy lehet, hogy a hónap kétharmadánál járunk, én meg eddig basztam blogolni? Szégyelld magad. 

Tegnap nagyon produktívak voltunk: két vendégséget is tartottunk, két plázakört is megjártunk, közben mindent beszereztünk, ami a készülődéshez kell. Jó, a westendben majdnem elsírtam magam egy óra ott tartózkodás után: tömeg, nyomorgás, rohanó emberek, megtalálhatatlan üzletek, tukmálós szórólaposok minden sarkon. Most, hogy már tudom, kinek mit adok, sokkal jobb a közérzetem, sőt, még esélyt is látok rá, hogy időben végzek is a teendőkkel. Megint úgy érzem, hogy jobb adni, látomásként lebeg előttem a kép, ahogy kibontják az ajándékomat a kiscsalád tagjai. Ezt várom a legjobban. 

Most látom, pont egy hónapja tért haza a szebbik felem. Hát no, csak teljesebb így az élet. Azóta csak nagyobb a szeretés, mint volt. Na jó, nem csak móka és kacagás az életünk, az elmaradt születésnapom azért eléggé padlóra küldött és nem szoktam ágyban fetrengve órákig bömbölni, de idén sikerült. Mindig azt mondtam, hogy annyira nem fontos a szülinap, nem kell nagy buli, csak szűk baráti körrel gyűljünk össze és koccintsunk az egészségemre, de idén ez se volt, hazamenni se tudtam, fox is mással volt elfoglalva, én meg visszasírtam az otthoni gyerekpezsgőt meg a marcipánfigurás tortát. Csak 25 lettem, basszus, ilyen szép kerek szám soká lesz, meg amúgy is ez a paraév, amikor mindenki rájön, hogy juj de öreg, én meg totál magamra hagyva éreztem magam. Szarfos hétvége volt, valahol még most is mérges/szomorú vagyok.

Volt szerencsém eljutni szájsebészetre is a héten, hát nem volt túl kellemes. Fájni nem fájt, de mikor fél órát szenvedett a doktornő a fogam kicincálásával, már arra se maradt erőm, hogy aggódjak vagy féljek. Már csak azon izgulok, hogy karácsonyra gyógyuljon be a seb, mert nem akarok óvatosan rágcsálni az ünnepek alatt. 

Bár ott még nem tartunk, már tudom, hogy kivételesn lesz újévi fogadalmam, mégpedig a szociális életemre vonatkozóan. Fel kéne pezsdíteni vagy mi.