2019. október 27., vasárnap

János-hegy - Hárshegy - Hűvösvölgy séta

Ezen az őszön sokáig kitartott a vénasszonyok nyara. Mi is kihasználtuk a szép időt múlt hétvégén foxszal, nem ártott egy kicsit kiszakadni a KÖMT szervezéséből. Nem terveztünk semmi komolyat, libegővel akartunk felmenni a János-hegyre, onnan pedig a Hárshegyeken át Hűvösvölgybe, ahol Náncsi néni vendéglőjében zártuk a napot. 

A Zugligeti Libegő épülete előtt hosszú sor állt, amikor megérkeztünk. A vártnál lassabban jutottunk előre, de nem idegeskedtünk, ráértünk. Bő fél óra volt, mire a sor végéről a libegő kabinjába kerültünk. Az utazás 10 percig tarthatott, lentről felfelé nem annyira izgalmas a látvány, de néha hátrafordulva leskelődtünk a város felé. Odafent a kiszállás előtt tábla figyelmeztetett, hogy fotó készül rólunk, amit kinyomtatva meg lehet venni. Nem sikerült túl jóra, de még elfogadható lett, kicsengettük a 600 Ft-ot érte. Fent a sor a lenti sokszorosa volt; biztos voltam benne, hogy aki a végén áll, egy órán belül biztosan nem jut el a libegőhöz. 
Libegés
Felsétáltunk az Erzsébet-kilátóhoz. Elképesztően sok ember volt a libegő és a kilátó között, zavaróan sok, de így jár az, aki vasárnap délután megy a János-hegyre. 
Erzsébet-kilátó
A legfelső szintre a zászlóhoz nem passzíroztuk fel magunkat, állandóan tömve volt. Eggyel lejjebb is ugyanaz volt a kilátás. :D 
A dombok
Vicces, hogy régen a várost néztem ámulva, kerestem az ismerős épületeket, most inkább a dombok és erdők érdekeltek jobban, kerestem az ismerős hegyeket.  
És Budapest
Ahogy elindultunk a piros jelzésen a Szépjuhászné felé, azonnal elcsendesült minden, és alig találkoztunk emberekkel. Úgy látszik, a többség tényleg a libegő-kilátó-libegő vonalon mozgott. 
Sárgulás
Az erdő kezd színesedni, bár az időjárás nyárias volt. 
Már a sárga úton
A Szépjuhásznétól felmásztunk a Nagy-Hárshegy kilátójához.
Kilátás a Nagy-Hársról
A Kis-Hárshegy kilátóját kihagytuk, egy napra két kilátó elégnek bizonyult. Innen már csak le kellett csorogni Hűvösvölgybe. 
Ismeretlen katona sírja
Elsétáltunk az ismeretlen katona sírja előtt, és nemsokára feltűnt a gyermekvasút hűvösvölgyi megállója. Innen még kb. 1 km az étterem, ahol annyira jó idő volt még este is, hogy az udvaron ültünk le. 
fox és a limonádé <3
Nem volt egy nagy túra, de napsütéses őszi sétának nagyon jó volt. Kiszellőztettük a fejünket, mozogtunk, kellemes délután volt. 

2019. október 22., kedd

Zebegényi hétvége

Volt egy hétvége szeptemberben, amit Zebegényben töltöttünk. Eredetileg csak péntek este akartam a Dunakanyarban aludni, hogy másnap a szobi Panorámafutásra kényelmesen odaérjek, de ha már egyszer odáig elmentünk, miért is ne maradtunk volna egész hétvégén? 

Szobon is keresgéltem, de nem találtam már szállást, és amúgy is inkább Zebegény a favorit nálunk. Üres szállást nem volt könnyű találni, a Szurikáta vendégházhoz is hosszú keresgélés után jutottam el. Valószínűleg azért nem volt még foglalt, mert se a szállás.hu-n, se a booking.com-on nincs fent, elég nehéz megtalálni, ha nem konkrétan ezt keresi az ember. Írtam nekik, szabad volt a vendégház, én meg előre lelkendeztem az eszméletlen kilátáson, amit a képeken láttam.

2019.09.18. péntek
Pénteken munka után elvonatoztunk Zebegénybe. A kulcsokért a rétesezőn túl, a Malom utcába kellett mennünk. Csodálkoztak, hogy gyalog vagyunk, és nem kocsival fogunk feljutni a hegyre, de mondtuk, hogy szeretünk sétálni. A kulcsokkal visszasétáltunk a központba, és a Vasparipában megvacsoráztunk.
Vöröslő naplamente (fox fotója)
Javában tartott a naplemente utolsó szakasza, amikor elindultunk fel a hegyre. Mikorra felértünk a Sárkány dombra, már lement a nap, de még vörösben izzottak a felhők a kanyargó Duna felett.

Már sötétben botorkáltunk el a szállásig. Egy földúton sétáltunk, és emlékeztem, hogy tavaly egy teljesítménytúrán ugyanitt jártunk. Most csak elképzelni tudtam a Börzsöny dombjait a távolban. A vendégház egy  eldugott kis utcában, a Mókus utcában található. Ahogy néztem, itt leginkább nyaralók vannak, de biztos van, aki itt éldegél fenn a hegyen. A vendégházunk legalsó szintjén a tulajdonos lakik, a felső két szint a vendégeké. Külön bejáratunk volt, nem is nagyon találkoztunk a tulajjal, csak egy köszönés erejéig. Azonnal kivetettük magunkat a teraszra, ahonnan tovább gyönyörködhettünk a már sötétedő tájban, később pedig a csillagokban. A házban volt egy figyelmeztetés, hogy a kaput ne felejtsük nyitva, mert bejönnek éjszaka a vaddisznók. Igazán a természetben voltunk hát!

2019.09.19. szombat
Reggel korán keltem, hogy odaérjek a szobi futóversenyre, amiről itt már írtam. Azt azért szeretném megmutatni, milyen látvány fogadott a teraszon.
Reggelem

És ez is
Ilyenkor az ember azért elgondolkodik, hogy mi az istent keres a büdös fővárosban, amikor lehetne itt is élni, és minden reggel ilyen látványban gyönyörködni.
Trianon emlékhely kilátás
A verseny után a Dunaparton ültünk le foxszal KÖMT-öt vezetőszervezni. Reméltük, hogy még nyitva van az Élesztő Plázs, de sajnos csak hűlt helyét találtuk a busznak és a sátornak. A lángososnál vettünk sört, azzal ültünk le egy padhoz, és tervezgettük az őszi találkozót. Később a parton sétáltunk, kiültünk a strandra, réteseztünk a Monarchia Rétesházban, felsétáltunk a Trianon emlékműhöz, onnan pedig a Kós Károly kilátóhoz.
Kós kilátóból
Vacsorára pizzát ettünk a Kulacsban. Szóval gyakorlatilag mindent csináltunk, amit Zebegényben szoktunk, a Dunában fürdés maradt ki egyedül, de kissé hideg volt már a víz.
Naplementéhez készülődés
A naplementét a szállás teraszáról néztük végig. Ültünk ott órákig és csak néztük, mennyire gyönyörű. A fényképező állványát otthon felejtettük, úgyhogy könyvekből és egy papírtörlő gurigából építettem állványt, ahonnan a naplementét fotóztam. Sajnos emiatt időnként elmozdult a kép, de így is tudtam egy egészen elfogadható gifet készíteni belőle.
Naplemente
Naplemente után újra a csillagokat néztük, amíg nem lett túl hideg a teraszon.

2019.09.20. vasárnap
Vasárnap reggel elbúcsúztunk a kis vendégháztól, lesétáltunk a faluba, leadtuk a kulcsokat, megettük a reggeli rétesünket, megittuk a reggeli kávénkat a cukrászdában, és csak ezek után indultunk el túrázni. Kinéztem egy túrát, ami eredetileg egy körtúra, de mi Nagymarosra akartunk eljutni a végén, és onnan hazavonatozni.
Erdőben
Nagyon szép időnk volt, a pulóvert felkötöttem a hátizsákra, melegem volt csak benne. Kisétáltunk a faluból a sárga kereszt mentén, és az erdőbe érve már kezdett is emelkedni az út. Egészen sokáig nem találkoztunk senkivel, már kezdtem aggódni, hogy lezárták az erdőt szarvasbőgés miatt, csak mi nem tudunk róla. Átpörgettem az erdészet honlapját, de nem találtam erről semmit, de akkor nyugodtam meg igazán, amikor egy futóval találkoztunk. Közben néha elég közelről hallatszott a szarvasbőgés, reméltem, hogy nem találkozunk össze egy jószággal sem.
Borostyán-kői pihenő kilátása
A Borostyán-kői pihenőnél tízóraiztunk. Egy KÖMT alkalmával jártam már erre, még 2014-ben volt  ezen az úton egy kószálás. Nem tudom, mi lett volna a kirándulás végpontja akkor, de nem jutottunk el odaáig, mert annyira sáros volt az út, hogy Melian visszafordította a bagázst. Most száraz időnk volt, de teljesen megértem, miért hozta meg anno ezt a döntést: ezek az utak még normál állapotukban is nehezen járhatóak.
Séta a domboldalban, odalent a Duna.
A hegy oldalában vezetett az út, de sokszor a domboldal meredek volt, a talaj porhanyós, csúszós, az út meg csak egy vékony ösvény. Oldalazva próbáltam nem lecsúszni, őszintén nagyon utáltam, és nagyon megörültem, amikor vége lett.
Kanyar!
Sokáig nem örülhettem, mert a Dobozi orom elérése után hamar eljutottunk a kék omega jelhez, ami a Remetebarlanghoz vezet. Nos. Az Ágasvár, hát igen, az egy nehéz terep volt, csúszós, köves, gyorsan emelkedett rövid távon, de legalább viszonylag egyenes volt, felnéz az ember, látja hol a vége, oké, addig már feljut, megy tovább. A Remetebarlanghoz ennél sokkalta nehezebb lejutni. Ez is köves, ez is csúszik, de össze-vissza kanyarog az út, meredek, fákba kell kapaszkodni, és még képes, és el is tűnik a jelzés, aztán az ember találja ki, hogy a három ösvény közül, amit lát, melyik a rendes út. Nagyon, nagyon, nagyon utáltam ezt a szakaszt, elmondhatatlanul.
Remetebarlang
Megérkeztünk a barlanghoz, hurrá! Valahogy úgy képzeltem, hogy mivel ez nehéz terep, alig lesz ott valaki, de tévedtem. Sokan voltak ott, nagyon sokan - ennyit a remeteségről. :D
A barlangból
Nem csak emiatt volt kicsit csalódás a Remetebarlang. Persze, szép a kilátás, de már annyi kilátóponton jártunk, ahol szinte ugyanazt láttuk, hogy az itteni már nem okozott akkora meglepetést.
Találtam egy ülőhelyet
A hegyoldalban több üreg is található, amik bár természetes módon keletkeztek, de az emberi kéz is rásegített. A rómaiak kezdhették a barlangok mélyítését, ezt a munkát a 12. századi bencések fejezték be, akik ide vonultak el a világ elől. A legenda szerint a 19. században egy szerzetes élt itt, akinek volt egy szamara, ami minden nap lejárt a faluba élelemért. Mikor a szamár egyszer nem tért vissza, mert belefulladt a Dunába, akkor a szerzetes is éhen halt. (Wtf, miért nem mászott le?)
A barlang és a Duna
Nem sokat időztünk itt, még vissza kellett másznunk, és Nagymaros is odébb volt még. Visszafelé kevésbe volt kellemetlen az út, igaz, hogy felfelé mentünk, de legalább nem csúszott ki alólam folyton a talaj.
Sokadik kilátás
A hegycsúcsra visszaérve megállapítottuk, hogy ez azért fárasztó volt, és talán annyira nem érte meg ilyen sokat leereszkedni, hogy aztán visszamászhassunk. Sebaj, folytattuk a kirándulást. Nem mentünk sokat, és újabb kilátóponthoz értünk.
Szent Mihály-hegy csúcsa, 484 méter
Az út a továbbiakban is sokkal nagyobb kihívást jelentett, mint amire számítottunk. Azt hittük, hogy ez egy laza kis séta lesz, erre újabb meredek, csúszós hegyoldalban futó kis ösvényen jártunk, aztán fel kellett másznunk a Szent Mihály-hegy csúcsára.
Kutatóakna az út mentén
Egy kis ideig innen lejtett az út, de hamarosan újra emelkedni kezdett. Ekkor mondtam azt, hogy állj és ne tovább, eljött a megmentő sör és maradék pizza ideje. Kevesebb vizet hoztunk, mint ami ehhez a túrához indokolt lett volna, de volt még egy doboz sörünk, azt elkortyoltuk, miközben az előző esti maradék pizzát majszoltuk.
Őszi kikerics
Amikor visszanyertük az erőnket, újra elindultunk. Nem volt már messze az Ürmös-rét, ami tele volt őszi kikericcsel, és még egy geoládát is sikerült találnom. A réten hirtelen megnőtt a népsűrűség, nem csoda, mert a Julianus kilátó tényleg csak pár percre van onnan, ami meg egy elég népszerű kirándulóhely. És meg tudom érteni, miért.

A kilátóban állandóan sokan voltak, de akármekkora tömeg sem állíthatott volna meg, hogy ezt az elképesztő kilátást megnézzem.
Gyönyörű
A Julianus kilátó 482 m -en található a Hegyes-tető legmagasabb pontján. 1939-ben épült az eredeti torony, amit 2011-ben újítottak fel. Csinos kis építmény, a fedett emeleten kerek kőasztal is van és boltíves kőablakok.
Zebegény felé
Nem is értem, miért nem tudtam erről a kilátóról.
Ablakon át
A kilátó után már csak le kellett sétálnunk Nagymarosra. Ez nem is volt olyan egyszerű művelet, mert egy ponton, már a település határában, egy olyan utat választottunk, ami egy szeméttelepnek kinéző viskóhoz vitt, ott le volt zárva és ki volt írva, hogy omlásveszély. Nem volt bizalomgerjesztő, inkább visszafordultunk. A betonúton sétáltunk le a faluba. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen dunaparti városka hegyen lévő telkei a legdrágábbak, de mi egy néha putrinak beillő részen jártunk gondozatlan, félkész, omladozó házak között. Egyedül a sok cica tetszett, de közben az is szomorú, mert ez annak a jele, hogy nem ivartalanítanak.
Cicák
Gondolkoztunk rajta, hogy egy jutalomsört megiszunk, de semmi nem volt nyitva, és nagyon fáradtak is voltunk, inkább felültünk az első vonatra. 10 km-nél nem hiszem, hogy többet mentünk volna, mégis kimerültünk teljesen, nem voltunk felkészülve erre a terepre és a sok mászásra. De nyilván megérte, nagyon szép volt. Ahogy a Dunakanyar mindig. 

2019. október 18., péntek

Úrkúti őskarszt és a Kab-hegy

Az úrkúti őskarszt 1951 óta számít természetvédelmi területnek. A területén kézi fejtéssel bányásztak mangánércet, így az őskarszt eredeti formájában maradhatott fenn. Máshol is felszínre kerültek hasonló formák, de a robbantások miatt sérültek, és általában a bányászat befejeztével ezeket visszatemették. Úrkút viszont a maga különleges formáival tényleg páratlan szépségű.
Lejárat a szurdokba
Én eddig csak képeken láttam, ami kicsit szomorú, hiszen egyáltalán nincs messze tőlünk. Múlt hétvégén el is terveztük húggal és Dave-vel, hogy túrázunk egyet a környéken. Látnivalóban nincs hiány, a Kab-hegy kilátója 6.5 km-re található Úrkúttól. Autóval mentünk (mekkora luxus, eddig mindig buszoztunk) az Ajkától 10 km-re fekvő faluba. Egy kis utcában álltunk meg az őskarszt közvetlen közelében, és a kék túrajelzést követve sétáltunk be a természetvédelmi területre. Már az első lépések hatalmas sziklák mellett vezettek, jó felvezető volt a későbbi látványhoz.
Az első lépcsősor alján
Egy nyílt, pados részre értünk, majd pár méterrel odébb megpillantottuk a lépcsőt, ahol le lehet ereszkedni az őskarszt mélyére. Fentről rálátni a szurdok nagyjára, nagyon érdekes és szép. A lépcsőkön óvatosan kell közlekedni, akad, amelyik mozog, és ottjártunkkor még nem száradt fel a hajnali harmat, vigyázni kellett, hogy ne csússzunk el.
Dave a mélyben
A sziklafalak között járva próbáltam felfogni, hogy ezek a kövek több millió éve itt vannak, és igyekeztem elképzelni, hogyan alakultak ki.
Én a sziklák között
Maga a terület nem nagy, az első lépcsősortól nem messze kezdődik a következő, és a lenti sziklafallal vége is az őskarsztos résznek. Odalent jóval hűvösebb volt, mint a felsőbb szinten, és a kövek között páfrányok nőttek, egészen az ősidők hangulatát idézi. Volt lent egy geoláda, de az istennek nem sikerült megtalálnom, van egy olyan sejtésem, hogy nincs is már meg.
Lépcsőrengeteg (Dave fotója)
Az őskarszt szélén vezető kis ösvényt is végigjártuk, miután odalent kigyönyörködtük magunkat. Szép időnk volt napsütéssel és enyhe meleggel, a fák színesek, alattunk pedig a csodaszép őskarszt, nagyon mesés volt.
Manók alagútja
Az eredeti terv szerint túrázva értünk volna a Kab-hegyre, de húg nem így készült (pedig mondtam neki korábban), nem is volt nagyon jól, úgyhogy a lusta megoldást választottuk, és a rádiótorony parkolójáig felkocsikáztunk.
Húggal a fa alatt (Dave fotója)
Utólag belátom, hogy itt bizony mászni kellett volna rendesen, de sokkal megérdemeltebb lett volna egy kiadós mászás után a szép panorámához eljutni. Kicsit mindig lenéztem azokat, akik kocsival mennek ilyen helyekre ahelyett, hogy sétálnának egyet. Hát most én is egy lettem a lusta turisták közül.
Rádiótorony
A Kinizsi-kilátó az 590 m magas Kab-hegyen, a rádiótorony mögött található, elsőre nem is veszi észre az ember a hatalmas toronytól. 2013-ban adták át, és remek kilátást nyújt a Dél-Bakonyra, a dombok mögött a Balaton is előbukkan. 
Eskü ott van a Balaton a távolban
Sajnos párás volt a levegő, nem volt teljesen tiszta a kilátás, de mondanom se kell, hogy így is csodás volt. Azt sajnálom csak, hogy a másik irányba a rádiótoronytól semmit nem látni, nagyon érdekelne, hogy arrafelé mit látnánk. Ha a rádiótoronyban lenne egy kilátó, az igazán tökéletes lenne.
Mink
A kis kirándulás ezzel véget is ért, nem volt egy megterhelő túra. Bár nagyon kényelmes autóval menni, én legközelebb inkább sétálnék.

2019. október 14., hétfő

Utazás a Laulupidura - 11. nap, Tallinn (EST)-Helsinki (FIN)-Budapest (HU)

2019.07.09. kedd
Az utolsó tallinni reggelünk kapkodással indult, nehezen bírtuk összeszedni magunkat a kevés alvásból. Reggel 9-kor indult a kompunk Helsinkibe. A városkapunál leintettünk két taxit, azokkal vitettük el magunkat a még szundikáló városon át. Már majdnem a kikötőben voltunk, mikor fox megjegyezte, hogy milyen érdekes, hogy a jegyen fordítva szerepelnek a városok: nem Tallinn-Helsinki, hanem Helsinki-Tallinn. Azonnal ugrott egyet a vérnyomásom, és nagyon rosszat kezdtem sejteni. Az nem lehet, hogy a másik irányba vett jegyeket, hát együtt néztük a menetrendet és együtt választottuk ki a járatot. A terminálban beigazolódott a baljós sejtés: egyáltalán nem indult 9-kor hajó Finnországba, hanem Helsinkiben indult el akkor egy komp Tallinnba. Erre a hírre azért elég ideges lettem, tök feleslegesen keltünk fel, és persze a nem éppen olcsó kompjegyek is mehettek a kukába.

A D terminálból, ahova csak hosszú sétával lehetett átjutni, 10:30-kor indult az Tallink járata. Átmentünk, megvettük a jegyeket, és egy-egy kávét kortyolva vártuk, hogy teljen az idő. Egészen jó maradt a hangulat, mivel minden elrendeződött, már nem idegeskedtünk, én is csak a feleslegesen kimaradt alvást sajnáltam.
Nägemist! 
A hajó időben elindult, a kinti fedélzeten néztük, ahogy Tallinn egyre távolodik. Nägemist, jövök még ide hamarosan.
A tévétorony a kompról
A komp zötykölődése nem kedvezett az előző esti sörökön háborgó gyomrunknak, de túléltük az utat. Néha kimentünk, de nagyon fújt a szél és hideg volt. A hajót, amire eredetileg a jegyeink szóltak, láttuk szembe jönni, azon azért nevettünk egy sort.
Még egy kis Tallinn, észt zászlóval
Nagyon reménykedtem, hogy Helsinkiben a belvárosi kikötőbe futunk be, de nyilván nem így történt, megint a távolabbiban rakott le minket a hajó. Elvillamosoztunk a belvárosba, és szétszéledt a társaság. Kacérkodtam a gondolattal, hogy el kéne menni szaunázni egyet, a piac mellett van is egy strand, de túl fáradtnak éreztem magam, nem volt kedvem a tömött táskával bajlódni, ott meg folyamatosan figyelni kellett volna az időt, nehogy lekéssük a repülőt.
Katonai hajó Helsinkiben

A Tuomiokirkkoval szemben, a Cafe Engelben megkávéztunk és ettünk egy sütit, aztán sétálni indultunk a tengerparton. Arra mentünk, amerre tavaly is, de a hideg szél miatt nem sokáig jutottunk. Egy padra leroskadva úgy döntöttünk, inkább elmegyünk a reptérre, se kedvünk, se energiánk nem volt várost nézni, és Helsinki amúgy sem arról híres, hogy sok lenne a látnivaló.
Béka oszloptartó
A vasútállomásra gyalog mentünk, aztán elrobogtunk vonattal a reptérre, ott ütöttük el az időt a gép indulásáig. A repülő késett, majdnem egy órával indultunk később, azt hittem, sosem érünk már haza.
Nem annyira praktikus autó
Bumbikát nagyon jó volt újra látni, a saját ágyban alvásnak is megvan a maga varázsa, de ezeket leszámítva bármikor újra elindulnék Észtországba. Az egész utazásban a legjobb a vidéki Észtország volt, meg a Laulupidu első napja. Nyilván volt, amikor már egymás agyára mentünk a társasággal, de teljesen jól tudtuk menedzselni magunkat. Legközelebb Tallinnt viszont kihagynám, láttam már eleget, és úgyis a szigetek meglátogatását tervezzük Bogival. Most, hogy már itthon vagyunk pár hónapja, lassan el lehet kezdeni a jövő évi út tervezését. Mert Észtország a legjobb hely a világon. <3

<<<Előző nap

2019. október 12., szombat

Utazás a Laulupidura - 10. nap, Jägala vízesés és a tévétorony

2019.07.08. hétfő
Hajnalban lelépett az utolsó szobatársunk, a horkolós orosz, és nem adta le a kulcsát, hanem nemes egyszerűséggel az ajtóban hagyta. Azonnal lecsaptunk rá, végre nem egy kulcson kellett osztoznunk ötünknek. Ez megkönnyítette a napi logisztikát, ugyanis megint szinte mindenki máshova akart menni. Foxszal és Csabával a Jägala vízesés meglátogatását terveztük. 
Kávézásban - a kép jobb szélén látszik néhány krumplinövény. A föld tulajdonosa a város vezetését akarja bosszantani, azért ültetett krumplit az óváros közepére. Évek óta megy a vita, mert a földtulajdonos semmit nem tud kezdeni a földdel, de eladni csakazértse akarja. 
Indulás előtt gyorsan megreggeliztünk egy kis kávézóban. A Vabaduse Väljaknál szálltunk fel a 154-es buszra, ami Koogiba vitt. Az út bő fél óra volt, a kis falu központjában szálltunk le. A helyi kisboltban feltankoltunk kohukkéval, csak utána indultunk el a kemény 1 km-es sétánkra a vízeséshez.
Jägala-vízesés
Egy bicikliúton sétálva értünk ki a faluból, és nagyon gyorsan egy parkolóba jutottunk, ahol már tábla jelezte a vízesést. A Jägala vízesés azért különleges, mert ha bő a vízhozam, akár 70 m széles is lehet, és egészen érdekes, barnás-sárgás színe van a vizének, ami miatt karamell-vízesésnek is hívják. A Jägala folyó vize 8 méterről zuhan át a sziklákon, 6 méteres örvényt kavarva a folyóban, ezért nem ajánlott aláúszni. 
Csodaszép volt
Sajnos a 70 méteres szélességből nem sokat láttunk, nem volt túl sok víz most a folyóban, de így is bámulatosan szép volt. Ahogy a kőzetrétegek előtt lezúdult a vízesés, teljesen hipnotikus látvány volt. 
A vízesésnél (a gifet fox fotóiból készítettem)
Miután kigyönyörködtük magunkat, visszaindultunk a falu felé, mert tudtuk, hogy van még egy másik, ennél kisebb vízesés is nem messze. Újra a parkolóban jártunk, ahol két toitoi is ki volt helyezve. Megörültünk, hogy jéé, itt még erre is gondolnak, nyilvános wc-t raknak ki az erdő szélére is, de nem sokáig voltunk boldogok; az, hogy csurig tele volt mindkettő, az nem kifejezés. Szép, szép, hogy van lehetőség elvileg mosdóba menni, de néha üríteni is kéne őket. Na, Észtországban sem minden tökéletes, még ha sokszor úgy is tűnik. 
Jõelähtme folyó
A falu egy nehezebben észrevehető kis utcáján keresztül jutottunk el a Jõelähtme vízeséshez. A Jõelähtme folyó a Jägala folyóba csatlakozik be, de előtte mesterséges vízesésként zubog alá egy régi malomház mellett. 
Jõelähtme vízesés
A vízeséshez nem könnyű lejutni, mert a malomház és a vízesést adó híd magánterület, a híd le van zárva. A susnyáson keresztül másztunk le a duzzasztóból kiszabaduló vízhez. Abból a szempontból nem is baj, hogy nem annyira ismert, mint a Jägala, itt aztán tényleg nem volt rajtunk kívül senki. 
Jõelähtme önkormányzati épülete gólyafészekkel a tetőn
Koogiban a vízeséseken kívül nincs más izgalmas. Volt még időnk a kövekező buszig, addig elsétáltunk a következő településre, Jõelähtmére, ahol szintén megállt a busz. Visszabuszoztunk Tallinnba, és útközben kitaláltuk, hogy mivel még korán van, és Minc olyan szuper képeket mutatott a tévétoronyról, mi is elmegyünk és befizetünk a Walk on the edge túrára. 
Impozáns
Busszal mentünk a toronyhoz, ami a város szélén, a botanikus kert mellett található. Fél óra alatt értünk a hatalmas torony tövébe, lentről nézve kicsit megremegett a lábunk, amikor arra gondoltunk, hogy nemsokára ott fent fogunk sétálni a torony peremén. A Walk on the edge túrának ez a lényege, a kilátószint külső peremén lehet sétálni. 30 euró/fő volt az ára. 

A tévétornyot 1975-ben kezdték építeni, és 5 év múlva, 1980-ban fejezték be. Azért építették, hogy a moszkvai nyári olimpia alatt jobb legyen a telekommunikációs szolgáltatás. A torony az antennájával együtt 314 m magas, ebből 124 m az antenna. A kilátószint, ahol mi is jártunk, 170 magasan van. 
Odafentről
Besétáltunk a recepcióra, és mondtuk, mi járatban vagyunk. Kifizettük a belépőt, fellifteztünk és 21. emeletre, ahol körbe lehet sétálni és bentről csodálni a kilátást. Nem csak kilátás, hanem kiállítás is van odabent, genetikáról és az emberről, ami érdekes, csak nem teljesen tiszta, miért pont ott látható. Körbenéztünk, aztán az infópultnál szóltunk, hogy mi bizony kimennénk a torony szélére. Aláírtunk egy nyilatkozatot, hogy saját felelősségre megyünk ki, beöltöztünk, és a vezetőnkkel felsétáltunk a 22. szintre, ahol egy étterem, a ráccsal zárt kilátó, és a perem található. 
Távolba nézés
Egy lezárt ajtón engedett ki minket egyesével a túravezető, és mindenkit csak akkor, amikor már rögzített minket a drótkötélhez. Nagyon mókás volt, ahogy az emberek a rácsokon belülről nézték, mi történik velünk. 
Láblógatás
Squad
A fél óra nagyon gyorsan eltelt odakint. A peremen sétáltunk, magasan voltunk, de tudtam, hogy rögzítve vagyok, és előttem már sok-sok ezer ember járt itt, egyáltalán nem volt félelmetes. Kiültünk a beton szélére, lelógattuk a lábunkat, már csak a csikket kellett volna a városra pöccinteni. 
Jump!
Körbesétáltunk, időnként vezetőnk különböző pózokba állított be minket, ugyanis képek is készülnek ilyenkor, amiket később elküldenek. Baromi jók lettek, már csak ezért is megérte volna, de amúgy is nagyon felszabadító volt a világ tetején sétálni, belátni a Finn-öblöt, érezni a magaslati szelet az arcunkon. Innen naplementét nézni a világ legjobb dolga lehet.
Puszi
Nagyon sajnáltuk, amikor lejárt az időnk, és vissza kellett mennünk. Lehet, hogy drága volt, de nekem ért ennyit ez az élmény.
Ott sétáltunk!
Itt mentünk ki
Az étterem-kávézóban megkávéztunk és sütiztünk, és párszor még kisétáltunk a rácson belüli részre bámulni a kilátást.
Felnézve
Elégedetten hagytuk el a tévétornyot, jó, hogy nem hagytuk ki. Visszabuszoztunk a belvárosba, és beszereztük a szuveníreket, amiket vinni akartunk (csoki és bonbon meg képeslapok), valamit végtelen mennyiségű sinepet is vettünk, hogy jövő nyárig kitartson. :D

Az utolsó tallinni esténket a Karja Kelderben töltöttük, ahol ezúttal ki is szolgáltak, és eszméletlenül jót ettünk. Olyan rántott sajtot ettem, hogy ihajj. Ha már ott voltunk, Vana Tallinnt (likőr) és Viru Valgét (vodka) is kértünk, hogy legyen mivel koccintani. 
Lányok a tengerben
Vacsora után már enyhén spiccesen sétáltunk ki a tengerpartnak arra a szakaszára, ahol tavaly foxszal jártunk. Most nem tudtunk naplementét nézni, mert borult volt az ég, de a tengerbe azért besétáltunk. 
Benne vagyunk a vízben
Aztán jött a remek részeg ötlet, hogy itt a tenger, nehogymár úgy menjünk haza, hogy nem fürödtünk benne! Se fürdőruhánk, se törölközőnk nem volt, de Bogival ledobtuk a ruhát, és bugyi-melltartóban tisztességesen megmártóztunk a jéghideg vízben.  
Ugynevezett graffiti
Úgy éreztük, még egy sört elkortyolnánk a szálláson, de a közeli benzinkúton nem szolgáltak ki, mert bizony este 10 után sehol nem adnak ki alkoholt. Kivéve a szállásunk melletti orosz diszkó és bolt érdekes keverékét, ahova betérhetsz egy üveg sörért, amit el is vihetsz, de ott is maradhatsz orosz popzenét hallgatni. Foxszal mi a lelépés mellett döntöttünk, a többiek csak később követtek minket. Örömmel konstatáltuk, hogy nem kaptunk új szobatársat, az utolsó éjszakán csak a miénk volt a szoba.

Másnap korán kellett kelnünk, ennek ellenére nagyon későn kerültünk ágyba, köszi alkohol. 

<<<Előző nap                                                                                                       Következő nap>>>