Hogy az istenbe képes egyetlen ember ennyi idő után is ilyen elemi erejű depressziós rohamot okozni? Szegény A. nem tudom, mit gondolhatott, mikor elcsukló hangon meséltem a tűzlépcső füstös homályában, hogy minden tök jó volt, de azért legszívesebben bebújnék egy sarokba sírni és meghalni. Azt meg végképp nem tudom hova tenni, hogyan múlhat el az a borzalmas szorító érzés olyan hirtelen, mintha nem is lett volna. Azt hiszem, az agyam néha bekattan, és azt hiszi, hogy még mindig tavaly nyár van, szenvedni kell, és olyan mélyre képes lehúzni ezekkel a flashbackekkel, amikből nem tudok egykönnyen kikecmeregni.
Ráadásul segget csináltam a kicsi számból, a francba már, hogy nem bírok következetes lenni.
No de vissza a XX. századi világirodalomhoz, reggel vizsga. Legalább Proust lefoglalja a százfelé csapongó gondolataimat egy időre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése