2014. november 27., csütörtök

rape culture

Tudjátok mit? Most már kifejezetten örülök, hogy a Baranya megyei rendőrség képes volt elkészíteni ezt a dilettáns videósorozatot. Egész egyszerűen azért, mert végre beszélünk a nők elleni erőszakról. 

Ahogy egyre több ismerős és ismeretlen írja ki magából az őt ért megaláztatásokat facebookon/blogon, kicsit olyan érzésem támadt, mint amikor először függtem rá a 9gag-re. Vannak ezek az "am i the only one?" jellegű vallomások és hasonlók, amiket átpörgetve anno ráébredtem, hogy amit a saját hülyeségemnek hittem, valójában univerzális félelmek/tévhitek/maga a belénk ivódott popkultúra, és nanáhogy nem vagyok egyedül velük. Onnantól kicsit nehéz volt egyediként gondolnom saját magamra, de helyükre raktam a dolgokat, és tudom, hogy egyedi vagyok, mert mind azok vagyunk, csak nem pont ezek a szegmensek tesznek különlegessé. 

Szóval olvasgatva a történeteket, egyrészt megdöbbent, mennyire napi szinten történnek ezek a zaklatások (mert azok, nekem senki ne mondja, hogy örüljek az utcán utánam füttyögető építőmunkásoknak, mert csak sajátos módon bókolnak), és szerintem nincs is olyan nőnemű lény, aki ne élt volna át hasonlót. A mértékek és arányok eltérnek, de a lényeg nem változik. 

Velem olyan durva nem történt, mint amiről Bogáta írt. De sosem fogom elfelejteni, mennyire kurvára szégyelltem magam, mikor 10-11 éves koromban a szünet végét jelző csengő szavára elkezdtem felsétálni a petőfi színház lépcsőjén, és valaki rámarkolt a seggemre. Nem tudom, hogy egy vicces kedvű kortársam vagy az idősebb korosztály tagja volt-e az a tahó paraszt, mert hátranézni nem mertem, de most is kis gombóc ugrándozik a gyomromban, ha rágondolok. Tehettem róla? Kis csúnyácska, éppen serdülő kislány voltam, emlékszem, még csak nem is szoknya volt rajtam, hanem nadrág. És szégyelltem magam, mocskosnak éreztem magam, és nem is mertem/bírtam erről beszélni senkinek. 

Meg azt is kétlem, hogy én provokáltam ki minden áldott nap, hogy a falunkon keresztülszáguldó kamionok sofőrjei állandó jelleggel rámdudáljanak, ha épp az utcán jártam. És ez nem változott kislánykorom óta, tízéves koromban is dudáltak, és időnként ha hazamegyek, most is. Volt, hogy a pasimmal sétáltam, az se volt akadály. És nem azt jelzik ilyenkor, hogy legyek már kedves beljebb húzódni az útról, mert el találnak baszni a böhömnagy járművükkel, hanem cseréljük ki azt az "el"-t "meg"-re (a böhömnagy járművet hagyjuk, mire kéne cserélni). Egy idő után rászoktam, hogy ilyenkor egyszerűen bemutassak, de belefáradtam, mert nem változtat semmin. 

Meg a faszomtudja milyen távoli rokon (azt hiszem, meg is halt már azóta. nem tudom sajnálni), aki szintén kislánykoromban félrehívott, az éppen növekedésnek indult melleimre mutatott és felhívta rá a figyelmemet, hogy ezekre vigyázzak, mert olyanok, mint az autó lökhárítója, és a fiúk nagyon fogják szeretni. Szeretném azt gondolni, hogy nem ért hozzám az ujja, de csak magamnak hazudnék. Még ma is hányingert kapok tőle. 

Persze lehet mondani, hogy ezek apró-cseprő kis dolgok, amiken minden lány átesik (ez miért ennyire elfogadott btw?), végülis nem erőszakolt meg senki. Bár ebben sem vagyok teljesen biztos, az egyik exemmel volt olyan, amikor biztosan mondtam, hogy nem akarom, de nem igazán vette komolyan. Párkapcsolaton belül az ilyet mindig nehéz bekategorizálni, hiszen hogyan erőszakolhat meg az, akivel együtt jársz? Meg mi van, ha csak játék az egész? Hiszen menet közben jön meg a kedv, nemdebár? (Nem.) 

És hány olyan srác volt, akár haver, akár ismeretlen, akik nem értették, hogy nem, és próbálkoztak, közeledtek, tapiztak, próbáltak megcsókolni, észérvekkel meggyőzni, leitatni, bedrogozni. A nem az nem, olyan meg nincs, hogy nem tudsz parancsolni a farkadnak, mert nem ösztönlény vagy. 

Úgyhogy igenis beszéljünk ezekről, mert nem nekünk kéne szégyellnünk magunkat. 

2014. november 18., kedd

T-2

A világ rendje olyan hirtelen tud helyreállni, hogy fel se bírom fogni. Úgy tűnik, még két magányos éjszaka, és újra tudni fogom, milyen érzés úgy aludni, hogy hozzám vagyon bújódva a szebbik felem.  

2014. november 14., péntek

törd szét a véget nem érő éjszakát

IT szekció
Ma azért elég büszke vagyok magamra, mert bár valójában nem nagy teljesítmény, de vettem a bátorságot és szétszereltem Efkú netbookját, hogy belehelyezzek egy vincsit, és nem rontottam el semmit, és működik. Meg tegnap rájöttem, miért vetemedik olyanra időnként a laptopom, hogy indításnál nem bootol be, hanem azt írja, hogy Missing operating system. Észrevettem, hogy a hiba forrása annyi, hogy bedugva hagytam a pendrive-omat, az oprendszer pedig pendrive-ról lett telepítve, úgyhogy valami beragadt, és ilyenkor megpróbál telepíteni, csak nincs mit. A harmadik, hogy megírtam életem első végtelen ciklusát, mondjuk ez annyira nem nagy érdem. A mai programozós óra végére pedig kicsit kétségbeestem, mert házinak azt kaptuk, hogy írjuk meg a szinusz függvényt. Dankeschön. 

Amúgy meg
Meh. Meh, meh, meh. Ha pécsi lennék, azt mondanám, hogy szar minden, de ennél azért sokkal derűlátóbb vagyok. Fáradok, fizikailag, lassan én is érzem. A legfárasztóbb az, hogy az élet nem áll meg, a tennivalók meg csak tornyosulnak: számlák, diákhitelek, fogászat, röntgen, gázszerelő, óraállás bediktálása, MTT, gyakornoki program, iskola. És közben azért a munkakeresést se adtam fel, bár most kivételesen örülök, hogy nincs munkám. 

Metrózás közben jöttem rá, mennyire nehéz felidéznem, milyen volt a szivárványok, dimenzióváltások és a kényszeres leltárazások előtt. Az is ő, meg ez is ő, a fejemben összefolyik már. Nem látom, hova haladunk, és azt se, hogy haladnánk, pedig tudom, hogy de, csak borzasztó lassan. 

2014. november 9., vasárnap

tépd szét a virágzó melankóliát

Mostanában nagyon nehéz számon tartanom, hogy éppen milyen nap van, mi a pontos dátum, milyen teendőim lennének, sőt, szégyellem magam, de a születésnapokat is elfelejtettem követni, pedig szoktam emlékezni rájuk. Felborult a napi rutinom, totál új napirendet követek, és olyan, mintha már egy hónapja tartana, pedig még csak egy hét telt el. 

Nagyon bizakodó vagyok, de nagyon nem látom a végét. Tegnap nem tudom, milyen elcseszett érzelmek indultak be bennem, de teljesen úgy éreztem magam, mint két éve nyáron szakítás után.: ugyanaz a gyomorgörcs és tehetetlenség, ugyanúgy kimaradnak az életemből a közös tevékenységeink, ugyanúgy nem tudom felhívni azt, akit a legjobban szeretnék, ugyanúgy nem bújik hozzám senki éjszaka. Kicsit most amúgy is olyan, mintha megint szingli lennék, mert gyakorlatilag tényleg egyedül vagyok. Ideiglenesen, de egyedül. Emlékeztetőnek legalább jó. 

Néha rosszul érzem magam, mert nem vagyok teljesen kétségbeesve, tudok működni és nagyjából jól végezni a dolgaimat, pedig a filmekben ilyenkor dráma van meg átzokogott éjszakák meg depi. Nem tudok ilyen lenni, nem tudok összetörni. Nyilván ettől hülyeség rosszul éreznem magam, de valahogy úgy érzem, hogy a síróshisztizős verzió lenne a normális.

Ha ennek vége, a büdöséletben többet nem szállok hévre. Fejből tudom a megállók sorrendjét, kibszott unalmas már az útvonal, az ablakon kifele nézegetés se tud lefoglalni.

Igazából nem is érdekel a hév, legyen minden rendben, csak ennyit akarok.