Nosztalgia rovat - a 2006-os budapesti tűzijáték

Most van a tízéves évfordulója a katasztrofálisan végződő nagy budapesti tűzijátéknak. Az évforduló ürügyén a média is újra elővette az akkori eseményeket - erről jutott eszembe megnézni, mit is írtam akkor a naplómba. (8 éveses kezdtem napi szinten naplót írni. Rendszeresen írtam, amíg át nem váltottam végleg a blogolásra 2011 körül.) Tomival, az akkori barátommal éltük át a "kalandot". Én így emlékszem a történtekre:

"Hát igen. Életemben először feljövök Pestre megnézni a tűzijátékot, és ez lesz. 

[...részletes leírás arról, merre jártunk napközben, nem gépelném be, annyira ez a rész nem izgi.]

A Lánchíd és Erzsébet híd között kb. félúton, a pesti oldalon ültünk egy korláton több mint 2 óra hosszat. [Vigadó tér, csak ezt akkor még nem tudtam.] Ahogy közeledett a kezdés időpontja, egyre többen lettek. Mindenhol emberek tolongtak, hogy minél jobb helyük legyen. 9h előtt nem sokkal a gyülekező viharfelhők egyre közeledtek, és a budai oldalon a Nemzeti Galéria mögött egyre többször villant fel a villámok fénye. Az emberek nem aggódtak, mindenki remélte, hogy a tűzijáték vége előtt nem fog esni. Aztán fellőtték az első rakétákat. Mindenki az eget bámulta, nem tudva, merre is nézzen, hiszen mindkét hídról lőtték őket. 

Eltelt 10 perc és leesett néhány csepp eső, majd hirtelen óriási erejű szél támadt, fújta a füstöt, és nem lehetett látni a tűzijátékot, csak a hangját hallottuk. Aztán ömleni kezdett az eső, a szél veszettül fújta, egy perc alatt elázott mindenki, és kitört a pánik. Az emberek sikoltoztak, kiabáltak és menekültek. Közben a tűzijáték nem állt le, de nem sokan nézték. Mi Tomival vártunk egy kicsit, míg elindultunk. 

A szél faágakat sodort a tömegbe, mindent felkapott, amit csak tudott. És szakadt az eső. Bokáig gázoltunk a vízben, sodródva a tömegben. Mindenki valami tetőt keresett, száraz helyet, ahova beállhat. Mi is kétszer megálltunk, aztán igyekeztünk mielőbb hazajutni. [Tomi rokonainál szálltunk meg Zuglóban.] Útközben láthattuk a vihar és a tömeg nyomát; kidőlt fák, a nép által kidöntött utcai táblák, tetőről lesodródott törött cserepek, feldőlt kukák, hatalmas napernyők az út mentén, éttermi teraszok katasztrofális állapotban, és emberek mindenfelé. Állandóan szirénázott valahol egy-egy mentő vagy rendőrautó. Az utakat kisajátították a gyalogosok, ázott emberek mindenhol. A metró tömve, lehetetlen volt lejutni. Kénytelenek voltunk gyalog elindulni a parttól a Stadionokig. 

Útközben találkoztunk más sorstársakkal is, ők is mesélték, amit átéltek vagy láttak. Egy nőre rádőlt egy fa, de senki sem segített, de végül nem lett baja. Egy kínai nem akart beengedni az éttermébe egy vérző fejű pasit. És ment a találgatás: vajon hányakat taposott el az áradó tömeg? [Mint kiderült, senkit.]

A Stadionoktól trolival jöttünk. Útközben telefonáltunk. Tomi beszélt a nagynénjével - ők nem mentek ki a partra, otthon maradtak, jól is tették -, a bátyjával meg a szüleivel. Tomi bátyja egy motorcsónakon volt a Dunán, de megúszta. Mesélte, hogy a budai oldalon a 3 emelet magas Red Bull Air Race állvány a tömegbe dőlt, állítólag meg is haltak néhányan. [Itt valójában nem halt meg senki.] Tomi szülei a hírekben elhangzottakat mesélték, hogy a Dunán hajók is ütköztek. Én beszéltem Nórával, ő otthon volt, netezett, fel is olvasta az indexen levő hírt, de nem volt semmi új. Apával is beszéltem, ők Zánkán voltak, de elmaradt a tűzijáték, mert ott is vihar volt, bár nem ekkora. 

A troliról leszállva egy srác, akitől Tomi tüzet kért, azt mesélte, hogy ő a Lánchídnál állt, és mellette halt meg két ember, akikre rázuhant egy fa. [Ez viszont tényleg így történt.]

Mi Tomival csak eláztunk. Elég durva egy este volt és örülök, hogy jól vagyunk."

Nosztalgiáztunk is ma egyet Tomival a 10 évvel ezelőtti eseményekről. A mai napig iszonyat boldog vagyok, hogy nem hatott ránk a tömegpánik és józanul tudtunk döntéseket hozni. Én akkor 16 voltam, ő 18. Szerintem elég jók voltunk. 

Idén a Balatonban állva néztem a tűzijátékot. A Balaton amúgy is gyönyörű, de az elég jó, amikor a víz kellemesen simogatja a lábad, kortyolod a söröd, és közben körbe a parton több helyen is lövik a rakétákat. Elég menő. És sokkal békésebb, mint 10 éve.

pride 2016

Nem igazán volt kérdés, idén részt veszek-e a pride-on, zsinórban ez a harmadik, amin voltam. Emlékszem, 2014-ben még mennyire feszengtem és féltem, hogy megvernek, 2015-ben csodajó jó, idén pedig még foxot is rá tudtam venni, hogy ha már egyszer ő is ilyen liberális meg elfogadó, akkor jöjjön már el velem.Most már eljutottam oda, hogy prájdolni tök alap meg átlagos dolog számomra, egy szemernyi félelem nincs bennem, és rosszul érezném magam, ha kihagynám.

A szokásos csapat verődött össze idén is, a ruházatunkban se sok változás volt felfedezhető. Én megint a love&tolerate pónis pólóban mentem, jövőre próbálok már kreatívabb lenni. Egyrészt unalmas vagyok, másrészt nem a legideálisabb fekete pólóban sétálni a tűző napon kilométereket. 

Színes, lufis tömeg

Ezúttal a Hősök tere volt a gyülekezési helyszín. Érkezéskor azon csodálkoztam, milyen sok ismerősbe futok bele - eddig ez egyáltalán nem volt jellemző. Mintha nem lenne már ciki prájdolni. Egyébként mindenhol a szokásos bulihangulat uralkodott, kamionokból dübörgő zene, szivárványos zászlók (most nem kaptunk sajnos, a tavalyit meg nem vittem magammal gondolván, úgyis szerzünk), lufik, színes ruhák, vidám emberek. A vonulás viszont meglepően rövid volt. Két éve alig bírtam bevánszorogni a Dózsa György útra, most simán besétáltam a Kossuth térre, alig fáradtam el.

Sajnos idén is voltak kordonok, de úgy tűnik, egészen feleslegesnek bizonyultak: nem történt semmi attrocitás. Annyira semmi, hogy azokon a szakaszokon, ahol az utca embere elérhető távolságba került a kordon túloldalán, ott is csak szemlélődő turisták, átlagemberek álltak, ökölrázó, mocskosbuzizó homofóbok sehol. Az ablakokból idén is integettek a lakók, az éttermek dolgozói az ajtókban nézelődtek és fotóztak. Tényleg olyan békés volt minden, hogy totál feleslegesnek éreztem a kordonokat. A szervezők már most is nélkülük akarták megtartani a rendezvényt, de a rendőrség nem ment bele. Őszintén remélem, hogy jövőre kordonok nélkül bulizhatunk. Totál nem fair, hogy békés, szivárványos embereket kerítés közé kell zárni, de gárdistákat, rasszistákat, homofóbokat simán látni a városban masírozni, amikor épp valamelyik fasiszta megemlékezésüket tartják. 

A Kossuth téren koncert várt minket, majd beszéd, de a tavalyi piknikhangulat sokkal több embert tartott ott a végállomás helyszínén. Egy ideig mi is pihengettünk, nézelődtünk, hallgattuk a zenét, aztán beültünk egy közeli helyre meginni egy sört/limonádét. Éppen még a kerítésen belül maradtunk, de pont odaláttam a kordonra. Tök rossz volt azt nézni, hogy egy rakás ki- vagy éppen befele igyekvő embert fordítottak vissza a kerítéstől, merthogy ott se ki, se be nem lehetett menni. Még ha heil hiterező verőlegények próbáltak volna bejutni, akkor oké, de miért kellett úgy "őrizni" minket.... Tényleg bízom benne, hogy jövőre nem lesz kordon.  

Összességében most nem adott akkora löketet a pride, a tavalyi sokkal katartikusabb volt. Sokan voltunk, jó volt a hangulat, de túl hamar értünk a Parlamenthez. Jó volt látni, ahogy egynemű párok sétálnak kézen fogva felszabadultan, olyan jó lenne, ha ez mindennapos lenne és nem kéne félniük. Egyszer talán eljutunk odaáig, én bizakodó vagyok. :) 

Szivárványos körmök, pónival.

best pride ever

Kissé szomorkásan vettem tudomásul, hogy bár rollerrel érkeztem, azt az Oktogontól a Tabánig tolnom kell majd, mert a szervezők nem szeretnék, hogy guruljak. Aztán igen hamar rájöttem, hogy ha akartam volna, se tudtam volna gurulni, olyan sokan voltunk.

Viszonylag spontán jött a gondolat, hogy prájdoljak: bár tavaly jól éreztem magam, a kordonok, a bezártság adott egy olyan alaphangulatot, ami miatt idén nem terveztem kimenni. Aztán végül péntek este, mikor már láttam, hogy ismerősök szervezkednek, rájöttem, hogy balfaszság lenne kihagyni egy kis kényelmetlenség miatt. Plusz olyanok a jelenlegi állapotok kis hazánkban, hogy mindenképpen ott kell lennem megmutatni, hogy nem csak homofób nyomoroncok alkotják ezt az országot. 

Természetesen én értem oda utolsónak a társaságból, a többieket már noszogatták, hogy menjenek beljebb, mert ahol álltak, az kevésbé biztonságos. Mivel viszonylag korán érkeztünk, meg is ijedtem, milyen gyorsan az első kamionokhoz értünk, bővében voltunk a helynek, féltem, hogy kevesen leszünk, de ez a félelmem teljesen alaptalan volt. Mivel majd kitikkadtunk a hőségben, indulás előtt betértünk egy zsúfolásig telt pubba, ahol elszürcsöltünk egy somersbyt/kávét/sört, a nyitóbeszédet is onnan hallgattunk. Szóba elegyedett velem egy szőke külföldi lány, aki nem értette, mi ez a hatalmas rendőri készültség, de sokáig nem magyarázhattam neki, mert lassan indult a menet, mi is kivonultunk. Induláskor sikerült a menet legelejére keverednünk, azóta láttam is pár fotót, amin pont ennek okán rajta vagyunk.

A tavalyi pride is jó élmény volt, de az idei túltett rajta. Nem történt semmi attrocitás, egyedül a Várkert Bazár környékén hallottunk sípoló homofóbokat, de látni nem láttuk őket. Olyan volt az egész, mint egy szép nagy vidám fesztivál, ebben nem különbözött a tavalyitól: mindenki mosolygott, táncolt, integetett, borzasztó jó érzés volt. Idén nem is éreztem magam tüntetőnek, mert ez nem tüntetés, ez egy kis fesztivál, ahol az emberek összejönnek megmutatni, hogy aki nem heteró, az is ugyanolyan értékes ember és ugyanúgy joga van szeretni, szeretve lenni, és nem normális az, hogy nem foghatja meg az utcán a párja kezét. Idén is a "love and tolerate" feliratú twilight sparkle-ös póló volt rajtam, egy kislánynál sikereket is értem el vele, szóval már megérte. :D Idén egyébként valahogy elmaradt az a nyomasztó bezártság-érzés, ami tavaly kissé megkeserítette a vonulást. Tudtam, hogy most se gondolhatom meg magam menet közben, de fel sem merült bennem, hogy korábban lelépjek. Olyan szép és jó volt minden. :) Na meg az útvonal is sokkal változatosabb volt a tavalyinál, a Lánchídon átprájdolni mekkora menőség már. Igaz viszont, hogy kevesebb emberrel találkoztunk az útvonal miatt, tavaly sokan integettek, buliztak a házak ablakaiban, most alig jártunk olyan helyen, ahol lakóházak álltak.

A Tabánon tényleg piknikhangulat volt. Leültünk mi is, meghallgattuk a záróbeszédeket, kicsit még hesszeltünk, aztán indultunk haza. Rég érzetem magam ennyire felszabadultan, nekem tényleg hatalmas élmény volt az idei pride. Egy napra Budapest egy szép és vidám hely lett.

(Az meg már csak lolfaktor, hogy Csaba pár órára index címlapsztár lett, ahogy a fejem negyede is.)

idén is túléltük

Egészen decens kis karácsony volt ez, ha nem vesszük figyelembe azt az állandó hiányérzetet, ami azóta kísért, hogy megszűntem kisgyerek lenni. Sőt, idén jóanyám dolgozott szenteste napján, így az ünnepi ebéd/vacsora megszerkesztése is a mi feladatunk volt. Én inkább foglalkoztam a szaloncukorkötözéssel és a habcsókokkal, a főzés nem a fő szakterületem. Érdekes, régen mennyire szerettem fát díszíteni, egy ideje viszont kifejezetten utálom, most is amennyire tudtam, kihúztam magam a feladat alól. Inkább magamat öltöztettem be karácsonyfának, ahogy hagyomány már nálam pár éve, az idei szett egészen szolidra sikeredett. 

Az ajándékokkal az a baj, hogy mióta a szüleim odaadják a pénzt, hogy megvegyem, amit kapni szeretnék, minimiális a meglepődés lehetősége. Kis apróságokkal lehet meglepetést okozni, de nem ugyanaz. (Komolyan, ennyi idő elteltével is nehezen tudom elfogadni, hogy a karácsonyok nem lesznek már olyanok, mint gyerekkoromban.) Anyától menő volt, hogy a két húgommal olyan egyenpólót kaptunk, amin közös kép van rólunk, rég nevettünk ennyit. 

Nagyszülőknél is hagyományos volt a menetrend, ettünk, ittunk, kicsit csíptem csak be. Harmadnap este érkezett meg fox, igaz, én akkor már kicsit ellógtam a karácsonyt, mert napközben Dave-vel lógtam Veszprémben, nem láttam ezer éve, de így legalább találkoztak ők is. Fox megkapta a családtagjaim által neki szánt ajándékokat - van egy olyan sejtésem, hogy egészen befogadta a kiscsalád: aki zoknit kap a Hugi mamától, az már officially is családtag. Este társasoztunk, nem is értem, miért csak ilyenkor jut eszünkbe, hiszen a monopoly gyerekverziójával is tök jól el tudtunk szórakozni. 

Tegnap tesznyültünk egész nap, megnéztük a Doctor who christmas specialt meg a Love actually-t. Ez utóbbit nagyon rég láttam, alig emlékeztem rá, de valahogy úgy rémlett, jobban le vannak zárva a szálak a film végén. Cuki film, teljesen megértem, hogy van, aki minden évben megnézi karácsonykor, de 

• a Harry-Mia-Karen hármas totál nyitott marad
• ha egy prime minister így hajtana rám, én teljesen meg lennék sértődve (kirúgja Natalie-t, majd a karácsonyi üdvözlőlap hatására jut csak eszébe, hogy jaj de fel kéne szedni azt a csajt)
• nem vágom, hogyan lehet egy nyelvet 2 hét alatt megtanulni a nulláról
• hogy Juliet miért csókolja szájon a férje haverját, azt totál nem vágom 
• és ahogy fox is mondta: Martin Freeman nem színész, mert az összes filmjében ugyanúgy szerencsétlenkedik és hebeg-habog

Ma visszajöttünk Budapestre. Útközben igencsak havazott. A kedvenc részem az volt, amikor a sofőrnek vissza kellett tolatnia, mert a havas úton nem tudott időben megállni az elágazónál, ahol el kellett volna kanyarodnia. Egyébként épségben hazaértünk a jégverem lakásba, pár nap alatt teljesen kihűlt, most próbáljuk felfűteni. Még a buszon jöttem rá, mennyivel otthonosabban érzem már magam itt a fővárosban, mint a Bakonyban. Ez valahol nagyon szomorú, másrészt teljesen természetes. Csak fura belegondolni, hogy hat éve nem hittem volna, hogy így meg tud nyugtatni a Szabadság híd látványa. 

 

porság

Ha most szembetalálkoznék a lakás előző lakóival, éreznék rá némi ingerenciát, hogy végigcsapkodjam őket portörlővel. Én nem értem, hogyan bírtak ekkora mocsokban létezni. Mert a szekrény teteje szerintem életében nem látott rongyot, a konyhaszekrény tetején már mócsingossá állt össze a por, a függönyökhöz elég volt hozzáérni, és porvihar kavarodott fel, a falak és a plafon pókhálósak, a sarkokban halomban álltak a porállatok, és ami kivágta nálam a biztosítékot: az ablakok. Egy merő mocsok az összes. Ma nekiálltam ablakot pucolni, évek mocskát takarítottam el. És a reluxákon még át kell menni, mert tiszta por az összes, meg a vízszintes felületeken is pordagonya van. Nem vagyok tisztaságmániás, de nem bírok olyan helyen teljes nyugalomban meglenni, ahol bárhova nézek, mocsok és kosz van. 

És én most azért szenvedhetek a rohadék takarítással, mert az a három nőszemély nem volt képes éveken keresztül portalanítani. :/ Ezt büntetném. 

állásbörze

Voltam ma hvg állásbörzén. Azt hagyjuk, hogy első körben a Puskás stadionnál próbáltam bemenni, de ügyesen megoldottam a szituációt, és közben összeismerkedtem egy műegyetemi professzorral. Annyira elképesztően modorosan beszélt, hogy ezt szerintem tanítják, de jól elcseverésztünk. 

Részt vettem két ingyenes tanácsadáson, és mindkettő hasznosnak bizonyult. Végre visszakaptam a hitemet az értékeimben. 

Szabályosan lecseszett a pályaorientációs nőci, hogy ne merjek több recepciós pozícióra jelentkezni, mert annál én képzettebb és kreatívabb vagyok, oda egyszerűbb embereket keresnek, és csak unnám. És még jó, hogy egy ilyen miatt se hívtak vissza. Nagyon lelkesen ecsetelte, milyen sok helyre adhatom be a jelentkezésemet, milyen király, hogy beszélek nyelveket, meg hogy voltam már előadó konferencián, jó az íráskészségem meg a helyesírásom, a kiadványszerkesztés mennyire jó lesz nekem. Totál megnyugodtam, hogy nem vagyok teljesen értéktelen a munkaerőpiacon. Mondta még, hogy ne legyek kishitű, jelentkezzek kapcsolattartónak, kommunikátornak, fordítónak, szövegírónak. Nagy kő esett le a szívemről, új lendülettel folytatom a munkakeresést a fenszi új CV-mmel. 

Merthogy a másik tanácsadáson meg átnéztük a CV-met. Jó tanácsokat kaptam, azok alapján kettészedtem a tanulmányaimat rendes tanulmányokra és tanfolyamokra, előrébb hoztam a munkatapasztalatokat, beleírtam az önkéntes munkát, összeszedtem az erősségeimet. Még a képemet kéne kicserélni valami profibbra, de így is eléggé felturbóztam a cuccot.  

Szóval ha munkát kerestek, ne legyetek lusták elmenni állásbörzére, és ha vannak tanácsadások, használjátok ki a lehetőséget. :)

adott öt ház.

A nappali kezd úgy kinézni, ahogy egy nappalinak illenék. Fogynak a zacskók, ürülnek a kartondobozok, a tárgyak lassan megtalálják a helyüket. Megnyugtató, ahogy szépen lassan alakul a rend, a bútorok a szoba azon pontjára vándorolnak, ahova szántuk őket, egyre több a szabad hely, tágulnak a terek. A hatalmas ruhásszekrényben továbbra is teljes a káosz, egyszer majd beugrik, milyen tematika szerint lenne érdemes elpakolni, addig marad így. A pónik és disney hercegnők is szabadon megcsodálhatók már. 

Mivel továbbra is sok a szabadidőm, és megtaláltam a gyerekszakácskönyvet, (ami eredetileg a húgomé volt, én meg kaptam karácsonyra egy Horváth Ilona szakácskönyvet, de hamar rájöttünk, hogy jobban járunk, ha cserélünk), főztem. Igen, én. A gyerekszakácskönyv tökéletesen megfelel a főzési tudásom szintjének, így amikor megláttam, hogy a gombapaprikás receptjét is tartalmazza, eléggé megörültem. A gombapaprikás ugyanis az egyik kedvenc kajám, és mindig jóanyámat nyúzom vele, hogy főzzön nekem, ha hazautazom. Kilogikáztam, hogy ha egy gyerekszakácskönyv két fazékrajz nehézségűként ábrázolja, akkor bizonyára nem lesz olyan bonyolult elkészíteni, és talán nekem is menni fog. Beszereztem a hozzávalókat, majd megállapítottam, hogy feleannyi gombát sikerült vásárolnom, mint amennyit a recept ír, de már lusta voltam megint elmenni boltba, úgyhogy úgy döntöttem, elég lesz a fele is. Egyébként minden flottul ment, azt leszámítva, hogy tömény agyfaszt kaptam, mire az összes gombát megpucoltam, háromszor tartottam szünetet a folyamatban. Meg azt hittem, hogy a gomba levet ereszt és abban majd vígan megpárolódik, de hamar rájöttem, hogy ez nem így működik. A végeredmény meglepő módon ehető lett, efkú mindenesetre megdicsérte és meg is ette. Én azért tudom, mennyire más lett, mint amilyet az anyukám csinál, de első próbálkozásra nem lett rossz végülis. Csak a tejföltől savanyúbb íze lett, mint amihez én szoktam. Az viszont biztos, hogy most jó ideig nem próbálkozom hasonlóval, a gombapucolás horror volt .

A héten elkezdődött a tanfolyamom. Az első óra után kissé elkeseredve jöttem ki: a tanárúr nem igazán magyarázott, csak áttekintést végzett, a fogalmak lógtak a levegőben, és kis szarcsimbóknak éreztem magam, hogy nem tudok hexadecimális rendszerben számolni, sőt, a binárisra is alig emlékszem. Cserébe megtudtam, hogy a bluetooth olyan, mint a férfi, mert ha közel vagy hozzá, akkor csatlakozik, a wifi meg olyan, mint a nő, mert végignézi az opciókat és a legerősebbhez csatlakozik. Danke. Az isolabella teraszán ülve átvettük a számrendszereket foxszal, és sokkal kevésbé éreztem magam butának. Itthon meg elkezdtem innen tanulni. Az órai anyag is ez, csak itt érthetően le van írva minden. A gyakorlati órán a logikánkat fejlesztettük, az Eistein nevéhez fűzött, "ezt a példát csak az emberiség 2%-a tudja megoldani" feladványt kaptuk meg. (Van öt ház..., a feladat itt megtekinthető.) Sokáig én is csak ültem és néztem magam elé, hogy ezt lehetetlenség megoldani, aztán olyan háromnegyed óra és két oldal összefirkálása múlva rájöttem, hogy a német csakis kávét ihat, onnantól pedig gyerekjáték volt az egész. A kis bölcsészfejemmel sosem hittem volna, hogy ezt a feladványt valaha is meg tudom oldani. Lehet nem tűnik nagy dolognak, de nekem hatalmas sikerélmény. Tegnap Foxszal megvizsgáltunk egy alaplapot, így már kevésbé tűnik egyszerű varázslatnak a számítógép működése. És hiába aggódik jóanyám, hogy fogom-e én ezt érteni, nem hiszek a sztereotípiának, mert igenis érdekel, amibe belevágtam, és látom értelmét. Nem fogom feladni. 

elsőprájdozó

Én már nagyon-nagyon rég el akartam menni Pride-ra, de soha senki nem akart eljönni velem, egyedül meg annyira nem móka, ezért is örvendtem meg nagyon, hogy idén végre találtam egy hozzám hasonlóan kíváncsi társat, akivel jól megnéztük a felvonulást és nagyon nyitottnak éreztük magunkat.

Nem mondom, kicsit feszengtem, amikor a megbeszélt találkahelyen, a Jászain várakoztam fekete twilight sparkle-ös, love&tolerate feliratú pólóban (és eszembe jutott, hogy fox ezt magától hordja és szarik az egész világra, én meg egyszer felveszem és hülyén érzem magam, mekkora gáz vagyok). Ahogy közeledtünk a beengedő ponthoz, megütötte a fülemet egy kis mocskosbuzizás, amit igyekeztem ignorálni és reméltem, hogy jóóó messze verik a nyálukat az ellentüntetők. Belépésnél bele kellett kortyolnunk a vizünkbe, bizonyítva, hogy az valóban víz, aztán mehettünk utunkra a kordonok között. Azonnal kaptunk szivárványos zászlót, és elindultunk a tömegben körbenézni. Merthogy tömeg volt. És nem lehet általánosítani, kiscsaládtól babástul kezdve fiatal meleg és heteró párokon át nagymamáig-nagypapáig volt ott mindenféle korosztály. Ja és állatok, leginkább kutyák szivárványos nyakörvvel. És mindenki lelkes volt, vidám és mosolygós.

Időben érkeztünk, hogy ne maradjunk le semmiről, a szervezők is ezt kérték. Azzal viszont nem számoltunk, hogy a menet majdnem 40 perces késéssel indul csak el. 40fok, forróság, tűző nap, kevés árnyék, annyira nem volt ideális. Egy szavam sem lehet, mert kaptunk ingyen kávét, ami nagyon jól esett, és várakozás közben is partihangulat volt.

Aki ismer, tudja, mennyire imádok vonulni, tüntetni, dolgokért kiállni (erről jut eszembe az ENFP humor szekció egyik képe, amin egy transzparens látható a következő szöveggel: "Mentsük meg....(az ügy)". valahogy így, valahogy így van ez). Amikor megindult a menet, megint azt éreztem, mint a diáktüntiken: igen, jó ügyért állok ki, és itt egy rakás ember, akik úgy gondolkodnak, mint én, én ide tartozom és jó arc vagyok és ők is azok, és most jól megmutatjuk, milyen sokan vagyunk és majd megváltozik a világ. Annyival okosabb vagyok már, hogy tudjam, nem sok minden változik, vagy leginkább semmi, de a közösségi érzés jó, és iszonyat jó azt látni, hogy öreg nénik integetnek lelkesen az ablakokból. 

Az Oktogonon megálltunk egy időre. Később olvastam a híreket az ellentüntetőről, aki a második kamionra felmászott, ott és akkor mi erről semmit nem tudtunk, a nyitottak vagyunk kamionról annyit mondtak, hogy kisebb forgalmi akadály adódott. Pár perc várakozás után bevonultunk az Oktogonra, ahol elengedték a színes lufikat a kis üzenetekkel. Nekünk nem sikerült szereznünk, de már nézni is elég volt, nagyon szép látvány volt.

Az Andrássyn haladva szinte kettészakadt a menet, a harmadik kamion a többiekhez képest lemaradva tolta a bulit. Megközelítettük a második kamiont, ami végül a hírekbe is belekerült a tetején őrjöngő arc miatt. Megnéztük a transzparenseket, és úgy döntöttünk, igyekszünk elhatárolódni a vonulás ezen részétől, mert a papruhában táncoló buzi és a faszos nagymagyarország azért nem a legjobb módja a tolerancia és elfogadás közvetítésének.

Én nem is értem egyébként, ennyi gyaloglás után emberek hogy voltak képesek ugrálni és partizni. A Hősök teréhez közeledve nekem már fájt a lábam, és rá kellett jönnünk kis társammal, hogy ez nem az a felvonulás, ahonnan akkor lépsz le, amikor akarsz, mert körbe vagy kordonozva, és a rendőrök sehol nem engednek ki. Mindkettőnknek dolga volt még este, így az az eshetőség, hogy a Városligetben meg kell várnunk a beszédeket, és csak akkor megyünk haza, amikor valaki végre úgy dönt, egyáltalán nem volt szimpi. Végül a Dózsán tudtunk kilógni pár másik szemfüles emberrel együtt. A balhé a Hősök tere felőli oldalon volt, ahol megintcsak ellentüntetők próbáltak bejutni, az Ajtósi felőli oldalon szó nélkül kiengedtek a rendőrök, és a kordon mögött álldogálók is leginkább turistáknak és kíváncsiskodóknak tűntek csupán. Semmi attrocitás nem ért minket, bár kicsit rossz belegondolni, milyen nyugodtan sétáltunk át a szivárványos zászlócskákkal a ligeten, miközben a homofóbok ott keringtek a környéken.

Összességében én nagyon örülök, hogy ott voltam, jó buli volt és jól éreztem magam. Ami beárnyékolja az egészet, az a bezártság érzete, és a szomorúság, hogy 2014-ben Magyarországon még mindig vannak olyan agresszív és ostoba csoportok, akik miatt több ezer embernek kordonoktól védve kell kiállnia a nyitottság és elfogadás mellett.  

rácsok

Van abban valami iszonyatosan bájos, mikor a rég nem látott, egyébként mindig jó kedélyű rokon megállít az utcán nagyanyámhoz menet, mondván, beszélni akar velem. Mert hát mi van Pesten?  Ő látta a tévében, hogy tüntetések, meg most fogtak el valami gyilkost, borzalmas. Konkrétan nem nagyon tudtam erre mit mondani, mert tüntetés az volt mostanában, de nem tudom, melyikre gondolhatott: se a lázár ellenes, se  az azt megelőző dob utcai tüntetés nem volt erőszakos. Gyilkosság meg történik időnként, de nem csak Budapesten, és nem is hallottam ilyesmiről mostanában. Azon kívül, hogy én nem vettem észre, hogy veszélyesebb és élhetetlenebb hely lenne a főváros, és ilyenek vidéken is történnek, nem nagyon tudtam mit mondani. 

Meg mesélte, hogy járt Pesten egy ismerősnél, és képzeljem el, ott az ajtók előtt rács van, amit az emberek rendesen be is zárnak. (Nem tudott nem eszembe jutni azonnal fox lakása, és hogy mennyit szenvedtem, mire rá bírtam jönni, a csillió kulcs közül melyik illik melyik zárba a rácson, melyik az ajtóba, melyik a lépcsőház bejáratába.) Meg tudom érteni, hogy a kedves rokon ezt barbár és borzasztó dolognak tartja, hiszen ha otthon vagyok vidéken, sokszor éjszakára se zárjuk az ajtót, mert minek. A főváros azért más, természetes a bizalmatlanság még az egy házban lakókkal szemben is. Abban nincs sok köszönet, ha nem zárod az ajtót éjszakára. Albérletben sokszor még nappal is bezárkóztam, hiába voltam otthon. De mellbevágott, mennyire természetellenes egy sok-sok éve kisvárosban élő embernek az, ami nekem már teljesen megszokott. És valószínűleg neki van igaza, jobb olyan környezetben élni, ahol megbízol a szomszédban és ismersz mindenkit, de kétmillió emberben azért nem lehet feltétel nélkül megbízni. 

Tanulság nincs. Azt viszont rég tapasztaltam testközelből, mennyire eltérhet földrajzi okokból az ingerküszöb, a mentalitás és a hozzáállás. 

boldog új év

Az valami csodálatos évkezdés volt, ami éjfélkor a Királydombon történt. Alapból úgy készültünk, hogy kimegyünk rakétázni, bár azt nem terveztem, hogy mindezt rohamsisakban (enyhe túlzás, igazából police feliratú játéksisak), egy rózsaszín csillámpónival a hónom alatt fogom művelni. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik a dombon kívánták kezdeni az új évet. Mások is lőtték a rakétákat, mi is, aztán visszaszámlálás, buék, hamis himnuszéneklés (hülye youtube nem töltött be a mobilomon), telefonhívások, körben mindenfelé tűzijáték, mesés volt. Majd jött az ismerkedés, a másik társaság közös körbe invitált minket, fogtuk egymás kezét és üvöltöttük a buék-ot. Bogi váratlan speech-el lepett meg minket, majd rövid bemutatkozás után sorban mindenki elmondta, mit kíván az új évre. Gyönyörű volt, de komolyan. Volt ott pilóta, óvónéni, bölcsész, mérnök, teljesen különböző emberek, mégis gátlás nélkül örömködtünk együtt. Invitáltak minket az ő házibulijukba, de nekünk még be kellett fejeznünk a sajátunkat, hogy aztán a Kamarában randomkodjunk még egy sort.

A zárás volt a legszebb, mint egy novellában vagy filmben: odajött az egyik srác, és azt mondta, legyünk mindig ilyen nyitottak. Így lesz.

(2014 egy remek év lesz. Ahogy elmúlt éjfél, éreztem. Azóta se kellett csalódnom.)

IHB

Van az, amikor hajnali 5+x órakor hazatántorogsz egy buliból, totál összezavarodva, aztán másnap reggel felkelsz, és átkozod magad, hogy már megint mi az istent csináltam? Elsőre csak kavarognak a randomabbnál randomabb emlékfoszlányok: kiömlő kézműves sör a villamoson, sokadik pinyófény a kézben, két korsó szóda, a költészet és a slamkultúra indokolatlanul mélyreszántó kivesézése az Élesztő kapujában, elszundikáló barátnő az 53-as presszóban. (Eszti szerint ha egy buli az 53-as presszóban végződik, akkor az csak nagyon indokolatlan lehet. Hát ebben van valami, oda akkor megy leginkább az ember, ha már a sokadik helyről kivágták zárás miatt.) Aztán jön a szokásos pánikrohamszerű kétségbeesés, hogy te jó ég, vajon milyen baromságokat mondtam? Nem fecsegtem el túlságosan intim dolgokat részegen? Nem égettem le magam valami ordas nagy hülyeséggel? Szép lassan megnyugodtam, ahogy rájöttem, hogy az egyetlen égő dolog az észtekkel való találkozás volt, annak is az a része, amikor Bogi lelkesen mesélte nekik, hogy én bizony észtül tanulok, ami tényt szándékosan nem tártam eléjük, sejtve, hogy akkor észtül kéne beszélnem, az meg részegen esélytelen. (Józanul is necces.) Kellett azért egy nap, hogy teljesen lenyugodjak, és megállapítsam: ez az IHB kibaszott jó volt. Simán megérte, hogy egy egész szombatom ment el a kipihenésével, amit tölthettem volna cikkek írásával és aktív pihenéssel is, helyette képtelen voltam bármi értelmeset csinálni, és egész nap sorozatokat néztem. Régen voltam ilyen hardcore kocsmázáson, de rendkívül jólesett. A társaság is király volt, egy percig sem éreztem magam kívülállónak. Csak mosolyogni tudok, ha eszembe jut.

Tünc.

csak a szokásos

Nem is tudom, melyik a tegnapom legindokolatlanabb eseménye. Az, hogy TÉNYLEG egy sört szerettem volna csak meginni Főzdefeszten a húgomékkal, helyette seggrészegen estem haza éjjel a koliba? Vagy esetleg az a tény, hogy a ZP-ben kötöttem ki Aurora koncerten, pedig nem is nagyon ismerem őket? Hogy megtudtam, hogy a fiúk tudnak péniszt pisilni a falra? Esetleg a csöves hazafelé a trolin, akit hihetetlen módon érdekelt, van-e rajtam bugyi, pedig nadrág volt rajtam?

Budapest, te csodás! <3