OKT 01 - Szelestétől Sárvárig

2020. június 14. vasárnap

Ébredés után megállapítottam, hogy a vízhólyagok egész jól begyógyultak, azt az egyet leszámítva, amiről már előző este is tudtam, hogy még másnap is fájni fog. Tudtam, hogy bölcsebb lenne lemondani a túrát, de akartam azokat a hülye pecséteket. Ha feladjuk, akkor az összes tervezés, szervezés és az előző napi szenvedés mind a semmiért történt volna, azt pedig nem engedhettem. Felkészültem, hogy ez a túra nagyon szar lesz, nagyon fog fájni, de megbékéltem a sorsommal. 

Lecsökkent a csapat létszáma

Reggel 8-kor újra Szelestén voltunk. A Máté vendéglő továbbra is zárva volt. Előző este húg utánaolvasott, és az Anita presszóban még ott van a régi OKT-s pecsét, úgyhogy bementünk pecsételni. Mivel Szombathelyen mindent zárva találtunk, jól jött, hogy itt tudtunk rágcsát is venni az útra. 

M86

Szelestéről az autóúton sétáltunk ki. Kicsit gyanús volt, hogy még egy körforgalomba is be kellett menni, de tényleg arra megy a kék. Átmentünk az M86-os főút felett, és az Ölbő-Alsószeleste vasútállomásnál tértünk át a földútra. Régen itt is volt pecsét, de mióta nincs jegypénztár, azóta be se lehet menni az épületbe. Tettünk egy próbát, hátha legalább mosdó van, de nem jártunk szerencsével.  

Húg és a búzamező

Szántóföldek mentén, lengedező búza mellett sétáltunk. Már itt fájt a lábam. Igazából az egész túra egy végtelen fájdalom volt, ahol folyamatosan a térképet és az appot néztem felváltva, hogy milyen messze van még a következő pecsételőhely. Próbáltam valamennyire élvezni, hogy úton vagyunk, de nehezen ment. 

Végtelen murvás út

Borzasztó párás volt a levegő, csapódott le ránk a víz folyamatosan. Nem is tudom, mi volt a rosszabb, a párás erdőben vagy a végtelennek tűnő murvás úton menni.

A laktanya kapujából ennyi maradt

Elhaladtunk egy régi laktanya mementóul meghagyott kapuoszlopai mellett, és hamarosan az országútra értünk ki. Nem sokat kellett az út mentén menni, gyorsan a váti erdőbe értünk. Szép lett volna ez a szakasz, ha tudok másra is koncentrálni, mint a sajgó lábamra. A váti erdő azért izgalmas, mert nem messze fekszik egy terület, amit a II. világháborúban reptérként használtak, majd a szovjet hadsereg lőtere lett. Az erdő fáiban ezért a mai napig találni fel nem robbant lövedékeket. 

A bögöti templomtorony

Pár kilométerre volt már csak Bögöt, de úgy tűnt, sosem érünk oda. Még mikor a templomtornyot megláttuk, az is nagyon távolinak tűnt.

A bögöti templom közelről

Persze odaértünk Bögötre. A pecsételéshez kicsit le kellett térni a kéktúra útvonaláról, de nem bántuk, mert egy pihenőhelyhez vezetett az út. Itt eltöltöttünk fél órát, a bakancsból kilépve pihentettem a lábam, ragtapaszt cseréltem a talpamon, és közben megtízóraiztunk. Két pecsét is van Bögötön: az egyik a Coop épületén belül, a másik a polgármesteri hivatalnál. A bolt zárva volt, ezért a másik pecsétet kerestük meg. Nagyon igényesen, saját dobozban van a polgármesteri hivatal épületére szerelve. 

Itt aztán lehetne gaz

A faluból egy széles, füves út vezetett ki. Úgy tűnt, nem olyan rég vághatták a növényzetet: nagy szerencsénk volt, mert itt aztán nagy dzsumbuj lehet, ha nem nyírják rendszeresen. A bakancsban még az eddigieknél is jobban fájt menni. Húg pihenés közben váltott szandálról cipőre, így el tudtam kérni a szandálját. Egy fokkal lett kényelmesebb az élet, de közben továbbra is nagyon fájt minden lépés, csak legalább a sarkam szabadon maradt. 

Szélkerekek Csénye határában

Beszenvedtük magunkat az erdőbe, aztán újabb autóútra érve értük el Csényét. Csalóka, mert a pecsét nem Csényén, hanem onnan pár kilométerre, Csényeújmajorban van. A faluban ért minket egy rövid eső, azt egy buszmegállóban vártuk ki. Eljutottam odáig, hogy nem fájt a lábam, valószínűleg hozzászoktam az állandó fájdalomhoz vagy kiégtek az érzőidegek, nem tudom, de tudtam tartani a tempót húggal. A csényeújmajori Mária-kápolnáig továbbra is az autóút mellett kellett haladnunk, ami nagyon nem kellemes élmény még akkor sem, ha egyébként nem egy nem túl forgalmas útról van szó.

Csényeújmajor

Ha nem lett volna elég nagy a nyomorom, közvetlenül a kápolna előtt még egy méh is megcsípett, pont a szabadon hagyott sarkamon. Nem tudtam elképzelni, mi jöhet még. :D A kápolnát 1911-ben építette állítólag a bajor hercegi család. Hivatalos neve Újmajori Lourdesi kápolna. A kápolnával szemközti major a 19. században épült. Némelyik épületben ma is laknak, de nincsenek túl jó állapotban. A major híres szülötte Dora Markus, a helyi gazdatiszt lánya, akiről Ravennában teret neveztek el, és a kor híres olasz költője, Eugenio Montale írt hozzá verset - illetve a lábaihoz. A költő ugyanis sosem találkozott Dórával, egy barátja küldte el neki a fotót a lábairól, amiket olyan szépnek talált, hogy javasolta a költőnek, hogy verset írjon hozzá. Weird. 

Bal szélen a kápolna

Pihentünk a kápolna előtt, megosztoztunk egy sörön, és azt számolgattuk, melyik buszt vagy vonatot van esélyünk elérni. Mikor még csak terveztük a túrát, azt hittem, hogy a délután 3-as visszaindulás teljesen reális, hiszen reggel 8-kor már elindulunk, a táv 21 km, azt gyorsan letudjuk. Aha, azzal nem számoltam, mennyire rottyon leszünk mindketten. 

Még egy kis Csényeújmajor

Nem nagyon akaródzott elindulni, de megérkezett egy nagy kirándulócsapat, ezt véltük a jelnek, hogy most már tényleg takarodjunk onnan. 

Gátmenet

Sárvárig egy kissé gazos töltésen vezetett az út, majd a házak alatt a Gyöngyös patak mellett.

Gyöngyös patak

Az utolsó kilométerek már nagyon fájtak. A legrosszabb volt, mikor már Sárváron voltunk, de még nem értünk a várhoz. Aztán megpillantottuk az ismerős épületet, ahol gyerekkorunkban már annyit jártunk. Kis keresgélés után a pecsét is meglett a nyilvános WC bejáratánál, és a kőfalra lerogyva, semmivel nem törődve megettük a Szelestén vásárolt győzelmi Cheetost. 

Sárvári vár

Sárváron nem nézelődtünk, csak elvánszorogtunk a vasútállomásra. Csodálatos volt hazafelé a vonatút, órákon keresztül más dolgom se volt, csak ülni egy helyben. Este aludtam, mint a bunda, a lábam viszont napokig annyira fájt még, hogy alig bírtam járni. Most, két hét elteltével tudom kijelenteni, hogy teljesen begyógyult minden sebem.

Megcsináltuk. De milyen áron? Nulla élvezeti értéke volt ennek a túrának, mégis ismerem magam annyira, hogy tudom, hasonló helyzetben újra azt fogom választani, hogy csináljuk meg, még ha fáj is. Engem is meglepett, mennyire erős az emberi szervezet, és állandó fájdalom mellett is képes ilyen sokat menni. Gyakran jutottak eszembe hadifoglyok, munkaszolgálatosok, katonák, akiknek a történelem során ki tudja, milyen fájdalmakkal és sebekkel, legyengülve kellett sokszor erőltetett menetben rengeteget gyalogolniuk. Eddig nem tudtam elképzelni, hogyan bírták ki. Nem akarom a saját hülyeségemet mások tragédiájához hasonlítani, de egy kicsike ízelítőt kaptam, hogy ez mennyire rossz, és hogy még így is képes az ember egyik lábát a másik után emelni.  

A pecsétekre a füzetben persze nagyon büszke vagyok, és készen állok a folytatásra. Ezzel a kéktúra első szakaszának a végére értünk: 71 km, a teljes táv 6%-a letudva - már csak 1097 km van hátra.