Független objektív - Kortárs finn fotográfia

Rájöttem, hogy kicsit igazságtalan vagyok, mert kiállításokról csak akkor írok, ha külföldön látom őket. Most se magyar művészek munkáiról számolok be, de legalább Budapesten néztem őket. 

A Capa Központba évente egyszer szoktam eljutni, a magyar sajtófotó kiállítást mindig megnézem. Pár hete figyeltem fel a Független objektív - Kortárs finn fotográfia címet viselő kiállításra, amit mindenképpen látni akartam. Tegnap forrócsokizás előtt megnéztem, és nem bántam meg.

Tény, hogy nem érintett meg annyira, mint a legjobb sajtófotók válogatása, amiket elnézve néha szívem szerint kibújnék a bőrömből és elbújnék egy sötét sarokba, annyira nyomasztóak, valóságosak és súlyosak tudnak lenni. A finn képek ennél egy fokkal könnyedebbek, bár volt itt is néhány brutálisan őszinte fotó, amitől összeszorul a szív, mint a monokli nyomát viselő kislányé. A finnek egy olyan szemszöget mutattak be, amit eddig nem ismertem. Valahogy nagyon máshonnan próbálták megragadni a valóságot, mint ahogy eddig fotósoktól láttam. 

Két fotográfus munkája érintett meg leginkább. Az egyik Juha Suonpää és a Szent melankólia sorozat. A képeken a legtipikusabb finn jelkép, a Mikulás látható különböző élethelyzetekben. A beharangozó szöveg szerint "a Mikulás mint a finn öntudat allegóriája jelenik meg, ezen keresztül pedig általános nemzeti sztereotípiák kerülnek elő a romantikus nacionalizmustól átitatva." És tényleg így van. A fotókat nézve nem egyszer ütött be az aha-érzés, és valami olyan mély irónia szövi át a képeket, hogy némelyiknél muszáj volt nevetnem.

Juha Suonpää: Felemelkedés.

Ez az egyik kedvencem. Egyszerre mélységesen pátoszos és hihetetlenül nevetséges. Egyszerre érzem a mítoszok világának súlyát és titokzatoságát, és a modern, pazarló kor kifigurázását. 

A másik Riitta Päiväläinen, akinek a fotói egyszerűen elképesztően gyönyörűek. Ruhaanyagokat visz ki a természetbe, és olyan ízlésesen, olyan légiesen szépségesen helyezi el, majd örökíti meg őket, hogy elképesztő. Csak álltam a képei előtt és szívtam magamba a hangulatukat.

Alkony

Szalagok

Gyökerek

Álltam és néztem, és mindenki kis részletet észre akartam venni. Ahogy a fenti képen a szalag keresztül-kasul körbeszövi a gyökereket, ahogy a vékony kis ágak beleérnek a vízbe, ahogy a ruhaanyag elterül, mint a gyökerek, a földön a leveleket, a víztükör simaságát és dinamizmusát, mindent. Egyszerűen megnyugtatja a lelket. 

A kiállítás március 12-ig látogatható, a felnőtt belépő 1500 HUF, a diák 800 HUF. Bő fél óra alatt be lehet járni, de igen erős darabok. Én csak ajánlani tudom.

3 év

"Szerencsére a hormongőzös rózsaszín köd rég elmúlt, így még én is elhiszem, hogy ez egy valódi érzés, ami nem múlik el egyik napról a másikra." - ezt az első évfodulós bejegyzésemben írtam. Azóta eltelt két év, és csak megerősödni tudtam ebben az érzésben. 

Mostanra elég jól megismertük egymást, nagy meglepetéseket nem tudunk okozni. Összecsiszolódtunk, egymásra hangolódtunk, nyugodalmas kis életet élünk együtt. Néha van egy-egy részeg veszekedés teljesen indokolatlan dolgokról, amit aztán másnapra mélységesen megbánunk, és megfogadjuk, hogy soha többé ilyet. ("Mi az, hogy nem tudtátok megszerelni a biciklimet, hát így hogy megyek holnap dolgozni, a te hibád az egész, mert a te kollégádtól vettem!" true story. Másnap természetesen felfogtam, hogy sántított az érvelés.) Utazásokat tervezünk, mászkálunk, fetrengünk, fox elkísér a futóversenyekre, mozizunk, szocializálódunk, és ez mind olyan jó. Már az iszonyat jó, hogy tudom, hogy fox létezik. Az már igazi mák, hogy ráadásul velem van.

Tudom, hogy valószínűleg nem pusztulnék meg egyedül se, és azt is tudom, hogy statisztikailag minimális az esélye, hogy örökké együtt leszünk. Sőt, a legvalószínűbb, hogy tíz éven belül különválnak az útjaink, de most jó benne lenni. Szó sincs róla, hogy a kapcsolat végét akarnám, csak racionálisan nézve a párok bármennyire boldogok sokáig, az évek alatt megunhatják egymást, változhatnak ők és a kapcsolat is, és egy idő után általában búcsút intenek egymásnak. Persze az lenne a legjobb, ha velünk ez nem így lenne és mi lennénk a kivételek, de azt se tudom, jövő ilyenkor mit fogok csinálni, nem hogy életem végéig tervezzek bármit is. Inkább azt kívánom, hogy addig legyünk együtt, amíg boldogok vagyunk egymással. A minőség fontosabb, mint a mennyiség.

Na, lehet, hogy évfordulós poszthoz képest furán borúlátónak tűnik ez az írás, de a kapcsolatunk egyáltalán nem ilyen. Szeretet van, biztonság, nyugalom, bizalom. Vicces egybeesés, hogy pár napja kezdtünk el egészen komoly dolgokról beszélgetni. Izgi, izgi. 

Szóval fox, te vagy a legjobb. <3 Kezdjük el a negyedik közös évünket. ^_^

Kápolnák nyomában túra, 22.5 km

Meglehetősen kemény túrán vagyok túl. Nóra húgom felvette a teljesítménytúrázást tesiként az egyetemen, aminek a teljesítéséhez összesen 100 km-t kell túrázni, és a túrák egyenként nem lehetnek rövidebbek 20 km-nél. A mai Kápolnák nyomában túra 22,5 km-es távja megfelelő kezdésnek tűnt. Húggal és sógorral vágtunk neki, fox otthon maradt. 

Hogy is mondjam, erős kezdés volt. Szintidő 6 óra, szintemelkedés 770 m. A terep pedig, hááát, nem teljesen ideális. 9 előtt értünk a rajthoz, ami a Szépjuhászné állomás étterme volt. Befizettük a nevezési díjat (1200 HUF), átvettük az itinert és nekiindultunk az első körünknek. Nekem kicsit fura ez a rendszer, el is mondom, miért. Három távon lehetett túrázni: 8 km, 14,5 km, valamint 22,5 km. A 22,5km-es táv úgy jön ki, hogy egyszer lesátálja az ember a 8-as, egyszer pedig a 14,5-es távot. Nem nagyon díjazom az ilyen megoldást, mert ez azt jelentette, hogy a Szépjuhásznétól a Tücsök-rétig, és a Normafától a Szépjuhásznéig tartó szakaszokat kétszer is megjártuk. Akárhogy is nézzük, ez így unalmas. Ráadásul a 8km-es túrának kb. 2km volt az a szakasza, ami új terep. Szerintem látni a térképen is, mi a problémám. 

Kicsit sok volt a duplázás

A 14,5km-es távval kezdtünk, túl akartunk lenni a nehezén. Amikor megláttuk, merre vezet az út, azért kicsit elbizonytalanodtunk: tiszta jég volt minden.

Korcsolyapálya

Ahol tudtunk, az út melletti leveleken és sárban gyalogoltunk, de volt, ahol az is csúszott. Féltem, hogy a terepviszonyok miatt annyi időt veszítünk, amitől veszélybe kerül a szintidőn belüli teljesítés. Meg egyékbként se tudom, mennyire korrekt elvárni, hogy ennyire jeges utakon ugyanolyan gyorsan beérjen az ember, mint normális erdei terepen.

A János-hegy oldalában caplattunk a Tündér-szikla irányába. Miután túljutottunk a jeges részeken, jött a dagonyázós sár. A Tündér-sziklához ráadásul földes lépcsősoron kellett lemászni, folyamatosan féltem, hogy elcsúszok.

Köd

Akkora köd volt, hogy bár a szikla mellett mentünk el, alig láttunk belőle valamit. Amúgy sem álltunk meg nézelődni, próbáltunk minél gyorsabban haladni. Az első ellenőrzőpont nem volt messze, ott vált ketté a két táv. A többség a rövidebb kört választotta, mi mentünk a hosszabbon. Egyrészt fura volt, hogy visszajutottunk a civilizációba, másrészt hamarosan eltévedtünk. Van egy szakasz az itinerben, ami totál átbaszós. Azt írják, hogy a Király Béla utcán kanyarodj jobbra az Y elágazódásnál, csak azzal nem számolnak, hogy két ilyen elágazás is van, és ők a másodikra gondolnak. Azért is átbaszós, mert amúgy tök részletesen le van írva, mikor merre kell menni, de ott pont nem részletezik túl az útvonalat. Két másik sráccal együtt elindultunk a rossz irányba, aztán amikor teljes jégpáncél fedte az utat, elgondolkodtunk, hogy biztos erre kell-e menni. Nyilván nem. Köszi google maps és gps a segítséget!

Köd és jég és pocokfej - háttérben az út, ahova feleslegesen mentünk

Vigyázz, csúszik! - Útban visszafele a kitérő után. 

Hamar visszataláltunk, de legalább negyed órát veszítettünk, és újabb emelkedő várt ránk, még mindig városon belül. Kissé kiábrandító, amikor kirándulnál a városból, aztán a túra visz bele vissza. Az külön szemétség volt, hogy lesétáltunk a Mária-kápolnához, majd a szomszéd utcán sétálhattunk vissza ugyanarra az útra. A Széchenyi emlékműnél volt a második pecsételős pont, kaptunk szőlőcukrot és nápolyit is. Az emlékműre felmásztunk, de még mindig túl nagy volt a köd, nem volt kilátás.

A Széchenyi-hegyen keresztül értünk ki a Normafára, továbbra is házak között. Innen jutottunk vissza a természet lágy ölébe, de aki járt már a Normafától a János-hegyig tartó szakaszon, az tudja, hogy nem nevezhető igazi, háborítatlan erdőnek - tele van ugyanis emberekkel. Ráadásul a hivatalos útvonal a kék körön haladt, ami igencsak sáros. Megfogadtuk, hogy a második körben nem megyünk le a sárba, a murvás úton maradunk. Az Erzsébet-kilátóhoz szerencsére nem kellett felmenni, és egy felváltva sáros és jeges, kanyargós ösvényen jutottunk vissza a Szépjuhásznéhoz. Újabb pecsét, majd elkezdtük a második kört.

Annyiból jó volt, hogy már ismertük az utat. Kisütött a nap, melegedett az idő, és a jég teteje megolvadt, a latyakon pedig biztonságosabb volt a séta.

Romantika

Meglepően hamar elértük a Tündér-sziklát és utána a Tücsök-rétet. Pecsét. nápolyi, és rátértünk az új szakaszra. Hosszú nem volt, viszont annál meredekebb. Az, hogy meredek, nem lenne para, ha mellé nem lenne jeges, és nem lett volna már mögöttünk sok-sok km.

Erzsébet kilátó

Felvonszoltuk magunkat, elértük a Szent Anna-kápolnát, felfedeztük a full ingyenes és tök igényes WC-t a Normafán, majd megtettük ugyanazt a szakaszt el a János-hegyig és le a Szépjuhásznéig. Megkaptuk az okleveleket és kitűzőket, ettünk zsíros kenyeret, ittunk teát.

Oklevél és kitűző

5 és fél óra alatt teljesítettük a túrát, bőven szintidőn belül.  Elég büszke vagyok magunkra - azért ez szép eredmény, főleg a kis eltévedésünk és a terep figyelembevételével. Meg egyébként is jó móka volt, még ha az útvonallal nekem voltak is problémáim - hadd ne kelljen városban túrázni és duplán bejárni szakaszokat. Érdekes volt azt is látni, milyen sokan kelnek fel korán vasárnap reggel és vesznek részt ilyen túrán, és milyen sokféle ember: idősek, fiatalok, családok, párok, egyedül indulók, nagyon sokféle ember volt.

Én elfáradtam rendesen, sajog a lábam, de jóleső a fájdalom. Örülök, hogy nem a szobában döglődve töltöttem a napom. Jövő hétvégén folytatjuk. :) 

Marcica

Marcica a legcukibb macska a világon, erre meg mernék esküdni.

Az van, hogy nálam az anyai ösztönöket csakis macskákkal lehet előcsalogatni, embergyerekkel nem. Meglátom a kis szőrös cicapofikat és meghalok, úgy elönt a szeretet. Húgomék múlt héten szereztek be egy szőrös kis jószágot, én pedig jól beleszerelmesedtem. Meg úgy egyébként mindenki, aki eddig találkozott vele. Húgomék albija már tele van a macskának ajándékba hozott holmikkal.

Minimacska

Marcicáról azt kell tudni, hogy úgy néz ki, mint Erzsi, ő is brit rövidszőrű, és egy kicsit nyomi szegény. A tesóival együtt mozgáskoodinációs rendellenességgel született, dölöngélve jár, felborul, eldől, néha bukfencezik, de nem szenved, nem fáj neki, sőt! Ugyanolyan dorombolós, játékos kiscica, mint egy "egészséges" macska. Külön izgalom figyelni, hogyan lesz egyre ügyesebb - tegnap már egy csomót sétált egyenesen, négy lábon! Ügyesebb ez a macska annál, mint amit elsőre kinéztünk belőle: ugrál, játszik, lezúzza a tollas pálcát, és egy alkalommal felmászott az ágyra (!), amit sose hittünk volna. Az még nem derült ki, hogyan csinálta, mert pont nem figyelte senki, de valahogy sikerült neki. :O

Az állatdoki szerint minden adott, hogy hosszú, boldog életet élhessen, mert egyébként szervi baja nincs, betegsége nincs, vírusokra szűrték. Nagyon remélem, hogy így lesz. ^_^

a tollas pálcával

Nagyon jó arc ám. Ilyen puha és selymes bundájú cicával én még nem találkoztam. Meg olyannal se, aki ennyire hagyja magát simogatni.

Szóval mindenki be van zsongva a macskától, foxszal heti kétszer megyünk cicázni, és napi téma a Marcicáról szóló legfrisebb hírek kivesézése. Már az is felmerült, hogy nekünk is kéne macska, de akkor már ilyen kis nyomika. (Nem lesz macska, hörcsög van, és azért is lett Rambónk, mert ő egészen jól elvan magában, a macska meg unatkozna, amíg mi dolgozunk.)

Videó is készült róla, amit azt terveztem, hogy csak szűk családi körben mutogatok, de olyan eszméletlen cuki, hogy muszáj megmutatnom.

(A zene lényegtelen, csak azért raktam alá, hogy ne a beszélgetésünk hallatszódjon.)

Olyan vagyok most kicsit, mint a kisbabás anyukák, akik elárasztják a facebookot babás képekkel, csak én macskás képekkel csinálom ugyanezt. :D

Marcica <3<3<3 

British Museum

Három egész napot voltunk a két ünnep között Londonban, plusz érkezés napja és a távozásé. Egy napot töltöttem egyedül a Globe felfedezésével, a további kettőben múzeumokat látogattunk foxszal. És milyen jól tettük! 

A British Museum már egy évvel korábban is a terveink közt szerepelt, (mert ROSETTA STONE!!!) de sajnos akkor nem maradt rá idő. Most rászántunk egy egész napot, de kiderült, hogy egy nap marha kevés egy ekkora gyűjteménnyel rendelkező múzeum bejárására. Sőt, konkrétan alig láttunk valamit a teljes kiállított anyag méretéhez képest.

Bejárat

Dél körül értünk a Great Russel streetre. Odafele buszoztunk, nem bírom megunni a doubledeckereket - imádok felülni a felső szint első ülésére és bámulni ki az ablakon. A múzeum előtt nagy tömeg volt, egy sátorba kígyózott be a sor. Beálltunk mi is, és meglepően hamar behutottunk. A sátorban security check folyt, átnézték a táskáinkat, azán utunkra is engedtek.

A British Museum látogatása ingyenes, és így van ez a legtöbb múzeummal az országban. Abszolút követendő példa: a tudás és az emberiség régészeti örökségéhez való hozzáférés nem lenne szabad, hogy pénzhez legyen kötve. Az intézményt egyébként 1753-ban alapították Sir Hans Sloane magángyűjteményéből, a nyitásra viszont 1759-ig várni kellett. Nem mellesleg már akkor ingyen látogatható volt. 

rosetta stone testközelből

A múzeum tele van olyan tárgyakkal, leletekkel, amikről történelemórán is tanultunk. Személyes kedvencem a rosette-i kő, aminek segítségével sikerült dekódolni az egyiptomi hieroglifákat. Természetesen iszonyat csoportosulás állt a kő előtt folyamatosan, és mindenki csak fotózni akart, nem lehetett rendesen megvizslatni. Oké, én is fényképeztem, de utána egy ideig még áhitattal bámultam, mert úristen, úristen, rosetta kő! 

Próbáltunk valami rendszert vinni a múzeumi sétánkba. Végigmentünk Egyiptomon, Asszírián, az antik görög és római kiállításokon. Alig pár termet jártunk csak be, de már órák teltek el, és kezdtünk pánikolni, hogy nem marad idő semmire. Ha az ember úgy megy múzeumba, mint mi, és mindent el akar olvasni és rendesen megnézni, akkor alap, hogy lassan halad.

az asszír Nimrud városának oroszlánja

Futó lány szobra, Spárta

Periklész mellszobra, római másolat

a xanthoszi Nereida emlékmű

Megnéztük a Húsvét-szigetről 1868-ban ellopott moait. Ez egyike annak a pár szobornak, amit nem tufából, hanem kemény bazaltból faragtak ki. Utánaolvastam, és eredetileg szemei is voltak, valamint színesre festették, ám ezt lemosták, mikor hajóra rakták. 

Hoa Hakananai'a

A szobor neve azt jelenti: "a barát, akit elloptak". Mondhatni, tökéletes önbeteljesítő jóslat.

Tartottunk egy ebédszünetet, aztán belevetettük magunkat az egyiptomi múmiák világába. Ha lehetséges, itt még nagyobb volt a tömeg, a termekbe csak egy irányból lehetett bemenni, és mozdulni alig lehetett.

Csupasz múmia

Csinos szarkofágok

Falfestés Nebuman sírjából

A fenti kép nagyon ismerős volt, még rajz- és művészettörténet órákról emlékeztem, hogy az egyiptomi kétdimenziós térábrázolást szokták ezzel a festménnyel bemutatni. Itthon utánanéztem, és tényleg. Érdekesség még a fenti kép kapcsán, hogy Nebuman sírjából 11 falikép került a múzeum birtokába. A képeket egy görög sírrabló találta meg, aki aztán kevesellte az értük ajánlott jutalékot, és nem adta át a múzeumnak őket. Halála után kerültek a múzeumba, de a mai napig nem tudni, hol lehetett Nebuman sírja, mert ezt az információt a sírrabló magával vitte a sírba.

Mire az egyiptomi termeket bejártuk, igencsak igyekeznünk kellett, mert közeledett a záróra. Gyorsan megkerestük a Sutton Hoo sisakot.

Sutton Hoo helmet

Ez az a sisak, amit a 7. században élt angolszász király, Rædwald sírjában találtak. A sír nem akármilyen volt, konkrétan egy hajóban temették el Sutton Hoo területén, amit 1939-ben tártak fel.

És amin tényleg végig kellett rohannunk, azok az ékírásos emlékek voltak. :(

Agyagtáblák és hengerek Babilonból

Babilon építése

Még elrohantunk megnézni a Jerikó koponyát (? Jericho skull, nem tudom, van-e más hivatalos magyar fordítása). Ez egy 9500 éves lelet, egy férfi koponyája, amit gipsszel tovább formáztak, a szem helyét kagylóval fedték be, a belsejét pedig feltöltötték. Az őskorban így nézett ki a művészet.

Kissé creepy

Ekkor már nagyon zártak, úgyhogy muszáj volt lelépnünk. Nagyon kevés volt egy nap erre a helyre, kénytelenek leszünk még visszamenni.

Este még meglátogattunk egy rég nem látott barátot és söröztünk egyet. Kezdem megkedvelni az angol söröket, az a helyzet.

Az utolsó napunkat a Natural History Museumban töltöttük, arról majd legközelebb. Hát egy nap arra is nagyon kevés volt, azt elspoilerezem.