OKT 01 - Szelestétől Sárvárig

2020. június 14. vasárnap

Ébredés után megállapítottam, hogy a vízhólyagok egész jól begyógyultak, azt az egyet leszámítva, amiről már előző este is tudtam, hogy még másnap is fájni fog. Tudtam, hogy bölcsebb lenne lemondani a túrát, de akartam azokat a hülye pecséteket. Ha feladjuk, akkor az összes tervezés, szervezés és az előző napi szenvedés mind a semmiért történt volna, azt pedig nem engedhettem. Felkészültem, hogy ez a túra nagyon szar lesz, nagyon fog fájni, de megbékéltem a sorsommal. 

Lecsökkent a csapat létszáma

Reggel 8-kor újra Szelestén voltunk. A Máté vendéglő továbbra is zárva volt. Előző este húg utánaolvasott, és az Anita presszóban még ott van a régi OKT-s pecsét, úgyhogy bementünk pecsételni. Mivel Szombathelyen mindent zárva találtunk, jól jött, hogy itt tudtunk rágcsát is venni az útra. 

M86

Szelestéről az autóúton sétáltunk ki. Kicsit gyanús volt, hogy még egy körforgalomba is be kellett menni, de tényleg arra megy a kék. Átmentünk az M86-os főút felett, és az Ölbő-Alsószeleste vasútállomásnál tértünk át a földútra. Régen itt is volt pecsét, de mióta nincs jegypénztár, azóta be se lehet menni az épületbe. Tettünk egy próbát, hátha legalább mosdó van, de nem jártunk szerencsével.  

Húg és a búzamező

Szántóföldek mentén, lengedező búza mellett sétáltunk. Már itt fájt a lábam. Igazából az egész túra egy végtelen fájdalom volt, ahol folyamatosan a térképet és az appot néztem felváltva, hogy milyen messze van még a következő pecsételőhely. Próbáltam valamennyire élvezni, hogy úton vagyunk, de nehezen ment. 

Végtelen murvás út

Borzasztó párás volt a levegő, csapódott le ránk a víz folyamatosan. Nem is tudom, mi volt a rosszabb, a párás erdőben vagy a végtelennek tűnő murvás úton menni.

A laktanya kapujából ennyi maradt

Elhaladtunk egy régi laktanya mementóul meghagyott kapuoszlopai mellett, és hamarosan az országútra értünk ki. Nem sokat kellett az út mentén menni, gyorsan a váti erdőbe értünk. Szép lett volna ez a szakasz, ha tudok másra is koncentrálni, mint a sajgó lábamra. A váti erdő azért izgalmas, mert nem messze fekszik egy terület, amit a II. világháborúban reptérként használtak, majd a szovjet hadsereg lőtere lett. Az erdő fáiban ezért a mai napig találni fel nem robbant lövedékeket. 

A bögöti templomtorony

Pár kilométerre volt már csak Bögöt, de úgy tűnt, sosem érünk oda. Még mikor a templomtornyot megláttuk, az is nagyon távolinak tűnt.

A bögöti templom közelről

Persze odaértünk Bögötre. A pecsételéshez kicsit le kellett térni a kéktúra útvonaláról, de nem bántuk, mert egy pihenőhelyhez vezetett az út. Itt eltöltöttünk fél órát, a bakancsból kilépve pihentettem a lábam, ragtapaszt cseréltem a talpamon, és közben megtízóraiztunk. Két pecsét is van Bögötön: az egyik a Coop épületén belül, a másik a polgármesteri hivatalnál. A bolt zárva volt, ezért a másik pecsétet kerestük meg. Nagyon igényesen, saját dobozban van a polgármesteri hivatal épületére szerelve. 

Itt aztán lehetne gaz

A faluból egy széles, füves út vezetett ki. Úgy tűnt, nem olyan rég vághatták a növényzetet: nagy szerencsénk volt, mert itt aztán nagy dzsumbuj lehet, ha nem nyírják rendszeresen. A bakancsban még az eddigieknél is jobban fájt menni. Húg pihenés közben váltott szandálról cipőre, így el tudtam kérni a szandálját. Egy fokkal lett kényelmesebb az élet, de közben továbbra is nagyon fájt minden lépés, csak legalább a sarkam szabadon maradt. 

Szélkerekek Csénye határában

Beszenvedtük magunkat az erdőbe, aztán újabb autóútra érve értük el Csényét. Csalóka, mert a pecsét nem Csényén, hanem onnan pár kilométerre, Csényeújmajorban van. A faluban ért minket egy rövid eső, azt egy buszmegállóban vártuk ki. Eljutottam odáig, hogy nem fájt a lábam, valószínűleg hozzászoktam az állandó fájdalomhoz vagy kiégtek az érzőidegek, nem tudom, de tudtam tartani a tempót húggal. A csényeújmajori Mária-kápolnáig továbbra is az autóút mellett kellett haladnunk, ami nagyon nem kellemes élmény még akkor sem, ha egyébként nem egy nem túl forgalmas útról van szó.

Csényeújmajor

Ha nem lett volna elég nagy a nyomorom, közvetlenül a kápolna előtt még egy méh is megcsípett, pont a szabadon hagyott sarkamon. Nem tudtam elképzelni, mi jöhet még. :D A kápolnát 1911-ben építette állítólag a bajor hercegi család. Hivatalos neve Újmajori Lourdesi kápolna. A kápolnával szemközti major a 19. században épült. Némelyik épületben ma is laknak, de nincsenek túl jó állapotban. A major híres szülötte Dora Markus, a helyi gazdatiszt lánya, akiről Ravennában teret neveztek el, és a kor híres olasz költője, Eugenio Montale írt hozzá verset - illetve a lábaihoz. A költő ugyanis sosem találkozott Dórával, egy barátja küldte el neki a fotót a lábairól, amiket olyan szépnek talált, hogy javasolta a költőnek, hogy verset írjon hozzá. Weird. 

Bal szélen a kápolna

Pihentünk a kápolna előtt, megosztoztunk egy sörön, és azt számolgattuk, melyik buszt vagy vonatot van esélyünk elérni. Mikor még csak terveztük a túrát, azt hittem, hogy a délután 3-as visszaindulás teljesen reális, hiszen reggel 8-kor már elindulunk, a táv 21 km, azt gyorsan letudjuk. Aha, azzal nem számoltam, mennyire rottyon leszünk mindketten. 

Még egy kis Csényeújmajor

Nem nagyon akaródzott elindulni, de megérkezett egy nagy kirándulócsapat, ezt véltük a jelnek, hogy most már tényleg takarodjunk onnan. 

Gátmenet

Sárvárig egy kissé gazos töltésen vezetett az út, majd a házak alatt a Gyöngyös patak mellett.

Gyöngyös patak

Az utolsó kilométerek már nagyon fájtak. A legrosszabb volt, mikor már Sárváron voltunk, de még nem értünk a várhoz. Aztán megpillantottuk az ismerős épületet, ahol gyerekkorunkban már annyit jártunk. Kis keresgélés után a pecsét is meglett a nyilvános WC bejáratánál, és a kőfalra lerogyva, semmivel nem törődve megettük a Szelestén vásárolt győzelmi Cheetost. 

Sárvári vár

Sárváron nem nézelődtünk, csak elvánszorogtunk a vasútállomásra. Csodálatos volt hazafelé a vonatút, órákon keresztül más dolgom se volt, csak ülni egy helyben. Este aludtam, mint a bunda, a lábam viszont napokig annyira fájt még, hogy alig bírtam járni. Most, két hét elteltével tudom kijelenteni, hogy teljesen begyógyult minden sebem.

Megcsináltuk. De milyen áron? Nulla élvezeti értéke volt ennek a túrának, mégis ismerem magam annyira, hogy tudom, hasonló helyzetben újra azt fogom választani, hogy csináljuk meg, még ha fáj is. Engem is meglepett, mennyire erős az emberi szervezet, és állandó fájdalom mellett is képes ilyen sokat menni. Gyakran jutottak eszembe hadifoglyok, munkaszolgálatosok, katonák, akiknek a történelem során ki tudja, milyen fájdalmakkal és sebekkel, legyengülve kellett sokszor erőltetett menetben rengeteget gyalogolniuk. Eddig nem tudtam elképzelni, hogyan bírták ki. Nem akarom a saját hülyeségemet mások tragédiájához hasonlítani, de egy kicsike ízelítőt kaptam, hogy ez mennyire rossz, és hogy még így is képes az ember egyik lábát a másik után emelni.  

A pecsétekre a füzetben persze nagyon büszke vagyok, és készen állok a folytatásra. Ezzel a kéktúra első szakaszának a végére értünk: 71 km, a teljes táv 6%-a letudva - már csak 1097 km van hátra. 

OKT 01 - Kőszegtől Szelestéig

Nagyon sokat tervezgettünk, hogyan is osszuk fel a Kőszeg és Sárvár közötti 57 km-es szakaszt két napra úgy, hogy szállásunk is legyen, és ne is vállaljuk túl magunkat. Az első terv az volt, hogy péntek este elmegyünk Kőszegre, onnan indulunk szombat reggel, és valahol, ameddig eljutunk, ott alszunk, majd vasárnap folytatjuk a túrát, és elsétálunk Sárvárig. Igen ám, de hol legyen az a „valahol”? A legkényelmesebb az ablánci malomcsárdánál lett volna megszállni, de a csárda sok éve nem üzemel. Onnan elmehettünk volna Bükre, de nagyon ritkán járnak buszok, gyalog pedig 6 km a falu, ennyi erőből tovább is mehetünk Szelestéig. Ott viszont az egyetlen szállás, amit találtam, a kastélyszálló volt, ami alapból elég borsos árú, és a wellness részleg nem üzemel a vírus miatt – ha az működik, akkor el tudtam volna fogadni a drágább árat. Mekkora lett volna a fárasztó túra után szaunázni egyet! Végül abban egyeztünk meg, hogy Szombathelyen lesz a főhadiszállásunk, onnan buszozunk szombat reggel Kőszegre, ahonnan 36 km-es sétával eljutunk Szelestére, este pedig visszabuszozunk Szombathelyre. Vasárnap reggel újra busszal Szelestére, majd bő 20 km túra után megérkezünk Sárvárra. Kész volt a haditerv, a szállást lefoglaltam, már csak lélekben kellett felkészülnünk, hogy a szombati túra elég fárasztó lesz, de alapvetően bizakodóak voltunk. Utólag azt mondanám inkább, hogy végtelenül naivak voltunk. Az tény, hogy nagyon sokat tanultam túrázásról ezen a hétvégén.

2020. június 12. péntek

Pénteken hamarabb befejeztem a munkát, és foxszal délután 4-kor már a szombathelyi gyorson ültünk. Veszprémben felszállt húg is, ezzel teljes lett a csapat. A Belvárosi Apartmanban foglaltunk szállást, és vendéglátónk olyan kedves volt, hogy kijött értünk a vasútállomásra. A lakás nagy volt, igényes és praktikus, semmiben nem szenvedtünk hiányt, és konkrétan egy kapualj választott el minket a főtértől – sőt, még welcome drinket is kaptunk kis borocska formájában. Ki is használtuk a kedvező geopolitikai helyzetet, és a Pannónia étteremben költöttük el kései vacsoránkat. Nem is emlékszem, mikor ültem utoljára egy hangulatos városka fő utcáján egy teraszon, miközben pezsgett körülöttünk az élet. 

Szombathely főtere

Próbáltunk időben aludni menni, hiszen korán keltünk másnap, hogy legyen esélyünk megcsinálni a túrát. 

2020. június 13. szombat

7-kor indult egy busz Kőszegre, azon már rajta ültünk. A Tejivóban megreggeliztünk, ittunk egy kávét, a fő téren toltunk egy indulószelfit, aztán nekivágtunk a ránk váró legalább 36, de inkább 38 kilométernek. Azt már ekkor éreztük, hogy az időjárás nem lesz túl kegyes hozzánk: úgy harangozták be az előrejelzésben ezt a szombatot, mint az év eddigi legmelegebb napja. Így is volt. Már ahogy sétáltunk ki a városból, akkor leizzadtunk.

Indulás

Mondják egyébként, hogy a kéktúra első szakasza Kőszeg után nem túl izgalmas – ezt aláírom. Cserébe igazából szintek sincsenek, ami megkönnyíti a teljesítést – ezért is mertük bevállalni ezt a hosszú távot. 

Még látszik Kőszeg

A városból kiérve először poros, murvás úton sétáltunk, aztán viszonylag hamar erdőben beértünk az erdőbe, onnantól nagyon kellemes volt. A széles erdei úton hol lombhullatók, hol fenyvesek vettek körbe minket, kellemes illatok és hűs levegő. 

Viszlát, Kőszegi-hegység!

Az első 9 km-t letoltuk egyben, és nem kis meglepetésemre fox diktálta az iramot. Azzal szórakozott, hogy milyen gyorsan tud megtenni egy km-t, ezzel eléggé megnyomva az elejét, ami végülis nem is baj, addig kell tempósan menni, amíg bírjuk. 

Fenyvesek

A 9. kilométernél pihentünk vagy tíz percet, aztán folytattuk is a trappolást, Tömördig meg sem állva. Kicsit szétszakadozva, de jó tempóval közeledtünk a település felé. Egy helyen véletlenül lerövidítettük az utat: már csak akkor vettem észre, hogy az Ilonavár felé vezető ösvényt elvétettük, amikor értelmetlen lett volna visszafordulni. 

Erdei kereszt

A kék visszakanyarodott az útra, amin mi is haladtunk, hátrányunk nem származott az útvonal elvétéséből. Annyira nem voltunk kíváncsiak, hogy visszamenjünk megnézni a várat, nem akartunk feleslegesen pazarolni az energiánkat. Akkor azért sajnáltam, hogy nem láttam, de utánanéztem, és a sáncokat lehet csak kivenni, magából a várból semmi nem maradt.  

Úti szelfi

Tömördön egy fedett, fából épített kis pihenő oszlopán találtuk a pecsétet. Engedélyeztünk magunknak fél óra pihenőt, töltöttük az energiaraktárakat. A vizünk aggasztóan gyorsan fogyott. A közkutak.hu oldalon gyorsan leellenőriztem, hol találjuk a legközelebbi kutat. A faluban se bolt, se kocsma nem volt nyitva, és a legközelebbi vízvételi lehetőség Szeleste lett volna, így elég kritikus kérdés volt, hogy fel tudjuk-e tölteni a kulacsokat. 

Üdv Tömördön

Szerencsére nem kellett sokat mennünk, mire megtaláltuk a kutat: ami kulacs, flakon kiürült, azt mind feltöltöttük hideg vízzel. Megmosakodtunk, én a fejpántomat is bevizeztem, bár elég hamar megszáradt. A faluból kifelé menet elsétáltunk  az egykori kastély mellett, ami láthatott már szebb napokat. A Chernel-kastély 1780 körül épült, és az 1945-ös államosításig a Chernel család tulajdonát képezte. Utána 1990-ig lakóházként használták, ma üresen áll annak ellenére, hogy 2017-ben részlegesen felújították. 

Chernel kastály

A nap egyre erősebben tűzött, úgyhogy nagyon örültünk, amikor visszajutottunk fák közé. Nagyon jól álltunk idővel, még az is megfordult a fejemben, hogy korábbi buszt is elérhetünk Szelestén. (Haha, én ezeket mindig elhiszem ilyenkor. Sose tanulok meg?) 

Kincsédpuszta

5 kilométerenként terveztünk kisebb pihenőt tartani, a pecsételőhelyeknél fél órát. Kincsédpuszta után verőfényes napsütésben, árnyék nélküli poros földúton sétáltunk, le is heveredtünk az első fás résznél. 

Csupasz fenyők

A következő pecsét az ablánci malomcsárdánál várt minket, addig még át kellett vágni egy cserjésen, ahol szerencsére árnyékban haladtunk, aztán erdőre váltott a mezőszéli bokros szakasz. Egy irtásos részen pont ráláttunk Bükre, álmodoztunk is a bükfürdői wellnessről. Az erdőben több helyen is fenyves mellett vezetett az út, ami nagyon kísérteties volt, a fenyőfák csupaszon, levelek nélkül álltak. Itt már kezdett elég keserves lenni a haladás, úgy éreztem, hogy nem közeledünk, és már nagyon le akarok ülni. Valamit be is néztünk, Tömörd és a malomcsárda az OKT honlapja szerint nincs 10 km, a valóságban ennél többet mentünk a helyi útjelző táblák szerint. 

Vándor tábor

A malom előtt még elmentünk az egykori Vándor tábor mellett, ami szálláshely volt valaha, ma omladozó épületek egy gaztengerben. Kár érte, ha a malomcsárda vagy ez a tábor üzemelt volna, egy csapásra megoldódott volna minden problémánk, és sokkal egyenletesebben el tudtuk volna osztani a napi kilométereket, ha ott tudtunk volna aludni. Találtam egy régi honlapot, ahol van kép a tábor eredeti állapotáról, és azt írják, 2012-ben még ezer forint volt egy éjszaka ott.

A fák takarásában a malomcsárda

Végre az ablánci malomcsárdánál voltunk. Lehangoló a hely, bár friss murvahalmot láttunk a néhai csárda udvarán, ami építkezésre utal. Szép lenne, ha felújítanák az épületet, hangulatos lenne az erdei kis étterem. Szintén a fent említett honlapon írják, hogy az éttermet 2008-ban zártak be, mert kiderült, hogy a csárda melletti kút vize nem megfelelő. A csárda fénykorából is van fent kép. Nekünk kényelmes éttermi szék nem maradt, csak a kőkerítés széle, ahol pont elfértünk hárman. Közben az utolsó busz Bük felé el is ment előttünk, a 15:10-es buszt láttuk elsuhanni - ezek szerint elértük volna, ha Bükön akarunk megszállni.

Emlékfák

A csárda mellett kis tábla magyarázza, hogy az azt körbevevő, ma már hatalmas fákat az ablánci molnár ültette 1900-ban Erzsébet királyné emlékére. 

Fák között

Ettünk, pihentünk, és aggódva gondoltunk a ránk váró további bő 10 km-re. Az autóúton mentünk egy kicsit, aztán felmásztunk egy meglehetősen dzsumbujos domboldalon. A tetején kerítés állta az utunkat, de szerencsére jócskán meg volt bontva, rozsdás is volt már, látszott rajta, hogy nem mostanában épült. Amíg nem láttam a nyílást, kihagyott egyet a szívem: nagyon nem esett volna jól alternatív útvonalat keresgélni, és időnk se nagyon lett volna rá. 

A Sopron-Szombathely vasútvonal vasúti hídja

Vadászlesek, hatalmas farakások és óriási fák között vezetett az erdei út. Tudtam, hogy minden lépéssel közeledünk, mégis egyre nehezebb volt kitartani. A lábam iszonyatosan fájt, sajnos vékony zoknit húztam, folyamatosan dörzsölődött a talpam a cipőhöz, így tele voltam vízhólyagokkal, de emellett is fájt, szerintem túl vékony a bakancsom talpa. Meleg volt, izzadtunk, bogarak támadtak ránk, és nagyon lassan közeledett a célunk. Csak emeltem a lábam, egy lépés, még egy lépés, és csak túl akartam már lenni az egészen. Ennyire szerintem egyik hosszabb túránk se viselt meg, mint ez, a vége nagyon rossz volt. 

Úgy éreztem magam, mint ez a kiszáradt fa

Az utolsó 10 km-en már 2.5 kilométerenként tartottunk pihenőt, egyszerűen muszáj volt. Húg volt a legkevésbé ki, az ő túraszandálja sokkal kényelmesebbnek bizonyult a mi bakancsainknál, mi foxszal nagyon szenvedtünk. Az utolsó kilométerekre átvettem a pont erre a célra hozott papucsomat, de addigra már nem sokat számított, mi van a lábamon. Pont olyan szerencsétlen helyen nőtt vízhólyag a lábujjaim alatti részen, hogy minden lépés baromira fájt. Közben néztem a térképet és számolgattam bőszen, elérjük-e az utolsó közvetlen buszt Szombathelyre. Ha lekéstük volna, az se lett volna tragédia, volt még egy járat, csak arról át kellet volna szállni vonatra. 

Nagyon örültem, amikor beértünk a faluba, de sajnos tudtam, hogy ez még csak Felső-Szeleste, a pecsét pedig Alsó-Szelestén van, a Máté vendéglőben. Elbicegtünk a vendéglőig, ami bár hivatalosan este 11-ig nyitva kellett volna lennie, zárva volt. A vírushelyzet elején bezártak, és azóta se nyitottak ki, pár napja át is helyezték a pecsétet a közeli Anita presszóba, de ottjártunkkor még a Máté vendéglő volt a hivatalos pecsételőhely. A többiek lőttek magukról fotót (pecsét helyett azt is elfogadják), én bíztam benne, hogy másnap nyitva lesznek. 

A buszig volt még 20 percünk, azt jól megérdemelt üldögéléssel töltöttük a megállóban. Szombathelyen nagyon fájdalmas volt visszabattyogni a szállásra, de foxszal vettünk fájdalomdíjként jégkását. Aznap este nem mentünk már sehova, vacsorára pizzát és hamburgert is inkább rendeltünk a szállásra. Átbeszéltük a másnapot, fox úgy döntött, hogy nem vállalja be, amit abszolút megértek, nekünk is okosabb lett volna feladni, de sajnos nem olyan fából faragtak minket. A vízhólyagokat igyekeztem kilyukasztani, és csak azzal az eggyel nem bírtam, amelyik a túra alatt is a legfájdalmasabb volt, és tudtam, hogy az másnap is minden egyes lépésnél baromira fájni fog. 

Normafa és a budaörsi kopárok

Múlt hétvégén fox otthon volt vidéken, így ketten maradtunk Bumbikával. Nem akartam egész hétvégén a négy fal között lébecolni, ezért szombat este kifeküdtem a Városligetbe olvasni, vasárnap pedig Minccel túráztunk. Semmi durvulás, 14 km körüli karikát csináltunk a Normafáról és a budaörsi kopárok érintésével. 

Kilátás a Normafáról

Esőt mondtak délutánra, párás is volt a levegő. Már dél előtt a Normafán voltunk, ez volt az induló- és érkezőpontunk. Mivel reggeliznem nem sikerült, gyorsan betoltam egy túrós-barackos rétest indulás előtt. A zöld keresztet követve távolodtunk a civilizációtól, egészen Makkosmáriáig ezen az úton maradtunk, ahol aztán átváltottunk a sárga jelre. 

BTSSZ emlékhely

Tettünk egy kitérőt a BTSSZ emlékhelyre, ami csak pár lépésre volt az úttól. Sosem jártam még itt, nem is tudtam a létezéséről. Az emlékhelyet a Budapesti Természetbarát Sportszövetség hozta létre 2010-ben egy régi kőfejtő helyén azért, hogy elhunyt túratársaiknak emléket állítsanak. Kicsit kísérteties a sok kis emlékfa a jelentős mennyiségű névvel, de egyébként békés a hely. Van tűzrakóhely és padok pihenésre. 

Erdei virág

Nemsokára a piros jel rácsatlakozott a sárgára, onnantól azt követtük. Ahogy közeledtünk Budaörshöz, egyre gyakrabban hallottunk morajlást a távolból. Amikor kiértünk az erdőből, megpillantottuk az okát is: sötét viharfelhők gyülekeztek a távolban. Minket még sütött a nap és melegünk volt, de láttuk, mi vár ránk. 

Repülős emlékmű

A repülős emlékműhöz felmásztunk - ilyen közelről még sosem néztem meg, eddig valahányszor ott jártam, mindig tömeg volt körülötte, most szinte senki. Letelepedtünk a domboldalban, én megettem egy almát, közben néztük a fenyegető viharfelhőket. Nem is maradtunk sokat, úton voltunk, mire szegényes ebédemet befejeztem. Nem akartunk nagyon megázni, úgyhogy elindultunk visszafelé. 

Fenyegető viharfelhők

Kis ideig jelöletlen úton haladtunk, aztán újra a sárga úton jártunk. Egyszer túráztunk már erre, és szeretem ezt a részt. 

Sorrento sziklák

Elmentünk a Sorrento sziklák mellett, ami alapból elég izgalmas, és a fenyőfák között zöld mezőkre néz a panoráma. Utána egy vadregényes, keskeny ösvényen kerültük meg a hegyet. Nagyon tetszett, hogy a fák ágai közt ki se lehetett látni, körbevett minket az üde zöldesség. 

Kilátás a Sorrento sziklától

A Mária útig kellett egy kicsit mászni, de onnantól szintben és lejtőn mentünk szinte egész végig Makkosmáriáig. 

Alagút

A templom előtt újratöltöttük a kulacsokat, nagyon jólesett a friss, hideg víz. Néha szemerkélt az eső, de továbbra is párás meleg volt. Makkosmáriáról már csak vissza kellett mászni a Normafára. Mondanám, hogy sima liba, de azért már elfáradtunk a végére. 

Korhadó fa

Már a normafai rétesezőnél ültünk az újabb adag rétessel, amikor leszakadt az ég. Tökéletesen időzítettünk. 

OKT 01 - Írottkőtől Kőszegig

Az Országos Kéktúra 1168 km hosszan szeli át az országot Írottkőtől Hollóházáig. A túra teljesítéséhez 152 pecsétet kell begyűjteni a hivatalos túrafüzetbe. Időbeli megkötés nincs, nem muszáj egyben végigjárni, a túrázóra van bízva, milyen felosztásban és melyik irányból járja be. Húggal és foxszal Írottkőtől indultunk el, valahogy a Ny-K irány nekünk jobban feküdt. (Ezért is nem csatlakoztunk a kószákhoz, akik még tavasszal kezdték el a kéket, csak ők Hollóházától.) Nem tudom, mennyi idő alatt teljesítjük, de a koronavírus miatt még nem indult be a külföldi turizmus, addig is ráérünk idehaza barangolni. 

Cicagombóc!

2020. május 31. vasárnap

Reggel elbúcsúztunk Apáék macskájától, aki legutóbbi ott jártunkkor még pici cica volt. Autóval mentünk az Írottkő alatti parkolóig. Ahogy kanyarogtunk a szerpentineken, megállapítottuk, hogy itt azért elég kemény menet lett volna felmászni, és nem is biztos, hogy időben Kőszegre értünk volna, ha az eredeti tervnél maradva gyalog megyünk fel. 

Kéktúra-emlékmű

A Szent Vid kápolnánál megálltunk, megnéztük a Kéktúra-emlékművet, ami azért nem Írottkőnél áll, mert 1977-től a rendszerváltásig itt volt a kéktúra kezdőpontja. 

További pár perc autózás után megálltunk, és elindultunk gyalog fel az Írottkőhöz. 2.5 km-t kellett mennünk, ami nem sok, de cserébe emelkedett rendesen. Amikor tervezgettük a túrát, még a vírus előtt, akkor azt képzeltük el, hogy megint átvitetjük magunkat az osztrák oldalra, és onnan indulunk el, de a pünkösdi hétvégén még le volt zárva a határ. 

Zöld erdő

Miközben küzdöttünk az emelkedővel, elkezdett csöpögni az eső is. Ez persze nem tántorított el minket a folytatástól: amíg nincs monszun, addig megyünk. A nem kifejezetten kirándulóbarát idő ellenére sokan voltak a kilátónál. Reméltem, hogy szép időnk lesz, és végre jó messzire ellátok a tetejéről - legutóbb a hóviharban semmi nem látszódott, most már legalább a hegyről leláttunk a közeli síkságra, de messzebb sajnos nem. Nincs szerencsém az Írottkővel. 

Felhős, esős kilátás

Fox és húg pecsételtek, készítettünk néhány csoportképet, aztán indultunk vissza, hosszú út várt még ránk. Illetve az út maga nem is volt nagyon hosszú, 14 km csupán, de mindenképpen meg akartunk ebédelni Kőszegen.  

Írottkő kilátó

A parkolónál elbúcsúztunk Apáéktól, megköszöntük a vendéglátást, és hármasban sétáltunk lefele az erdei úton. Elmentünk a Hörmann-forrás mellett, de nem álltunk meg: a vize nem iható, és különösen látványos sem volt. 

Télen-nyáron túra

Hamar a Stájerházakhoz vezető betonúton találtuk magunkat, mintha legutóbb tovább tartott volna odáig eljutni, bár az is igaz, hogy most nem keveredtünk le a helyes útról. Újrafotóztam Nóra borítóképét, most már téli és nyári verzió is van belőle.

Stájerházak

A Stájerházak környékén most is csend honolt, nem úgy tűnt, mintha használatban lennének. 

Óriás fák

Erdészeti úton sétáltunk tovább, és nosztalgiáztunk, mekkora volt a hó itt télen. Teljesen más volt a táj a friss falevelekkel és zöldellő bokrokkal. 

Erdészeti út

A Vörös keresztnél pihentünk pár percet. 

Vörös kereszt

Innen egy bő kilométer az Óház-kilátó. Emlékeztem, mennyire fáztam már a téli túrán, amikor erre jártunk, és hogy mennyire gyönyörű volt a táj akkor is. A nyárra készülő erdőben egészen más élmény volt a séta, mintha nem is ugyanott járnánk. 

Ázott verebek

Az Óház-kilátónál befoglaltuk a fedett pihenőt és bekifliztünk (én sütöttem ezt az adagot is). Nóra nem akart feljönni, mi foxszal felmásztunk.  fentről már látni lehet Kőszeget. 

Kőszeg

A Hét-forrásig meredek, csúszós lejtőn másztunk le, nem szeretem ezt a részt. Utálok megcsúszni, és itt ez elkerülhetetlen. Jó, most csak vizes faleveleken, faágakon és köveken csúszkáltunk, nem jött hozzá még egy réteg hó is, de sokkal azért így sem volt kellemesebb. Pláne hogy sár is volt, néha alig tudtam hova lépni, hogy ne essek egy hatalmasat. 

Fox megszakérti a forrásokat

A forrásnál megosztottuk a győzelmi Cheetost, amit csak azért vettem, hogy a túrán tartsa bennünk a lelket. Egyébként meglepő, hogy nem mentünk sokat, mégis már fáradtunk, mire idáig elértünk. 

Hétforrás és a medence

Innen már lélektanilag is közelinek érződött Kőszeg. Némi lihegés árán felmásztunk a Pintérhegyre, az eső ellenére is csodaszép volt a kilátás. 

Osztrák hegyek a távolban

Szerencsére több emelkedő nem várt ránk, csak térdsajdító lejtő, szinte végig a Kálvária-kápolnáig.  Én még lesétáltam volna a Trianon-keresztig, de húg előrement és eltűnt, inkább nem kockáztattuk, hogy elveszítjük egymást. Mindegy, én már voltam ott, és végülis a kilátás nem sokban más, mint a Pintérhegyről. 

Kálvárián le

A kálváriára felmászni is utálatos, de lefelé se sokkal jobb - nagyon fájt a térdem a végére. A Kék Huszár vendéglőnél pecsételtek a többiek, aztán más dolgunk se maradt, mint keresni egy ebédelőhelyet. A Garabonciásba ültünk be pizzázni és sörözni - most is finom volt a pizzájuk, a kőszegi sörtől pedig igazán jó kedvem lett. 

Busszal mentünk Szombathelyre, onnan pedig vonattal vissza Budapestre. Este 10 körül értünk haza, eléggé fáradtan. Közben úgy belelkesedtünk, hogy elhatároztuk: két hét múlva Kőszegről folytatjuk a túrát, egészen Sárvárig, és ezzel meglesz a teljes első szakasz. Már alig várom!