2018. április 22., vasárnap

33. Vivicitta futás, 2018.

Vivicitta, az én éves szintfelmérőm. Hiába próbáltam elsunnyogni, most csak kibukott a turpisság. 2016-ban nagy lendülettel kezdtem futni, és bár 2017-ben sokat fejlődtem, az év második felében elhanyagoltam a futást, és egy jó ideje már csak versenyeken futok. Az lenne a fura, ha nem fejlődtem volna vissza. A túrázás bár átmozgat, megizzaszt, mégis másfajta állóképességet fejleszt. Szóval most borult a bili, pedig még csak nem is 10 km-t futottam.

A szombati nap a rövidebb távoké volt. Én két versenyre is beneveztem: a 2,4 km-es Minicittán a húgaimmal futottam, a 7 km-es Midicittán pedig egyedül. Újra a Margitszigeten volt a versenyközpont, ennek örültem, legalább nem kellett sokat sétálni otthonról. A Minicitta 12:45-kor indult, és megdöbbentően rosszul ment. Meleg volt, tűzött a nap, én meg az elején bevadultam, és elkezdtem előzgetni az embereket. Kishúg hamar lemaradt, nagyobbik húg a nyomomban volt. Túl voltunk már a felén, mikor húg megállt pár lépést sétálni, és vele én is. Nem kellett volna, mert bár hamar futni kezdtünk, nálam ez volt akkora törés, hogy pár méter után újra megálltam. Az a baj, hogy ha egyszer megállok, nagyon nehéz rávennem magam, hogy rendesen fussak, hiszen “már úgyis mindegy”. Újra futni kezdtem, végig is futottam már a célig, de meglepően elfáradtam. Mindenképpen rossz ómen volt ez a hosszabb táv előtt.

Volt másfél órám kipihenni magam Midicitta előtt, és őszintén szólva volt, hogy azt fontolgattam, el se indulok. Bénaság lett volna, úgyhogy végül csak beálltam a többezer ember közé. 15:00-kor rajtoltunk. Húg, kishúg és sógor a tömegből integettek, tökre megörültem nekik. Az elején egész jól voltam, még az sem zavart, hogy rögtön egy emelkedővel kezdtünk fel az Árpád hídra. Egyenletesen futottam, a hídon még egy kis szél is volt. A híd után ez a frissítő körülmény megszűnt, maradt a forró, sugárzó beton. Nem volt jó. Melegem volt, fájt a beton, nem volt felkészülve a testem. 

Olyan 3 km előtt sétáltam bele először. A híd után láttam meg a záróbuszt, félelmetesen közel volt. Nem néztem utána, lesz-e frissítés és ha igen, hol, ami hiba volt: nem volt mit várni. A táv felénél volt frissítés, slaggal is meglocsoltak, de nem sokáig tartott a felfrissülés. A busz csak közeledett, és egyre keservesebb lett a harc. Felváltva futottam és sétáltam, egyszerűen nem bírtam egyhuzamban sokat futni. Közben azon gondolkodtam, mi lesz, ha beér a busz, lesz-e erőm végig előtte maradni, és milyen érzés lenne, ha életemben először feladnék egy versenyt. Azon is elmélkedtem, mekkora hülyeség volt felkészülés nélkül elindulni ezen a távon, és ha beérek, az kisebb csoda lesz, meg a hülyék szerencséje. Az vigasztalt csak, hogy körülöttem nagyjából ugyanígy szenvedtek a futótársak: aki ennyire a végére maradt, az valószínűleg mind hasonlóan túl nagy fába vágta a fejszéjét. Hát igen, nehéz elfogadni, hogy valamikor ment a 14K, most pedig a 7K is szenvedés. Beleszámított a váratlanul meleg idő, de azért nem lehet csakis arra fogni.

Menekültem, szenvedtem, és mindig az első Vivicittám jutott eszembe, ami hasonlóan nyögvenyelős volt. Útközben néhányan bíztattak, hogy már nincs sok hátra, meglesz ez, mindjárt jön a cél, de amikor még több mint 2 km van hátra, akkor nehéz elhinni. A Margitsziget Margit híd felőli bejáratánál a lejtőn futottam, utána folytattam a felváltós módszert. Azt láttam, hogy a busz már nem nagyon ér utol, ha így folytatom végig, akkor már megvagyok.

Mély nyomot hagyott az az anyuka, aki a karjánál fogva rángatta a síró, 6-7 év körüli lányát, aki nagyon nem akart már futni, de anyuka nem hagyta megállni, mondván, hogy csak hisztizik, és azért csinálja ezt, hogy őt idegesítse. Tényleg elgondolkodtam, hogy rászólok, hogy nem kéne erőszakosnak lenni és faszom, most ezzel mire megy? Beérnek, tök jó, a gyereknek az egész verseny egy csalódás, egy szar élmény lesz, nem fog akarni máskor futni anyukával. Biztos sportolót akar anyuka nevelni a kislányából, de nem csodálnám, ha a kislány egy életre megutálná anyukát, és a sportot is. Végül csendben maradtam, mert nem az én dolgom, engem csesztek volna csak le, hogy miért szólok bele. De sajnáltam nagyon.

A célegyenesben már végig futottam, ciki lett volna megállni. Nagyon megörültem a családi drukkolótábornak, akik oldalról szurkoltak, kellett az a kis plusz energia, amit adtak. A célban jött a szokásos majdnemelsírás, ha ciki, ha nem, most ez a 7K is nagy eredmény volt.

57 perc 27 másodperc. Gyász, de legalább meglett. Mondjuk 86-an értek be nálam rosszabb eredménnyel, wow, a helyszínen ez nem látszott. Szakaszos rajt, te csodás. 

A verseny után fájt minden, egy gyors zuhany és minimális pihenés fért csak bele, mielőtt mentünk tüntetni, ahol megintcsak talpon kellett lenni órákig. Még vasárnap is egész nap fájt a lábam, az izomláz hétfőn is kitartott. Nem esett jól hétfőn szétdörzsölődött combokkal, izomlázzal rudazni.

Tanulság van, mégpedig az, hogy edzeni, edzeni, edzeni, ha megint 10K-t és afelett akarok futni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése