6 év

Döbbenetes belegondolni, hogy eltelt 6 év azóta, hogy belezúgtam ebbe a szépséges emberbe. Azon nem csodálkozom, hogy még mindig együtt vagyunk, de felfoghatatlan, hogy ennyi év eltelt, egyáltalán nem érződik ilyen soknak. Még mindig azt érzem, hogy egy csomó kaland vár ránk, egy rakás dolgot kell még együtt átélnünk. 

Még mindig imádom a beszélgetéseinket, a közös sétákat, utazásokat, a szabadságot és biztonságot mellette. Még mindig iszonyatosan felszabadító, hogy párkapcsolatban ennyire szabad lehetek. (El akarsz menni Németországba? Menj csak nyugodtan. Kedden eldöntöd, hogy vasárnap Gdanskba mész? Oké, jó utat, vigyázz magadra.) Meg is lennék zakkanva, ha ez a szabadság nem lenne meg. Valószínűleg ezzel lehet engem egy életre megfogni.  

Imádom, ahogy Bumbival bandáznak. Mindig jó érzés abban elmerülni, ahogy két lény, akiket szeretsz, szeretik egymást. Gondolom mások a közös gyerekekkel vannak így, nálunk a macska a közös felelősség, ő az, akit rajongva imádunk. Amikor Bumbika hozzánk bújik, akkor mindig nagyon boldog vagyok, és azt érzem, hogy ez a mi kis családunk, és a világ így kerek. (Néha eszembe jut persze, hogy milyen jó lenne, ha Rambó is élne még, de törpehörcsöghöz képest így is hosszú élete volt.)

Néha persze megőrjít. Amikor halomban áll a mosatlan edény a konyhában. Vagy amikor már megint rohanni kell, mert hiába tudja, hogy időre megyünk, az utolsó pillanatban áll neki készülődni. Meg amikor hangosan püföli a billentyűzetet, amikor én aludnék. Meg amikor horkol. De egészen biztos vagyok benne, hogy ugyanilyen idegesítő tudok lenni én is. Pont a napokban beszéltük meg, mennyire jó, hogy a másik létezik. És hogy én nem értem, ő hogyan bír néha elviselni engem, ő meg azt nem érti, hogy én hogyan bírom őt. 

Őszintén úgy érzem, hogy a legjobb emberrel vagyok együtt, akivel csak lehetek.

5 év

Basszus, már az ötödik évfordulós szerelmeslevelemet írom, aztamindenit. Ez már tényleg a leghosszabb párkapcsolatom ever. És még mindig milyen jó! Nem mondom, hogy sose veszekszünk, mert hazudnék, de sose komoly dolgokon. Ha eddig nem jött elő semmi olyan felfogásbeli ellentét, ami ellehetetlenítené a kapcsolatunkat, akkor talán már nem is nagyon fog, ami megnyugtató. 

Még mindig jó együtt kalandozni, tervezgetni, építeni a közös kis életünket, megtárgyalni az élet nagy dolgait. Ő ott van mellettem, és ha mást nem, megölel, ha éppen mélyen vagyok, és segít kikászálódni a gödrökből. Felhívja a szerelőt, pedig ő is utál telefonálni, és bár elvileg felesben intézzük az ilyeneket, valahogy nekem ritkábban kell felhívnom bárkit. Titokban lefacsar egy kiló narancsot, és friss narancslével lep meg, hogy meggyógyuljak. Szó nélkül elviseli, amikor valami rosszul alakul, én meg csak morgok, és bár baromira nem lehet könnyű olyankor engem szeretni, neki mégis sikerül és még csak nem is haragszik - sose fogom ezt megérteni.  

Még mindig fox a legszebb ember, akivel valaha találkoztam. 

4 év

Hogyan ne menjetek egymás agyára 4 év után?

Az a nagy lángoló szerelem elmúlt. Megszoktuk egymást, nincs már az a bizsergető érzés a gyomorban, amikor meglátjuk egymást. Valószínűleg ez normális, és amíg szeretet van, addig nincs baj. 

Ennyi idő után már előjönnek a másik idegesítő szokásai. Van, hogy nem bírom megállni, és beszólok miatta. Amíg tudom, hogy valószínűleg én is ugyanilyen idegesítő vagyok, talán nincs gond. 

Bár a hétköznapok unalmasak tudnak lenni, időt kell szakítani a közös kalandokra. Utazás egy izgalmas helyre, egy fárasztó túra, buli kettesben vagy másokkal - mindegy, csak ne a megszokott legyen, a közös új élmények összekötnek. 

Ha nincs bizalom, őszinteség, tisztelet, akkor megette a fene az egészet. Ez mondjuk kiderül jóval a 4 év előtt, de rég nem lennénk együtt, ha ezek hiányoznának a kapcsolatunkból. 

Kellenek hosszútávú közös célok: lakásra gyűjteni, bakancslistát megvalósítani, a jövőt tervezni. Tervezgetni tud olyan jó lenni, mint a célokat elérni.

Kell a közös időtöltés, de kell az énidő, a saját hobbi, a saját baráti kör, a saját szórakozás. Nem érdemes egymás szabadságát korlátozni, az csak elégedetlenséget szül, amiből harag lesz, megbántódás, és végül szakítás. Nincs olyan, hogy túl nagy szabadságot adtál valakinek, és ezért csalt meg. Azért csalt meg, mert meg akart csalni, megtette volna akkor is, ha kalitkába zárod.

A féltékenység egy olyan dolog, ami nálunk nincs. Régen én is beleestem a hibába, de megtanultam, hogy féltékenynek lenni a legértelmetlenebb dolog a világon. Ha féltékeny vagy, akkor nem bízol a párodban, a kapcsolatotokban, de legfőképpen saját magadban. Elengedni a féltékenységet hihetetlenül felszabadító.

Közös állatka! Mióta van törpehörcsög és cica, sose unatkozunk. Figyelni, ahogy ezek az állatkák ügyesednek, mindennél jobb. Jó gondoskodni egy kis jószágról, boldogabb tőle az élet. 

Még én is el tudom felejteni az állandó rohanásban, mennyire fontos egy ölelés, egy érintés, kézenfogva sétálni. Nagyon fontos. 

Biztosan van még ezer apró dolog, ami működőképessé tesz minket, és talán a tudatában sem vagyunk. Nem is érdemes pontosan kilistázni, mert a végeredmény számít, már 4 éve. 

Tartson még sokáig. <3

3 év

"Szerencsére a hormongőzös rózsaszín köd rég elmúlt, így még én is elhiszem, hogy ez egy valódi érzés, ami nem múlik el egyik napról a másikra." - ezt az első évfodulós bejegyzésemben írtam. Azóta eltelt két év, és csak megerősödni tudtam ebben az érzésben. 

Mostanra elég jól megismertük egymást, nagy meglepetéseket nem tudunk okozni. Összecsiszolódtunk, egymásra hangolódtunk, nyugodalmas kis életet élünk együtt. Néha van egy-egy részeg veszekedés teljesen indokolatlan dolgokról, amit aztán másnapra mélységesen megbánunk, és megfogadjuk, hogy soha többé ilyet. ("Mi az, hogy nem tudtátok megszerelni a biciklimet, hát így hogy megyek holnap dolgozni, a te hibád az egész, mert a te kollégádtól vettem!" true story. Másnap természetesen felfogtam, hogy sántított az érvelés.) Utazásokat tervezünk, mászkálunk, fetrengünk, fox elkísér a futóversenyekre, mozizunk, szocializálódunk, és ez mind olyan jó. Már az iszonyat jó, hogy tudom, hogy fox létezik. Az már igazi mák, hogy ráadásul velem van.

Tudom, hogy valószínűleg nem pusztulnék meg egyedül se, és azt is tudom, hogy statisztikailag minimális az esélye, hogy örökké együtt leszünk. Sőt, a legvalószínűbb, hogy tíz éven belül különválnak az útjaink, de most jó benne lenni. Szó sincs róla, hogy a kapcsolat végét akarnám, csak racionálisan nézve a párok bármennyire boldogok sokáig, az évek alatt megunhatják egymást, változhatnak ők és a kapcsolat is, és egy idő után általában búcsút intenek egymásnak. Persze az lenne a legjobb, ha velünk ez nem így lenne és mi lennénk a kivételek, de azt se tudom, jövő ilyenkor mit fogok csinálni, nem hogy életem végéig tervezzek bármit is. Inkább azt kívánom, hogy addig legyünk együtt, amíg boldogok vagyunk egymással. A minőség fontosabb, mint a mennyiség.

Na, lehet, hogy évfordulós poszthoz képest furán borúlátónak tűnik ez az írás, de a kapcsolatunk egyáltalán nem ilyen. Szeretet van, biztonság, nyugalom, bizalom. Vicces egybeesés, hogy pár napja kezdtünk el egészen komoly dolgokról beszélgetni. Izgi, izgi. 

Szóval fox, te vagy a legjobb. <3 Kezdjük el a negyedik közös évünket. ^_^

737 nap

jaj hát közben történnek ám más dolgok is, nem csak a szemem világáról tudok nyígni. Szépen csendben átléptünk a harmadik közös évünkbe foxszal. ^_^ Ami wow. Nem tűnik úgy, hogy ilyen régóta együtt vagyunk, még mindig van egy csomó dolog, amit el kell mesélnem neki, amit együtt kell csinálnunk, amit közösen kell kipróbálnunk, ahova együtt kell elmennünk, amit át kell élnünk. Olyan jó érzés, hogy mellettem van, mellettem szuszog éjszaka, elviseli, ha szánkózok a hátán vagy megrágom a fülét, támogat, szeret és megpuszilgat, mosolyog, ha találkozunk, és nem tesz úgy, mintha tudná, hogyan kell vigasztalni, ha egyszer nem tudja, de azért igyekszik. Gyakran nem vagyok benne biztos, mivel is érdemeltem ki. Mert igen, megtaláltam a legőrültebbet az mtt-ben, de ostoba szar lettem volna, ha az ismeretlentől való félelem miatt elszalasztom - mert kiderült, hogy nekem ő a legeslegjobb. Határoztatlan ideig nem kell más, még mindig. 

Nem is tudom, van-e értelme ezt tovább ragozni. Ránézek és mosolyognom kell, mert annyira szép és annyira szeretem. 

Szeretnék még sok szép évet, mert még nagyon sok dolgunk van együtt.

nyárközép

Fúha. Mostanában elkezdtem emlékezni az álmaimra. Ez általában jó, mert legalább van egy kis sejtésem, mivel szórakozik az agyam éjszaka, de ma megint olyat sikerült kitalálnia, aminek a hangulata rajtam maradt.

Szóval álmomban nem volt fox. Hogy elhagyott vagy nem is létezett soha, azt nem tudom, de szingli voltam. De nem az a "végre kicsit egyedül vagyok és nyugi van és azt csinálok, amit akarok", hanem az a szingli, aki már pont ráunt erre és érzi, hogy most már jó lenne valakivel lenni. Éreztem azt a feszítő érzést, hogy amúgy jól vagyok, csak a fszom már, hát nem igaz, hogy nem bújhatok oda senkihez esténként, és egy mardosó hiányt valahonnan a mellkasomból, ahol a felfűtött szerelmes állapotnak kéne lennie.

Így ébren megnyugtató, hogy ez az időszak rég elmúlt, nem téma, hogy ki lesz a következő, tartós lesz-e, nincsenek béna játszmák, egyéjszakák, habkönnyű kavarások. Annak is megvolt a maga szépsége, mert sosem tudod, mit várj, sosem tudhatod, hátha aznap találkozol valakivel, aki megmozgat, és ez borzasztó izgalmas tud lenni. De egy-két év után bele lehet unni, fáradni, elkezd hiányozni az az érzés, hogy van mellettem valaki, akiben megbízok, szeretem és viszontszeret.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Líthas. Életem elsője. Pont odaértünk a naplemetére, Pilinszky után el bírtam volna viselni némi csöndet. A gyertyák a kőfalon eleinte a halottak napját idézték fel bennem, de egy idő után képes voltam tündércsalogatóként tekinteni rá. Tábortűz, tábortűz melletti beszélgetések, Ickével mindig történik valami, sülő krumplik és kolbászkák, sör, enyhe spicc, pisilés a természet lágy ölén, félhold, a kőfal megvilágítása néha egészen kísérteties, az idő kellemes, utolsó pillanatban beeső váratlan vendégek, éjfél után búcsúzkodás és indulás haza, megindulunk és meglátjuk, de a táv rövidebb, mint számoltuk*, jééé, az már a kolosy?

Szép volt, örülök, hogy eljutottam.

*Utólag ellenőrizve látom, hogy azért az 5 km séta megvolt a katlantól.

nyál, szerelem, évforduló

(Ezt már múlt héten posztolni akartam, csak írás közben úgy elálmosodtam, hogy muszáj volt ledőlnöm, aztán nem volt időm folytatni.) 

Február 22-én volt egy éve. Majdnem utolsó pillanatban, de jött a vallomás, hogy határozatlan ideig csak velem akar lenni, nem mással, és akkor már váltsunk relationship státuszt, én meg nem tértem magamhoz, mert már arra készültem, hogy ennek legyen inkább vége, mert annak nincs értelme, hogy én szerelmes vagyok, ő meg laza kapcsolatot tud csak elképzelni. Életem egyik legzaklatottabb villamosútja volt az. Biztos rohadt idegesítő voltam, hogy tízszer kérdeztem vissza, hogy akkor most biztos, és még meggondolhatod magad, de nem akarta meggondolni magát. És úgy tűnik, azóta sem. Én sem.

Továbbra sem értem, hogyan lehet valakit minden nappal egyre jobban szeretni, nincs már az a szeretetmennyiség, ami elfér a szívemben, mégis így van. A dolgok nem mindig egyszerűek, sőt, de úgy tűnik, a közösen átélt nehézségek csak erősebbé tesznek minket mint párt. Úgy érzem, megtaláltam AZT az embert, és nem kell más. Szerencsére a hormongőzös rózsaszín köd rég elmúlt, így még én is elhiszem, hogy ez egy valódi érzés, ami nem múlik el egyik napról a másikra. Olyan remekül összeillünk, hogy az varázslatos. Boldog vagyok, hogy nem tudunk veszekedni. (Szerinte volt már rá példa, én az Exuram óta más mércével mérem a veszekedést. Mi még nem veszekedtünk.) Egyszerűen jó minden. 

Néha belemerülök az emlékekbe, felidézem, milyen volt pattanásig feszülve várni egy-egy hívását, a rengeteg kétség, félelem, hogy lesz-e ebből valami komoly, a sok részeg blablázás, hogy de tuti belém fog szeretni (szegény, szegény barátaim, akiknek ezt át kellett élniük), és pontosan fel tudom idézni azt is, mennyire borzasztóan akartam, hogy egy pár legyünk. Ezek után nem csoda, hogy mikor végre megtörtént, azt se tudtam, mi van. 

Azóta eltelt egy év, nem is akármilyen év. Kiderült, hogy tényleg jók vagyunk együtt. Remélem, ez még sokáig így lesz.

Megyek is és jól megpuszilgatom. 

farsang előtt

Elkezdtem dolgozni, aztán elfelejtettem blogolni. 

A munka továbbra is jó, a környezet és az emberek királyak, az unalom viszont sokszor döglesztő. Számítottunk rá, hogy a hívások márciusig még nem indulnak be igazán, de mikor kedden három hívást fogadtam egész nap, az meglehetősen kiakasztó volt. Van már egy rakás rejtvényújságom, A Dűne istencsászárát hétfő óta már több mint a feléig elolvastam, chatelek, beszélgetek, és megörülök, ha nagyritkán megcsörrent a telefonom. Egészen furcsa, mennyire féltem attól, ha vonalba kerülünk, de sokkal kevésbé para, és a kedves hangon tájékoztatás nekem eddig is ment. LEP-en én lepődtem meg, mennyire kényszerét éreztem, hogy a reigsztrációs pultnál kedves legyek és hatékony, és minden fontos infót el akartam mondani az alatt a fél perc alatt, amíg előttem álltak az emberek. Természetesen az első hívásom előtt/alatt/után vadul remegett a kezem, szinte azt se tudtam, mit csinálok, azóta egész jól belejöttem. Nyilván más lesz, ha sok hívásunk lesz, az megint más kihívás. 

Farsang. Azért is keltem ma is korán, mert van még dolgom dögivel. Apróságok csupán, de el kell intézni: nyomtatni, összeállítani, összevágni, gyorsan megvenni. Szervezői szemmel teljesen máshogy tekintek a ma estére, mint az eddigi farsangokra, várom is, meg túl is akarok lenni rajta. És remélem, hogy minden flottul megy majd. Azt már elhatároztam, hogy farsang után kicsit megpihenek a szervezésben. Amit már elvállaltam, azt csinálom, de új feladatot nem vállalok kis ideig. Kacérkodtam a tavaszi talival, hogy ha valaki megszervezi, besegíthetnék, de nem. Néha már így is kifacsart szivacsnak érzem magam munka és suli mellett. Kell pár hét/hónap pihi. (Aztán valaki megkeres, hogy szerveznék-e, és igent fogok mondani. Így megy ez. :D )

Emlékszem, a tavalyi farsang mennyire krípi és idegölő volt. Én nem mertem Foxhoz odamenni, ő láthatóan került engem, aztán másnap hivatalosan is összejöttünk. :) Utólag nem is értem, ezt hogy sikerült így alakítanunk, de basszus, most már tényleg egy éve lesz, hogy hivatalosan is együtt vagyunk. Wow.

saláta

ófuj, de iszonyatosan utálok költözni. Főleg hogy nemrég vagyok túl egyen. Az mindenesetre nagyon jó érzés, hogy ismerős lakását vesszük ki, és azt is megoldottuk, hogy a húgomék a mi helyünkre kerüljenek. Mindenki jól járt. 

Néha azért kicsit esz a fene, amikor a különböző facebook csoportokban azt látom, hogy a kicsi gólyák buta kérdéseket tesznek fel a már tapasztaltabb egyetemistáknak. Teljesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy azok a kalandok, amiket mi az elmúlt 5-6 év alatt átéltünk, mások számára csak most kezdődnek el. És igaz, hogy sokszor a májkrémes kenyér volt a reggelim és/vagy ebédem és/vagy vacsorám, és olcsó mister sört vedeltünk órák előtt/után/helyett, és még bőven benne voltam az utótinédzserkor érzelmi zavarában, de legalább nem aggódtam azon, mikor lesz végre munkám, biztos tudjuk-e fizetni az albit és nem lesz-e sok az a két szoba. Jó, nem mennék vissza az időben, istenments, de azért kicsit irigylem azokat, akik még csak most kezdik. 

Hazaértem, és a szekrény mögött bujkált. Kicsit féltem, hogy soha nem akar előbújni, de alaptalan volt: a mini kis szőrcsomó előtámolygott az apró talpain, és nekem elolvadt a szívem. Két hete küldözget a húgom képeket az új cicáról, és szinte élőben közvetítette, éppen mit csinál, de teljesen más személyesen találkozni vele. Nagyon hamar pajtik lettünk, fél óra se telt el, már az ölemben aludt és dorombozott.

Végre látható jele van az eddigi TK-s szervezésnek, ma aktiváltuk a facebook oldalt, olyan jó látni, ahogy lájkolnak az emberek. 

Időnként rájövök, aztán elfelejtem, és megint rosszul érzem miatta, aztán megint rájövök, hogy nem kötelező nekem mindenkivel jóban lennem, akit ismerek. Vagy azért, mert akit szeretek, valamilyen oknál fogva szereti. Hajlamos vagyok ilyenkor azt gondolni, hogy a hiba az én készülékemben van, de nem. Van olyan, hogy egyszerűen nem megy és kész. És nem is kell erőltetni.

Amúgy meg az van, hogy még mindig hihetetlen, hogy ilyen boldog, kiegyensúlyozott és király kapcsolatban vagyok és boldogság és szeretés. meg hiányolódás. 

bürokrácia

Amikor azt hinnéd, hogy azzal, hogy leadtad a szakdogádat, célegyenesben vagy és már csak a záróvizsgára kell tanulni, akkor szembejön a facebookon (!) egy emlékeztetető, hogy még lesz egy köröd a TO-n, vidd be a nyelvvizsgáidat, fizesd be a tartozásaidat, menj el négy könyvtárba és pecsételtess le egy darab papírt annak bizonyításaképpen, hogy nincs tartozásod, mindezt még akkor is, ha be se tetted oda a lábad tanulmányaid során, és pont most kezdtél az új munkahelyen, ahol reggeltől estig heti hat napot akarnak dolgoztatni, akkor elkezdesz kalkulálni, hogy mégis mikor és hogyan és minek. Amúgy tudhattam volna, minden barátom átesett ezen a procedúrán, de esküszöm, ez a legnehezebb része a diploma megszerzésének. meh. Közben enyhén rettegek, hogy nehogy az utolsó észt zh-mon bukjon minden, nem bírok én már ilyenekkel foglalkozni, legyek már túl rajta. És még egy rakás tételt kell megtanulnom.

Még jó, hogy a kis magánéletemben boldogság van, meghittség és szeretés. Nem is tudom, mi lenne velem most egyedül.  

hjaj...

Távol álljon tőlem, hogy párkapcsolati tanácsokkal lássak el bárkit is vagy szakértőnek képzeljem magam (istenments), de amikor sugárzik az ostobaság, az nem tud hidegen hagyni.

Nehezen tudnám kitörölni azt a beszélgetést az agyamból, ami pár hónapja esett meg : nőszemély1 és nőszemély2 azt bizonygatták nagy elánnal, mennyire szeretik a párjukat, de sajnos ők féltékenyek, természetesen nem a párjukra, hanem azok miatt a szégyentelen lányok miatt aggódnak, akik ki tudja, mikre nem képesek, hogy az ő egyetlenüket elcsábítsák. De ez egy természetes dolog, igenis, ami az övék az az övék, az ő barátjuk ne beszélgessen más lányokkal, ne táncoljon más lányokkal, ne ismerkedjen más lányokkal, lehetőleg ne is nézzen rá egyre sem és gondolom az lenne a legjobb, ha nem is tartózkodna soha egy légtérben nőnemű egyedekkel. Mert hát a szerelem az ilyen nyilván, minél nagyobb (a bizalmatlanság), annál jobban kell vigyázni (a másikra, mert biztosan nem tudja, mi a jó neki), nehogy a gonoszak bekavarjanak.

Valahogy helyreállt a világ rendje, amikor ma nőszemély1 és nőszemély2 arról beszélgettek, mennyire igazságtalan nőszemély2 pasija, hogy ok nélkül féltékenykedik, pedig ő nem is csinált semmit és egyébként se akarna, és milyen rossz ez így. A fagyi visszanyal ti-pi-kus esete, mellesleg éljen a kettős mérce és a boldog, őszinte párkapcsolatok. 

hogy is van ez?

Nagyanyám egyre gyakrabban érdeklődik olyan részletek felől, mint hogy miért nincs tartósan férfiember mellettem, illetve mikor szándékozom férjhez menni.

Bezzeg amikor jegygyűrű volt az ujjamon, azt nem vette komolyan senki.

Erről ennyit.

(Amúgy is cicás vénlány leszek.) 

egészségre káros emberek

Hogy az istenbe képes egyetlen ember ennyi idő után is ilyen elemi erejű depressziós rohamot okozni? Szegény A. nem tudom, mit gondolhatott, mikor elcsukló hangon meséltem a tűzlépcső füstös homályában, hogy minden tök jó volt, de azért legszívesebben bebújnék egy sarokba sírni és meghalni. Azt meg végképp nem tudom hova tenni, hogyan múlhat el az a borzalmas szorító érzés olyan hirtelen, mintha nem is lett volna. Azt hiszem, az agyam néha bekattan, és azt hiszi, hogy még mindig tavaly nyár van, szenvedni kell, és olyan mélyre képes lehúzni ezekkel a flashbackekkel, amikből nem tudok egykönnyen kikecmeregni.

Ráadásul segget csináltam a kicsi számból, a francba már, hogy nem bírok következetes lenni.

No de vissza a XX. századi világirodalomhoz, reggel vizsga. Legalább Proust lefoglalja a százfelé csapongó gondolataimat egy időre. 

offtopic

Még adós vagyok az orosz út folytatásával, amit tervezek befejezni, de most feltétlenül kikívánkozik valami.

Kicsit most büszke vagyok magamra. Végre megjött az eszem, és rájöttem, nincs szükségem a hülyeségre, és nem is idegesítem fel magam rajta. Nem vagyok hajlandó belefolyni a szarkeverésbe, ugrásra készen várni, hátha az úri kedve és az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására esetleg mégis meggondolja magát. Úgyis ez lesz, de nem fog zavarni a tény, hogy már felégettem a hidakat. Arról nem tehetek, ha valaki hülye, és azt képzeli, hogy a puszta szimpátia elkerülhetetlenül és egyenesen egyenlő az elkövetkezendő tartós párkapcsolattal. Legyen igaza és legyen boldog, de ez nem ennyire egyszerű. Csak nekem fura ez a hirtelen fellángolás, pár napja még egészen más tervei voltak egészen más személyekkel. Én meg nem fogom megalázni magam, annál talán okosabb vagyok már.

Hát ennyi. Aki érti, érti.