adott öt ház.

A nappali kezd úgy kinézni, ahogy egy nappalinak illenék. Fogynak a zacskók, ürülnek a kartondobozok, a tárgyak lassan megtalálják a helyüket. Megnyugtató, ahogy szépen lassan alakul a rend, a bútorok a szoba azon pontjára vándorolnak, ahova szántuk őket, egyre több a szabad hely, tágulnak a terek. A hatalmas ruhásszekrényben továbbra is teljes a káosz, egyszer majd beugrik, milyen tematika szerint lenne érdemes elpakolni, addig marad így. A pónik és disney hercegnők is szabadon megcsodálhatók már. 

Mivel továbbra is sok a szabadidőm, és megtaláltam a gyerekszakácskönyvet, (ami eredetileg a húgomé volt, én meg kaptam karácsonyra egy Horváth Ilona szakácskönyvet, de hamar rájöttünk, hogy jobban járunk, ha cserélünk), főztem. Igen, én. A gyerekszakácskönyv tökéletesen megfelel a főzési tudásom szintjének, így amikor megláttam, hogy a gombapaprikás receptjét is tartalmazza, eléggé megörültem. A gombapaprikás ugyanis az egyik kedvenc kajám, és mindig jóanyámat nyúzom vele, hogy főzzön nekem, ha hazautazom. Kilogikáztam, hogy ha egy gyerekszakácskönyv két fazékrajz nehézségűként ábrázolja, akkor bizonyára nem lesz olyan bonyolult elkészíteni, és talán nekem is menni fog. Beszereztem a hozzávalókat, majd megállapítottam, hogy feleannyi gombát sikerült vásárolnom, mint amennyit a recept ír, de már lusta voltam megint elmenni boltba, úgyhogy úgy döntöttem, elég lesz a fele is. Egyébként minden flottul ment, azt leszámítva, hogy tömény agyfaszt kaptam, mire az összes gombát megpucoltam, háromszor tartottam szünetet a folyamatban. Meg azt hittem, hogy a gomba levet ereszt és abban majd vígan megpárolódik, de hamar rájöttem, hogy ez nem így működik. A végeredmény meglepő módon ehető lett, efkú mindenesetre megdicsérte és meg is ette. Én azért tudom, mennyire más lett, mint amilyet az anyukám csinál, de első próbálkozásra nem lett rossz végülis. Csak a tejföltől savanyúbb íze lett, mint amihez én szoktam. Az viszont biztos, hogy most jó ideig nem próbálkozom hasonlóval, a gombapucolás horror volt .

A héten elkezdődött a tanfolyamom. Az első óra után kissé elkeseredve jöttem ki: a tanárúr nem igazán magyarázott, csak áttekintést végzett, a fogalmak lógtak a levegőben, és kis szarcsimbóknak éreztem magam, hogy nem tudok hexadecimális rendszerben számolni, sőt, a binárisra is alig emlékszem. Cserébe megtudtam, hogy a bluetooth olyan, mint a férfi, mert ha közel vagy hozzá, akkor csatlakozik, a wifi meg olyan, mint a nő, mert végignézi az opciókat és a legerősebbhez csatlakozik. Danke. Az isolabella teraszán ülve átvettük a számrendszereket foxszal, és sokkal kevésbé éreztem magam butának. Itthon meg elkezdtem innen tanulni. Az órai anyag is ez, csak itt érthetően le van írva minden. A gyakorlati órán a logikánkat fejlesztettük, az Eistein nevéhez fűzött, "ezt a példát csak az emberiség 2%-a tudja megoldani" feladványt kaptuk meg. (Van öt ház..., a feladat itt megtekinthető.) Sokáig én is csak ültem és néztem magam elé, hogy ezt lehetetlenség megoldani, aztán olyan háromnegyed óra és két oldal összefirkálása múlva rájöttem, hogy a német csakis kávét ihat, onnantól pedig gyerekjáték volt az egész. A kis bölcsészfejemmel sosem hittem volna, hogy ezt a feladványt valaha is meg tudom oldani. Lehet nem tűnik nagy dolognak, de nekem hatalmas sikerélmény. Tegnap Foxszal megvizsgáltunk egy alaplapot, így már kevésbé tűnik egyszerű varázslatnak a számítógép működése. És hiába aggódik jóanyám, hogy fogom-e én ezt érteni, nem hiszek a sztereotípiának, mert igenis érdekel, amibe belevágtam, és látom értelmét. Nem fogom feladni.