Tudjátok mit? Most már kifejezetten örülök, hogy a Baranya megyei rendőrség képes volt elkészíteni ezt a dilettáns videósorozatot. Egész egyszerűen azért, mert végre beszélünk a nők elleni erőszakról.
Ahogy egyre több ismerős és ismeretlen írja ki magából az őt ért megaláztatásokat facebookon/blogon, kicsit olyan érzésem támadt, mint amikor először függtem rá a 9gag-re. Vannak ezek az "am i the only one?" jellegű vallomások és hasonlók, amiket átpörgetve anno ráébredtem, hogy amit a saját hülyeségemnek hittem, valójában univerzális félelmek/tévhitek/maga a belénk ivódott popkultúra, és nanáhogy nem vagyok egyedül velük. Onnantól kicsit nehéz volt egyediként gondolnom saját magamra, de helyükre raktam a dolgokat, és tudom, hogy egyedi vagyok, mert mind azok vagyunk, csak nem pont ezek a szegmensek tesznek különlegessé.
Szóval olvasgatva a történeteket, egyrészt megdöbbent, mennyire napi szinten történnek ezek a zaklatások (mert azok, nekem senki ne mondja, hogy örüljek az utcán utánam füttyögető építőmunkásoknak, mert csak sajátos módon bókolnak), és szerintem nincs is olyan nőnemű lény, aki ne élt volna át hasonlót. A mértékek és arányok eltérnek, de a lényeg nem változik.
Velem olyan durva nem történt, mint amiről Bogáta írt. De sosem fogom elfelejteni, mennyire kurvára szégyelltem magam, mikor 10-11 éves koromban a szünet végét jelző csengő szavára elkezdtem felsétálni a petőfi színház lépcsőjén, és valaki rámarkolt a seggemre. Nem tudom, hogy egy vicces kedvű kortársam vagy az idősebb korosztály tagja volt-e az a tahó paraszt, mert hátranézni nem mertem, de most is kis gombóc ugrándozik a gyomromban, ha rágondolok. Tehettem róla? Kis csúnyácska, éppen serdülő kislány voltam, emlékszem, még csak nem is szoknya volt rajtam, hanem nadrág. És szégyelltem magam, mocskosnak éreztem magam, és nem is mertem/bírtam erről beszélni senkinek.
Meg azt is kétlem, hogy én provokáltam ki minden áldott nap, hogy a falunkon keresztülszáguldó kamionok sofőrjei állandó jelleggel rámdudáljanak, ha épp az utcán jártam. És ez nem változott kislánykorom óta, tízéves koromban is dudáltak, és időnként ha hazamegyek, most is. Volt, hogy a pasimmal sétáltam, az se volt akadály. És nem azt jelzik ilyenkor, hogy legyek már kedves beljebb húzódni az útról, mert el találnak baszni a böhömnagy járművükkel, hanem cseréljük ki azt az "el"-t "meg"-re (a böhömnagy járművet hagyjuk, mire kéne cserélni). Egy idő után rászoktam, hogy ilyenkor egyszerűen bemutassak, de belefáradtam, mert nem változtat semmin.
Meg a faszomtudja milyen távoli rokon (azt hiszem, meg is halt már azóta. nem tudom sajnálni), aki szintén kislánykoromban félrehívott, az éppen növekedésnek indult melleimre mutatott és felhívta rá a figyelmemet, hogy ezekre vigyázzak, mert olyanok, mint az autó lökhárítója, és a fiúk nagyon fogják szeretni. Szeretném azt gondolni, hogy nem ért hozzám az ujja, de csak magamnak hazudnék. Még ma is hányingert kapok tőle.
Persze lehet mondani, hogy ezek apró-cseprő kis dolgok, amiken minden lány átesik (ez miért ennyire elfogadott btw?), végülis nem erőszakolt meg senki. Bár ebben sem vagyok teljesen biztos, az egyik exemmel volt olyan, amikor biztosan mondtam, hogy nem akarom, de nem igazán vette komolyan. Párkapcsolaton belül az ilyet mindig nehéz bekategorizálni, hiszen hogyan erőszakolhat meg az, akivel együtt jársz? Meg mi van, ha csak játék az egész? Hiszen menet közben jön meg a kedv, nemdebár? (Nem.)
És hány olyan srác volt, akár haver, akár ismeretlen, akik nem értették, hogy nem, és próbálkoztak, közeledtek, tapiztak, próbáltak megcsókolni, észérvekkel meggyőzni, leitatni, bedrogozni. A nem az nem, olyan meg nincs, hogy nem tudsz parancsolni a farkadnak, mert nem ösztönlény vagy.
Úgyhogy igenis beszéljünk ezekről, mert nem nekünk kéne szégyellnünk magunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése