London - day 05

Adós vagyok még a londoni út utolsó napjának beszámolójával.

Az utolsó teljes napunkat fox családjával töltöttük. Egy kiadós english breakfast után eltömegközlekedtünk a Royal Dockshoz, ahonnan a libegő indul. A londoni libegőt 2012-ben nyitották meg, az olimpiára készült. Átvisz a Temze felett, és az O2 aréna környékén van a másik vége. Maga a libegés elég jó élmény, de az az igazság, hogy a panoráma elég csúf. 

Ez azért olyan nagyon nem csodálatos.

Fotóztam, de nem mutatok több képet, tényleg nem szép. Szó se róla, tök jó, hogy kipróbáltuk, szeretem az ilyen attrakciókat, de a kilátás egyáltalán nem szép. Nem csodálom, hogy annyira nem népszerű látványosság. 

Beslisszoltunk az O2-be pisilni - mit slisszoltunk, táskamutogatós security check volt a bejáratnál. Londonban tényleg az van, hogy nem szaroznak, inkább ellenőriznek mindenhol, minthogy para legyen. 

A Királyi Obszervatórium. A piros gömb jelti a 0° hosszúsági kört.

Buszra szálltunk, de pár megállóval úticélunk előtt dugóba keveredtünk, úgyhogy gyalog közelítettük meg a greenwichi királyi parkot. A park tele van kövér mókusokkal, akik egyáltalán nem félnek az emberektől, simán odajönnek elvenni a kaját, ha adsz nekik.  

Ez a mókus se éhes már.

Felsétáltunk az obszervatóriumhoz. Belépőt szednek, ha rá akarsz állni a félkört jelölő lécre, úgyhogy ezt az élményt kihagytuk.   

Kilátás.Bal szélen a kerítés mögött a léc, amire pénzért rá lehet állni.

Mi inkább kint fotózkodtunk az óránál.

Jesszum, ezt a képet kiraktam facebookra szerkesztés nélkül. Most, ahogy kroppoltam, feltűnt, hogy ferde, mint a disznó. Itt már nagyjából beállítottam, de jajj. Megnézhettem volna jobban korábban. 

Visszatérve. Mikor meguntuk a nézelődést, lesétáltunk a tengerészeti múzeumhoz. Eredetileg itt is a mosdó volt a cél, de bent ragadtunk. Nem néztünk meg mindent, mert ahhoz nagy volt, az időnk pedig kevés. 

A múzeum bejáratánál.

A múzeum után elmentünk ebédelni. Életemben először ettem fish and chipset. Valahogy úgy képzeltem, hogy szétomlik a hal a számban és citromos lesz, de a valóságban halat ettem sültkrumplival, semmi extra. Kicsit szomorú vagyok, hogy már tudom, milyen, így már nem olyan misztikus. 

Ha már ott voltunk, meg akartuk nézni a Cutty Sarkot, de pont pár perccel maradtunk le az utolsó csoportos vezetésről, így nem mehettünk be. 

Cutty Sark

Közben besötétedett, foxszal megittuk életünk legdrágább forralt borát (5 font volt 2 dl, ha jól emlékszem), majd menetrend szerinti hajójárattal visszahajóztunk a belvárosba. Mozgó hajóról nem volt egyszerű fotózni, egy idő után fel is adtam, csak a tower bridgeről próbáltam pár képet lőni. 

Tower bridge hajóról.

Ezután foxszal ketten folytattuk tovább az estét. Elmentünk a Victoriára, majd az mtt éppen londonban tartozkodó különítményével beültünk egy hangulatos pubba. Az biztos, hogy több sört ittunk, mint amennyit a pénztárcánk tartalma alapján terveztünk, de ha egyszer végig kell kóstolni a legizgalmasabb nevű ale-eket, akkor nincs mese. 

A következő nap már tényleg csak a pakolásról meg az utazásról szólt. Terveztük, hogy ha belefér, beugrunk a british museumba megnézni a rosette-i követ, de nyilván nem fért bele. Emiatt kicsit szomorú vagyok, de legalább egy néznivaló maradt legközelebbre. 

A hazaúton nem történt semmi izgalmas. Nagy szél volt, amikor felszállt a gép, volt turbulencia rendesen, de előnyünkre vált. A kedvező szélirány miatt fél órával hamarabb értünk ferihegyre, mint a menetrend szerint kellett volna.

Mit is mondhatnék, nagyon cool volt London. Engem teljesen magával ragadott a multikultisága, a pezsgés, és hogy közben mégis áthatja a történelem. Egyszerűen borzasztó pozitív a város hangulata. Hjaj, mennék is vissza!

London - day 03 (ami igazából nem is London)

Amikor kitaláltuk, hogy megyünk Londonba, nem kellett sok időnek eltelnie, hogy bekattanjon az agyamba a gondolat:  ha már egyszer a szigetországban vagyunk, miért nem megyünk el Stonehengebe? A gondolatból késztetés lett, elkezdtem utánaolvasni. Stonehenge 136 km-re fekszik Londontól. Az internet szerint menetrendszerinti busszal bonyolult eljutni, kocsit bérelni pedig nem tudtunk - egyikünknek sincs jogsija. Bár sejtettem, hogy nem lesz olcsó, elkezdtem buszos kirándulásokat nézegetni. Sokáig keresgéltem, hátha találok olcsóbbat, de rájöttem, hogy nem fogok, úgyhogy az Evan Evans Tours Windsor Castle, Stonehenge & Oxford túráját választottuk.

8.45-kor indult a kirándulás a Victoria Coach Stationről. Volt egy kis izgalom, mert fox elfelejtette kinyomtatni a jegyeket, és a honlap szerint az gáz, pláne hogy nem az ő kártyájával lett fizetve, mert elvileg amelyik bankkártyával fizetsz, annak nálad kell lennie, de végül elég volt telefonon bemutatni és senkit nem érdekelt, ki fizetett. A tourist guide egy fiatal portugál lány volt, kedves volt és vicces, ahogy a saját viccein nevetett. Azon meglepődtem, hogy kétnyelvű a túra, az infókat nem csak angolul, spanyolul is elmondta - sokan voltak, akik elsősorban azt hallgatták. Természetesen volt néhány idegesítő alak, de hagyjuk is, szívesen ledobtam volna például a buszról a folyton krákogó, orrszívogató férfit. Kaptunk headsetet, azon tudtuk hallgatni az infókat, ha éppen csordában vonultunk valamelyik helyszínen. 

Windsor

Windsorral kezdtünk. Már maga a település is végtelenül bájos, már amennyit láttunk belőle. Mekkora menőség lehet egy olyan helyen lakni, ahol a város közepén egy konkrét várkastély van? A várhoz a bemenetel nem laza, rendes security checken estünk át fémdetektoros kapuval, mint a reptéren. Nem csoda, a vár a királyi család rezidenciája, a Queen gyakran tölti hétvégéit ott, vannak turisták elől elzárt termek pont emiatt, plusz kis házacskákban a személyzet is a várban él. Kaptunk audio guide-ot, de az időnk kevés volt ahhoz, hogy végighallgassuk. Próbáltuk a legfontosabb látnivalókat megtalálni és azokat megnézni. A Szt. György-kápolna csak maga megérdemelt volna másfél órát. Végigszaladtunk a Queen Mary's Dolls' House-on, nagyon cuki volt, aztán a nekiindultunk a State Apartments-nek, de félúton pánikszerűen kezdtünk gyorsítani a tempón, mert fogalmunk se volt, milyen hosszú, haladni meg csak egy irányba lehetett, nekünk meg indulnunk kellett lassan a buszhoz. Ez a baj ezekkel a szervezett kirándulásokkal, hogy rohanás az egész. A State Apartmens hatalmas, tele festményekkel és elképesztően pompázatos szobákkal és termekkel, el lehetett volna tölteni egy napot a bejárásával. Fotózni bent nem lehetett. 

Mint a mesékben

 

A háttérben közeledik az őrség

Mielőtt rámszóltak, hogy ne fotózzak

Karácsonyi hangulat

Stonehenge

Nyilván voltak olyan kedves útitársak, akik basztak visszaérni a megbeszélt időpontra a buszhoz, úgyhogy várni kellett rájuk. A tourist guide volt a leglazább, egy idő után közölte, hogy ha nem érnek oda 5 percen belül, akkor elindulunk nélkülük. Végül nem hagytunk ott senkit, és útba vettük Stonehenge-t. Alig vártam, hogy megérkezzünk, nekem ez volt a nap abszolút csúcsa. Stonehenge nekem olyan, mint másoknak Disneyland. Annyira, de annyira látni akartam a köveket, amiket sokezer éve húztak fel - hogy kik, miért és hogyan, arról csak sejtésünk van. Igazi kultikus hely, abszolút bakancslista teteje. 

Voltak, akik szóltak, hogy csalódás lesz, mert kicsi és nem nagy durranás és nem lehet közel menni. Nekem hatalmas élmény volt, szerintem egyáltalán nem kicsi, és elég közel lehetett menni hozzá. 

A látogatóközpontban kezdtünk. Újabb audio guide-ot kaptunk, majd felpattantunk az érkező kisbuszra, ami elvisz a kövekig. Sétálni is lehet, de  nem volt idő rá. Pár perc utazás után már ott is voltunk. Elmondhatatlan érzés volt, most is belebizsergek, ha rágondolok, hogy én ott voltam. 

fox nem tudja, hogy what's the meaning

és én se. btw látszik, hogy elég közel mehettem

kövek!

Kb. annyi időnk volt, hogy egyszer körbejárjuk, meghallgassuk közben az audio guide-ot nagyjából, aztán rohanhattunk is vissza. Ebben az esetben annyiból nem bántam, mert elkezdett szakadni az eső, a buszban legalább nem áztunk. A látogató központ shopjában még vettünk egy hűtőmágnest, az ottani kiállításba belenéztünk, de nem tudtuk végignézni azt se. Őszintén remélem, hogy eljutok még ide, mert nem néztem meg mindent, amit szerettem volna.  Sőt.

Oxford

A stonehenge-i eső eredménye egy hatalmas szivárvány volt, amit már a buszból láttunk, úton Oxford felé. A buszon következett a kirándulás legrosszabb része: a guide-unk kitalálta, hogy mindenki mesélje el, honnan jött, persze mindegyik országra tudott valamit reagálni - Budapest szerinte szép, és Magyarországon hidegebb a tél, mint Angliában. Nem volt rossz játék végighallgatni, milyen sokféle az utazóközönség, de utálom a kötelező beszélgetéseket.

Sötétben értünk Oxfordba. A busz leparkolt, mi pedig megindultunk csapatosan a belvárosba. Ez volt az egész nap legkevésbé élvezetes része: tényleg csak átrohantunk a látnivalókon, leginkább kivilágított ablakokon leskelődtünk be, és láthatóan zavartuk a helyieket - nem egy útitárs állt neki az út közepén fotózni, elállni mások útját, leszorítani embereket a járdáról, gázok voltak. Be nem mentünk sehova, fél óra elteltével kaptunk 3/4 óra szabadidőt.

Egy csipetnyi roxforti plafon. Tényleg, forgattak itt.

Míg mások elindultak bevásárolni meg enni, mi rohamléptekkel vettük célba a buszt. Pontosabban nem is a buszt, csak az nem messze parkolt a legendás The Eagle and Childtól. A The Eagle and Child olyan hely, ahol Tolkien és C.S.Lewis szívesen múlatta az idejét, úgyhogy mindenképpen le akartuk róni a tiszteletünket és meginni ott egy pint sört.   

 

A küldetést sikeresen teljesítettük.

Mekkora menőség gondor university pulcsiban beülni a the eagle and childba?

És lubickoltunk a hangulatban.

Ha esetleg valaki nem tudná.

Egyébként tényleg hangulatos hely, nagyon tetszett az elrendezés, a bútorok, sok kis termecske, és a sok-sok Tolkienhez köthető rajz, plakát és felirat. Nekem a sör is ízlett. 

Ezek után tökéletesen elégedetten szálltunk fel a buszra. Mi láttuk a lényeget.

És ha ez nem lenne elég, a hazaúton láttam egy tardist egy épület tetején. És már Londonban a rengeteg villódzó fényt, ami az übergiga karácsonyi vásárt, a Winter Wonderland-et jelezte - ami nem mellesleg a következő napi programunk volt. 

Fáradtan értünk haza, és még elalvás előtt is tüncögtem, hogy én Stonehenge-nél jártam. Bakancslista első pont pipa. (Az új első pont most már az, hogy úgy menjek el Stonehenge-be, hogy bemegyek a kőkör közepébe.)

morzsák

Kőszeg egy kis ékszerdoboz. Imádok a középkorias hangulattól átitatott belvárosban sétálni, almát venni az utcai becsületkasszás asztalkáról, megbotlani a macskaköves járdán. Feltrappoltunk a Szulejmán-kilátóhoz (kicsit rontott az összképen a frissen lecsupaszított domboldal a még füstölgő kupacokkal, amik között fel kellett másznunk). A népi hagyomány szerint innen nézte a szultán a híres kőszegi ostromot 1532-ben, de 2013-ban is elég pazar a kilátás.

Rá kellett jönnöm, hogy a család egy alapvetően jó dolog, kell egy kis hátszél, egy közeg, ahova bármikor vissza lehet vonulni, de ha egy hétig össze vagy zárva ugyanazokkal az emberekkel, az rendkívül idegesítő tud lenni. Hirtelen minden idegesítő lesz: a németül éppen tanulgató apád az állandó kérdéseivel a szavak jelentéseiről, az unatkozó kishúgod, aki ennek a ténynek affektálva és szó szerint nyávogva ad hangot, és az anyád, aki kizárólag egyetlen dologról tud beszélni: saját magáról. Vagy arról, hogy az emberek milyen idegesítőek. noshitsherlock.   

Tegnap egy random férfiember feleségének néztek, aki történetesen éppen mellém ült le a szaunában. Utána a tévedés elkövetője próbált menteni, és mikor apámmal jelentem meg egy másik helyszínen, megállapította, hogy helyreállt a rend, most már látja, ki az igazi férjem. Úgy tűnik, feleségfejem van. A kellemetlenebb része a történetnek, hogy elég soviniszta hozzáállásnak tartom a férfi tévképzetét arról, hogy egy nőnek mindenképpen valaki feleségeként kell megjelennie, kortól függetlenül. Olyan, hogy valaki lánya, aki férfitól mentesen, szabadon grasszál a szaunák közt, olyan nincs. Cuki. 

(végre talán igazi blogformája lesz a blogomnak. csak tartson ki a lelkesedésem) 

 [Vivien, plíz blogolj te is rendesen, el vagy tűnve és hiányzol]