Van abban valami varázslatos, ahogy szép lassan megismersz valakit. Az elején még teljesen ismeretlen előtted minden lépése, gondolata, nem ismered a szokásait, nem tudod előre kiszámítani a reakcióit, nem ismered a nyitottságának és elfogadásának a korlátait. Nem mersz teljesen megnyílni előtte, hiszen ki tudja, mivel vágod ki nála a biztosítékot és könyvel el könnyelmű ribancnak/okoskodó szakbarbárnak/komolytalan picsának/alkoholista kocsmatölteléknek. Ahogy lassan szivárognak az információk, egyre tisztul a kép a másikról, és te is többet mersz adni magadból. Öngerjesztő folyamat, és kis sikerélmény minden olyan pillanat, amikor megnyugszol, hogy a másikkal hasonlóan gondolkotok valamiről, vagy bókot kapsz egy olyan tulajdonságod miatt, ami a másiknak imponál. A végén pedig megszokod a korábban ismeretlen ember társaságát, átadod magad a kötetlen beszélgetésnek, és a világ legtermészetesebb dolgának érzed, hogy az Altair sátorszerűen rátok boruló kis zugában meghitten csavargatja a hajad, miközben a fogorvosokkal átélt kalandjait meséli. És közben eszedbe jut az a zavaros menetelés a hóban és fagyban egyedül egy hideg téli napon, amikor hirtelen melléd csapódott és megszólított, te meg indokolatlan befordultságodban azon töprengtél, hogyan tudnád észrevétlenül lerázni, hiszen semmi kedved beszélgetni. És akkor elmosolyodsz: milyen szerencse, hogy inkább összeszedted magad és vetted a fáradtságot, hogy megismerd.
Ismerkedni jó. Csak a megfelelő embert nehéz megtalálni hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése